Daniel Rooney lakása

[Daniel Rooney]

A sötét utcák egy ifjú halálfaló lakásához vezetnek. Ez a legveszélyesebb környék. A szobákban nem lehet hoppanálni, sem dehoppanálni. Az ajtót és az ablakokat bűbájok védik.

[Daniel Rooney]

* Kicsit elengedte a lányt és tőle szokatlan óvatossággal, megfogta a lány sérült csuklóját.*
*- Unguemtum – suttogta. - Most már jobb, igaz?*
*- Később visszaviszlek a Roxfortba. De most vagy megvársz idekinn, vagy feljössz… és mivel nem akarom, h Muldoon apu berágjon… na, gyere! – hadarta. – Ígérem, úriember leszek! – eleresztett egy sötét vigyort és átkarolta Cass derekát, nehogy elessen. Felsegítette a sötét lépcsőkön. Hirtelen nem jutott eszébe biztonságosabb hely, mint a saját lakása.
- Na szép… - sutyorgott. – A saját lábaidon sétálsz az oroszlán barlangjába. Ha akarod… vihetlek! – vigyorgott sötéten saját magán.*
*Felérve az ajtóhoz kinyitotta azt a hölgy előtt, majd becsukta maga mögött. Rutinosan lekanyarintotta a válláról köpenyét és hátul összekötötte haját.*
*- Kérlek, foglalj helyet! – illedelmesen a kanapé felé intett. – Bár körül is nézhetsz előbb, nekem nyolc…*
*Mellkasán összefonta a karját és jobb vállával az ajtófélfának támaszkodott. Közben a lány kecses mozdulatait vizslatta nagy, barna szemeivel. Arra próbált visszaemlékezni, látott-e már valaha bárkit is, aki ugyanilyen, vagy legalább hasonló hatással volt rá. Nem talált ilyet, bárhogy kutatott. Meghagyta az ellenség életét, csakhogy hamarabb segíthessen a lányon.*
*- Most már jól vagy, igaz? – reménykedett. Hangjából eltűnt a legkisebb közöny is.*
*- Ugye nem hagytad el a pálcádat? – érdeklődött, de mielőtt a válasz megérkezhetett volna, védekezően felemelte kezeit és magyarázkodásba kezdett. – Csak, hogy meg tudd magadat védeni. – megcsillantotta huncut mosolyát. – Nagyon gonosz és vérszomjas tudok ám lenni. Nehogy a végén bajod essen! Apuci mérges lenne. – gúnyolódott.*
*Elsétált a lány mögött az italos pultig és akár egy normális ember, elővett két poharat és megtörölte őket. Letette a pultra mind a kettőt és teletöltötte.*
*- Brandy – tette a lány elé, de azért még megtartotta a két lépés távolságot. Ő is érezte, hogy nemrég átlépett egy határt, amit megígért, hogy nem tesz. Sóhajtozva visszatért az ajtóhoz, aztán mégis visszalépdelt a kanapéhoz.*
*- Oh, jut is eszembe! Te még nem ihatsz alkoholt. – lezöttyen és poharát a dohányzóasztalra tette. Szemtelen féloldalas mosolyát Cass-re villantotta. – Töltök neked inkább egy kis töklevet. Az is finom. – cukkolta tovább.

[Cassandra Muldoon]

*Cass az ájulás szélén álldogált már egy ideje. Teljesen kimerült az aznapi tevékenységétõl és ez a kis esti randevú a két aurorpalántával csak olaj volt a tûzre. Karját ólomsúlyúnak érezte, de tudta, nem hasztalan egyetlen mozdulata sem, mert lehet, ha nem tenné, ez lenne élete utolsó hibája. Vagy ami még rosszabb, életének Danre kiható hatalmas hibája. Habár ez minden bizonnyal téves megállapítás, mivel Dan egy gepárdot meghazudtoló fürgeséggel ontotta a szebbél szebb átkokat a két ellenségre. Cass agya nem bírta felfogni ezt a gyorsaságot, lábai felmondták a szolgálatot és térdre rogyott. Annyi ereje még volt, hogy függõleges testhelyzetben tartsa magát, de fejét lehorgasztva, kezeit maga mellett lógatva görnyedt az ifjú harcos mögött. Igen... ez a meghatározás tökéletesen illett a halálfalóra, mert olyan kecsességel és erõvel küzdött, akár egy harcos. Már kezdett megijedni, hogy talán nem lesz képes leállni a két áldozattal és õ lesz a következõ. Agya lassan dolgozott, nem volt képes felgoni, hogy tenni kéne valamit, vagy ha mégis rájött, nem tudta kiadni a parancsot a lábainak. De amint látta az ifjú pocsolyákban remegõ tökörképében, eléggé elfoglalta magát velük, és talán el is feledkezett róla. Talán jobb is volt így. Csupán magát védelmezte, nem törõdött még Cass-szel is, minden bizonnyal elvonta volna a figyelmét.*
*A szeme mintha kõbõl lett volna; egyszerûen nem tudta kinyitni, miután észrevétlenül lecsukta. Csak el ne aludjon itt a harc közepén! Habár ilyen ordítások mellett aligha tudna az ember elszenderedni. Fülelte, ki milyen átkot küld a másikra. Aztán... aztán meghallotta a varázsigét, ami mindent megváltoztatott. Ereiben megfagyott a vér, szíve összeszorult, jeges rémület költözött belé és a környezete is mintha hûvösebbé vált volna... A legszörnyûbb Fõben Járó Átok... Õ is használta már, nem is egyszer, de mástól hallani, fõleg aki a közelében van és végképp: egy halálfalótól... ez a fáradt idegrendszerét nagyon megviselte. Karját maga köré fonta és már nem csak a kimerültségõl reszketett. A hideg és a félelem is közre játszott.*
*Talán az eszméletét is elveszthette, mert fel sem ocsúdott, mikor Dan köréfonta a karját és hoppanált vele. Az utazás azért magához térítette. Az ember csak megérzi, ha összepasszírozzák, mint az üres sörösdobozokat. Nem is igazán érzékelte, hová kerültek, Dan hangja mintha valahonnan messzirõl érkezett volna. De azért ki tudta venni, hol járnak. Valami melegséget érzett a kezén. A szemét résnyire nyitotta és figyelte, amint Dan ellátja. Hirtelen nem tudta, hogy rémült legyen, vagy hálás. Az elõbbinél maradt, mert nem értette, hogy az öldöklés után hogy lehet ilyen gondoskodó. Ilyen radikális váltást most nem tudott feldolgozni, így kicsit elhúzódott tõle, ám hamar rájött, hogy az ifjú támogatására szorul, mert majdnem fölhömbölödött. Belekapaszkodott a karjába, ujjait szinte a bõrébe vájta. De az ifjú erõsen megtartotta. Még nagyobb rémület fogta el, mert úgy tûnt, a halálfalóban sokkal nagyobb erõ lakozik, mint ami elõszörre látszik. Válaszolt volna neki, ha jött volna ki hang a torkán. Így viszont csak kér elhaló vinnyogás hagyta el a száját. Így inkább csupán bólintott egyet, mivel valóban, határozottan jobban lett. Még sosem hallotta ezt az igét. Jó lesz, ha észben tartja, ha arra kerülne a sor.*
* Kicsit megdobbant a szíve, hogy képes lenne idekinn hagyni, de végülis beinvitálta, ezért megnyugodhatott... Bár nem tudni, melyik rosszabb: ha kinn marad--egyedül--, vagy ha egy halálfaló lakására megy--a tulajjal. Mit volt mit tennie, követte be a lakásba, föl a lépcsõn az egyik szobába. A vérnyomása hirtelen az egekbe szökött, mert nem tudta, ezt mi követi. Esetleg most azonnal kivégzi, vagy... nem, arra a gusztustalanságra nem volt hajlandó gondolni... "Úriember lesz", mi? Nah majd az kiderül. Igen, igen... Az oroszlán barlangja... Õ pont ugyanezt gondolta, csakhogy õ halál komolyan. Méghogy vinni?! Ezt nem hagyhatja fájdalmas krákogás nélkül!*
- K-kösz, de...inkább... botla...botladozom- lehelte elhaló hangon. Egy ilyen lánynak még egy effajta helyzetben is legyen büszkesége! Homályosan látott, de azért minden jól megfigyelt magának... Legalábbis megpróbálta. Csodálkozott, hogy nem egy francia stílusú szobába érkezett, ami az arisztokráciára általában jellemzõ. Habár az õ apja sem szerette soha a túldiszített holmikat, és valószínûleg semmilyen hímnemû egyed nem szereti. De hogy egy ilyen halálfaló szállása ennyire egyszerû legyen! Egy kanapé, egy franciaágy (nah az legalább tényleg rendes méretbe volt és igen kényelmesnek tûnt), egy bárszekrény, néhány hétköznapi ruhásszekrény... Az õ szobája ehhez képest XIV. Lajos rezidenciája...*
*Mikor Dan elengedte a karját, vészesen imbolyogni kezdett. Elkapta az ajtófélfát, ám olyan erõtlen volt, hogy nem tudta megtartani magát és a földre rogyott. Kifújta magát és minden erejét beleadva feltápászkodott a földrõl. Jobb láb elõre... Bal láb...Jobb... Bal... És még néhány lépés, végül elérte a kanapét, s lezuhant rá. Megdöbbent az ifjú hangszínén, mikor a hogyléte felõl érdeklõdött. Most már le sem moshatja magáról, hogy érdekli õt. Önelégült vigyora halványan megjelent az arcán.*
-Már jobban vagyok, köszönöm... Habár...amint láttad az elõbb...még nem teljesen...- fejét hátravetette, nem érdekelte, hogy összevizezi a hajával a bútort. Sajnos a mozdulathoz egy másik is társult. Lehunyta a szemét és felhorkantott- Nem, nem hagy...-rögtön felkapta a fejét.- Hol van?! Csak nem... Nee! Otthagytam! Jaj...ne, én... - olyan szaporán vette a levegõt, hogy végül fulladozni kezdett- Ne-nem kapok...
*Próbálta lenyugtatni magát, s ez végül sikerült is. Aprókat lélegzett és visszatért a levegõ a tüdejébe. Csodálkozott magán, mikor elmosolyodott.*
-Nem kell engem félteni... "Aaapuciiit" meg bízd ide...
*Felnézett az ifjúra, és muszáj volt megállapítania magában, milyen csábítóan néz ki így, összekötött hajjal. Mielõtt elfogadhatta volna az italt, Dan meggondolta magát. Hirtelen harag gyúlt benne.*
-Na add szépen és villámgyorsan ide azt a Brandy-t! Amíg még szépen beszélek!
*Amint megkapta, egy húzásra felhajtotta. Élvezte, amint forróság járja át a torkát, majd egész bensõjét. Fejét ismét a támlához helyezte és behunyta a szemét. Sóhajtott, s érezte, hogy az egyik oldalán besüllyed a bútor. Egy mosollyal nyugtázta magában, az ifjú érkezését. Pár perc múlva nem is érezte, hogy a pohár kicsúszik a kezébõl és felborul mellette a kanapén. Légzése egyenletessé vált és akaratlanul is elszenderedett.*

[Daniel Rooney]

*A feljáróban sötétebb volt, mint arra emlékezett. Ugyan sok értelmét nem látta, hogy fenntartsa a lakást, mivel oda többnyire csak aludni járt. De hát jobb így, ha az embernek folyton menekülnie kell…*
*Cass egyre jobban rá volt utalva és ezt gonosz lelke elégedetten nyugtázta. Feléledt benne az alfahím, mikor észrevette, hogy a lány egyre erősebben szorítja a karját. Tartott tőle, hogy neki kell majd fellapátolnia a lépcsőről, így inkább szorosabban magához húzta a derekát, másik kezével pedig már készen állt, hogy elkapja, ha megbotlik, vagy nem bírja tovább.*
*Mivel a saját büszkesége számára mindennél többet ért, valami különös folyamat indult meg benne, mikor Cass saját erényességét hangsúlyozta. Mennyivel másabb, mint azok a lányok, akik ész nélkül futkosnak utána… persze értelmetlenül.*
*Beérve még ő maga is észrevette – ami csoda -, hogy a lány teljesen elvesztette az összes maradék energiáját is. Először arra gondolt, talán valamilyen átok érte, de hirtelen egy olyan sem jutott eszébe, amitől az ember olyan lesz, mint aki három hete egy szemhunyásnyit sem aludt. És különben is… kizártnak tartotta, hogy egy átok is átjuthatott volna az általa alkotott bástyán. Mire megmoccant, hogy segít neki, addigra már fel is állt.*
*Örömmel vette tudomásul, hogy a lány tart tőle és nem is kicsit. Az ajtó mellett támaszkodva kissé elgondolkodott rajta, hogy mikor látta utoljára a lány kezében a pálcáját, de a harcok hevében nem is igazán volt fontos a számára. El tudta képzelni, mit érzett Cass. Egy félőrült, elmebeteg gyilkos a vendéglátója, aki épp, alig pár perce ölt meg egy ártetlen embert... aki mellesleg rátámadt. Ezzel nyugtatta magát... meg azzal, hogy aki egyszer megteszi, az nem bír leállni vele. Olyan ez számára, mint a drog.*
*Hiába mondta, amit mondott… dehogy is bántaná ő! Nem volt szüksége egy belviszályra és hogy bosszúból a drágalátos rokonsága a nyakára járjon… ~ Na persze! Annyira azért nem vagyok hülye. ~ elmélkedett magában. Bár tudta, ennél könnyebb dolga már nem is lehetne. Talán még arra sem jönnének rá, hogy ő volt. Fél másodperc alatt elvégezhetné a melót, aztán mindössze fél óra alatt vissza is érne a Fekete-tótól. Eleresztett egy sötét vigyort, aztán kiverte a fejéből az effajta gondolatokat.*
*- Ha ilyen, mikor szépen beszélsz, kíváncsi lennék, milyen vagy dühösen. – kuncogott magán, aztán visszaszolgáltatta a friss nedűt tartalmazó poharat. Úgy döntött, nem ad többet a lánynak, még a végén kiderül, hogy nem bírja az alkoholt. Ez a gondolat ismét megmosolyogtatta. Bár így is kevesebbet öntött neki, mint magának.*
*Egy ideig vizsgálta a csukott szemű barna lányt. Elernyedt kezére és a felborult pohárra nézett. Egy egész percig azon gondolkodott, most vajon komolyan elaludt-e, vagy csak pihen. Felállt a kanapéról és visszasétált az ajtóhoz. A lány továbbra sem mozdult. ~ Ebből se lesz Roxfort… ~ gondolta, majd betért a fürdőszobába. Megmosta a kezeit és az arcát is hideg vízben. Azért már észre vette magán, hogy késő van a rohangászáshoz, mégis erőt vett magán. Feltett szándéka volt, hogy megkeresi Iriltet, miután Casst lerázta. Kilépve a mosdóból egy törölközővel törölgette szárazra kezeit, amit később bedobott a fürdőbe. Nem látta pontosan, hol landolt. Cass édesen szunyált a kanapéján. Eltanakodott, mit is tegyen. Azt mégsem hagyhatta, hogy ülve aludjon nála… oda vihetné a kastélyhoz, mondván: „Egy ájult lányt találtam az utcán.” Azzal viszont feldobná, vagyis elintézne neki egy kiadós büntetést. Akkor valószínűleg rendesen megutálná. A kettes verzió szerint odasettenkedik és átpakolja a kisasszonyt az ágyra.*
*Felsóhajtott és elgondolkodva megvakarta a homlokát. A lányra tekintve teljesen kizárta az első verziót. Ahogy ott feküdt mit sem tudva környezetéről. Olyan ártatlannak tűnt és olyan sebezhetőnek. Hisz most még a halál sem fájna neki. De miért akarná bántani? Hisz el sem tudta képzelni, hogy valaha bárkinek is ártott ez a törékeny teremtés.*
*Ahogy ezt végigfuttatta magában halkan közeledett a kanapéhoz. A feldőlt poharat az asztalra állította. Felemelte a lány jobb kezét és a vállára tette. Kicsit várt, nehogy felébredjen, aztán óvatosan a lány feje alá helyezte a kezét. Kicsit megemelte, hogy feje az ő vállára essen, majd a térdhajlata alá csúsztatta alsó karját. Lassan emelte fel a számára könnyű testet.*
*Az ágyhoz érve először a lány hátát tette az ágyra, majd apránként az egész testét. Óvatosan kinyújtotta a lábait. A sáros cipőire pillantva elmosolyodott, de végül mégis szemet hunyt felette. Keresett egy takarót és betakargatta a szendergő lányt.*
*Lehalkította a lámpát és visszasétált a kanapéhoz.
~ Hogy fog fájni a vállam ezek után…~ Sokáig dobálta magát ide-oda, forgolódott, aztán végül mégis elaludt.*

[Cassandra Muldoon]

*Cass akkorát ásított, hogy még az álla is belesajdult, aztán kinyújtózott és a fejét még jobban a párnába mélyesztette. Álljon meg a menet! Pááárnaaaa?! Azonnal felpattant, a takarón surrogva csúszott le róla. Zihálva ledobta magáról és kiugrott az ágyból. Remegve körbenézett, és rémülten vette észre, hogy nem látja sehol Dant. Undorító gondolata támadt és a legrosszabbtól tartva végignézett magán. A ruhája minden redőjét megvizsgálta, de semmilyen árulkodó nyomot nem talált rajta, ami igazolta volna hányingert keltő feltevését. Megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. Hol lehet az ő hős lovagja (magában hívhatja így, hiszen semmi törvénybe ütközőt nem tett vele, sőt, alighanem az életét köszönheti neki)? Körbenézett, talán nyomát leli valahol. Egy sötétbarna hajrengeteg terült el a kanapé támláján. Közelebb lopózott, de a padló vészesen megnyikordult alatta. Ijedten kapta a fejét először a lába, aztán az ifjú felé. Ő ebből semmit nem vett észre. Nohát. De miért nem? Éles érzékei éppen most hagyják cserben? Lerúgta magáról a cipőjét és így sompolygott oda nesztelenül. A harcos mélyen aludt. ~Meg lehetne zabálni~ gondolta Cass vigyorogva, majd azt is elképzelte, milyen arcot vágna, ha ezt a gondolatot hallotta volna. Halkan kuncogni kezdett. Körbenézett, hátha akad valahol egy óra. Talált is, de végül rájött, hogy nem tudja kiszámolni mennyit aludt, ha egyszer nem tudja, mikor érkeztek meg a halálfaló rezidenciájára.*
*Vállat vont; nem is volt érdekes. Éj közepe volt (farkasüvöltést sajnos nem lehetett hallani) és mi a legésszerűbb dolog ilyenkor? (A bulizáson kívül.) Az alvás. Szó mi szó, elég fáradt volt még mindig. De mégis halogatta egy kicsit, hogy visszatérjen a pihe-puha ágyba. Inkább töltött magának még egy kis szíverősítőt, mivel a poharát az asztalon találta. Ügyelt arra, hogy ne csörömpöljön. Uramatyám! Mi lenne akkor, ha felzavarná! Hirtelen az agyába villant egy kép a szoba ajtajáról, s fölé képzelte az ismert mondatot: "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!" Mi tagadás, a gondolaton azért megijedt. Mert talán igaz, hogy ide nem szabadott volna betennie a lábát. De... ő maga is meglepődött, mikor rájött, nem is akar innen elmenni egyhamar. Mentségére váljon, azt sem tudta, merre vannak. Ám ez csak egy kifogás és ezzel leplezi a valódi indokot: élvezni akarta még egy kicsit a harcos társaságát. Mivel "hercege" éppen a lóbőrt húzta, volt is rá remény, hogy nem kell egyhamar elhagynia azt a helyet. Elmosolyodott a gondolaton.*
*Megint ásított egyet. Ideje, hogy felfrissítse magát. Az ágy mellett egy ajtó állt. Itt az idő, hogy megtudja, mi van mögötte. Az ajtó csupán be volt hajtva, ezért gyorsan besurrant. Épp ahogy gondolta: egy fürdőszoba. A kelleténél sebesebben indult a csap felé, ennek az eredménye is meglett: megcsúszott egy törülközőn és bevágta a fejét a zuhanykabin falába. Ijedtében nyikkant egyet, de aztán a szája elé kapta a kezét. Nehogy felébredjen! Megrázta magát, aztán megmosta az arcát. Nem törölte meg, ezzel talán felgyorsítja az ébredési fázist. Visszatért a szobába és törökülésben elhelyezkedett a szőnyegen, pontosan Dannel szemben. Miután persze töltött magának még egy pohárral... Valahogy sosem ártott meg neki az alkohol. Persze azért is lehet, mert tudott mindig mértéket tartani és nem részegedett le eddig még soha. Micsoda felelőtlenség lenne egy nemesi családból származó lánytól! Még a gondolat is sértő volt, hogy... ő mint részeg... Jelentőségteljesen fújt egyet. Aztán szemét inkább az előtte szunyókáló Danre irányította.*
*Figyelte, ahogy széles mellkasa emelkedik és süllyed, egész kinézete tökéletes nyugalmat árasztott. Az ő békéje is visszatért, már nem volt rémült, sem izgatott, amit a két "világos oldali katona" fellépése keltett benne.*
*Nem tudta, mennyi időt töltött a földön ücsörögve, Dant figyelve, az italba bele-belekortyolva, mégis úgy gondolta, egyetlen perc sem volt hiábavaló. Tökéletes elfoglaltság volt számára. Ám minden csoda egyszer véget ér... Ez akkor következett be, mikor Dan egyszer csak felhördült. Cass villámgyorsan felhörpintette a maradék italát és visszaviharzott az ágyba. Afene! A pohár a kezében maradt! Visszarohant az asztalhoz, de ekkor Dan szeme már félig nyitva volt. Odalökte az asztalkára a poharat és mostmár nem volt ideje másra, beugrott az ágyba. Magára rántotta a takarót és mély alvást színlelt. Igen nehéz volt, mert észrevette, milyen kellemes férfiillata van az ágyneműnek. Dan minden bizonnyal hasonlóan illatozhatott és ez felpörgette Cass fantáziáját. Felsóhajtott és elhessegette a szebbnél szebb gondolatokat, hogyan tudna megbizonyosodni iménti sejtéséről. Oldalra fordult és próbálta megtalálni a legkényelmesebb pozíciót a fejének. Ez sikerült is. Ekkor hallotta meg a kanapé nyikorgását. Ereiben megfagyott a vér, de próbált csak a színjátékára figyelni.*

[Daniel Rooney]

*A feje alatt lévő puha párnába süppedt az arca. Haja még mindig összekötve, tekintve, hogy nem akart megfulladni benne. A pulzusa lassult, egyenletesen vette a levegőt. Már belépett az álmok birodalmába, melybe a szoba halk fénye segítette át.*
*Egy hatalmas barlangban járt. Nem volt sötét, így körbe tudott nézni. A barlang szinte tükörsima faláról víz folyt le egyenletesen. Beljebb sétált, és a fény, amely felőle érkezett, megvilágította útját. Boldogan mosolyogva sétált egyre mélyebbre és mélyebbre, ahol egyre hidegebb lett. Mígnem teljes fagyba ért. Itt a falakat már csillogó jégtakaró borította, mely zord hideggel töltötte meg a helyet. A talpa alatt a köveket zúzmara fogta be. A csillogó jég szinte szikrázott, csodás látványt nyújtott, ő mégis szomorú volt. Szíve keserűséggel telt meg. A sötét egyre inkább közeledett felé, mígnem ellepte. Előkapta a pálcáját, hogy fényt gyújtson, ám alig, hogy ez megtörtént, egy egész tucat dementor lebegett felé, nem a megszokott módon. Megpróbálta hatástalanítani őket, de az átka mit sem ért. Egy rég nem látott barát köszöntötte őt belülről: a félelem. Utoljára kölyökként érezte ezt, sosem féltette még az életét, de ezúttal az elszántsága mit sem ért. Futni kezdett, de a lába alól kicsúszott a jégtől síkos talaj. A falakon furcsa emberkék tűntek fel. Az arcok csak nevettek rajta, ő pedig egyre jobban kétségbe esett. A lábai nem bírták tovább, nem bírt futni. A dementorok utolérték, és csiklandozni kezdték, ahol csak érték. Furcsa illatokat érzett, amilyeneket még soha. A barlang mélyéről furcsa, búgó hangok érkeztek. A pálcájából is eltűnt a fény, ő pedig elmerült a sötétben és a félelemben.*
*Lassan észhez tért. A szemeit nem nyitotta ki, csupán nagyot sóhajtott. A szoba másik pontjából motoszkálás érkezett. A padlón óvatos léptek huppantak a padlón, egyre közeledve. ~ Ja igen! Plusz egy fő. ~ igazság szerint nem tudta eldönteni, kihallatszott-e az előző mondat. Bár a hölgy indulatos természetét ismerve, valószínűleg már rég leordította volna a hajat a kobakjáról. Elgondolkodott, hagyja-e, hogy tovább bámulja őt Cass, vagy felnyitva a szemeit hozza kellemetlen helyzetbe a lányt?*
*Gondolta, valahogy jelzi, hogy ébren van, mégsem engedheti a végtelenségig, hogy őt bámulja. Pláne azért, mert kezdte kellemetlenül érezni magát. Óvatosan résnyire nyitotta a száját, ám szokásos lágy hangja helyett valami irdatlan brekegés csúszott ki rajta.
~ Végül is ez is lehet jel! A célnak megfelel… ~ nyugtatgatta magát.*
*Cass szemmel láthatóan megijedt, hiszen rögvest visszarohant az asztalhoz. Felnyitotta ébenfekete szemeit, és a varangyos békákhoz híven passogott. Az asztalnál csörömpölés hallatszott, így már végleg elfelejtette az „alvó halál” szerepét.*
*Óvatosan felállt, hogy egy hang se hallatszódjon. ~ Őrület! Bujkálnom kell a saját lakásomban? ~ lezuttyant, de teljesen megfeledkezett mindenről, így a kanapé fájdalmasan felnyögött alatta. Cass megdermedve feküdt az ágyán. Az asztalra nézett, hogy felmérje a károkat. A pohárnak ugyan kutya baja, de az asztalt, mintha felkarcolta volna. ~ Ennek nyoma lesz… ~ gondolta, majd lassú, megfontolt léptekkel közeledett az alvást színlelő lány felé.*
*Az ágy elé érve letérdelt és az ágy szélére könyökölt, jó közel Cass arcához. Elmosolyodott a gondolaton, hogy a lány megpróbálta átverni őt. Ráadásul elég ügyetlenül. Nagy levegőt vett, majd egyenletesen kifújta. Az apró szellőcske, amit ezzel kavart, kicsit belekapott Cass hajába. Figyelmét mégsem az apró szellő ragadta meg, sokkal inkább egy vizes hajtincs, amely a lány arcára simult. Jobb kezével lassan a lány arcához ért, eltűrte a rakoncátlan tincset, majd ujja hegye végigsimította arcának vonalát és ismét az ágyon landolt.*
*Az ablakon koppant valami, aztán ismét.
- Kérlek, ne tégy semmi ostobaságot! Maradj nyugton és tégy úgy, mintha aludnál! Ha lehet, ne moccanj! – suttogta. Felpattant és pálcájával az ablak felé intve kinyitotta azt. Leült és várt néhány percet. Egy hatalmas sas röppent be a nyitott ablakon és egyenesen előtte landolt a dohányzóasztalon. Dan hátradőlt, és csevegő hangon megszólalt.
- Szokatlanok az ilyen nagytestű állatok errefelé. Nemde? – vigyorodott el.*
*A sas hatalmas fekete tollruhájában, fehér fejével vészjóslóan közeledett az ifjú felé. Sárga csőre lefelé kunkorodott, kékeszöld szemén a ráeső fény megcsillant, pillantása gonosz volt. A madár megfordult és széttárta szárnyit. Egy pillanatra felröppent, aztán emberré változott. A magas, barnahajú férfi öregített mása volt az az óta már az ablaknál álló halálhalónak.*
*- Remélem, alapos okod van rá, hogy egyedül hagytad a húgodat egy suttyóval. – zengte mély hangján.
- Megszökött. Felelőtlenebb, mint valaha. – mondta egész nyugodtan a kérdőre vont Dan.
- És te hagytad, hogy megszökjön! – dörrent rá. Az ifjú csak bólintott. – Készülődj! Öt perc múlva indulunk. Remélem kialudtad magad.
A férfi dühöngve tépte fel a bejárati ajtót, majd távozott.*
*Dan az ágy felé nézett. Pálcájával az ablak felé intett és becsukta.
- Ne haragudj, de most el kell mennem. Te csak maradj, amíg jólesik! Reggel visszajövök, ha még itt leszel, találkozunk!*
*Közben a vállára kanyarintotta a talárját, majd az ajtóhoz lépve ő is távozott.

[Cassandra Muldoon]

~Mi van, ha észrevett? Mi van, ha most felkel és az ágybafojt? Mi van, ha eddig se aludt?! Mi van, ha kevert valamit a poharamba, miközben aludtam és most azt várja, hogy hasson, mivel tudta, hogy úgyis felkelek és nem állom meg, hogy ne igyak?!... Mi van, ha...?~ "szebbnél szebb" gondolatok ostromolták az agyát. Résnyire nyitotta csak a szemét, s máris látta, hogy az ifjú közelít az ágya felé. Nah, most mi legyen? Valószínûleg kapásból kiszúrja, hogy Cass nem alszik, amilyen jó érzékei vannak... Az õ idegei pattanásig feszültek, attól tartott, ha túl közel kerül hozzá, átváltozik ocelottá és elharapja a torkát rémületében. Akaratlanul is elképzelte a jelenetet és rájött, hogy úgysem tudná megtenni. Egyrészt, mert az ifjú kizárt, hogy hagyná magát, másrészt, Cass azt sem tudja, merre vannak, valamint az ifjú hûvös társaságát nem tudná többet élvezni. És nem tudná rávenni, hogy elmosolyodjon. Nem olyan gúnyos és lenézõ mosolyt akar csalni az arcára. Olyant már látott tõle... Csupán még azt kell kitalálni, hogyan tudná megmozgatni arcizmait... Ez az egyik célja a harcossal...*
*Érezte és hallotta, amint közelebb ér az ágyhoz. Aztán csend. "A nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen..." Nem merte kinyitni a szemét, mert azzal el is árulta volna magát. De a csend nagyon irritálta. Még sejtése sem volt, mit mûvelhet Dan... És ez felidegesítette. Mégsem tett semmit, márcsak azért sem. Azonban a szívverése már dobálta a takarót, kicsit megrándult, s hogy leplezze, imitálta azt, hogy rémálma van. Talán még meg is fogja vigasztalni, ha "felébred". Akaratlanul is elmosolyodott. Nah ebben a szent pillanatban bukott le. Ám mielõtt még felpattanhatott volna és ráripakodhatott volna az ifjúra, amiért ilyen szemtelen, hogy egy alvó lányt nézeget, Dan megelõzte. Félig nyitott szemmel meredt az ifjúra. Mikor tudatosult benne, mire intette, a rémület az elméjébõl a szívébe szivárgott, aztán ingyen menetet nyert elhûlt vére által minden végtagjába. A szíve egy jéggé préselt hógolyóhoz hasonlított, a kezei reszketni kezdtek, de ráfeküdt, hogy ez ne látszódjon, akármi is történik, s akárki érkezik.*
*Megsemmisülten hevert a takaró alatt, próbálta magát halottnak tettetni. Az ablak felõl nyikorgást hallott, majd suhogást, végül máshonnan halk csörömpölést. Nem merte kinyitni a szemét, hogy választ kapjon, mik ezek a hangok. Görcsösen markolta a lepedõt maga alatt, hogy a teste még véletlenül se ránduljon meg az ablakon beáramló csípõs-hideg levegõtõl.*
*Elõször sértette a fülét Dan hangja, késõbb azonban ebbõl merített erõt, hogy nyugton maradjon. Beszélgetõpartnere csakis halálfaló lehetett. Cass egyszeriben felismerte a szavak közé ivódó parancsoló hangnemet és a hangok, szavak szenvedélyét, amivel elhagyják a száját. Ó, azok a hangok! Micsoda robosztus torok képezhette õket! Továbbá, mintha már hallotta volna annak idején... Persze már sok halálfalóval megismerkedett, nem egynél már vendégségben is járt, de õrá valahogy mégis jobban emlékezett, mint akármelyik másik illetõre.*
*A kíváncsiság végül legyõzte félelmét, és résnyire nyitotta a szemét, hogy végre lássa is, akihez ez az ismerõs hang tartozik. És egyszeriben megvilágosodott, elméjében egy villanykörte gyúlt, és rájött, hogy a szobában nem más tartózkodik, mint Cass múzsájának atyja. Igen felbõszült valamin, a lánynak nem kellett erõltetnie magát, hogy kiókumlálja, mi... vagy inkább ki miatt... Bizonyára a jótétlélek Irilt tett valami rossz fát a tûzre. Szívesen csatlakozott volna a beszélgetésbe, de inkább úgy döntött, nem teszi. Behunyta a szemét és arra koncentrált, mit mondd az illetõ, nem arra, ki.
~Indulnaak?! Hová?! Jah! Irilt drágát elnáspángolni... Mire kinyitotta a szemét, az idõsebb Rooney-nak csak hûlt helyét látta, az ifjabb pedig az ajtó felé közeledett. Eltartott fél percig, míg Cass feldolgozta, amit az ifjú mondott. Ekkor kipattant az ágyból, kirontott a szobából, és villámsebesen lerobogott a lépcsõn.*
-Daniel Rooney! Azonnal állj meg! * kiáltott a harcos után, de mintha meg sem hallotta volna. Cass hármasával repülte át a fokokat, végül hatalmas döngéssel csapódott páros lábbal a szõnyegre. Körbenézett, de sehol nem látta Dant. Cikornyásat káromkodott.*
~Mégis mit gondol, magától fog megíródni az Átváltoztatástan házidoga?!~ zsörtölõdött magában. Ismét körbetekintett, gonosz, féloldalas vigyor terült szét az arcán, majd tenyerét összedörzsölve tette közzé:
- Ideje rendet rakni!