Charles Eppes Professzor szobája

[Prof. Charles Eppes]

A toronyba egy hosszú csigalépcsőn juthatsz fel, ahol a tanterem is van. Itt az első- és a második évfolyamosoknak éjjel, hetente egyszer tart órát, legtöbbször vacsora után, pénteken. A többi évfolyamot délelőtti, illetve délutáni óra keretében várja a toronyban. A szoba a tanterem alatt van, innen nyílik. Ezt a diákok nem nagyon észlelik, amint a lépcsőket tapossák.
Ez a tanár úr magánszférája, ide engedély nélkül a diákok nem léphetnek, csak az előtérbe, amit a professzor irodának használ. Amint belépsz egy hangulatos, bár sokszor kupis szoba fogad. Körbe a falon szekrények és polcok sora roskadozik a temérdek könyv alatt. A legtöbb a csillagászattal, a számtannal, számmisztikával, asztrofizikával és asztrológiával foglalkozik. A tanár úr 223 - az előző témákkal foglalkozó - könyvet olvasott (leszámítva a tankönyveket, melyekből tanít). De egyéb tárgykörben íróbott olvasmányok is találhatók, mint például a hajózás, gyógynövények, különböző állatok és varázslények, híres varázslók és boszorkányok életrajzai, a Roxfort története és legendái, valamint különböző könyvek a mágia magas iskolájáról, de ezt még napokig sorolhatnám. Középen, az ablak előtt a tanári asztal áll, mely alatt - az amúgy fa padlón - egy nagy, kör alakú, fehér gyapjúszőnyeg terül el. Ide tehetik a diákok a beadandó házidolgozataikat. A szobában több bolygó repdes. Az amúgy sötér szobát lebegő gyertyák világítják meg. Innen további szoba nyílik, mely a tanár úr tényleges lakhelye. Az ajtaját varázslat védi, hogy a professzor engedélye nélkül senki ne léphessen be. Óvintézkedésből egy benti szekrényben tartja a dolgozatokat javított és javítatlan állapotban is. Ez a helyiség nem kör alakú. A jobb oldali falon egy kandalló, felette kép, rajta 7 varázsló, akik csillagászok voltak egykor. Előtte perzsaszőnyeg, egy dívány, rajta párnák, mellette két fotel. A pamlag mögött egy asztalka, rajta egy lemezjátszó, mellette rádió. Szemben az ajtóval egy íróasztal. Abban személyes levelek, dolgozatok, mellette baglya, Zokni kalitkája, mely kovácsolt vas lábakon áll. A bal falon 2 szekrény, benne ruhák, lemezek és legkedvesebb olvasmányai sora, valamint itt rejtegeti titkos itókáit. A szekrények mellett egy ajtó, mely a fürdőbe vezet. További ajtón át a hálószobába vezet az út, ahol csupán egy hatalmas ágy, és egy ódon éjjeliszekrény kapott helyet. A szekrénykén egy kép fehér keretben, melyen gyermeke játszik egy kiskutyával és további keret nélküli képek.

[Prof. Charles Eppes]

Nagyot sóhajtva emeltem fel az ezüstös kalickát. A belőle kihulló tollakat egy pálcamozdulattal eltűntettem, de a ketrec… sokkal nehezebb volt, mint máskor. Szegény, öreg Zokni! Milyen boldogan ette a szárított tökmagokat! És a házi-patkányoknál semmit sem csipegetett szívesebben. A vég mégis elérte nyomorúságos életét, hogy elvehesse azt. S most nem maradt más, mint egy bagolytetem, egy kalicka és néhány toll. A hátsó udvarban ásattam neki gödröt, hogy ott lelje végső nyughelyét. Eljárt az idő felette.
Miksa, az egyik kedvenc diákom Kelet-Európából, zavartan igazította meg kék nyakkendőjét, majd átvette a ketrecet és az ajtóhoz sietett. Utoljára még megfordult, hogy megkérdezze:
- Tehetek még valamit Önért, professzor úr?
- Köszönöm, Miksa! Menj csak! – dünnyögtem, majd az új kalitkát a helyére tettem. Természetesen a névválasztás sem maradhatott el. - Kredenc. – Mormogtam ismét. Milyen szerencse, hogy ütődöttebb nevet aligha kaphatott volna! Előző rosszkedvem részint elszállt és a helyére költözött egy szeretetteljes mosoly, mikor az új baglyot – Kredencet – tollászkodása közben csodáltam. Ezúttal minden ablakot kitártam, hogy ne legyen olyan sötét a helyiségben, mint máskor. Odakinn zuhogott, mintha a zuhanyrózsából folyna.
Suhintottam egyet a pálcámmal, mikor az ajtón kopogtattak. Az ifjú Crane lépett be.
- Áh! Igen… jöjjön csak! – bíztattam, majd felpattantam a helyemről és felé siettem. – Nem rabolom a szabadidejét. Csupán arra szeretném kérni, ha netán találkozik Mr. Wilsonnal valamelyik folyosón, vagy az ebédlőben, szólhatna neki, hogy látogasson meg a toronyban. Jobb, minél előbb! Sőt, hogy pontosítsak: Még ma! – mondandóm közben összefont karokkal ácsorogtam a szoba közepén. Igazán nem akartam elzavarni az ifjút, de még rengeteg munka állt előttem. – Köszönöm, hogy idefáradt! – mosolyogtam szívélyesen, majd intettem, mikor kilépett.
Teljesen biztos voltam benne, hogy az üzenetem minimum egy órán belül elér a címzetthez. Gyorsabb, mintha baglyot küldenék. A fiatalok könnyebben megtalálják egymást az épületen belül, biztosan Ichabod is tisztában van vele, hol tölti a szabadidejét William.
Pontosan egy óra és negyvenhárom perc telt el aközött, hogy Crane betette maga mögött az ajtót, és hogy kopogtatott rajta. Odalépett, hogy kinyissa, beengedte Wilsont és két másik társát.
- Köszönöm, Mr Crane! Elmehet! – mosolyogtam ismét, majd hellyel kínáltam a két fiatalt. Nem akarta megbántani Rooney kisasszonyt, illetlen kérdéseivel, így úgy döntött beavatja a dologba. Több szem többet lát.
- Az a helyzet… - ballagtam az asztal mögött álló székhez, majd leültem – Lenne itt egy igen veszélyes és… nem kimondottan legális küldetés. – köszörültem meg a torkomat. – Tudják mit? – pattantam fel – Beszéljük meg ezt inkább odabenn.
A lakószoba felé mutattam. Úgy véltem, ott sokkal biztonságosabb, bármitől is kéne tartanom. Italt töltöttem mindkettejüknek. Nem a leitatás céljából, de azért a vajsör mindenki szívébe egy kis bátorságot csepegtet, ha addig nem is volt.
- Mint talán azt már tudják, új tanárunk, Ms. Swinton már egy ideje az iskolában tanít. Jó is, hogy itt van, Ms. Rooney, talán már hallott egynéhány dolgot a tanárnőről. Úgy vélem, a nagy része igaz lehet. Ő magáról régóta azt vallja, hogy semleges oldalon áll és kényszerűségből kémkedett és használt fekete mágiát. Úgy vélem, jobb lenne erről mégbizonyosodni. Ezért is hívtam… Önöket! – intettem feléjük tétován – Ez kissé soknak tűnhet így egyszerre és megértem, ha nem hajlandóak a tanáruk háta mögött kémkedni utána, megértem! Elvégre tudniuk kell, ha esetleg lebuknak, annak következményeit nem vállalhatom és ha sikerrel járnak, sem tudom megjutalmazni egyikőjüket sem. A pontos feladat annyiból állna, hogy néhány információt, illetve bizonyítékot kellene csempészni a tanárnő szobájából. Annak keressenek bármilyen jelét, hogy tartja a kapcsolatot a régi halálfalókkal, avagy sem! Levelekre, ajándékokra, bármilyen árulkodó
jelre szükség lehet!

[William Wilson]

Eddig nem is tudtam magamról, hogy ilyen gyorsan is tudok gyalogolni... Mit gyalogolni... inkább csörtetni... Nagy szerencsémre - vagy épp másokéra - alig néhányan tartózkodtak a folyosókon, így nem kellett senkit fellöknöm. Habár lehet, hogy döngõ lépteim, amik feltehetõleg még a földszinten is hallatszottak, ijesztették el az erre járókat. De nem törõdtem velük. Sem senki mással. Legszívesebben visszamentem volna a klotyóhoz és a csapba fojtottam volna magam. Õt nem. Nem a lány tehet róla, hogy én vagyok egy nagy rakás szerencsétlenség.
Egy imént említett helyiség mellett viharzottam el, és megtorpantam. Csak féloldalt fordítottam a fejem, de nem engedtem a kísértésnek, miszerint tényleg úgy kellene tennem, ahogy az imént gondoltam. Megráztam a fejem és azt gondoltam ~Nem, ez így túl egyszerû lenne.~ Ilyen könnyen azért nem adom magam...
Kifújtam tüdõmben rekedt levegõt; már el is felejtettem lélegezni vagy fél percre. Nem néztem hátra, hogy mennyire maradtak el mögöttem. Mert õszintén megvallva fikarcnyit sem érdekelt, merre vannak. És bíztam benne - csak az õ érdekében -, hogy a professzornak jó indoka legyen, amiért a világ végére kívánja hogy felkepesztessek.
Mikor azonban odaértem, meglepõdtem, milyen gyorsan megtettem az utat. Megspórolhatnék egy csomó idõt azzal, ha valahányszor nagy távolságot kell megtennem a kastélyban, csak felhúznám magam. Szerintem bármikor kérhetném a kis rosszdugasz segítségét ebben... Fõként, ha nem csak gondolatban nevezem ennek. Sötéten elvigyorodtam, majd lefékeztem a tanári ajtó elõtt. Utolsó pillanatban meggondoltam magam, és megvártam, amíg Irilt is odaér. Fél kézzel az ajtó mellett a falnak támaszkodtam, fejem lehajtottam és ujjaimmal idegesen doboltam. Nem kellett visszanéznem, hogy tudjam, mikor érkezik meg. A Hollóhátas mihasznára viszont nem pazaroltam az idõm. Amint megpillantottam Irilt cipõjét, ujjaim ráfonódtak a hideg vaskilincsre. Aztán eszembe jutott, hogy nem otthon vagyok, ezért kopogni illenék. Habár visszafogtam magam, "kopogtatásom" mégis úgy hangzott, mintha buzogánnyal sóztam volna az ajtóra. Miután kinyitották, három dobbantással az asztal elõtt álltam. KArba font kézzel vártam a fejleményeket.
~Vagyúgy... A kis vakarékra nincs szükség... Végre valami jó hír...~ gondoltam keserûen. Karba font kézzel vártam, hogy a professzor végre kibökje, mért kellett felrángatnunk a belünket ide. Villogó tekintettel követtem, amint leült az asztal mögötti székre.
~Hogy... micsoda?!~ hebegtem magamban. Hát remek. Nem tudom, mivel érdemeltem ezt ki, mert a legutóbbi órán meg sem mukkantam és még csak nem is késtem el róla. Úgy tûnik, nem sok tanítványa van, akivel összekülönbözik, így kétségtelenül én vezethetem ezt a listát. És e megtisztelõ hely birtoklásáért vásárra vihetem a bõröm... Csupán eddig jutottam gndolatban, mialatt a másik szobába vezetett minket. A lánytól tisztes távolságra álltam meg - a szoba túlsó végén-, és még véletlenül sem emeltem rá a szemem. Viszont azt sem vettem észre, mikor a prof italla kínált minket. Nagyobb lendülettel vettem el a poharam, aminek eredménye az lett, hogy néhány csepp a szõnyegre plattyant. A prof ebbõl mit sem vett észre, csak mondta a magáét. Én magam egy kortyot sem ittam, hátha Miss Swintonra való tekintettel Veritaserumot öntött a pohár aljába. Pár percig a tenyeremmel melengettem, majd észrevétlenül tettem le az asztalra.
- Tehát - fogtam bele, kicsivel talán ingerültebben, mint a helyzet megkövetelte volna, egy kis szünetet követõen- azt kéri tõlünk, hogy a tanárnõnk után kémkedjünk? Ez így mind szép és jó, csakhogy semmi garancia nincs sem arra, hogy találunk valamit, sem arra, hogy ha lebukunk, nem csapnak ki azzal a lendülettel... - kis szünetet tartottam, aztán mégis folytattam, nem vártam meg, hogy Eppes prof közbeszóljon - Rendben... ha belemegyünk, mikor lesz az akció? És... Habár ez tudom, hogy már nem rám tartozik, de mint tanítványa kérdezem: ha valamit találunk, mi lesz azután? Vagyis... Inkább ki...
Szavaim nem voltak épp megfelelõek, amikkel egy tanárhoz szólhatok, de nem tudtam fékezni magam, ennél többre nem voltam képes. Szinte éreztem, ahogy a levegõbe áramlik a pórusaimból a dühöm. Már majdhogynem izzottam tõle. A levegõ ragacsos volt az ingerültségemtõl, ahogy belélegeztem. Hátam mögött egymásba fontam az ujjaim és kiroppantottam egyesével az összeset, így próbáltam levezetni a feszültséget, ami kirobbanni készült belõlem.
~Miért pont Irilttel?! ~ fakadtam ki gondolatban. Abban a pillanatban még Cassandra társaságának is jobban örültem volna- habár midnen bizonnyal azért, mert vele levezethettem volna minden dühömet egy párbaj során... Miután ujjaimat kivégeztem, hallgattam, mint a a sír. Nem voltam elragadtatva a gondolattól, hogy kémkedjek. De ellenkezni nem állt hatalmamban, így meghúztam magam, és vártam az utasításokat.

[Irilt Rooney]

Míg gyomromat a mardosó éhség kerítette hatalmába az imént elhagyott ebéd miatt, az agyam képtelen volt arra gondolni, hogy mások épp frissensült kacsát majszolgatnak és madártejet kanalaznak, miközben a nap eddigi és várhatóan bekövetkező eseményeiről disputálnak. Én viszont a folyosók bebarangolásával töltöttem az időmet. Előttem méterekkel Will lohol, mintha puskából lőtték volna ki, a nyomomban Ichabod.
Ahogy kikukkantok az ablakokon, melyek előtt elhaladok, csak a beborult eget, a szűnni nem akaró esőzést, a nyúlmódra szorgoskodón szaporodó vízcseppeket látom odakinn. Mégis igaz? Hatással van az ember kedvére az esőzés, azért érzem magam most ilyen borzalmasan? Persze nem kellett túl sokat tűnődnöm mindezen. Pontosan tudtam, hogy Will miattam kelt ki magából és mint aki eszét vesztette, rohant végig a toronyba vezető úton. Ezek után az éhség a legkisebb gondom volt.
Valósággal elképedtem a tanár úr ajtaja előtt, hogy nem szakadt még szét szerencsétlen edzőcipőm. Úgy kajtattam Will után, talán előnyösebb lett volna hoppanálni, már ha ez lehetséges volna az iskola területén. Nos, persze a női mosdó előtt lerendezett jelenet után az sem tűnt természetesnek, hogy megvárt. Mindössze annyiban reménykedtem, hogy a rohanó léptekkel megtett út alatt kitisztította a gondolatait és már ki is ment a fejéből… vagy a menetszél kifújta… végül is ilyen tempó mellett ez sem kizárt.
Persze, mikor majdnem beszakította az ajtót és a dobhártyámat a dörömbölésével, minden reményem elszállt. A gyomromba visszaköltözött az a fura érzés… az a különös „rosszullét”, ami fájdalomnak nem nevezhető, mégis százszor jobb lenne, ha valaki gyomorszájon rúgna.
Beléptünk a vaskilinccsel ellátott faajtón, ami nyikorogva nyílt meg előttünk. Természetesen jámbor professzorunk a világon semmit sem vett észre. Mikor elküldte Ichabodot, legszívesebben lábat csókoltam volna neki abban a szent pillanatban, tekintet nélkül az előzményekre, vagy bármilyen következményre. Na és persze az sem utolsó dolog, hogy engem nem küldött el. Elvégre ha így történt volna, nyílván nem létezett volna rá udvarias mód, hogy lerázzam és még egy barátomat nem szándékoztam megbántani egyazon napon. Bár ő lett volna a kisebb gond… És ahhoz persze már nem lett volna elég lelki nyugalmam, hogy megtűrjem őt. Kimondhatatlanul unalmas volt hallgatni szegény fiú történeteit, miknek tartalmi jellegével az égvilágon semmi gond sem volt… de az előadásmód borzasztó! El sem tudtam képzelni, hogy képes valaki így megalázni egy jó kis történetet. Lecsillapítva belsőmet (szinte gesztikulálva) követtem az utasítást, mi szerint a tanár úr lakrészében beszéljük meg a többit.
Abba bele sem mertem gondolni, hogy én mihez kellek majd, vagy amennyiben Willel szándékozott beszélni, miért nem probléma, hogy én is hallom. Tudtommal minden korokban ő volt a szolidalítás mintaképe és a diákok jogainak védelmezője személyesen.
Zaklatott idegbeteg módjára szürcsöltem bele a sörbe, amit elém tett. Az agyam majd szétrobbant a gondolattól, hogy Will azóta sem nézett rám, hogy elhagytuk a második emeleti folyosót. Igazság szerint halványlila gőzöm sem volt róla, melyik mondat volt az, ami ennyire felzaklatta. Talán én vagyok az oka? Biztosan! Nem kellett volna úgy viselkednem, mint egy hormontúltengéses kamaszlány! De ha egyszer az vagyok! Mit tehetek én róla, hogy akárhányszor meglátom, szívemet elönti a meleg vágyakozás, az arcom kipirul, mint a rózsa, a szemeim pedig ötszörösükre nőnek, csak, hogy jobban láthassam minden porcikáját. Nem az én hibám, hogy míg ő teljesen tökéletes és páratlan, én magam átlagos vagyok és a hibáimat három nap szorgos jegyzetelés után sem lehetne lejegyezni.
A valóságba csak akkor tértem vissza, mikor a professzor a nevemen szólított. Felkaptam a fejem és félig felvont szemöldökkel meredtem rá. Úgy tűnik, ezúttal nem várt választ. Csak pusztán megszokásból nyílt feleletre a szám, ugyanis egyértelműen begyakorolt volt ez már kettőnk között. Én nem figyelek, ő megszólít és kénytelen ismét elismételni a kérdést.
Továbbra is szó nélkül hallgattam a prof mondanivalóját. Ebből úgy tűnt, még semmiről sem maradtam le apró elkalandozásom alatt. Will ingerült szavaira ösztönösen felé pillantottam. Lehet, hogy most dühös rám, de a tanárával azért nem kéne ilyen hangon beszélnie. Elvégre fontos dologról volt szó. Mégis életem legrosszabb döntésének bizonyult, hogy a szemeimmel az ő arcát vizsgáltam. Izzó szemei szinte szikrákat dobáltak, arcát elöntötte a vörösség és mérgében az ujjait ropogtatta.
Kínomban kiegyenesedtem ültömben, tekintetemet elszántan szegeztem a professzorra, aki épp válaszolni készült a nemrég feltett kérdésre.
- Ezek már csak részletkérdések! Én benne vagyok, mindegy, mi lesz a vége. – hangomból több bátorság szűrődött, mint amennyi valójában bennem volt. nem is bántam igazán, legalább Will is tudhatta, hogy bár sosem lesz köztünk olyasmi, amire én számítani merészkedtem két teljes percig, azért nem törtem meg… látszólag! – Ahogy azt már említette, hallottam már ezt-azt. Sőt, olyan dolgokat láttam, amikről a tanár úrnak elképzelései sem lehetnek. Nem hinném, hogy bármi is igaz lenne abból, amit Miss. Swinton önmagáról állít. Épp ezért túl sokáig nem is kell majd keresgélni. Ha jól tudom, az iskola teljes semlegességet vár el a tanáraitól, ezek után nem is nehéz kitalálni, hogy a megfelelő bizonyítékok birtokában a tanárnő megfelelő távolságba kerülne tőlünk. Részemről ez személyes érdek is. – letettem az asztalra a régóta szorongatott poharat, majd karba tett kézzel hátra dőltem és sértett arckifejezéssel vártam, mit felel Mr. Eppes. ~ Ha Ő így, akkor én is így…

[Prof. Charles Eppes]

Kisebb kétellyel álltam neki a mondandómnak, ugyanis attól tartottam, hogy nemcsak elbukok két segítõt, pluszban még kikotyogják valakinek, mi is történt az irodában. Hogy miért hívattam õket az ebédszünetben, mikor csak kevesen láthatják, hogy a torony csigalépcsõin igyekeznek felfelé. Persze Ichabod nyílván sosem kívánna egyik tanárának sem rosszat, olyannak biztosan nem, akitõl sosem múló tudásszomja enyhülést nyer. Viszont a véletlen kotyogások tipikus példáival még én magam sem számoltam. Ha netán egy-egy üres fecsegés kapcsán nincs igazán mit mondania, mégis valami történéssel kíván szolgálni, talán elmesélheti a barátainak, miért nem ért oda idõben az ebédre.
Az ebéd gondolatától magam is elsápadtam. Nem ettem már vagy tegnap ebéd óta. Úgy belefeledkeztem a saját munkámba, hogy az étkezések némiképp elhanyagolhatóvá váltak. Na de két fejlõdõ szervezetet nem hagyhattam étel nélkül.
- Hát… - kezdtem önmagamban is kétkedve a mondatot, de a kedves kishölgy közbelépett. Nos… igen. Persze, ha már ilyen készségesen vállalja az ifjú Ms Rooney, egy griggendéles fiú nem maradhat olyan szégyenben, hogy egy lány bátrabb nála! Mikor meghallottam bátorságban lubickoló, csilingelõ hangját rögtön tudtam: Nyert ügyem van. Pálcámmal igyekeztem észrevétlenül eltüntetni az egyikõjük által szõnyegen ejtett foltot, miközben szemeimmel Ms Rooney bátorságát csodáltam elégedetten vigyorogva.
- Nos… amennyiben ez a helyzet, úgy vélem okosabb, ha nem éheztetem tovább önöket. – intettem pálcámmal kedélyesen az asztal felé, amely egy pillanat alatt kétszeresére nõve megtelt különbözõ szemgyönyörködtetõ fogásokkal. Az illatokat rögtön felénk fújta a szobába az ablakon át érkezõ huzat. – Talán megtárgyalhatnánk a részleteket egy kiadós ebéd mellett. – álltam fel, majd ismét elégedett vigyorral mutattam az asztal felé, hellyel kínálva az ifjúságot.
Én léptem elõször az asztalhoz, hogy kihúzhassam a széket a kishölgynek, majd mikor helyet foglalt, én magam is leültem egy székre. Nagyon érdekesnek találtam az elrendezést, ugyanis a székek egyenlõ távolságban, egyenlõ szárú háromszöget alkotva vették körül a kerek asztalt.
Az ínycsiklandozó áfonya krémleves után szólaltam meg elõször, mikor a tányérok átlebegtek a másik helyiségbe.
- Visszatérve a találkozó témájához… részleteket sosem árt tudni. A dolog még ma esedékes. Ma este tanári értekezletet tartunk az igazgatói lakrészben. Minden tanár jelen lesz, így meglehetõsen alacsony a lebukás esélye. Mindezen túl… magam is feláldozom a nemesebb ügy érdekében. Igyekszem bármivel feltartani a tanárnõt, hogy minél késõbb érjen vissza. Takarodó után fél órával induljanak és nagyon fontos… hogy senki sem tudhat semmit az akcióról! – dõltem hátra már a fõfogás végeztével. A desszertnek már nem maradt hely odabent, így inkább nem is kértem.