|
Utca
Aug 21, 2009 19:28:41 GMT 1
Post by Daniel Rooney on Aug 21, 2009 19:28:41 GMT 1
A macskaköves utcákat néha poros utacskák váltják fel, ahol gyorsan el lehet tévedni, ha az ember nem tudja, merre menjen. Sok a sötét titkokat rejtő zúg, ahol rengeteg veszély leselkedik a védtelenekre.
|
|
|
Utca
Aug 22, 2009 12:42:42 GMT 1
Post by Artemisia Potter on Aug 22, 2009 12:42:42 GMT 1
*Hangos léptekkel igyekezett a hotel felé. Úgy tűnt, hogy teljesen kihalt az utca, de nem lehetett benne biztos hiszen gondolatai teljesen máshol jártak. Az apjával töltött éveken járt az esze, és még mindig képtelen volt elfogadni, hogy mindennek örökre vége. Érezte ahogy szemébe ismét könnyek gyűlnek, és agyát elönti a köd. Előrántotta pálcáját, és mindent megátkozott ami a 10 méteres körzetén belülre került. Negyedóra gyaloglás és átkozódás után, immár kitisztult fejjel leült az út szélére. A családjából már csak ő és a bátyja maradtak. Könnyes szemmel nézett körbe az utcán. Most vette csak észre, hogy mekkora pusztítást hagyott maga mögött. A lámpák fénye néhol pislákolt, máshol már nem is égett. Tőle jobbra néhány alakot pillantott meg. Nem igazán tartotta érdekesnek a jelenetet, de a biztonság kedvéért azért kézben tartotta a pálcáját.* ~Megtalálom Dracót ha addig élek is. Nem érdekel, hogy halálfaló csak ő maradt nekem. Milyen igazságtalan ez az egész. Utálom ezt, ó de utálom. ~ *Most, hogy jobban szemügyre vette azt a pár alakot, egyáltalán nem tetszett neki amit látott. Ezek fiatalok voltak. Kicsit közelebb merészkedett az idegenekhez, hogy jobban hallja őket. Úgy döntött egy ideig még ott marad tettre készen, nehogy elfajuljon a dolog.*
|
|
Irilt Rooney
Fõ Moderátor
Hugrabug
hatodik évfolyam
Posts: 63
|
Utca
Aug 22, 2009 14:46:40 GMT 1
Post by Irilt Rooney on Aug 22, 2009 14:46:40 GMT 1
*Miközben afelé a bizonyos „másik hely” felé igyekeztek, egy-két nem épp mindennapi dolgot fedezett fel a roxmortsi macskakövekkel kirakott poros utakon. Mintha valakit megszálltak volna, vagy talán dühöngő átok érte és ezért robbantotta szét az egyik utcát. Épp csak egy pillanata volt rá, hogy végignézzen a rombolás helyszínén. A sötétben fel nem ismerhető alakot látott kivont pálcával ártásokat szórni maga köré. A maga mögött hagyott úton sok falról lehullott a vakolat, lángokban állt egy háztető. Pár útszéli pad felrobbantva, jó néhány ablak kitörött, pár lámpás szétrobbantva, néhány épp, hogy pislákolt. Eredetileg sem adtak sok fényt, de a boszorkány, vagy varázsló tombolása után az utca szinte vak sötét lett. Bár a felgyújtott ház talán ad majd egy kis fényt az arra járóknak.* *Ezen azonban nem volt ideje gondolkodni. Dan minden agykapacitását lefoglalta, bár egyetlen árva szót sem szólt azóta, hogy elhagyták a Szárnyas Vadkant. Fürgén kapkodta tornacipőit a nagy léptekben haladó feketeruhás fiú után. A karja majd eltört, úgy szorította.* *-Figyelj, tök jó lenne, ha már végre elengednél, mert már lilul az egész karom! –Dan, mintha meg sem hallotta volna, suhant tovább immár a földúton. Talán tényleg nem hallotta. Gyakran hátratekintett, azt azonban nem árulta el, miért. Olyan gyorsan loholt, hogy talán még a fű is kigyulladt a talpa alatt.* *Pár métert tettek meg, mikor bátyja ismét hátranézett és megállt. Irilt mellélépett és hátratekintve kelletlenül elfintorodott az eléjük szökkenő Cass láttán, majd nagyot sóhajtott. Fogalma sem volt, hogy miért jött utánuk a mardekáros lány, abban azonban 100%-ig biztos volt, hogy ez előbb vagy utóbb sajnos kiderül. A lány a tőle megszokott színpadias stílusban kezdte a beszélgetést. Jobban mondva a beszédet, hiszen egyikőjük sem válaszolt a kérdésére. Egy fél pillanatig azt hitte, hogy Cass és Dan ismerik egymást, hiszen mindkettejük családja a neves és előkelő halálfalók szerény létszámát erősíti.* *Ez a felvetése sem volt helyes, hiszen Cass felszólította rá, hogy mutassa be őt a bátyjának, egyszóval ő nem látott mást, csak, hogy egy csinos halálfaló és a részéről még a mocsári patkányoknál is kevesebbre tartott hugrabugos lány együtt loholnak egy sötét úton ki tudja, hova. Ez ám a pazar fordulat! Hogy miért jött utánuk, arra pedig egyetlen magyarázatot ismert: Cass őrülten kíváncsi volt, a halálfaló vajon miért mentette meg őt és egyáltalán mit keres Irilt egy halálfaló oldalán.* *Míg mindezt végiggondolta, hatalmas csend támadt. Cass hihetetlenül lenéző és türelmetlen pillantással várt két nevet, melyek közül nyílván a számára még idegené volt érdekesebb. Összekulcsolta a karját, majd némi időhúzás után végre megszólalt.* *-Ó, szörnyen sajnálom, Cass! Remélem nem bántottalak meg! –mondta ironikus hangon- Ez itt a bátyám. –folytatta komolyra fordítva a szót- Daniel Rooney. Dan, a…hölgy Cassandra Muldoon. Mi…évfolyamtársak vagyunk. Itt…aa…Roxfortban. –bájos mosolyt tettetve várta Cass következő lépését. Dan szeme, mintha kissé felcsillant volna a név hallatán. Mivel biztosan tudta, hogy Cass szülei is halálfalók, azt sem zárta ki, hogy Dan már hallott a Muldoon családról, vagy esetleg személyesen is ismerte a szülőket.* *A közelből halk zörejt hallott, de látni nem látott semmit. Azt azonban biztosan érezte, hogy valaki járkál a közelben. Azt csak remélni tudta, hogy nem az az idegbajos idegen, akit pár perccel ezelőtt látott az utcán.* *Cass olyannyira belelendült a beszélgetésbe, hogy olyan kérdést tett fel, amihez az égvilágon semmi köze és még „tanácsokat” is osztogatott Dannek, hogy milyen helyekre engedje őt. ~ Ez már több a soknál! ~gondolta, majd mivel Dan továbbra sem hallatta a hangját, éles hangon felcsattant.* *-Na jó, hát ennyi már tényleg bőségesen elég volt belőled! Jobb, ha most már visszatérsz a kastélyba, különben a végén még megbüntetnek! És ha szabad lenne megtudnunk, elárulnád végre, mi a jó rezes üstért követsz minket? –tette fel a kérdést nem kissé ingerülten.*
|
|
|
Utca
Aug 24, 2009 8:54:22 GMT 1
Post by Cassandra Muldoon on Aug 24, 2009 8:54:22 GMT 1
*Inkább maradnia kellett volna az eredeti tervnél és követnie õket. Ehelyett a drága mardekáros leányzó mit mûvel? Felfedi magát! Na, ilyent a leendõ halálfalóküldetéseken még véletlenül sem tesz majd meg. Ha igen, annak elég súlyos következményei lesznek. Néha igazán tudta magát utálni, mikoris ilyen ostobaságokat csinált. Máskor annyira nem... De az elõzõeket valamivel kompenzálnia kell. Csak még azt nem tudta, hogy tegye. A kissé hosszúra sikeredett szünet után Irilt végre valahára megszólalt. Cass egyszerre nyugodott meg és lett izgatott. Talán jóváteszi imétni elfuserált tettét és egy normális beszélgetést bontakoztat ki. Ja, és közben el is képedt. ~A bátyja?! Daniel a BÁTYJA?!~ ezt a tényt még félreteszi, hogy késõbb megeméssze, ám most rajta volt a sor, hogy megszólaljon. Mivel az úriember képtelen volt, hogy megtegye: -Á! vagy úgy! A neves halálfaló, akivel ugyanazon a napon születtem- vigyorgott szélesen és a kezét nyújtotta, habár sejtette, hogy egyáltalán nem kap sem kézfogást, sem kézcsókot- Csak épp nem abban az évben... Volt szerencsém hallani a híredet. Gratulálok a northhamptoni mugli ügyhöz. Bár eleinte nem gondoltam, hogy egy újdonsült halálfaló, akinek a kezén még meg sem "száradt" a sötét jegy, elboldogul egy ilyen feladattal, de lássunk csodát: néha jó is, ha téved az ember. *Hangjából mostmár nem érzõdött a kíváncsiság, csupán a tiszta elismerés dallama. Fejbólintással is nyomatékosította ezt, s arcáról már eltûnt a bájvigyor. * -Hjajj...Irilt... Csillapodj, drága! Amúgy is, ha engem megbüntetnek, téged is. És gondolom nem akarod megosztani velem a büntetõmunkádat, jól sejtem? Ja igen: és nem követtelek benneteket, hanem nekem is erre volt dolgom. De úgy gondoltam, az még ráér. És azért húzódtam a fák mögé, mert kedves bátyádtól elõször kirázott a hideg és azt hittem, ki fog nyírni téged. Minek szépítsem? Aztán meg ha észrevesz, engem is. De aztán rájöttem, hogy errõl szó sincs, mivel már lett volna rá alkalma a kis séta közepette. Elég indok ez neked? Ha nem, hozz egy fiola Veritaserumot, addig én elbeszélgetek a bátyóddal- a mosoly csupán két pillanatra volt látható Cass arcán.* -Más részt: úgy vélem, jobb, ha elindulunk valamerre, mielõtt még a nyakunkba szakad az ég-azzal elindult, remélve, hogy a stílusváltás pirospontot érdemel Mr Rooney-nál. Cass észrevette, hogy a behízelgõ modor nem nyert nála, így inkább a nyers Cassandra Muldoonra váltott. Nem mintha ezzel többre ment volna... De ki tudja, mit rejt egy keménynek tûnõ halálfaló szívének legmélyebb zuga?*
|
|
|
Utca
Aug 24, 2009 19:23:24 GMT 1
Post by Daniel Rooney on Aug 24, 2009 19:23:24 GMT 1
*Irilt szavai csak úgy átfolytak az agyán. Várjunk csak! Tekerjük kicsit vissza azokat az édes hangokat, melyek húga száját hagyták el. Muldoon…rezzenéstelen arccal hallgatta a lány monológját. Szemeivel, azonban mélyen a barna szemekbe bámult, mely tele volt gonoszsággal. Akárcsak az övé. Micsoda irónia.* *Ez esetben sem fogadta el a kézfogást, bár nem mindennap találkozik az ember egy ilyen neves család fiatal tagjával. A húgával való méltatlan bánásmódot, azonban nem volt hajlandó csak úgy elfelejteni, még akkor sem, ha a családja valóban AZ a Muldoon.* *Cassandra hihetetlen gyorsasággal váltogatta kedélyállapotát. Egyik percben még Iriltet akarta felrobbantani a szemeivel, aztán őt próbálta édesen felcsípni, majd kíváncsi tekintettel próbálta leolvasni az arcáról a nevét, végül elismerően szónokolt Dan első igazi tettéről. ~ Páratlan a lelkesedése ~ gondolta, majd unott tekintetét az égre emelte. *A lombos fák árnyai hosszúra nyúltak a Hold fényében, mikor egyszer-egyszer előbukkant a fodros fekete felhők mögül. Miközben a lányok úgymond: Ölték egymást, Dan a felhők gyors menetelését követte figyelemmel. Csillogó szemeinek túlvilági tükröződést adott a bennük felcsillanó fénysugár. A telehold látványa kisimította arcát, már a legkevésbé sem volt dühös. Az ő életében ez igenis ritka pillanat volt. Főleg az utóbbi időben volt rengeteg oka az aggodalomra és a dühre.* *Nagyon remélte, hogy előbb-utóbb leesik valakinek, hogy iszonyatosan unja a társalgást. Nem mintha túl sok szerepet vállalt volna benne.* *Álmodozásából a lányok hirtelen útnak indulása térítette észhez. Fogalma sem volt, hová mennek, de jobbnak látta, ha nem fedi fel előttük, hogy épp ő kalandozott el úgy, hogy még azt sem tudja, miről beszéltek az imént.* *Nagyot rántva éjfekete köpenyén hirtelen indult el a lányok után. Jobbnak látta szemmel tartani az elől haladó ifjú hölgyet. Nem tűnt a megbízhatóság élő megtestesítőjének. Nem szívesen fordított volna neki hátat neki ilyen sötétben.* *Lassan lefelé haladtak a néhol kövekkel „díszített” poros, sötét kis utacskán. Nyugtalanító reccsenést hallott az egyik fa mögül. Szempillantás alatt előkapta a pálcáját és egy időre megállt, hogy jobban körülnézhessen. - Lumos Maxima- suttogta és egyszerre vakító fény támadt. Hosszan a megvilágított helyre bámult, de további mozgást nem észlelt. A lányok elé vágott és ismét hallatta hangját: - Ideje indulnunk. Követnek. – súgta egész közel hajolva Cass arcához.* *A fák közötti motoszkálás szörnyen idegesítette. Remélte, hogy nem épp akkor talál rá az „Új rend” mikor épp a hugicájával és egy vele egykorú lánnyal sétálgatnak az erdő közepén. Nem mintha nehezére esne megmenteni őket, vagy nem érezne magában elég erőt ehhez. Bár kétszer olyan bátornak érezte magát úgy, hogy van kit lenyűgöznie halálfalói teljesítményével. Még mindig önelégülten érezte magát, ahogy az lenni szokott ilyenkor.* *Mit sem törődve előző aggályaival lépdelt tovább a porban maga mögött hagyva a lányokat. Sietősen haladt, mit sem törődve vele, hogy a többiek tartják-e a tempót. Egy sötét házat pillantott meg az út végén. Kívülről elég romosnak tűnt. Még sosem járt ezen a helyen, de annyit tudott róla, hogy az esetleges eső elől, ami nagy cseppekben koppant a körülötte lévő fák levelein és sajnos rajta is.* *Megfordult egy pillantás erejéig, hogy meggyőződjön róla, hogy a többiek továbbra is követik. Határozott tempóban haladva tovább menetelt a hatalmas elhagyatott ház felé.*
|
|
|
Utca
Sept 5, 2009 12:09:11 GMT 1
Post by Artemisia Potter on Sept 5, 2009 12:09:11 GMT 1
*Igen érdekes helyzetet figyelhetett meg, elég rövid idő alatt. Két nő és egy férfi. Szinte biztos volt abban, hogy a magasabb lány mardekáros. A testtratásából, a testbeszédéből, és abból ahogyan beszélt ezt könnyen megtudta állapítani. A másik leányzó ezzel ellentétben inkább tűnt jó oldalinak, hiszen a két lány közt csak úgy szikrázott a levegő. A harmadik jelenlévő idősebb volt a lányoknál, tehát kizárt dolog, hogy diák. Talán halálfaló... talán nem. Nem tudta eldönteni, nem volt neki ismerős a csatatérről. Még közelebb merészkedett az idegenekhez. Úgy gondolta, talán megtudhat valami fontosat. Addig is húzhatta az időt Draco meglátogatásáig. Nem tudta, hogy fogadja majd a híreket.* ~Erre inkább nem is gondolok.~ *A három alak elindult. Artemis tisztes távolságból követte őket. Közben szidta magát, hogy annyi esze sem volt, hogy legalább a láthatatlanná tévő köpenyét elhozza. Csoda, hogy a nagy rohanásban a fejét nem hagyta a kastélyban. A szél egyre erősödött, az eső is elkezdett cseperegni. Nyugat felől fények világították meg a magas felhőket. Az eső, és a felhős égbolt mindig elkápráztatta. A gyönyörködésből egy ág reccsenése ébresztette fel. Hirtelen beugrott egy vastag tölgy mögé, és szeme sarkából figyelte észrevette-e valaki az apró kis malőrt. A férfi az irányába fordult, és meggyújtotta pálcáját.* ~A francba, kész vége... lebuktam.~ *Szíve a torkában dobogott, levegőt sem mert venni. A másodpercek óráknak tűntek, míg ki nem aludt a férfi pálcája. Elszámolt magában, lassan tízig majd ismét az idegenek nyomába eredt. Percekig menetek bármiféle gond nélkül, majd lassítottak. Artemis csak később vette észre a rémisztően föléjük tornyosuló romos házat. Annyira beleolvadt a sötét éjszakai égbe, mintha csak annak egy darabja lenne. Egyre inkább kezdett rossz előérzete lenni, ami feletépp idegesítette, ugyanis az esetek jelentős részeben ez sajnos be szokott válni. Azonban, ez Artemist nem különösebben érdekelte, ha egyszer valamit a fejébe vesz akkor azt véghez is viszi.*
|
|
Irilt Rooney
Fõ Moderátor
Hugrabug
hatodik évfolyam
Posts: 63
|
Utca
Sept 19, 2009 19:10:37 GMT 1
Post by Irilt Rooney on Sept 19, 2009 19:10:37 GMT 1
*Az említett viskó, azaz a Szellemszállás láttán borzasztó emlékek támadtak benne. Azt kívánta, bár elmenne végre Cass, hogy nyugodtan beszélhessen Dannel, de úgy tűnik a lány kezdte élvezni mogorva bátyja játékát és társaságát, ami neki a legkevésbé sem volt ínyére.* * ~ Ha Dan összejön ezzel a faragatlan, gátlástalan, idióta csajjal, Istenemre mondom: Nem ismerem többé egyikőjüket sem.* *Szeme a haragtól szikrázott, hisz csak a vak nem vette volna észre, hogy Cass úgy lohol szeretett Dan után, mint egy megkergült légy. Ezekben a pillanatokban nem szabadott felhúznia magát, így is ingerült volt. Igaz, általában ezt okozza Cassandra társasága. ~ Ó, hogy az a mennydörgős…jól van Irilt! Most szépen lehiggadsz és nem gondolsz semmire. Vagy inkább valami másra, ami a lehető legtávolabb áll a mardekárosok gyöngyétől. Gondold végig…racionálisan a dolgot! Mi lehetne Cassben, ami megfogja Dant. Ismerem őt, még egy világszép vámpír sem lehetne olyan titokzatos, elragadó, lehengerlő a számára, hogy kockáztassa érte a jó…illetve a rosszhírét. ~ a szemében ugyanis Dan nagyon is rossz volt. Túlságosan is rossz. Aki képes volt arra a szörnyűségre, amit ő művelt…* *~ Te jó Merlin! ~ Hisz pont ez lehet a legnagyobb és legegyszerűbb oka annak, hogyha netalántán mégis megtetszene az említett banya az ugyancsak említett halálfalónak. A hírnév. ~ Hát ez remek! ~ belül ő már tombolt. Megpróbálta ennek a legkisebb részét kimutatni. Végre, mikor mindkettejük háta mögé került, hirtelen egy 180°-os fordulatott vett és a legkisebb zajt hallatva elindult visszafelé az úton.* *Ahogy visszafelé jött, akkor ébredt csak rá, hogy milyen hosszú utat is tettek meg az elmúlt néhyány percben. De talán volt az egy óra is. Netán több… A macskaköves útra érve, egy pillanatra megállt. Képtelen volt még felfogni, miért is indult el és hagyta egyedül egyszem testvérét Cassel. Bár ahogy Dant ismeri, a lány nagyobb veszélyben van a halálfaló társaságában, mint fordítva. Abban sem volt egészen biztos, hogy Dan megvédené a lányt, ha valamiért bajba kerülnének.* *Nem is baj, hogy eljött, magára hagyva a két másik társát. Meg kellett adnia az esélyt Cassnek, hogy megtudja: Hiába a csinos külső, ha a fiú teljesen hideg, kiszámíthatatlan, veszélyes és merev minden emberi kapcsolatában.* *Lassan elindult a macskaköves úton vissza a Roxfortba. Amilyen szerencsés, rögtön belebotlik egy emberbe, aki beleköt, vagy szembe jönnek vele az utcán azok a mardekáros bajkeverők. Ahogy elindult, rögtön meg is botlott és elvágódott. – Áú! – kiáltott fel. A térde sajgott, de rögtön fel kellett pattannia, hiszen nem tudhatta biztosan, hogy ki hallotta meg a kiáltást.* *Jobban sajgott a térde, mint mikor Cass belerúgott. Nagyot sóhajtott, majd minden erejét bevetve futni kezdett. Jobban mondva, inkább csak kocogni. Sántikált az úton felfelé. Kikerülve a tócsákat kacskaringózott az egyenes úton. Szerencsére senki sem volt ott, legalábbis nem vette észre.* *Ahogy a Roxfort felé haladt, egy olyan határozott érzés nyilalt belé, hogy valaki követi. Bár nem tartotta magát dilisnek és nem gyakran volt ilyen megérzése, de tudta, hogy akármilyen galiba is legyen a közelben, őt megtalálja. Félve hátrapillantott, de senkit sem látott.* *Az üldözöttség érzése azonban megmaradt, sőt mind inkább erősödött. A sötét utca félhomálya magába szippantotta az összes bátorságát. A fejében egyre csak azok a gondolatok zümmögtek, hogy követik, hogy nem lett volna szabad otthagyni Dant és a Mardekár gyöngyét. A félelem pókként behálózta az agyát és a gondolatait egy szempillantás alatt.*
|
|
|
Utca
Sept 25, 2009 11:12:54 GMT 1
Post by William Wilson on Sept 25, 2009 11:12:54 GMT 1
*Megint vége egy kellemes roxmortsi napnak. Habár nem is volt olyan kellemes, mint lenni szokott, mivel nem volt társa, akivel elhülyéskedhette volna az egész napot. Az egyik évfolyamtársával csak most este futott össze a Három Seprûben. Madam Rosmerta ezúttal kissé erõsebbre kutyulta a vajsört. Will úgy gondolta, jobb, ha most elindul vissza a kastélyba, mielõtt az évfolyamtársa elcsábítja még egy vajsörre. Eltelt pár perc, amíg Will szeme hozzászokott a kinti sötétséghez. Habár a hold magasan ragyogott az égen, sokkal sötétebb volt, mint odabenn a fogadóban. Ráérõsen bandukolt a Roxfort felé. Az út mentén néhány lámpás kialudt, ezért jópár alkalommal majdnem elbotlott egy-egy gödörben. Felnézett a felhõs égre.* -Esni fog- jelentette Nemes egyszerûséggel csak úgy maga elé. A fák körülötte bizonyára nagyra értékelték ezt a nagy jelentõséggel bíró meteorológiai jelentést. Ahogy elnézte, még azelõtt felér a kastélyba, hogy eleredne. Ott majd az ablakból nézheti. Csak a villámlást mellõzze a zuhé. Az olyan volt, mintha ezernyi késsel szúrkálnák a szemét. Utána általában még jópár percig nem is lát semmit, vagy csak homályosan.* *Kellett neki erre gondolnia... Messze a birtoktól már szakadt az esõ és egy hatalmasat villámlott. Még ilyen távolból is bántotta kicsit a szemét az erõs fény.* ~Nocsak! Hát te ki vagy?~ Maga elõtt nem messze egy alakot látott, aki sietve szedte a lábát az iskola irányába. Will utána eredt, hátha egy ismerõs. Így talán nem kell egyedül megtennie az utat. Minél közelebb ért, annál biztosabb volt benne, ki lehet az. Közvetlenül a háta mögött megszólalt: - Szia Irilt!- kissé talán hangosabbra sikeredett az üdvözlés és minden bizonnyal a frászt hozta a lányra- Mi rosszat míveltél a mai nap folyamán?- huncut mosoly jelent meg az arcán. Aztán le is hervadt nyomban, mikor meglátta Irilt gondterhelt arcát- Lehetek bunkó és megkérdezhetem, mi történt?
|
|
Irilt Rooney
Fõ Moderátor
Hugrabug
hatodik évfolyam
Posts: 63
|
Utca
Sept 26, 2009 20:10:26 GMT 1
Post by Irilt Rooney on Sept 26, 2009 20:10:26 GMT 1
*Roxfort birtoka felé settenkedve próbálta kitalálni, mégis mennyi idő lehet. Az égre pillantva egy nagyobb esőcsepp cseppent az orrára. Egy határozott mozdulattal letörölte. A következő pillanatban egy hatalmas égzengés keltette fel a félálomból, amiben éppen a kastély felé próbált eljutni.* *A kellemes hang a háta mögül szólt. Bár tudta kié, a kiáltás megijesztette, amitől összerezzent a már így is félájult lány. Megpördült és nem más ácsorgott mögötte csillogó szemekkel, mint William, a Griffendél ház szemefénye.* *- Jó estér Will! – A fiú érthetetlen jókedve ezúttal nem volt ragadós. Irilt fejében egyre csak az járt, hogy viszafordul és már csak azért is meglesi, mégis hogyan próbálja elcsavarni Dan fejét a fékezhetetlen Cass.* *Udvariasságból elmosolyodott, de minden bizonnyal nem sikerült valami meggyőzőre. Will átlátott a szitán és rögtön leesett neki, hogy itt nem stimmel valami és észrevételének Hangot is adott.* *- Jajj! Ne haragudj! Nem akarom elrontani a jókedvedet, ami...talán nem egy pohár szeszes italnak köszönhető. – Az egy szócskát különösen kihangsúlyozva gúnyolódott Willen. - Szóval az a helyzet, hogy a bátyám és Cass...valahol elhagytam őket. - Elgondolkodott, vajon megkockáztassa-e az őszinteséget. - Szemmel láthatóan Cassnek nem közönbös Dan... - Tette hozzá suttogva. - De ez most nem lényeges! - Közölte ismét normális hangnemben, kicsit hadarva. - Ha gondolod...talán most jobb, ha visszamegyünk a kastélyba, mielőtt még azok ketten megtalálnának. - Mosolygott bátorítóan a fiúra és mellélépve jobb oldalról belekarolt és elindult meg sem várva a választ.* *Az csapadék szemmel láthatóan perceken belül több milliónyi vízcsepp formájában a fejükre készült potyogni. Ebben a pillanatban, azonban ez a legkevésbé sem érdekelte, ugyan is aWillnek köszönhetően a külvilág már megszűnt létezni a számára. Azóta van ez így, hogy a fiú először megmentette. Ha csak látótávolságon belülre kerül, rögtön kiakad valami kapcsoló a fejében. Olyankor mindig ügyetlenebbnek érzi magát, még a szokottnál is. Ugyan akkor egy furcsa biztonságot is érez. Még akkor is, ha éppen illuminált állapotban teng-leng. Ezt azonban a lány csak Will hősies cselekedeteinek tudta be.* *Az eső már majdnem esett, így egy biztos menedéket kellett keresniük a készülődő hatalmas eső elől. Ráadásul egy-egy égzengés időről időre felrázta és megijesztette. Ilyenkor összerezzent és tudta, hogy ezt a társaságában lévő Will is épszrevette, bár megpróbálta titkolni, hogy közel seincs olyan bátor és vakmerő, mint egy Griffendéles.* *Az esővel a legkevésbé sem törődött volna, ha nem Will lett volna a partnere aznap este a hazafelé sétában. Magáért nem igazán aggódott, de azt a legkevésbé sem akarta, hogy Will megfázzon, ezért körbenézett, hátha akad egy megfelelő hely, ahol megvárhatják az eső végét.* *Körbenézett a sötét utcán és már meg is pillantott egy furcsa kis házikót az út jobb oldalán, ahol a roxmortsi park volt. Az egész kunyhó nem volt nagyobb pár négyzetméternél és fala sem volt, faragott oszlopokon állt. Benne középen gyönyörű kovácsoltvas pad állt. Mintha csak nekik találták volna ki.* *Bízott benne, hogy a vihar nem egész éjjel tart majd és vissza tudnak térni időben. Bár alvás tekintetében az sem számított volna igazán, ha egész éjjel kint vannak, másnap úgyis vasárnap. Viszont elég hideg volt és tudta, ha leül, rögtön elkezd vacogni, akár egy kiskutya.* *Elengedte Will karját és se szó se beszéd elindult a handulatos hely felé. Leült a padra és megvárta, vajon Willnek feltűnik-e egyáltalán jelen állapotában, hogy ő már nem melegíti a jobb oldalát.*
|
|
|
Utca
Sept 29, 2009 19:57:33 GMT 1
Post by William Wilson on Sept 29, 2009 19:57:33 GMT 1
*Kicsit imbolygósan caplatott Irilt mellett, ami nem is volt csoda. Nem tudta (és talán nem is akarta megtudni), mit kevert Madam Rosmerta abba vajsörbe, de mintha a kobakjában enyhén halvány köd keletkezett volna. Na, ilyen sem volt még. Mindig tudott mértéket tartani, sose ártott meg neki 3 korsó itóka, ám most más volt a helyzet. Mintha kétszer annyit nyakalt volna be. Egy húzásra. Talán mégsem volt jó ötlet megszólítania a lányt. De nem akarta saját maga virágos jókedvét szegni. Ez azonban egy parányit sikerült Iriltnek, mikor megjegyezte pár perccel ezelõtti tevékenységének eredményét.* ~Mért van ilyen jó érzékük a lányoknak kiszúrni az ilyen kényelmetlen helyzeteket?!~ zsörtölõdött magában, majd megosztotta a lánnyal a 3 korsó serrõl szóló okfejtését. Valahogy sejtette, hogy ezzel nem magyarázta ki magát teljesen, ezért hagyta, hogy más irányba terelõdjön a beszélgetés.* -Bátyád? Van egy bátyád?- kapott a szón, maga sem tudta, mi okból- Elnézést, folytasd, kérlek...~Hmm...Cass? Már megint?! Nah álljunk csak meg egy percre! Itt nem stimmel valami~ Cass...meg a bátyád... Mióta jönnek be Cassnek a magunkfajta jófiúk?-megengedett magának egy fintort, amit nem Irilt bátyja említése végett rángatott az arcára, csakis a mardekáros leányzó miatt. A jelzõ elejére nem is kéne az a "marde"... A szó úgy is tökéletesen illene a hölgyeményre- Ó, felõlem nyugodtan összefuthatunk velük. Ha párbajra kerülne a sor, nem hiszem, hogy a tesód az õ oldalára állna. Én meg végképp nem- válaszolt egy vigyorral a lány mosolyára. Kicsit meglepõdött és összerezzent, mikor egyszer csak kart karba öltve folytatták az útjukat. ~És még azt hittem, az egész nap értelmetlen idõpocsékolás. Háát...~elmosolyodott, aztán gondolatban le is szidta magát, amiért ilyenekre gondol. De bizonyára csak a finom nedû okozta. Minnél elõbb ki kell tisztítania a fejébõl. Talán ez a kis...kis? Inkább hosszú séta megfelel rá.* *Megint villámlott a távolban. Úgy megrándult mindene, mintha egy nagyot sóztak volna a hátára baseballütõvel. Összekapaszkodott karjuk miatt a lányt is alaposan felrázta. A szeméhez kapott, ami rögtön könnyezni kezdett és szúrt.* -Ó, bocsánat, csak nem szeretem a villámlást- magyarázta, miközben egy zsebkendõt próbált elõkotorni a zsebébõl. Rájött, hogy az összeset odaadta egy lánynak még a kocsmában, aki még csak azt sem mondta meg, mire kell neki- Nem bírom az erõs fényt- az öklével próbálta felitatni a könnyeit- Mikor valami túl fényes, úgy érzem, mintha a szememen akupunkturás kezelést végeznének. És nem ért hozzá aki csinálja, ha érted, mire gondolok...- pislgott néhányat, majd az arcát kezdte törölgetni, aztán rájött, hogy nem a könnyei nedvesítik be azt, hanem az esõ, ami idõközben elkezdett szemerkélni. Aztán egyre szaporábban esett. Továbbindultak, bár egyikõjük sem szólalt meg. Willt ez kicsit bosszantotta. Energikus állapotban volt aznap este. Gyors mozdulattal eltávolított az arcáról még egy esõcseppet.* *Elvigyorodott a következõ gondolatára, amit pár másodperc hezitálás után végül is véghez vitt. Kifejtette a kezét Irilté alól, szembe fordult vele és felhúzta a csukjáját a lány fejére.* Nehogy vizes legyen a hajad... *indokolta vigyorogva* Tudom a lányok milyen kényesek az ilyenre...* aztán megfota a karját és határozott mozdulattal az övé köré fonta. ~Eszméletlenül zabálni való~ gondolta Will és elfelejtette elrejtenie a mosolyát a lány elõl- Mint egy manó... Na nem ám házi, vagy amilyenek a Gringitts-ban dolgoznak, hanem...- félbeszakította magát, mert rájött, hogy az utóbi mondatot már nem gondolta, hanem hangot adott neki. Mielõtt Irilt rákérdezhetett volna, hogy "hanem mi?", ismét elindult a kastély felé. ~Ez hosszú séta lesz, ha így lejáratom magam minden egyes pillanatban.~ Ám nem jutottak sokáig, mivel az esõ immár erõteljesen zubogott alább az égbõl.* *Elõször megijedt, mikor Irilt se szó, se beszéd, otthagyta õt az ösvényen, majd mikor meglátta, hová is igyekszik a lány, megkönnyebbült. Igen idilli helyet talált maguknak az esõ végéig. ~HÖJJ!!~ hördült fel magában, mert túl hirtelen kanyarodott és egy pillanatra elveszítette az egyensúlyát. Aztán megabiztosnak szánt léptekkel elindult a lány felé. Felment a hét lépcsõfokon, ám a tetején azt hitte, nyomban visszaesik. Már ekkora magasságban is tériszonya lett. ~Már csak ez kellett~ zsörtölõdött magában, majd inkább Irilt felé vette az irányt. Ezek szerint még nem tisztult ki a feje... Nagyon-nagyon úgy tûnik. Le akart zuttyanni Irilt mellé, valahogy azonban elszámította magát és nem a lány mellett, hanem az ölében kötött ki.* *Úgy meglepõdött, hogy hirtelen szólni és cselekedni sem tudott, aztán hogy poénosra fogja a dolgot, lehúzta a lány fejérõl a csukját.* -Itt már nem esik-fejét félig elfordította, amíg beszélt, mert ki tudja, érzõdik-e a leheletén még a vajsör aromája?*
|
|
Irilt Rooney
Fõ Moderátor
Hugrabug
hatodik évfolyam
Posts: 63
|
Utca
Sept 30, 2009 19:06:25 GMT 1
Post by Irilt Rooney on Sept 30, 2009 19:06:25 GMT 1
*Általában véve nem igazán bírta a részeg embereket, mivel többször is látta Dant ilyen állapotban randalírozni jó néhány haverjával, még komolytalanabb éveiben. Ilyen körülmények között nem csoda hát, hogy sokszor eléggé megbotránkoztatta, ha olyan embert látott, aki nem volt képes uralkodni magán. Will azonban ittas állapotban elég szórakoztató társaságnak bizonyult. Figyelmesen hallgatta különböző okfejtéseit a szeszes italokról és Madam Rosmerta söréről. Irilt hihetetlenül jópofának találta, ahogy magyarázott és ez minden agykapacitását lefoglalta. Valamint az a gondolat, hogy biztosan valami titkos összetevőt kevert a sörbe és nem ő ivott többet annál, mint amennyire emlékszik, egy igazán széles és szívből jövő mosolyt csalt a lány arcára.* *~ „Magunkfajta jófiúk” ~ kicsit kuncogott magában ezen a két szón. A szája szélébe harapott, nehogy hangosan is felnevessen. Ezt még meg kellett emésztenie. Ahogy ezt mondta…Danrőől? Atya világ! Ezek szerint Will még nem hallott a híres-neves Daniel Rooney-ról, aki páratlanul tehetséges halálfaló…Egyenlőre jobb, ha nem is tudja meg, hogy ha Dan valóban rájuk találna, a párbaj szó elő sem kerülne. Valószínűleg a történet úgy szólna: Will pár másodperc alatt a földön lenne és Cassel felváltva szórnának rá kínzó átkokat. Ebbe a gondolatba teste-lelke beleremegett.* *Will hirtelen ötletétől csak ide-oda forgatta a szemeit. ~ Nahát…mindig is gondoltam, hogy kényesnek tart, no de ennyire? ~ csodálkozott magában. Arra azonban figyelt, hogy ez ne üljön ki az arcára. Nem tudja, mennyire sikerült. Valószínűleg egyáltalán nem.* - Azta! Ez milyen…figyelmes. – rebegte zavart mosollyal az arcán.* *Már éppen megszólalt volna, hogy mégis mi alapon hasonlítgatja őt a manókhoz, de mielőtt rákérdezhetett volna, Will ismét megindult a Roxfort felé. Hezitált pár másodpercet, hogy mégis rákérdez, de félt, hogy ezt már nem bírná ki nevetés nélkül. Így ismét a szája szélét harapdálta, hogy még véletlenül se kacagjon fel, de azt a széles vigyort már nem bírta visszafojtani.* *A padon ücsörögve várta, amíg Will is megtalálja a helyet, ami biztos szárazságot adhat nekik a vihar, vagy remélhetőleg futó zápor elől. Egy elharapott vigyorral követte ismét a fiú imbolygását. Most még a járása is viccesebb volt, mint általában. Összeszorította a száját, mikor a lépcsőre felérve dülöngélt.* *Ahogy felé közeledett, csak azt az egy pillanatot várta, hogy mikor fog réesni. Ehelyett csupán belehuppant az ölébe. Ebben a pillanatban nem tudta, most már nevethet-e anélkül, hogy megbántaná a fiút, vagy sem. Megilletődötten pislogott az ölében ülő arcára.* *Will közelsége egyszerre meglepte és végleg kimozdította a rossz hangulatból. Mikor levette a fejéről a csuklyát és elhallgatott, egy pár másodpercig még mindig nem tudta, hogy nevethet-e. Nagyot nyelt, de a fiú ázott kiskutyust idéző tekintetétől egyszerre kiszakadt belőle az a nevetés, amit már vagy negyed órája magában tartott. Will vállának döntötte a homlokát és egyszerűen nem bírta abbahagyni.* *Jelen pillanatban egyszerre tűntek fel benne a fiú olyan mozdulatai és szavai, amitől csak még jobban nevetett. Egész lelke beleremegett ebbe a kacajba és tudta, hogy most mindent bele kell adnia, hiszen valószínű, hogy később már nem adatik ilyen pompás lehetőség erre. Egyébként amíg Will azt hiszi, hogy csupán ezen a helyzeten vidul, addig nincs oka megsértődni. Hiszen azért ő is bevallhatja, hogy akár direkt volt, akár nem, ez azért eléggé poénos.* *Még egy köszönettel jött a srácnak, hiszen nem csak felvidította, de nem kis szorongástól szabadította meg azzal, hogy végre alkalmat adott a nevetésre. Mindazonáltal minden egyes sejtje átmelegedett ettől a hahotától.* *Mikor végre sikerült abbahagynia, felnézett a fiú arcába. – Most már azért odébb ülhetnél, mert eléggé csontos a hátsód. – vigyorgott – Már kezd fájni a combom. – tette hozzá remélve, hogy legalább ez arra ösztönzi, hogy inkább zuttyanjon odébb.* *Mikor Will már nem az ölében fészkelt, hanem a padon, gondosan körbenézett. Egyszerre visszatért az az érzése, hogy Dan és Cass már a nyomában vannak és nagyon jól tudta, hogy attól, hogy Cass esetlegesen nem hajlandó az esőben sétafikálni, Dan nem fog meghatódni, hanem inkább a nyomába ered elveszett húgának. Mivel jobb téma nem jutott az eszébe, inkább felhozta ezt.* *- Az az igazság, hogy nem igazán tudom elképzelni, hogy akad akár egy olyan varázsló, vagy boszorkány, aki nem hallott még a bátyámról.* *- A helyzet az, hogy ő halálfaló…és közöttük sem akárki. Épp ezért baj, hogy most itt vagyok és nem ott, ahol ő, meg a mardekár gyöngye. Cass egyből tudta a név hallatán, ki az a Daniel Rooney. – kíváncsi tekintetét a fiúra szegezte. Azt fürkészte, vajon így már felismerte-e.* *- Szerintem most az lesz a legjobb, ha különválunk. Bár el sem hiszem, de nagy szerencse, hogy éppen veled futottam össze és nem valaki mással. De azt ugye tudod, ha Dan itt talál minket kettesben, az első cselekedete az Avada Kedavra lesz? – próbálta megfélemlíteni, úgy talán biztonságban tudja Willt, önmagától jó távol. – Nem tudnám elviselni, ha miattam bajod esne. – csúszott ki a száján és rögtön el is pirult.*
|
|
|
Utca
Oct 22, 2009 15:42:42 GMT 1
Post by William Wilson on Oct 22, 2009 15:42:42 GMT 1
*Életében nem volt még olyan kínos helyzetben, mint akkor. Próbálta ugyan kicsit javítani, de ez pár pillanatig úgy tûnt, nem mûködik. Aztán a lányból olyan energiával robbant ki a nevetés, hogy abba még õ is beleremegett. Nem tudta, min is mulat ilyen jól, de Irilt jókedve õt is elárasztotta és habár nem tudta, miért, õ is kacarászni kezdett. Arra gondolt, hogy ilyen közel még nem tudott magához lányt. Tágra nyílt a szeme ~Na de azért fiút se!~ tisztázta magában gyorsan. Na, mostmár volt min nevetnie. Lassan alábbhagyott a vihorászása, kifogyott a szuszból. De még mindig mosolygott a lányon, aki rendíthetetlenül nevetett ki tudja, min. Csak remélni tudta, hogy nem rajta. Rövid idõ múlva Irilt megszólalt. Ekkor kapott csak észbe, hogy még mindig a lány ülében ül.* -Ó... Bocsi... Kicsit megfeledkeztem magamról... *Térdeire támaszkodva (a sajátjaira) felemelkedett, és szerencsére csak egy kicsit lengett ki, nem kötött ki ismét a lány ölében. Az már nem vicces, hanem égõ lett volna. Nem ült le a padra, hanem sétálni kezdett körbe-körbe. Tiszta fejjel akart végre társalogni. Hallotta, hogy Irilt a bátyjáról mond valamit. A hangszínébõl ítélve Will valamivel nem lehetett tisztában az elõbb. És csakis rosszra tudott gondolni abból következõen, amit Irilt most jelentett ki.* -Nem, õszintén szólva nem rémlik, hogy találkoztam volna már a nevével. Vagy talán mégis... Hogy is hívják? *Irilt folytatta tovább, amire Will megtorpant.* -Halálfaló? - hebegte- Dehát hogyan... Mi... Daniel Rooney... Valahogy éreztem, hogy ismerõs a neved. Úgy gondoltam, csak névrokonok lehettek... -fölhorkant- Hallok én is egyet s mást a drága õseimtõl... Merthogy õk is azok... Mármint halálfalók... -forgata a szemét- Csodálkozom, hogy te nem kaptál idegbajt a sok alaptalan agressziótól... A húgom remélem nem követi a példájukat. Próbálom lebeszélni róla... Majd kiderül, hogy sikerül-e... *Nagyot sóhajtott és rótta a köröket tovább. Nem tudta hirtelen, elárulhat-e még részleteket, ám rögtön választ kapott, csak rá kellett néznie a lányra. Ehhez a mélybarna szempárhoz ne legyen õszinte? Ha hosszabban és közelebbrõl nézné, elmerülne benne. Akaratlanul tett egy lépést a lány felé, hogy közelebbrõl megcsodálhassa a látókészülékét. ~Szinte nem is lehet tudni, hol van a szivárványhártya és a pupilla határa.~ gondolta kábán...* *Villámlott...* *Olyan váratlanul érte, hogy felkiáltott és hátratántorodott. Ez az égi jelenség sokkal közelebb volt, mint az iménti társa, ezért jóval nagyobb fájdalommal járt. Égett a fiú szeme, egy csíkban szúrt, ahol a szembogara kettévált, s a fájdalom az egész fejében szétáramlott. Farzsebéhez kapott és ijedten vette észre, hogy a pálcája sehol nincs. Biztosan kicsúszott, miközben fel-alá csoszogott az ezt megelõzõ percekben. Mint egy vak botladozott a pad felé, ahol még remélhetõleg Irilt ült. Görcsösen megmarkolta a pad támláját, ujja szinte már behorpasztották a fát. Nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de csak egy nyikkanásra futotta. A torka összeszorult, kezdett pánikba esni. Szaporán vette a levegõt, miközben magában imádkozott, hogy a lány végre csináljon valamit. Vagy adja oda a pálcáját, vagy küldjön rá valami varázsigét, mert ezt már nem sokáig bírja elviselni...*
|
|
Irilt Rooney
Fõ Moderátor
Hugrabug
hatodik évfolyam
Posts: 63
|
Utca
Oct 22, 2009 19:11:22 GMT 1
Post by Irilt Rooney on Oct 22, 2009 19:11:22 GMT 1
*A nevetéstől kicsit megfájdult a torka és szó mi szó eléggé szomjas lett. Legszívesebben kiállt volna az esőre és nyitott szájjal várta volna, hogy legalább egy kortynyi összegyűljön a szájában. Bár valószínűsíthető, hogy nemigen lett volna elég. Kicsit körbenézett, hogy akad-e egy tál, vagy valami, amibe vizet teremthet, de sajnos semmit sem talált. Igaz, már nem is volt olyan érdekes, egy sugárzó mosoly, mintha minden gondot eltüntetett volna a Föld színéről. Nem volt több baja.* *- Semmi baj! Ugyan…megszoktam. – mosolyodott el ismét, mivel Will szabadkozása kissé…bután hangzott az ő füleinek.* *- Tehát mégis hallottál róla… - mondta és már biztos volt benne, hogy Will teljességgel megbízható. Milyen érdekes, hogy míg Dan szinte bármit megtenne, hogy húga is halálfaló legyen, hozzá hasonlóan, addig Will épp ellentétesen gondolkozik. Bár nem ismerte a húgát, a fiút hallgatva mégis egészen biztos volt benne, hogy ennek a mosolynak bárki szót fogadna.* *- Személy szerint ott tartok, hogy nem érdekel. Én nem akarok velük veszekedni és mivel a szüleim, a kötelességem, hogy szeressem őket, akkor is, ha nekik fogalmuk sincs róla, mi az. Szerencsémre egyáltalán nem törődnek velem. Biztosan tudják, hogy én sosem leszek olyan, mint Dan. Így inkább őt nyomatják, hogy úgy mondjam.* *- Micsoda szerencse, hogy te sem értesz velük egyet. – próbált elbűvölő lenni, de arra már nem vett volna mérget, hogy sikerült is. – Az én testvéremet már senki és semmi sem mentheti meg. – sóhajtozott.* *Sajnos Willnek jelenleg túlságosan lassú volt a felfogása ahhoz, hogy megértse, hogy most már el kéne mennie, akár mennyire is fájt ez Iriltnek, valahogy el kellett küldenie őrangyalát. Ha ez nem megy szép szavakkal, mert a fiú mintha csak eleresztette volna a füle mellett az előző mondatokat, akkor majd elküldi. Persze, mintha az olyan egyszerű lett volna. Egyelőre levakarhatatlannak érezte a fiút, aminek persze örült is.* *Szerencse, hogy ő ült, mert Will császkálásától valószínűleg elszédült volna. Meg is támasztotta magát, nehogy leboruljon a padról. Bár az Will előző akciójánál nem lehet viccesebb. Szóval csak követte a szemével a fiút, aki mint a tébolyult rótta a köröket előtte. Ha más csinálta volna, biztosan felhúzza vele, de neki kivételesen elnézte, elég jó hangulata lett attól, hogy végre valaki meghallgatja a nyavalyáit és van egy megbízható ember, akinek beszámolhat a testvére ügyeiről.* *A villám egészen váratlanul érte. Pár másodpercig nem is látott, elég nagyot szólt és mielőtt összerezzenhetett volna az első hangeffektustól, Will fájdalmasan felkiáltott. Szörnyen megrémült. Első gondolata az volt, hogy támadás érte őket. Aztán beugrott, amit a szeméről magyarázott még az úton. Felpattant, mikor a fiú melléért a padhoz. Hirtelen azt sem tudta, hova kapjon. Most akkor tulajdonképpen a segítségére vár?* *- Jól vagy? Akarod, hogy… - nem fejezte be, mert Will abban a pillanatban felnyögött és testtartásából biztosan ki lehetett találni, hogy fájdalmai vannak. Mivel nem tudta pontosan, min is kell segítenie, csak egyetlen varázsige volt, ami biztosan segít.* * Előkapta a pálcáját és vill felé fordítva elmormolta a megfelelő igét: - Episkey! – a pálcából gyönyörű kék színű fény bukkant elő és egyenesen Will fejéhez vándorolt, ahol pedig eltűnt.* *- Így azért jobb, nem? – lelökte a fiút a padra és ismét felemelte a pácáját, ezúttal azonban nem a mellének szegezte, hanem az erdő felé mutatott vele. – Invito. – egy faág felé repült, de mielőtt nekiütközhetett volna, elkanyarodott és őt kikerülve a pad elé esett. – Piroinitio –a bűbáj hatására a fa meggyulladt és hamu keletkezése nélkül lángolt előttük.* *Ekkor Will mellé telepedett. Természeténél fogva rögtön elfogta a gondoskodási kényszer. Felemelte Will állát az egyik kezével, a másikkal pedig a fiú szeme aljához ért és mélyen belenézett. Azt vizsgálta, lát-e valamit, vagy okozott-e esetleges kárt benne.* *– Ugye már nem fáj? – kérdezte reménykedve. – Azért látsz már valamit? –érdeklődött tovább. Továbbra is a kényesebb szemet vizsgálta, de nem látott semmi érdekeset. Önkénytelenül is közelebb hajolt, hátha úgy észrevesz valami szokatlant, de félúton azért megállt.*
|
|
|
Utca
Dec 30, 2009 21:08:46 GMT 1
Post by William Wilson on Dec 30, 2009 21:08:46 GMT 1
*A fájdalom köde egész tudatára rátelepedett, a külvilágot már nem tudta és nem is akarta érzékelni. Csupán annyival volt tisztában, hogy - akarva-akaratlanul - helyet változtatott, mert ujjai már nem mélyedtek görcsösen a pad támlájába. Úgy érezte, a szeme felgyulladt és forró lávaként fortyog még a gödrében. Magában rimánkodott, hogy veszítse inkább el mindkettőt, csak érjen véget a kín. Valami megmagyarázhatatlan csoda folytán, kívánsága pár hosszú pillanat múlva teljesült. Egy hűs fuvallat, aminek meghatározott útvonala Will íriszében ért véget, gyógyító fátyolba vonta a szemét. A lélegzete is elállt egy pillanatra, mert azt hitte, ez csupán egy rövid szünet, aztán újult erővel térjen vissza a rémálom. De tévedett. A hűsítő varázslat tette a dolgát és látókészüléke perceken belül ismét életre kelt. A fájdalom lassacskán alábbhagyott, s vele együtt a szívverése is lassult. Kész csoda, hogy az imént nem mondta fel a szolgálatot, amilyen gyorsasággal és mértékkel pumpálta vért, főleg a fájdalomban úszó szemébe. Már lenyugodhatott, megtette, ami a dolga volt. Will felsóhajtott. Kinyitni még nem merte a szemét, még akkor sem, mikor már biztos volt benne, hogy nem tér vissza a borzalom.* *Melegséget érzett, aminek forrása valahol a közelben lehetett. Hallása kezdett visszatérni és örömmel üdvözölte a tűz ropogásának kedves moraját. Hideg kezeket érzett, amik az arcához értek. ~Ne!~ akarta mondani, de valahogy nem tudott megszólalni. Még mindig kővé dermedve ült, ezért a kezével sem tudott tiltakozni. Egyik szeme felnyílt, ő felszisszent, mert a fény alattomosan támadást indított sérült érzékszerve ellen. Ösztönös reakcióként ellökte az ápoló kezeket az arca és a szeme közeléből. De a rövid pillanat alatt, amíg nyitva volt, meglátta Irilt arcát egészen közel az övéhez. Szíve ismét meglódult, és máris megbánta, ahogy az előbb viselkedett.* -Bo...csáss meg...- hangját fel sem ismerte, olyan halk volt és rekedt. Mintha két éjszakát üvöltött volna végig. Nem is tudta, vajon a lány megértette-e, mit mondott. Vakon a lány keze után nyúlt, de nem nézett körbe, merre lehet, mert azt újra megbánná. Mindig is szerette hallani a lány hangját, de most a legjobb gyógyírként szolgált. Aggodalom rejtőzött volna benne? Elmosolyodott a felvetésen, és összeszedte magát, hogy érthetően tudjon válaszolni.* -Már nem *lehelte* köszönöm. *Megtalálta a kezeket és visszairányította őket az arcához. Félúton megállt, hátha a lány olyant is kiolvas a mozdulatból, amit nem szabadna, de végül is magában vállat vont.* Azért nézd meg, nincs-e valami gond vele... *hangja még mindig elhaló volt, de Will erőt vett rajta, hogy folytassa* Már az eddigi problémámon kívül...* erőtlenül elmosolyodott és mély levegőt vett, amit benn is tartott. Előbb nyitotta ki a szemét, minthogy a lány megtette volna vele, és összeszorította a fogát, mert az éles fájdalom újra rátört.* Na? *kérdezte foghegyről. Aztán nem bírta, és újra a sötétségbe temetkezett. Kifújta a levegőt.* - Sajnálom, jópár percig még nem látlak még, ha nem gond - fogadkozott halkan. A lány keze még az arcán volt, pulzusa ismét az egekbe szökött, amint azt gondolta magában ~Most vagy soha.~ Hűvös kezével megfogta a még hidegebb kezet, és szétnyitotta a vékony ujjakat. Egy futó puszit nyomott a lány tenyerének közepébe, aztán lehajtotta a fejét, mert ezzel talán már túl messzire ment. Elengedte a lány kezét és az ölében összedörzsölte a sajátjait, hogy felmelegedjenek.* -Tényleg... nagyon köszönöm... *arca minden bizonnyal lángokban állt.* Hol... hol is tartottunk? *mosolyodott el félénken, hogy beszélgetést indítson meg, amivel leplezheti zavarát.*
|
|
Irilt Rooney
Fõ Moderátor
Hugrabug
hatodik évfolyam
Posts: 63
|
Utca
Jan 8, 2010 21:24:46 GMT 1
Post by Irilt Rooney on Jan 8, 2010 21:24:46 GMT 1
*Oldalról a tűz melegítette átfagyott combjait, kezeit pedig William puha arca. A faág reccsent, ropogott, de tovább égett. A vörös lángok nagyon lassan, de biztosan elhalkulni látszottak, a fény apránként halkult, alig észrevehető módon. Még mindig kíváncsian fürkészte a fiú arcát, bár nem látott azon semmi olyat, ami eltérne a hétköznapi formájától. Kis duzzanatot vélt felfedezni, de rögtön rájött, hogy azt leginkább csak ő maga képzelte oda.* *Kezdte kissé kellemetlenül érezni magát, kezeivel Will arcán. A fiú szeme lassan felnyílt, mikor fájdalmas hangot hallatott, végül durván elutasította óvó kezeit. Mintha gyomorszájon vágta volna. Torka kaparni kezdett, szíve elszorult, mintha valaki azzal szórakozna, hogy ide-oda rángatja és csavargatja. Biztosra vette, hogy ez nem a fájdalmának, kizárólag a felé irányuló érzelmek, vagy nem létező érzelmek következménye. Épp csak egy szempillantás hiányzott volna ahhoz, hogy felpattanjon, és válaszul faképnél hagyja az ifjú griffendélest.* *Kezei lassan ereszkedtek lefelé, míg el nem érték a térdét. Óvatosan távolabb csúszott a padon, amin ültek. Will egész halk, alig hallható bocsánatkérése hallatán már végképp nem tudta, mire is gondoljon a fiúval kapcsolatban. ~ Nyílván arra számít, hogy barátok maradunk. ~ szontyolodott el újra.* - Nem haragszom. – mondta, bár tudta, egyértelmű a csalódottság a hangjában.* *Will egyre kiszámíthatatlanabb gesztusokat tett, amibe már végképp nem tudott logikát, sem értelmet erőszakolni. Elengedte a kezeit és engedelmesen a fiú arcára tette, ám épp csak hozzáért. Szinte biztosra vette, hogy mivel ő maga is hidegnek érezte és már teljesen jégcsapoknak nézte az ujjait, Will arca is maximum hidegebb lehet tőle.* - Talán megmaradsz. – mosolygott – De garanciát nem vállalok.* *Leesett az álla, szemei kétméteresre tágultak. Végtagjai remegni kezdtek, szíve a torkában dobogott. Igyekezett, hogy összeszedje magát, bár ez gyakorlatilag lehetetlen feladatnak minősült bizonyos körülmények miatt. Az arckifejezésével ugyan nem kellett sokat törődnie, mivel Will saját bevallása szerint nem lát, ugyanakkor azt mégsem tudhatta biztosan, mikor múlik el ez az állapot.* - Igazán nincs mit. – mondta egész hétköznapi hangnemben, amin még ő maga is meglepődött.* - Fogalmam sincs. – dadogta – De… meleged van? Az arcod egész forró. Nem vagy te lázas? – kérdezgette, miközben az arcán lévő keze átvándorolt a homlokára.* - Ohh… talán csak az én kezem hideg. – kapta el hirtelen simogató kezét.* - De buta vagyok! – motyogta, majd zsebre dugta szabad kezét. A másik továbbra is Will ölében pihent.* *Akaratlanul is oldalra, az odakinn zuhogó esőre pillantott. A vízcseppek egymással versenyezve értek földet. Furcsa érzése támadt, ami nem hagyta nyugodni. Bár Will közelsége többnyire mindent feledtet vele, mégis elkapta egy szorongó érzés.* *- Megbocsátasz egy másodpercre? Ígérem, nem megyek messzire. – felállt a padról és óvatosan kicsúsztatta átfagyott kezét a fiúéból. Tenyerén a csók helye még mindig izzott, mintha parazsat fogott volna, ugyanakkor kellemesen bizsergett.* *Odasétált az egyik tartóoszlophoz. Az ég felé emelte tekintetét. Ereiben megfagyott a vér, a szíve egy pillanat erejéig megállt, aztán hirtelen megindult. Talán a vérnyomásmérő is kiakadt volna az ilyen értékektől, olyan sebesen vert a ketyegője.* *- Apám! - dünnyögte. - Az apám! Az ott az apám! - Ismételgette hangosabban, mivel még ő maga sem hitte el igazán. Will felé fordult, aki még indig a padon ücsörgött. Fogalma sem volt, mit tegyen, az nyílvánvaló, hogy a fiút nem eresztheti szélnek az éjszaka közepén. Látta édesapját, amint ismét animágus alakját ölti, aztán elviharzott, pontosabban elrepült.* *Vontatottan fordult vissza ismét a fiúhoz és pár futólépéssel ismét mellette állt, aztán visszaült. Óvatosan felemelte a fiú jéggé fagyot kezét és megszorította.* *- Tudom, hogy nem alkalmas a pillanat, de valahogy vissza kell jutnod a kastélyba! - nagyot nyelt és folytatta - Ha apám meglát minket együtt...megöl! És ezt most nem átvitt értelemben kell érteni. - kis hatásszünetet tartott, mégis ő folytatta. - Biztos, hogy már látott, de ha nem haragszol bátorkodnám megjegyezni, hogy nem vagy harcképes állapotban. Ellene pedig épen sem lenne túl sok esélyed, már elnézést! - bátortalan pillantással várta Will válaszát.*
|
|
|
Utca
Mar 18, 2010 18:26:54 GMT 1
Post by William Wilson on Mar 18, 2010 18:26:54 GMT 1
**Megborzongott a hûvös széltõl, ami átsüvített a ház szerû építményen. Talán ettõl, de bizonyára inkább az arcán pihenõ kezek érintésétõl. Arca immár lángokban állt, még azon sem lepõdött volna meg, ha kinyitja a szemét és füstöt lát szállni az arcáról. Irilt apró, jégcsap szerû kezei beleolvadtak Will arcába, ami leginkább fortyogó lávához hasonlított. Azok minden bizonnyal ezért remegtek, és még a végén a lány haját is felgyújtja, ha így folytatja. Irilt ujjai feljebb kúsztak és a homlokán állapodtak meg, Will meg volt róla gyõzõdve, hogy menten szívrohamot kap.* - Ami azt illeti..., kicsit mintha megváltozott volna a levegõ... De... lázas?- nevetett fel rekedten.- Nem. És remélhetõleg rosszabb sem... *Hirtelen a lány kezének kellemes súlya nem nyomta a homlokát, amitõl ismét összeborzongott. Határozottan jobban érezte magát a bõre Irilt jeti-keze nélkül, de bánja a fene, ezt az áldozatot meghozta volna...* -Dehogy vagy...- kuncogott ismét.* *A görnyedéstõl kissé elmacskásodott mindene, elõnyösebb pozitúrába akarta hozni magát, de érezte, hogy valami mintha az ölébe pottyant volna. Vagy talán már eddig is ott volt. A szemét nem akarta kinyitni, hátha a felépülését még jópár perccel meghosszabbítja, ezért a kezébe vette. Azt hitte, egy faág az. Lélegzete ismét kihagyott, amint ujjai ráfonódtak a még hidegebbekre. Habár alighanem azt kellett volna, nem engedte el. irilt azonban pár perc múlva megszabadult a kezétõl és otthagyta õt. ~Nem messzire? Akkor meg hová?. *megdörzsölte a szemét, hátha így elõbb használható állapotba tudja hozni. Csukott szemén keresztül is látta (azaz nem látta), hogy a tûz a pad elõtt már csak pislákolt. Fél pillanatig megfordult a fejében, hogy tényleg kinyitja, de aztén Irilt hangja félbeszakította. Elõször mukkanni sem tudott. Nem is kellett, mert a lány felrángatta a padról és a lépcsõ felé tessékelte.* -Csak nem gondolod, hogy itt hagylak egyedül az éjszaka közepén? - horkant fel Will, aztán feljajdult, mert akaratlanul is a lányra akart nézni.- Nem számít- legyintett, mielõtt a lány megjegyezte volna, hogy nincs éppen harcképes állapotban. Idézett egy patrónust, aminek fényét csukott szemén keresztül is látta halványan. Így nem botladozott le a lépcsõn, és úgy követte a rókát, mint a világtalan a vakvezetõ kutyát.* -Csak a gödröknél szólj, kérlek. *Egy ember alakját világította meg a róka, pontosan Will elõtt. Lefagyott az arcáról a mosoly és halálos rémület fogta el. Az ap... Irilt apja... A róka ijesztõ gyorsasággal halványult el elõtte. Alig kellett hozzá pár pillanat, a fénylõ lénynek nyoma sem maradt. az elhatalmasodó sötétség csak növelte félelmét. Annyi mindent szeretett volna még csinálni az életben. Nem hitte, hogy a töredékére sem marad ideje, se lehetõsége. Nem gondolta volna, hogy leendõ-após-jelöltje lesz majd a Halál Expressz masinisztája. Jéghideg ujjak markolták meg a karját; mintha egy satuba szorították volna azt. Ám ez az érintés korántsem volt olyan kellemes, mint az elõzõ. Nah várjunk egy percet! Annyi nincs, de egy másodperc alatt meggondolta magát.* *Nem hagyja Iriltet veszélybe sodorni. És azt sem, hogy csak úgy elvegyék Willtõl az életét. ~Sajnálom, Irilt, de ezt miattad is muszáj...~ nem emlékezett, ezt kimondta-e hangosan is. Nem számított, máris lendült a keze: -Sectumsempra! - kiáltotta teljes tüdejébõl a hely felé, ahol Mr Rooney-t sejtette. ~Ebbõl mekkora botrány lesz...~ de állt elébe.* -Irilt, tûnés innen! Megoldom valahogy!- parancsolta a válla felett. Fogát összepréselte és kinyitotta a szemét. Habár a távolban volt a legközelebbi lámpa, mégis kicsit bántotta a szemét, és homályosan látott. Ekkor a másik vasmarok a torkát ragadta meg és szegezte az egyik oszlophoz.* -Még... mindig... itt vagy?! -hörögte, majd az alak képébe ordított egy Depulso-t.*
|
|
Irilt Rooney
Fõ Moderátor
Hugrabug
hatodik évfolyam
Posts: 63
|
Utca
Apr 18, 2010 11:30:42 GMT 1
Post by Irilt Rooney on Apr 18, 2010 11:30:42 GMT 1
*Rég volt már, hogy ilyen zimankós időben a szabad ég alatt tartózkodott volna. Bár ez most sem volt teljesen így, azért nem utasított volna vissza egy csésze forró teát. Fél kézzel hátrasimította félig száraz haját. Jéggé fagyott ujjainak azonban nem kimondottan örült a fejbőre. Ebben a pillanatban elkezdett fázni.* *- Tényleg megváltozott. – helyeselt, majd körülnézett. Valóban, mintha még zordabb lett volna a rideg sötétség, ahogy fekete szemeit végigfuttatta az alig látható fákon. Egy egészen különös, nyomasztó érzés lett rajta úrrá ismét.* *- Néha túl kedves vagy velem. – mosolygott a kezét szorongató Will mancsára, amitől az előző érzésnek nyoma sem volt már. Még mindig furcsa tekintettel vizsgálta a csukott szemeket. Akár egy szunyókáló kiskölyök. Abban a pillanatban alig volt hihető, hogy a fiú nem alszik máris. Vagy talán csak ő álmodja az egészet? Hisz olyan rég volt már, hogy igazán mély álomba szenderült. ~ Érdekes, nem emlékszem, hogy lefeküdtem volna.* *A sasként repülő édesapa képe nem gyakran szerepel a mesekönyvekben, legalábbis azokban nem, amiket ő olvasott. Ha Will a hőslelkű királyfi, akit a szomszédos ország gonosz varázslója ki akar csinálni, mert meglátta a lányával, miközben a zuhogó esőben, egy bungalóban ücsörögtek a ropogó tűznél, akkor ő ki is a történetben, tulajdonképpen? Ha mindenki maga alakítja a sorsát, akkor Irilt nem akart az lenni, aki miatt szegény, szende királyfit meggyilkolják, csak mert épp nem harcképes állapotban talált rá a végzet. Ezért is kellett (többek között) elküldenie, mielőtt még feltámadna benne a grifferdéles szellem.* *- Na tessék! Megint kezdi. – dünnyögött csípőre tett kézzel, a fiú előtt állva, aztán legyintve ráhagyta a dolgot. Nem volt benne egészen biztos, hogy útközben egy világító róka társaságában majd nem veszi észre őket egy hatalmas (!) sas, de azt már megtanulta, hogy mindig az az ötlet a legjobb, amin nem gondolkodik az ember.* *Lelépdelt a lépcsőn Will után, - mert ugye mi mást tehetett volna - miközben elővette a pálcáját. Észlelési ideje sem maradt, olyan hirtelen kulcsolta át a nyakát egy hófehér és jéghideg kéz. Egy hatalmas, még saját maga számára is vérfagyasztónak tűnő sikoly szakadt fel a torkából, ám ekkor a nyakát szorongató lény még erősebben rántotta a torkánál fogva hátra. A sikoltás végleg elhalt, és nemhogy hangot nem tudott kiadni magából, levegőt sem igazán kapott.* *Az apró fényállatka eltűnt, helyette ismét a sötétség maradt. Will immár egy élőhalottal állt szemben, aki semmi másra nem vágyott, csak hogy az említett fiatalember kimúljon. Szerencsére Will még félig megvakult állapotában is van olyan őrült, hogy rátámadjon valaki olyanra, akit ismét megölni csak nehezen lehet.* *Nem volt ideje gondolkodni, már majdnem elvesztette az eszméletét, gyorsan kellett cselekednie és csak egy lehetősége van, nem szúrhatta el. Becsukta a szemét és egy egész másodpercig erőt gyűjtött, majd megfeszítette a combjait és ellökte magát a földtől, teljes erejéből a mögötte álló fának ugrott. Szerencsére bevált a terv – az inferius végre eleresztette Irilt nyakát, ám természetesen nem tért az örök vadászmezőkre, inkább üldözőbe vette őt, három másik társával.* *A pálcájáért rohant és felkapta azt, miközben a tudatalattija későbbi feldolgozásra ítélte a fiú szavait, majd tárolta azokat. - Magnolux! – kiáltotta az őt üldöző négy zombira mutatva pálcájával, akiket elnyelt a megidézett tűzörvény. Ezek után a távolba tekintett, ahonnan további hullák érkeztek.* * - Will! – kiáltotta válaszként a fiúnak, miután már tényleg felfogta, mit is mondott az előbb. – Nem akarlak megijeszteni, de nem hinném, hogy a helyzet magaslatán állsz! - A fiú felé rohant, aki Irilt véleménye szerint nem volt tisztában vele, mivel, azaz mikkel harcol. Útját ekkor egy másik rondaság keresztezte.* *- Hé, menj vissza aludni! Bújj vissza az ágyba! – szólt a rémséghez, miközben kitért a támadása elől, aztán egy Duro-val kővé változtatta. Egy másik megint rátámadt. – Irilt Rooney vagyok a Hugrabugból. Te ki vagy? Hé öregem, én nem akarok bajt! Confringo! – ez felrobbant ugyan, de kétségbeesetten látta, hogy egyre többen gyülekeznek körülöttük. – Na jó, higgadjunk le… - szólt a felé közeledőnek, akinek esze ágában sem volt követni az utasítást. – Te akartad! – kiáltott rá erőteljesen, majd ismét felemelte a pálcáját. – Diffindó! – nyögte az átkot, mire a lelketlen hulla feje leesett a helyéről. – Na legközelebb majd meggondolod, hogy mikor támadsz fel!* *Ekkor pillantott csak ismét Willre, aki tőle már csak pár lépésnyire állt. - Exlukhops! – lőtte le a Will felé rohanót. – Jól vagy? – kiáltott rá, ám nem volt ideje megvárni a választ. – Relaxo! – sikította az előbb még a háta mögül közeledő tömeg felé, akiket a tüskeeső leterített, ám az nem biztos, hogy örök nyugodalomra is tértek…*
|
|
|
Utca
Apr 23, 2010 20:33:22 GMT 1
Post by William Wilson on Apr 23, 2010 20:33:22 GMT 1
*Megrándult a nyakam, amiért olyan hirtelen lõttem le magamról az ismeretlent. Kiropogtattam a nyakam, s hallottam ugyan máféle recsegést a közelbõl, de azt az elintézett halálfalónak nyilvánítottam.* -Lumos... MI A...?! *elmosódó alakok vettek körül minket. Halálos fenyegetés rejlett lassú mozgásukban. Némely már ijesztõen közel került, utat vágni köztük már nem lehetett békés módszerrel.* -IRILT!- üvöltöttem teljes torokból - Hol vagy?! Nagy hasznát venném annak a varázsigének! *Ekkor hallottam meg a sikolyt, ami egészen a belsõmig hatolt. A szívembõl induló jégcsap mindent megfagyasztott bennem, akár a tó vize, ha befagy, mikor egy dementor jár arra. Irilt sikolya, akár egy olyan szörnyeteg, minden reményt kiszippantott belõlem. Minden jó érzést. És végül nem maradt más, mint a keserves aggodalom, amitõl nem tudtam szabadulni. Azt nem tudtam volna elviselni, ha még egy ember halálát okozom... Ekkor persze felrémlett elõttem Roger bácsi oszladozó teteme, amint napokig hever a patak partján, és senki nem veszi észre. Hiszen a két ember, aki tudta a tartózkodási helyét, nem kötötte senki orrára.* *Olyan voltam, akár egy kõszobor; hideg, és mozdulatlan. Nem voltam képes akár a karom felemelni, mikor két élõhalott megragadta a karom. Csak az emlékek úsztak a szemem elé, és nem tudtam elsöpörni õket, akárhogy próbáltam.* *Aztán jött a nap, két héttel a kivégzése után... A szüleim kivittek az erdõn keresztül, hiszen ki nem hagyták volna az arcom látványát...* *Valami olyan képet vághattam most is. De most legalább letörölte egy zombi, egy finom balhoroggal. Ettõl tértem csak észhez, és ismét belém nyilallt a félelem, amiért talán megint késve cselekszem. Olyan adrenalinhullám áramlott keresztül rajtam, hogy idõm sem volt meglepõdni. Leráztam a bal oldalamról a hideg testet, a jobb oldali hasába pedig beillesztettem a bakancsom. Miközben repült hátrafelé, magával vitt még hármat-négyet.* -BOMBARDA!- robbantottam szét egy tisztes társaságot magam elõtt. A másik kezemmel eközben védtem a szemem. - Irilt, legalább köhögj! Vagy valami!- fakadtam ki kétségbeesetten- LUMOS OLEM! ~Merre van egy nagyobb embercsomó?! Ott lesz Irilt is.~ ez volt a probléma. Az egész ház körüli tér egy hatalmas csomó volt. És mi éppen a sûrûjében voltunk.* *Nem hallottam volna eddig a lány hangját, annyira lefoglaltak a gondolataim? Nagyon úgy tûnt, mert most meghallottam õt, amint beszélgetésbe kezd egy szörnyeteggel. Ez volt az a pont, hogy nem tudtam, még mindig halucinálok-e. Vagy Irilt agya csõdölt be? Ám végre valahára egy kis melegség kötözött belém, mikor meghallottam egy átkot és az õ lágy hangját. Mégsem õrült meg teljesen. A hang felé masíroztam, okosan kikerülve, avagy oldalba rúgva mindent, ami valaha ember volta. El akartam hajolni egy elõl, ám egy másik karjaiban kötöttem ki. Egy harmadik személy közelített párosunk felé, az õ derekát tisztelte meg a talpam az elõbb. Még egyszer meg akartam ajándékozni ezzel, ám ekkor egy újabb vetette rá magát az egyik lábamra. A bokámat kirántotta a helyérõl, miközben eltörte néhány lábujjam. Olyan fület siketítõ, lányt meghazudtoló sikoly szakadt fel a torkomból, hogy megijedtem saját magamtól.* -Nox... - hebegtem- Aqua Eructo... -Na szuper... Legalább el is ázott a lábam... De azért rálõttem a másik két közeli barátomra ezt az igét. Mikor az, aki a karjában szorongatott, vízzé változott, térdre rogytam. A lábam lüktetett, nem is akartam onnan elmozdulni. Egy mennyei hang robbant át a tömeg zúgásán. Amit aztán jobban hallhattam, mert az akadály leomlott, ami elzárta õt elõlem. Hangja elárulta, hogy neki nincs baja. És ez egy újabb melegfrontot jelentett odabenn.* -Soha jobban! - rikkantottam vissza. Eldaráltam egy Hippokrax-t és immár valóban jól voltam. De csak azután, hogy a varázslat visszarántotta a csontjaimat a helyére. Elismételtem egy Lumos Olem-et, s virágos jókedvemnek búcsút mondhattam. Az idegtépõ aggodalmat nem is olyan régi barátként üdvözöltem. A tömeg körülöttünk csak növekedett és egyre kevesebb hely maradt az egérútnak. Ha ugyan létezett eddig is...* *Óvatosan felálltam, hátha az ige mégsem volt tökéletes, de a lában jól szuperált. Hallottam ugyan a nyílzáport teremtõ igét (nehéz lett volna nem hallani), de nem bíztam abban, hogy ez megállítja õket... Más viszont annál inkább!!* -Irilt! Küldj valamit a szememre, kérlek! Amit az elõbb, még mielõtt ezek megtiszteltek a jelenlétükkel... *Nem vártam meg, hogy tegyen is valamit, a lépcsõ aljához siettem, amilyen gyorsan tudtam félvakon.* -GLISSEO! - az összes élõhalott, aki eddig a lépcsõn állt, egymás hegyére-hátára csúszott, a kis ház körül. Talán nevettem volna, ha láttam volna, hogy néznek ki egy kupacban és nem lett volna ekkora a veszély még ennek ellnére is.* -IRILT! GYERE IDE FEL!!- mennydörögtem, amennyire a tüdõm bírta. Nem tudtam, merre van és ez megintcsak idegessé tett. De lerobogtam a lépcsõn, amit az imént változtattam vissza eredeti alakjába a csúszda formából. Aztán elkezdtem a kántálást: - Irilt, fedezz, kérlek! Salvio Hexia... Salvio Hexia... Salvio...- Közben a legkülönfélébb módokon lengettem mindkét kezem. A kelleténél gyorsabban hadartam a varázsigét egymás után, de elméletileg így is hatnia kellett...*
|
|
Irilt Rooney
Fõ Moderátor
Hugrabug
hatodik évfolyam
Posts: 63
|
Utca
Apr 24, 2010 18:36:31 GMT 1
Post by Irilt Rooney on Apr 24, 2010 18:36:31 GMT 1
*A könyökömmel szájba vágtam egy zombit, aztán az adódó szempillantásnyi időt arra szántam, hogy megnézzem, mi a helyzet a Willel. - Ne haragudj drágám, épp nagyon elfoglalt vagyok! – kiáltottam vissza a választ meggondolatlanul, de közvetlenül utána kénytelen voltam ismét egy varázsigét használni az élőhalottak miatt. ~ DRÁGÁM?! Te jó ég…* *Egyre kevesebb időm maradt, hogy ellenőrizzem a szemén sérült fiút, mégis amilyen gyakran tudtam, megtettem. Gőzöm sincs, mi ütött belé akkor, úgy állt, mint akit kővé dermesztettek, míg jól képen nem törölte az egyik hullajelölt. Megköszörültem a torkomat, féltem, hogy az előző szorítás után tényleg csak valami hüppögés törne elő, ha kiabálni akarok. - Megvagyok! – visítottam, de többre ezúttal sem maradt idő, hiszen olyan sokan hemzsegtek körülöttünk, nem hagyhattam, hogy még inkább megközelítsenek – Bombarda!* *Kissé jobbra fordítottam a fejem, abba az irányba, ahonnan Will simogatóan édes hangja hallatszott. - Nem, ide nem az kell. Falx! – kiabáltam, miközben a pálcámat a közeledő szörnyek felé tartottam, akiket egy pengeáradat lepett el. Az egyetlen gondom az volt, hogy túl sokan jöttek és annyian voltak, hogy mire az egyik irányból eltakarítottam a legközelebbiket, az ellenkező irányban annyi gyűlt fel, hogy egy igével nem tudtam leteríteni az összeset.* *Azt sem tudtam hirtelen, mit tegyek, annyi utasítást kaptam egyszerre. Úgy döntöttem, megközelítem a fiút, ami nem igazán sikerült, de azért igyekeztem kilődözni a ház körül tüsténkedő Willt megközelítő lényeket. – Meg van! Visus Integro! – kiáltottam Will felé fordulva, ám az egy közelgő inferust talált el. ~ Hát ha életében rossz látása volt, most legalább megjavult, bár sokra nem megy vele. – Luxorbis! – távolítottam el a közénk került zombikat a tűzgolyóval, aztán ismét megpróbáltam a szemjavítást. – Visus Integro! – mivel úgy láttam, a bűbáj ezúttal a fiút érte, elégedetten fordultam meg, ugyanis, ha valóban így történt, most már biztosan újra lát.* *Úgy döntöttem, átvágok a zombitömegen és egyenesen William felé veszem az irányt, aki azóta már befejezte a kántálást. Elvégre, ha már bejutottam az általa létrehozott menedékbe, belülről már sokkal könnyebb lesz kitalálni valamit, amivel visszatérhetünk a Roxfortba. A fényt pedig alapból nem bírják elviselni az élőholtak, így ha hajnalodik, Micimackó kiugrik az ágyból, ők pedig menedéket keresnek.* *Még gyorsan utat vágtam magamnak egy Magnolux-szal a tömegen át, amitől persze szétrebbentek, majd futólépésben indultam a lépcső felé, ahol már Will várt rám. Futás közben elsodortam egynéhány inferust. Mindennél jobban irtóztam a szinte teljesen kiszáradt, aszott testektől, melyekkel kénytelen voltam minden másodpercben érintkezni.* *Mindössze egyetlen szökkenésre voltam a faltól, ami még elválasztott a griffendéles fiú lényétől. Ebben az óvatlan pillanatban, egész váratlanul ragadta meg a karom az egyikük. Hulla létére egészen jók a reflexei. A mellső végtagomat kicsavarva rántotta vissza egész testemet. Hallottam a roppanást, ahogy a vállam eltörik, aztán éreztem a mérhetetlen fájdalmat a törés helyén. Ezúttal csak egy kisebb sikoltásra futotta. Csak ez után fordultam hátra, hogy a lehetetlen helyzettől megmentsem a karomat. Nem voltam benne biztos, hogy úgy majd sokkal jobb lesz, de azt tudtam, hogy ennél a gyötrelemnél csak jobb lehet.* *Talán mégis tévedtem, ugyanis ekkor még többen kezdtek el ide-oda rángatni. Ki tudja, hova lett a pálcám, abban a nagy kavalkádban? Próbáltam őket ellökni egészen addig, amíg az egyik fenevad a fogait belemélyesztette a törött kezem alsó részébe, a körmeivel pedig végigszántotta a felső részét, nem is egyszer. Ismét egy fülsiketítő sikoly tört elő belőlem, amitől az egész tüdőm megremegett és még a fejem is belefájdult. Bár ez igazából nem sok volt ahhoz képest, ami a karomból kezdett el sugározni az egész testembe. Egy utolsó pillantással még láttam, ahogy a vérvörös cseppek a hullafehér bőrre spriccelnek, aztán a szemem lecsukódott és egy tompa puffanást hallottam.* * ~ De miért kezdett el hirtelen mindenem sajogni? Talán máris öntudatlan állapotba kerültem? ~ ahogy a szemeim felnyíltak, a körülöttem toporgó hófehér bőrű alakokat alulról láttam, mintha a földön feküdnék, mégsem éreztem a talajt, egyre csak a vibráló érzést, ami már a nyakamat is körülövezte. A szemem újból felnyílt, ekkor csak egy inferust láttam közelről. Túl közelről. A hasamon ült, miközben egyre csak a torkomat szorongatta.* * ~ Ölj meg! Könyörgöm! Nem akarok több fájdalmat. Elég volt! ~ nem is igazán emlékszem, hogy elhangzottak-e az előző szavak. Álomszerű fényben úszott a világ, mégis annyira igaz volt, egy merő szenvedés. Aztán hirtelen bekúszott a sötétség, a szívem lassabban dobogott, mint máskor.*
|
|
|
Utca
May 5, 2010 12:35:00 GMT 1
Post by William Wilson on May 5, 2010 12:35:00 GMT 1
*Félhangosan ismételgettem ugyanazon varázsigét, ami talán megszabadít majd váratlan vendégeinktõl. Néhol beljebb kellett merészkednem a kis házikóba, hogy egy jól irányzott rúgással kitessékeljem a nem oda illõ lakókat. ~Ez a tákolmány ilyen hosszú lenne?~ Rájöttem, hogy közben utat tévesztettem a nagy koncentrálásban, és a ház mögötti néhány fa felé kezdtem masírozni. Egy gyors hátraarc után azonban ismét fenéken kellett Billentenem néhány élõhalottat. Csupán a kántálásommal keletkezett fénybõl tudtam tájékozódni. Ez kezdett igencsak bosszantani. Habár már megszokhattam volna az évek során...* *Ó, miért kellett nekem viharban haza mennem azon az estén? És minek akartam az északi fényt megnézni, miközben villámlott körülöttem?! Aztán bennem... Igazán kihagyhattam volna azt az élményt... És azóta is annak a "kalandnak" iszom a levét...* *Hirtelen meghökkenni sem jutott eszembe, mikor Irilt igéje fejbe kólintott. Meginogtam, kezembõl majdnem kiesett a pálca, de elõbb inkább befejeztem a legyezgetést-igehadarást, s csak aztán rikkantottam el egy köszönömöt. Tisztán láttam, nyitott szemmel, amint felvillan az erõburok a házikó körül, majd elvész a sötétben. Hálás voltam Iriltnek, s viszonzásképpen elkezdtem tisztogatni a tér belsejét és a felvezetõ utat, ám a lány szokás szerint szublimált. Kezdett felettébb bosszantani, hogy ezek a szörnyszülöttek állandóan eltakarják elõlem. Kiálltam a lépcsõ szélére és onnan kémleltem a tömeget. Az imént érzett hála ismét fellángolt, csakúgy, mint a lány varázsigéje, ami szétrebbentette a közönséget maga elõtt. Segítettem neki, már amelyik átkot kiengedte a fal. Csak a gyengébbeknek nyílt meg egy foltban, aztán záródott össze nyomban.* *Nem mintha a lánynak olyan nagy szüksége lett volna a segítségemre. Egyre közelebb ért az "erõdhöz". Észrevettem, hogy az egyik aszott képû bájgúnár kiszemelte õt. Túl gyorsan kiáltottam, hogy "Fiatis coagulans", nem jutott eszembe az imént említett tény; nem keletkezett egy hatalmas lyuk a delikvens fején, mert az átok nem ment át a falon, hanem elnyelte az.* *Irilt sikolyan most nem bénított meg annyira, mint legutóbb, mégsem mûködött az agyam rendesen. Ám aztán a lábaim átvették a vezetést és maguktól elindultak a lépcsõn lefelé. Megálltam. Mért álltam meg?! Most már én irányítottam a lábaim, de nem tudtam egy lépést sem tenni. Léptem jobbra kettõt, de elõre akkor sem jutottam. Homlokon vágtam magam és máris elkiáltottam magam: - Purtus Fiatum! *Nem törõdtem vele, hogy a frissen varázsolt kapun be tudtak özönleni a zombik a kis menedékhelyre. habár nem is tették, hiszen látták: új fogás érkezett. Magam elõtt láttam a tömeget, Iriltet azonban nem találtam. Láttam, amint az élõhalottak hajolgatnak, mintha valamit el akarnának érni. Ekkor kapcsolt ki az agyam minden része, kivéve egyet, ahol a varázsigéket õrízgette az emlékezetem. Közéjük rontottam, félrelöktem az utamban állókat, majd Irilt mellé érve leguggoltam mellé, megragadtam a derekát és pálcás kezemet a magasba emeltem: -Agerrus Incendia! *A robbanás mindenkit elsöpört a környezetünkbõl, mégis tudtam, hogy nem maradt sok idõm, amíg feltápászkodnak és visszatérnek újult erõvel, még jobban õrjöngve. Irilt nem mozdult... Nem kapcsoltam össze ezt a tényt a karjából bugyogó vérrel; felkaptam a karomba és áttolakodtam a tömegen, ami kezdett ismét gyarapodni a ház körül. A kapu még mindig tárva-nyitva állt; berohantam rajta és hármasával szedtem a lépcsõfokokat felfelé. Nem maradt idõm, hogy elvigyem a lányt legalább a padig. Ujjaimat beleillesztettem a sebekbe, hogy csillapítsam a folydogálást, majd 180 fokos fordulatot tettem: - Purtus Extremitas! *Habár a kapu bezárult, néhány mozgó holttestnek sikerült beslisszannia. Nem is tudtam követni a szememmel, amint az egyik felsiklott a lépcsõkön és megragadta Iriltet. Válaszul erre megmarkoltam a csuklóját és lábammal ellöktem magunktól. A szottyadt karja a kezemben maradt, immár fél kézzel kailmpált társainak. Felrobbantottam õket egytõl egyig, majd végre elvonszoltam magam a padig és lezuhantam rá.* -Irilt! ... ébresztõ!- gyengéden megráztam õt a vállánál fogva, ám ekkor eszembe jutott, hogy nem hiába eszméletlen- Fiatis coagulans! *Ujjaim alatt alábbhagyott a vér hömpölygése, s végül teljesen meg is szûnt. Végigsimítottam a lány hibátlan bõrét és reménykedtem benne, hogy ez volt az egyetlen veszélyforrás. Láttam, hogy furcsa szögben hajlik le az ölembõl Irilt karja, ezért egy hippokrax-t is elsuttogtam. Ismét próbálkoztam a szólongatással, de nem érkezett válasz. Kezdtem megijedni. Ujjaim most a nyakán pihentettem meg. Lélegzetem egy pillanatra kihagyott; a lány szíve alig dobbant, s kettõ között ijesztõen hosszú idõ telt el. Kétségbeesetten kutattam az emlékeim közt egy varázsige után, ami ezt orvosolja, de még nagyobb rémületemre nem találtam. És a szíve egyre lassult.* *Felszakadt a torkomból egy kiáltás, amit a hullákon kívül senki sem hallhatott. Senki nem volt a közelben. Senkitõl nem várhattam segítséget. A lány úgy nézett ki, mintha csak egy délutáni szunyókálásba kezdett volna. Arca egyszer-egyszer megrándult és ezt örömmel és rémülettel láttam. Megragadtam a kezét; hidegebb volt, mint az imént, mielõt még a szörnyegetek megjelentek volna. Errõl eszembe jutott valami. Néhány pálcasuhintással életre keltettem a tüzet, aminek már a parazsa is kezdett kihunyni.* *Bár ne tettem volna... Irilt bõrea halovány fényben már az inferusokéhoz kezdett hasonlítani, olyannyira elsápadt. Meglegyintettem néhányszor az arcát, de nem mozdult. Ismét megráztam, ezúttal kicsit erõsebben, a vállánál fogva, ám csupán a keze csúszott le a testérõl. Magamhoz szorítottam a mozdulatlan Iriltet és a fülébe suttogtam.* -Ébredj fel, kérlek!-hangom rekedté vált, szemem ismét szúrni kezdett, ezért szorosan behunytam- Ne hagyj itt... *Egy könnycsepp a lány hajába hullott és én nagyot sóhajtottam. Hajának illata minden erõmet elvette. Hideg kezét befedtem az enyémmel és félelmemben már a hoppanálás gondolatát latolgattam magamban, amivel talán elvihetném innen, a csatamezõrõl...*
|
|
|
Utca
May 5, 2010 21:11:20 GMT 1
Post by Daniel Rooney on May 5, 2010 21:11:20 GMT 1
*Összesen három lépést tudtam tenni az utolsó mondatom után. A hang, mely az utánam csörtető hölgy torkából áradt, sajnos nem engedte. De lehet, hogy inkább én nem akartam. Végül is teljesen lényegtelen. Egyetlen másodperc alatt analizáltam és értelmeztem minden egyes szót. Ezúttal teljesen jogosnak véltem a felháborodottságot. Ha tudhatná, hogy már másnap reggel újra itt kellett volna lennem. Ha tudná, hogy semmire sem vágytam jobban három teljes hónapon keresztül, csakhogy újra ott lehessek, ahol ő. Hát valószínűleg nagyon is meglepődne. Persze mindezt nem kell tudnia és ha rajtam múlik, soha nem is fogja megtudni.* *Jelen helyzetben eme apró kirohanása arra enged következtetni, hogy a felém irányuló dühe a legkevésbé sem az előző halálfélelemből származik, melyet nagyrészt miattam kellett átélnie, sokkal inkább egy egész más érzelem ragadta magával.* - Abbahagynád a sipákolást, ha szépen megkérlek?! – fordultam dühösen Cass felé kiáltásommal, a lány pedig fújtatva és könnyektől mosott arccal állt előttem.* *Bár most nagyon…nagyon…nagyon-nagyon dühös rám, az azért nyilvánvaló, hogy sosem támadna rám. Tart tőlem annyira, amennyire kell és ez tetszik. Pedig ha tudná, milyen könnyen ártalmatlaníthat egyetlen szóval. Nem, még csak pálca sem kell hozzá. Nézzenek oda! Hiszen most is vajjá lágyult a páncélba burkolt kőszívem, néhány könnycsepptől.* *Az előző dühös pillantásnak már nyoma sem volt. Hagytam, hogy arcizmaim ellazuljanak, majd két kisebb lépéssel már elég közel kerültem hozzá ahhoz, hogy jobb kezemmel gyengéden letöröljem a tajtékzó hölgy gyönyörű arcáról a könnycseppeket. Lágy tekintetem az övét kereste. Bár igaz, ennyi édes kevés az engeszteléshez, kezdésnek azért megteszi. Ugyanazzal a kezemmel simítottam végig az arcát, miközben figyeltem, ahogy szépséges ajkai a bosszús szavakat formálják.* *Mégsem vette el az eszemet érzelmeim hulláma. Egy kicsiny mellékutcából sietős léptek koppanásának hangját sodorta felém a késő esti/kora hajnali szellő. Simogató kezem ezúttal a lány ajkait takarták, hogy még véletlenül se szólaljon meg. Remélhetőleg nem harap majd bele hófehér fogaival az ujjaimba. Szemeim egyik pillanatról a másikra a hang irányába meredtek, gyanakvó pillantással kerestem a forrást.* *A koppanások ütemesen távolodtak, én pedig ismét a szépséges Cassandrához fordultam. Egy másodperccel később tűnt csak fel, hogy a mellső végtagom még mindig puha ajkait takarta, a másikkal pedig a derekánál fogva öleltem magamhoz. Önkéntelenül is az arcomra vándorolt egy szemtelen mosoly, aztán leeresztettem a karjaimat és egy lépést hátráltam.* *- A dolgom… - kezdtem az út felé nézve, amerre elindultam az imént. – Irilt tudomásom szerint egy griffendéles bájgúnárral kevereg az erdőben. Gondoltam ledöntök valamit, mielőtt ellátom a bajukat. De aztán… - tekintetem elszakadt Cassétől és a mögötte néhány méterre heverő holttestre pillantottam. - …másként alakult. – fordultam hozzá ismét. – Viszont, ha nem indulunk rögtön, az inferusok éjféli csemegét csinálnak a húgomból, meg a barátjából. Bár az utóbbi ellen nincs kifogásom. Szóval, ha ők nem, majd én. – vigyorogtam sötéten.* *A sötét, latyakos úton haladva egy fájdalmas kiáltás ébresztett fel a félálomból. - Szívből ajánlom annak a kis pondrónak, hogy Iriltnek haja szála se görbüljön! – morgolódtam, majd megszaporáztam a lépteimet. A következő kanyarnál meg is pillantottam a kicsiny kunyhót. Épp olyan volt, mint ahogy apám leírta. Bár ő kifelejtette a zombitömeget, ami körülötte hemzsegett.* *Fortyogó dühömet nem tudtam tovább magamban tartani. Mivel volt közönség, ebből következően valami látványos leszámolást kellett kitervelnem, amitől a jelenlévő zombik biztosan padlót fognak. Többen közeledtek még, egyre csak a kunyhó felé tartottak, bejutniuk mégsem siketült.* * - Akkor hadd szóljon! – csillogtak vérben forgó szemeim. Ahogy elindultam, hogy közelebb kerüljek hozzájuk, az erdő felől közeledőknek rögtön feltűnt szerény személyem. Egyre csak az oszloplábakon álló tákolmányt figyeltem, ez volt a kitűzött cél. Tekintetemet egy pillanatra sem fordítottam másra. Akkor sem, mikor út közben tűzgolyókat lőttem egynéhány felém közeledőre. Úgy tűnik, másodszor is meg kell, öljem őket.* *Nem habozhattam tovább, elvégre már elég közel jártam a kisebb tömeghez. - Lux angois! – nyújtottam előre a pálcámat, melyből egy hatalmas vipera kúszott elő. Teste nem csupán lángolt, maga volt a tűz. Büszke pillantásom teremtményem szemeire vándorolt. Csak a jelzésemre várva pillantott le rám több méter magasból. Mérete nagyjából egy baziliszkusz nagyságával egyezett meg.* *Pálcámmal megadtam neki a várt jelet, ő pedig másodpercek alatt magába nyelte a holt teremtményeket. Lángteste után meggyulladt a gyep, mely addig vizes volt. Nem titkolt élvezettel bámultam, ahogy a munkáját végzi. Elvégre olyan ritkán adódott lehetőség e varázslat használatára.* *Drága, könyörtelen siklócskám a kicsiny kunyhó és az erdő közé csúszott, majd hatalmas fejét a zombikra szegezte. Ha egy netán kikerülte volna, azon nyomban lecsapott rá.* *Egy kis vízsugárral utat vágtam magamnak, hogy megközelíthessem a piciny kunyhót. Átléptem pár nagyobb kupac hamut, miközben kígyóm orrának koppanását hallottam, amint épp megsemmisít egy élőholtat. A föld is beleremegett, ahogy hatalmas feje a talajba csapódott. - Játsz velük, addig én körülnézek. - utasítottam a lényt. - Irilt! – kiabáltam, ahogy csak a torkomon kifért. Választ viszont nem kaptam.*
|
|
|
Utca
May 10, 2010 21:47:53 GMT 1
Post by Cassandra Muldoon on May 10, 2010 21:47:53 GMT 1
~Fordulj meg... Perdülj-fordulj és nézz rám végre! ~ szugeráltam a szememmel, de nem sokra mentem vele. Már éppen arra gondoltam, hogy a fejéhez vágok valami frappáns megjegyzést, ám inkább nem tettem és beletemettem magam az önkínzó hallgatásba. Ez nehéz egy olyan embernek, aki állandóan szövegel, és nem mindenképpen pozitív dolgokról. Egy szép sor jelzõ jutott eszembe a Rooney-testvérpár édesanyjáról, amint nem éppen legális vagy megbecsült hétköznapi tevékenységét folytatja... Persze azért volt annyi eszem, hogy ezt hangosan ne mondjam ki. Annak ellenére, hogy jót mulattam, ezzel párhuzamosan kezdett bennem ismét fortyogni a harag, amiért megint nem képes hozzám szólni. Legalább ne mutatná a hátát nekem...!* *Összerezzentem, mikor rám kiáltott. Azaz nem pontosan rám, de azért az adrenalin szintem kicsit megnõtt. Kemény tekintettel meredtem rá, s az õ arcán a bosszús arckifejezést felváltotta valami más. Milyen régen is láttam õt így nézni... Öhm, vagy negyed órája, mielõtt kicsnálta volna szerencsétlen párát... Ám ez csupán egy elrebbenõ gondolat volt; inkább elcsodálkoztam, amiért ilyen gyorsan tudja a harcos váltogatni a kedélyállapotát. Elõször számomra ismeretlen ok folytán követ, majd sajnálkozón rám mered, amint a földön heverek, aztán kegyetlen gyilkos módjára tépi el valakitõl az életét, s most végül megint ellágyult a tekintete. Ki érti ezt?!* *Arcomról és szemembõl legfeljebb a csodálkozást lehetett leolvasni. Mást érzelmet nem engedtem. Az iménti dühömet mintha elfújta volna az éjjeli szél. Összeszorítottam a szemem, hogy az utolsó könnycsepp is távozzon onnan, de letörölni nem akartam, hátha valami hirtelen mozdulat és nekem is végem... Emellett idõm sem maradt, mert tett néhány hosszú lépést és ideért hozzám. Talán túl közel... Nem csodálkoztam volna, ha az iméntiektõl megtépázott idegrendszerem egyszer csak felmondja a szolgálatot.* *Szívdobbanásaim valószínûleg még a Richter-skálán is látszottak, amint hûvös keze az arcomhoz ért. Jól tettem, hogy nem szárítottam meg. Csak egy pillanatra akartam a szemébe nézni, hogy megjegyezzem és elraktározzam a képet egy magányos percemre, de végül nem bírtam elszakadni a tekintetétõl. Gondolataim mindenfelé szálingóztak, ám mint minden csoda, ennek is hamar vége szakadt. Tomboló belsõm ismét ébredezni készült, és ezt mintha Dan is megérezte volna; vagy miért tapasztotta volna a kezét a számra, ha nem azért, hogy az elõtörni készülõ szitokáradatot megelõzze? Én is hallottam, hogy valami zajt csapott a szomszédos utcában, mégsem fogott el semmilyen izgalom a vadászat gondolatára, ami ilyen helyzetben szokott.* *Dan mintha észre sem vette volna, hogy másik keze a derekamra vándorolt. Nem tudtam ezt mire vélni. Bevillant egy kép egy másféle érintkezésrõl, de az "elsõ" keze útban volt, és nem is nézett ekkor felém, fejét elfordította. És haragom ismét fellángolt, mikor visszafordult és megláttam az arcán az önelégült vigyort. Leráztam magamról mindkét kezét, tettem egy lépést hátra, de nem szólaltam meg. Õ viszont megtette.* *Ó, vagyúgy! Hát mégis válaszolt régen feltett kérdésemre! ~Inferusok! ~ most rajtam volt a sor, hogy széles mosoly terüljön szét az arcomon.* -No kérem, mégis mire várunk? *Kérdésemet egy velõtrázó sikoly tompította el, s menten virágos jókedvem lett.* -Valaki csúnya... ~véget ért...~ legalább annyi eszem volt, hogy magamban fejezzem be... Síri csendben követtem harcosom a kihalt utcán, s végül is elérkeztünk a csatamezõre. Az ifjú rögtön akcióba lépett. Egy percig elvarázsolva néztem õt, meg a kis hüllõjét, majd én is belevetettem magam a tömegbe. Ez az izgalom hiányzott már régóta. Nem a halálfélelem, nem a halálos düh, hanem a minden-porcikámat-felélõ-fajta izgalom.* *Most rajtam volt a sor, hogy felsikítsak. Ugyanis elõttem pár méterre egykori kedvesen tolakodott át a tömegen Daniel felé. Egy percig mozdulni sem tudtam, s ezt ki is használta az egyik zombi. A hajamnál fogva lerántott a földre és rám vetette magát. Sikeresen rádobbantott a bal karomra, ami éles reccsenéssel háromfelé tört. Az egyik darabja még a pulóveremen is átfúrta magát. Sikoltásom közben egyszerre borította el az agyam a fájdalom ismerõs érzése, és az õrjöngõ düh. Utóbbinak engedtem át magam. Egy páros rúgással leröpítettem magamról, csontjaimat néhány hangos nyögés kíséretében visszatoltam a helyére, majd elkrákogtam egy hipocrax-t. Azután Matthew után eredtem, hogy még egyszer megöljem. Az emlék ennyi év után is élesen élt bennem, továbbá nem hagyhattam, hogy megtámadja Dant.* *Hamar megtaláltam és megagadtam a torkát. Ám végül jobb ötletem támadt. Haragom elég erõt adott az átváltozáshoz, ezért a foltos cica képében haraptam át a torkát. Az eltávolított nyelõcsövet egy másik hulla hátába szúrtam. Visszaváltoztam és még egy utolsó alkalommal belemártottam a cipõn a latyakos lyukba a nyakában, amibõl valamilyen ismeretlen folyadék hömpölygött ki. De végre megtudtam, mi is van tulajdonképpen az inferusok bõre alatt... Így utólag rájöttem, hogy nagyon nem akartam megtudni...* -Dan?! Most meg hova lettél?! *Csak féloldalra kellett fordulnom és felfedeztem, ahogy néhány szörnyszülöttel viaskodik. Furcsálltam a tömeget a kis ház körül, amitõl már csak néhány méterre voltunk. Felnéztem, mégis miért olyan fontos nekik bejutni. És ismét ledermedtem a döbbenettõl.* -Irilt odafenn van... És nem épp a legjobb állapotban...
|
|
Irilt Rooney
Fõ Moderátor
Hugrabug
hatodik évfolyam
Posts: 63
|
Utca
May 11, 2010 20:24:27 GMT 1
Post by Irilt Rooney on May 11, 2010 20:24:27 GMT 1
Örökkévalóságnak tűnt még az utolsó fájdalmas pillanat, mikor még éreztem a sebeimből csorgó vért. Minden egyes cseppel egyre közelebb jártam a megváltó halálhoz, vagy az édes tudattalan állapothoz. Még utoljára éreztem, ahogy a poros levegő a tüdőmbe áramlik, s ez az utolsó lélegzetvétel is szörnyűbb volt, mint ezer év a purgatóriumban. Aztán a csend, majd az elenyésző sötétség… A szemeim kinyíltak, s én felemeltem a kezem, majd felálltam a földről. Jobb kezemet magam elé tartva fordultam meg, majd mellső végtagom elernyedve hullott az oldalam mellé. Ekkor láttam csak, hogy egy hatalmas, gyöngyházfényben úszó kopasz platánfa magasodik fölém. Egyetlen gyökere vastagabb volt, mint az én combom. Az eget sűrű, hófehér felhők takarták, s alig láttam az orrom hegyét, de még a saját cipőmet sem pillanthattam meg, hisz ahogy a környezetemet, a talajt is sűrű köd borította. Óvakodva indultam el a fától egyenesen a semmibe. Pár lépést tettem csupán, de hátrapillantva a csodaszép fa már eltűnt. Újra tettem egy lépést, ám a lábam nekiütközött valaminek. A köd lassan feloszlott, s egyetlen másodperccel később kúszott elő a temető képe, melyben álltam. Hátráltam egy lépést, s körbejártam a sírkövet, mely megállított. A név rajta… az én nevem! A szívemhez kaptam, de nem éreztem, hogy dobogna odabenn. Talán nem is volt a helyén sosem. Az egyre oszladozó ködben már nem a platánfa állt, hanem egy kovácsoltvas kerítés monumentális, boltíves kapuzata. Rajta a felirat: - Feltámadunk! – suttogtam, de nem a fejemből hallottam a hangom, inkább olyan volt, mintha egy pincéből szóltam volna saját magamhoz. Kétségbeesetten kapkodtam a fejem, elindultam jobbra, aztán megfordultam. Már megszólalni sem mertem. A pulzusom biztosan az egekbe szökött volna, ha egyáltalán lett volna. – Segítség! – suttogtam félelmemben ismét, ám ezúttal nem hallottam a hangomat, de egészen biztos voltam benne, hogy az ajkaim megmozdultak. A jobb oldalon egy hatalmas tó úszott elő a semmiből. A felszíne sima volt, akár a tüköré, de mintha egyetlen élőlény sem lakott volna benne. A felszínén füstként vonult vissza a túlpartra a köd. Elindultam felé, ám odafentről a nevemet suttogta valaki. Az ég felé fordítottam a tekintetem, ám senkit sem láttam. A lábaimnak már nem tudtam parancsolni, s mikor lenéztem, már a mólón sétáltam, egyenesen az ismeretlen víz felé. A hang értem könyörgött, talán sírt is. Vészesen közel jártam a széléhez, mikor az eső megeredt, s már nemcsak fentről, hanem ezerfelől, a temetőből, a túlparti erdőből is egyre csak engem szólongattak az elveszett, kóbor lelkek. Félelmemben befogtam a fülem, ám az éles, ismeretlen sutyorgás a fejemben is utolért. Két kezet éreztem a hátamon, mely egy erőteljes mozdulattal a tóba lökött. Többet nem kellett lélegeznem. Nem hallottam semmit, egyre süllyedtem, mozogni sem tudtam, mint akit dermesztő átokkal sújtottak. Nem féltem többé, hisz éreztem, hamarosan találkozhatom minden valaha élt nagyemberrel. A felszínről egy fénysugár szűrődött át a vízen, mintha a nap csak nekem ragyogna. Ezúttal egy kedvesen ismerős, lágy hang szólított. A szívem ismét megdobbant, éreztem a víz nyomását a fejemben, s azt is, hogy egy erő a tó tetejére szippant, aztán… Hörögve szippantottam egy hatalmasat a kellemes illatú levegőből, ami abban a percben körülvett. Mint aki percekig nem jutott lélegzethez, vagy mint aki épp megmászta a Mount Everestet, úgy ziháltam. Szabad kezemmel a szívemhez kaptam. ~ Merlinnek hála… újra dobog. ~ Ismét éreztem a fájdalmat, ami túlontúl valóságos volt ahhoz, hogy az előző álomvilágban érezzem magam. ~ Nem haltam meg! ~ szipogtam tovább, s nagyon hálás voltam… Willnek? Kinyitva a szemeimet iszonyatosan világos volt az előzőekhez képest. A fejem William nyakánál pihent, s ennek tudatában a szívem hevesebben vert, mint valaha életemben. Ha lehet, még közelebb akartam hajolni, hogyha most mégis meghalnék, szebb emlékekkel távozzak a földi létből, mint az előbb. A kezemmel, ami az imént a szívem dobbanásainak örvendezett, ezúttal az ifjú nyakát karolta át. Ujjaimmal lassan a hajába túrtam, s másik kezemmel is átkulcsoltam a nyakát, hogy úgy szoríthassam őt magamhoz, mint aki az életét félti. Abban a pillanatban tudtam, hogyha elmennék, ha ez lenne az utolsó percem a földi életemből, ő lenne az egyetlen, aki hiányozna, s akár évezredekig várnék rá a túlvilágon. Már nem attól féltem, hogy meghalok, hisz a vég már eddig is olyan közel járt. Nem a lelkem elvesztése riasztott, nem is a fájdalom érzése, hanem az, hogy nem láthatom többé azt a huncut mosolyt, amivel megdobogtatja a szívemet. Hogy nem érezhetem a ruháiba ivódott kellemes férfiparfüm illatát, amibe a térdeim is beleremegnek. Hogy nem figyelhetem többé, ahogy a folyosón mosolyogva felém közelit, s sosem érezhetem többé, hogy ezernyi pillangó repdes a gyomromban. - Még élek! – suttogtam Will nyakába, de ezzel inkább csak magamat bíztattam, mint őt. Kicsit távolabb Daniel dühöngő hangját véltem hallani. Valahogy le kellett nyugtatnom, hiszen ha a közelünkbe ér, Will nem teszi zsebre, amit tőle kap… de még nem akartam elengedni őt. Szörnyen fájt belülről az a mozdulat, mikor karjaim eleresztették Őt és az összes erőmet összeszedve, feltápászkodtam az öléből. A kezemmel jeleztem csak, mielőtt az ifjú megállíthatott volna, hogy maradjon, ahol van. Odakóvályogtam a lépcső melletti oszlophoz és megkapaszkodtam. Megköszörültem a torkomat és minden erőmet bevetve, igyekeztem minél magabiztosabban megszólítani a halálfalót. - Nem kell üvöltözni, így is hallom, hogy hozzám beszélsz! – rivalltam rá, majd hátrapillantottam, hogy Will biztosan egyben van-e még. Ismét Danre pillantva vettem csak észre, hogy körülöttünk minden lángokban áll és a zombik nagy részének hűlt helye sincs… ~ Azt a rézfán fütyülő rézangyalát! ~ csodálkoztam rá, bár az évek során már megszokhattam volna az efféle bravúrokat. - Dan, ő itt Will. – mosolyogtam kedélyesen az ifjú griffendélesre mutatva. – Ő pedig a bátyám Dan. És baromira örülnék, hogyha nem szednétek szét egymást! – villogtattam a szemeimet a megszólított bátyámra, aki minden bizonnyal felfogta a célzást.
|
|
|
Utca
May 14, 2010 18:52:26 GMT 1
Post by William Wilson on May 14, 2010 18:52:26 GMT 1
~Ki kell jutni innen...~ zakatol a fejemben, de hiába voltam tisztában ezzel, nem találtam egérutat a zombitömegen keresztül. Hiszen idebentrõl nem lehetett hoppanálni. Attól rettegtem, hogy valamilyen módon mégis bejutnak ide, ezért még szorosabban öleltem Iriltet. Õ megremegett, s ez máris kibillentett a passzív aggodalmamból.* -Irilt! Irilt... Hallasz engem? - megszorítottam az apró, hideg ujjait és egyre csak szólongattam, mert tudtam, hogy mást nem tehetek. Szemem úgy égett, mintha reflektorba néztem volna, de nem engedtem magam sírni. Mert még nem halt meg! Még semmi nincs veszve! Legalább is ezt próbáltam magammal elhitetni, elég gyenge eredménnyel. Végigsimítottam az arcát; az egy fél fokkal sem volt langyosabb a kezénél. A félelemtõl úgy vert a szívem, ami neki is elég lett volna. Keserûen elhúztam a szám. Ez a gondolat felért azzal, hogy "a szívem is odaadnám érte"...* *Nem tudom, mennyi idõ telhetett el, de végül elszántam magam és már azon voltam, hogy felpattanok és kiírtok mindenkit a ház körül, mikor Irilt légzése ismét beindult. Izgatottan kaptam fel a fejem, és újra a nevén szólítottam.* -Irilt! Figyelj rám! Hallasz engem?! *Hörgése hallatán megpaskoltam a hátát. Kikapta a kezét az enyémbõl és a szívéhez nyúlt. Én is így tettem és örömmel üdvözöltem szívének menyugtató dobbanásait. De azért még tartottam attól, hogy egy pillanat múlva visszazuhan az öntudatlanságba. Ám ettõl mér nem kellett félnem, mert még a szemét is kinyitotta. Már el is felejtettem, milyen, kellemes helyet találni szemének barna földjén. Most rettegés csillant meg benne, és a pulzusa is szaporábbá vált. Közel s távol az egyetlen menedéket találta meg; engem. Úgy szorított magához, mintha attól félne, megragadák és visszarántják oda, bárhonnan is érkezett. Az én szívem is össze-vissza kalapált, hiszen miközben megnyugtatott a tudat, hogy a lány mostmár ébren van, közelségétõl zavarba jöttem. Ennek ellenére úgy szorítottam magamhoz, mintha el tudnám feledtetni vele fájdalmait és mindazt, amin az elmúlt rövid idõben keresztül ment. Lassan ringatni kezdtem elõre-hátra, de ezzel nem csak õt kívántam megnyugatni, hanem saját magam is.* -Már nincs vész - suttogtam a hajának rengetegébe - Itt vagyok... És nem engedlek el... *És valóban így is gondoltam. Soha többé nem hagyom, hogy bajba keverje magát. Ami nehéz feladat lesz, tekintve milyen balszerencsés tud lenni. Ezt igazolván Daniel érkezett meg a tömegen túlra. Mennydörgõ hangja húgát követelte. Aki jó testvérhez méltóan, kis tétovázással elengedett. Idõm sem maradt ellenkezni és magamhoz láncolni. Szinte fizikai fájdalmat okozott, mikor felkelt az ölembõl. Az édes illat elillant vele, könnyû terhe már nem nyomott. Nem törõdtem azzal, mit mutogatott, felpattantam a padról és a hátához simultam. Nem hagyhattam meg minden jót egy oszlopnak!* -Csak elõvigyázatosság... Nehogy állva eless - mormoltam a fülébe a magyarázatom, majd sötét mosollyal fogadtam a bemutatást.* -Örvendek - még a kezem is elindítottam felé, mivel azonban elég messze állt az illetõ, egy legyintéssel visszafuvaroztam a karom eddigi helyére; Irilt dereka köré.* -Látom, már majdnem végeztetek - pillantottam Cassre - Hadd segítsek befejezni - ajánlkoztam, majd Irilt fülébe súgtam - Menj vissza addig a padhoz. Nincs apelláta. *Nem vártam meg, hogy válaszoljon, elszakadtam tõle és ismét kaput nyitottam a falon, amin kiröppenve máris oldalba rúgtam egy inferust...*
|
|
|
Utca
May 15, 2010 16:09:38 GMT 1
Post by Daniel Rooney on May 15, 2010 16:09:38 GMT 1
- A tartózkodó és szemérmes magatartásod lassan kezd az agyamra menni! – ingerkedtem, miközben lassan leeresztettem a hölgy által elutasított kezeimet. Hát nem baj… így most megint a nulláról indul. Sebaj, elvégre is nekem még tengernyi időm van. Amennyiben ilyen tempóban kíván haladni, ám legyen… később már nincs „Jajj, meggondoltam magam!” és a legkevésbé sincs visszaút. Elködösült tekintettel és összehúzott szemöldökkel figyeltem, ahogy Cass szemei felcsillannak a közeledő kaland gondolatától. Megtöröltem az orromat, egy nagyobb levegőt vettem, aztán hangosan kifújtam. - Hát jó. Velem jöhetsz! – indultam el. – De ne maradj le! – dünnyögtem. Még sosem éreztem magam olyan erősnek, mint ezen az estén. És olyan fékezhetetlennek sem. Bár igyekeztem kontrollálni gyilkoló ösztöneimet, igazából nem számított, ki, vagy mi kerül elém, pusztulnia kell! Mindez persze egy cseppet sem véletlen. Egész életemben arra neveltek, hogy legalább fele annyira gonosz legyek, mint a szüleim együttvéve. Nos… ha úgy vesszük, többszörösen túlteljesítettem az elvárásokat. S mióta először gyilkoltam, mindig ugyanazt érzem. Ha valaki rákérdezne, emlékszem-e még a legelsőre – hiszen egyszer mindent el kell kezdeni – annyit mondanék: Nem! De természetesen pontosan emlékszem minden egyes pillanatra. Mindössze nyolc éves voltam, életem hajnalán. A halálfalóknak azokban az időkben még bujkálniuk kellett, így a szüleim játszva a jófiút, egy mugli várostól nem messze éltek, a minisztériumban dolgoztak. A játszótéren homokvárat épített pár apró lurkó, én pedig egy közeli fa mögül figyeltem őket, mikor végeznek vele. Aztán, mikor végre elkészültek a remekművel, odatrappoltam és szétrúgtam a homokból épült apró építményt. A stácok zokogva rohantak a szüleikhez, én pedig diadalittasan pillantottam apámra, aki újságot olvasott, s titokban büszke pillantást vetett rám. Az egyik szülő, persze megelégelte, hogy állandóan beletrappolok apró gyermeke lelki világába. S mikor már mindannyian távozni készültünk az apró térről, odatrappolt apám elé. - Azt hiszi, a maga fia bármit megtehet? – zengte anyám képébe. - Valami gondja van? – trappolt oda apám, a gyenge nőt védelmezőn. - A maga fia egy agresszív kis ördög! Nevelje meg, a saját érdekükben is, mert a végén még maguk ellen fordul. – apám elborult tekintettel nézett farkasszemet az idegennel. Akkor éreztem kicsiny szívemben először azt a bizonyos, leírhatatlan érzést. Azt a gyilkos dühöt, ami lángra lobbant bennem, s amit azóta is keresek minden egyes nap. De nem csak engem tüzelt fel ez az érzés, a mugli ingének gallérján egy apró lángcsóva tűnt fel. Apám értetlenül bámult anyámra, aki pöttöm húgomat tartotta a karjában. Az a piciny tűz, amit a gondolataimmal csiholtam, hirtelen átterjedt a rémülettől kiabáló férfi egész ruházatára. Tettem néhány lépést előre, hogy közelebbről láthassam, mi történik. Gonoszságom szinte szárnyakra kapott. Éreztem, az égett emberhús illatát, hallottam a sikolyait, s a legszebb álmaimban újra és újra visszatértek ezek a képek. De főleg az, ahogy apám akkor rám nézett. Azóta sem tudtam ugyanazt a nézést kicsikarni belőle, bármit is tettem. ~ Régi szép idők… ~ sóhajtoztam, majd elhessegettem a nosztalgikus gondolatokat. Régóta a legszebb érzéseket ébresztette fel bennem eme csodás éjjel. A lángoló testek látványa, a sikoltozó tömeg, az égett emberhús édes illata, a fűst, amint az ég felé száll… ~ Csodálatos! ~ valami ilyesmi lehet a boldogság. Nem győztem betelni vele. Akár egy drogosnak az anyagra, nekem szükségem volt a gyilkolás élményére. Már majdnem az apró kunyhóhoz értem, mikor Cass sikolyát hallottam a hátam mögül. Onnan ismertem meg, hogy teljesen más volt, mint az élőholtaké, az olyan repedtfazékféle volt, ez meg olyan… élő. - Mondtam, hogy ne maradj le! – rivalltam rá, amint kelletlenül megfordultam. Unott tekintettel emeltem fel a pálcámat, hogy megszabadítsam a hölgyet az őt zargató múmiától, ám látszólag semmi szükségét sem érezte a segítségemnek. Ördögi tekintettel néztem végig, ahogy az eddig túl gyengének, vagy sokkal inkább sznobnak vélt teremtés önmagát nem féltve, teljes erőbedobással küzd. ~ Micsoda tűz! ~ vigyorogtam elégedetten, mikor valami a vállamhoz ért. - Ne most! – legyintettem a pálcámmal a hátam mögé. Sajnos a műsor véget ért, nekem pedig észhez kellett térnem. - Remek! Akkor indulás! – válaszoltam Irilt kiabálására. Ezt a hangnemet nem tűrhettem tőle. Fagyos, fölényes tekintettel követtem a mitugrász minden mozdulatát. Csalódottan vettem tudomásul, hogy egyenrangú félnek tekint. ~ Botor tett ez a javából. Most még örülsz, egy nap viszont azt is megbánod, hogy a világra jöttél. ~ valami furcsa fintor jelent meg az arcomon, de ez sem jelzett mást, csak a gondolataimat és az őszinte véleményemet erről a Will gyerekről. Megint összeszedtem magam, nem engedhettem, hogy a szánalom kiüljön az arcomra. Az olyan… megalázkodó. Az ifjú pondró leszökdelt a lépcsőkön, majd elém állt. Egy pálcamozdulattal eltüntettem szeretett lánglényemet. Felhúzott szemöldökkel bólintottam és fél kezemmel szabad utat jeleztem – Cass és a hátra maradt zombik felé. - Ez mind szép és jó! - legyintettem. - Csakhogy jelezném, ha veletek valami történik, azért senkinek sem tartozom magyarázattal. Kettőtökért nem én felelek, ugyanis kizárólag a húgomat kértem ki erre a napra. – hangomban feltűnt a szokásos ingerültség. - Mindezek teljes tudatában tájékoztatásul közlöm, hogy hamarosan pirkad. - egy fölényes pillantást még vetettem a pondróra. Két lépéssel a lépcső tetején termettem, pálcámmal eltüntettem a gyengécske falat, majd csuklón ragadtam egyetlen hugicámat. – Indulás! Ha nem jössz magadtól, majd viszlek!
|
|
|
Utca
Jun 17, 2010 21:31:27 GMT 1
Post by Cassandra Muldoon on Jun 17, 2010 21:31:27 GMT 1
~"Ez nem szemérmeskedés, hanem düh, idióta!"~ jutott eszembe, miként üvöltöttem Daniel hátára, miután mosolyomat, ami az inferus-írtás gondolatára szétterült az arcomon, rögtön lemosta az ifjú nem éppen kellemes megjegyzése. Így utólag visszagondolva nem volt valami jó húzás részemrõl, de legalább megtudta, hogy ha kell, kiállok magamért. Bárcsak az azelõtti dolgok hatását is elmondhatnám neki... De ezt nem. Még nem. És ha úgy alakulnak a dolgok, sosem fogja megtudni... Ám most nincs idõ ilyesfajta gondolatokra, hiszen habár Dan kiskígyója a tömeg nagy részét exportálta a túlvilágra, azért megmaradt a kis rész, amivel nekünk kellett elszámolni. A fejem elborító, ködhöz hasonlító fájdalom nem akart megszûnni. Térdre ereszkedtem, sajgó végtagomat szorítottam pár másodpercig, s közben szememmel Dant kerestem, hogy alkalomadtán besegítsek neki. Úgy tûnt, õ is ezt tervezte, mert engem figyelt. Vérem felforrósító ketyerék hangos kattanással indultak be odabenn. Sötéten visszamosolyogtam rá, aztán feltápászkodtam, hiszen nem tûnhettem gyenge párának, aki a sebeit nyalogatja, épp ekkor, mikor ilyen elismerõen néz rám! Sajnos Matt kivégzése után nem maradt sok dolgom. Pedig még szívesen eltettem volna láb alól még egy ekkora bandát. Elsuttogtam pár igét a karom gyógyítására, de aztán nem törõdtem vele. Mert az agyam - kis hatásszünettel - végre felfogta, mi is történt és kezdett zsongani. Végül is csak egy kiadós öldöklésrõl maradt le... Megcsóváltam a fejem. Azt hittem, felfordul a gyomrom, mikor megpillantottam az Irilt-Will-párost. Milyen megindító ez a természetes, mégis visszafogott mozdulatsor... Nem mintha ezt egymáson kívül nem tudta volna már mindenki, aki csak rájuk néz... Észbontóak tudnak lenni az emberek. Habár... rajtuk legalább látszik... Pillantásom átkúszott Danielre. Megadóan hajtottam le a fejem, hiszen belõle ha megszakadok sem tudok olyan érzéseket kicsikarni, amikkel kezdhetek is valamit. E gondolatom azonban fordulóponthoz vezetett engem... És ekkor rádöbbentem, hogy az emelvényen zajlódó események nem hányingert keltenek bennem... Ó, nem... Épp ellenkezõleg... Nem igazán jutott el a tudatomig a bemutatkozás, csak az, hogy a harcosom ismét elhagy és megint nem tudom, meddig marad távol... Tehát imént elhatározott, félkész tervemhez nem volt idõm erõt gyûjtenem. Habár a két jómadártól odafenn már megkaptam a kezdõlöketet. És nem teketóriáztam tovább, hogy a félelmem életre kapjon és kiûzze belõlem a tettvágyat. Átgázoltam három holttesten, mire odaértem Danhez. Hamuvá égettem õket egyetlen suhintással, mert bensõm kezdett nem bírni magával. Mégis földbe gyökerezett a lábam, a kezem kõvé vált, amint megtorpantam elõtte.. Egy vérfolton akadt meg a szemem és az nem is eresztette a tekintetem. Nem voltam képes felnézni, mert nem tudtam volna elszakadni az értetlenkedve rámmeredõ, gyönyörû barna szemektõl. De nem volt sok idõm, hogy a harcos is magához térjen... Mély levegõt vettem és beáramlott a tüdõmbe a kábító illat, ami a legkevésbé sem könnyítette meg a dolgom... ~Három...Ke... ~ nem bírtam kivárni a végét; lábujjhegyre emelkedtem és kezeit az enyémmel fogtam satuba, mert arra nem volt szükség. Felszisszentem, mert a karomba belenyilallt a fájdalom. Nem is vettem észre, mikor elejtettem a pálcám. De összepréseltem a szám, mert most nem ez volt a legfontosabb dolgom. Ujjaim alatt minden inat éreztem és azon álmélkodtam: hogy nem roppan össze a pálca egyetlen mozdulattól? Behunytam a szemem, és éreztem, hogy odabenn már minden a feje tetejére állt. Fülem tompán csöngött, a szám kiszáradt, s meglepetésemre a szemem is szúrni kezdett. A szívem a fülemen akart kitörni, de közelebb hajoltam... Süketen, vakon adtam egy elsuhanó csókot az ifjú szájának szögletébe; ajkam ettõl csak még jobban kiszáradt, hiszen nem kaphatta meg az áhított folytatást. Most a rengeteg felé vettem az irányt és elhaló hangon búgtam a fülébe: - Kezdj ezzel a... két mozdulattal azt, amit akarsz... Nagyon reméltem, hogy kimondtam, de ezt nem tudhattam biztosra, hiszen a fülem még mindig nem lépett mûködésbe, és már a saját lélegzetem sem hallottam - habár lehet, hogy közben azt is elfelejtettem... Ha már eddig eljutottam, utolsó erõmet bevetve elengedtem a kezét és szorosan magamhoz vontam. A hátamon végigfutó hideg a lábaimba érkezett. Azok beleremegtek, és már nem bírták volna sokáig, ezért két szapora szívdobbanásomat vártam csak meg, majd amilyen gyorsan érkeztem, úgy taszítottam el magam Danieltõl. Egész bensõm tombolt, mert ennyivel nem elégedett meg. Ám a folytatás már nem rajtam múlt... Szó nélkül átcsörtettem néhány hullán, s habár meglehetõsen zaklatott voltam, annyi lélekjelenlét még volt bennem, hogy megpróbálkozzak az átalakulással. Vonalaim nagy ívben megremegtek, majd a macskaszerû lény elnyargalt a kastély felé. Hosszú éjszaka volt... És még hosszabb lesz ez a nap... Ezt már most tudtam, mert a kín a torkomban szállásolta el magát, majd mint valami méreg terjedt át a szívemre, aztán mindenemre, amint volt hozzá elég ideje...
|
|
Irilt Rooney
Fõ Moderátor
Hugrabug
hatodik évfolyam
Posts: 63
|
Utca
Jun 20, 2010 14:02:28 GMT 1
Post by Irilt Rooney on Jun 20, 2010 14:02:28 GMT 1
Szegény kis ketyegőm… eléggé meg volt terhelve mostanság. Hogy összesen hányszor dobban abban a percben, mikor Will védelmező karca a derekam köré fonódott, arról fogalmam sincs. Ösztönös mozdulattal elengedtem a hideg kőoszlopot, és megközelítőleg ugyanolyan hőmérsékletű kezemmel a fiú meleg kezét simítottam végig. Persze a fejem zsongott, akár egy méhkas. Merlin szerelmére! Miért nem tarthat örökké ez a mesés pillanat? Will karja a derekam körül, miközben olyan közel érzem kihűlt testemhez az övét, mint még soha. Mindössze a lábaimba kellene némi életenergiát lehelni, ugyanis mindennek teljes tudatában lassan összerogyni készültek. Egy fenét lassan! A kezemmel - ami épp nem Will megnyugtató hőségében úszkált – megszorítottam az oszlopot. Sokkal gyengébbnek és elesettebbnek éreztem magam, mint egyébként. Abban viszont teljesen biztos voltam, hogyha hirtelen teljes súlyommal a lépcső felé borulnék, Will képes lenne megtartani. Elvégre ezek az izmok, melyek a hátamnak feszülnek… azok a karok… aww… - Mi? Nem! – pislogtam értetlen pillantással a fiúra, aki másodperceken belül elengedni készült. Az övét szorító kezem görcsös hullamerevségbe rándult, bilincsként szorítva magamhoz. Persze, amit én hatalmas erőkifejtéssel tudtam csak véghezvinni, az neki meg sem kottyant, így már el is lépett mögülem, ujjait lassan lefejtette az enyéimről. - Illúzióromboló! – dünnyögtem összeszűkült szemekkel és még erősebben szorítottam a kőoszlopot. Rám zuhanó fáradságomban, mégis hogy lennék képes egy szál magamban megtenni azt a hatalmas utat? Hát mégis minek néz ez engem? Erőtlenül pislogtam, a csendesen fújdogáló korahajnali szellő egy jól begyakorolt mozdulattal a szemembe söpörte a hajamat. Inkább nem engedtem el az oszlopot. Igazi támasz nélkül kénytelen voltam magam kapaszkodni, ehhez viszont mindkét kezem kellett. A hűvös szél érintésétől végigfutott a hátamon a hideg, amibe egy picit beleremegtem. Ettől csak még görcsösebben szorítottam magamhoz az oszlopot, amely biztos támasznak bizonyult. Úgy tűnik, mindenki teljesen kifordult magából a vér és esőáztatta, zűrzavaros éjszakán. Azaz, ha nem is mindenki, egypáran körülöttem biztosan. Valami biztosan nincsen rendben! Az én bátyám nem egy tapló, csak gonosz… nem gonosz-tapló! Van különbség… Most mégis, mindennek ellenére elhagyta önmagát és a bátyámtól idegen viselkedési normát vett fel. Bár az „elvetemült” és „gonosz” kifejezéseket fenntartva tengődött, úgy tűnt, mintha nem találná a helyét, még így sem. A mezőnyt mégis Cass vezette e téren. Hát ki az az eszét vesztett gyengeelméjű, aki képes megcsókolni az én bátyámat? Ő Dan! Egy beszámíthatatlan, félőrült gyilkos! Hát hogy képes rajtam kívül bárki bármilyen érzéseket táplálni iránta, a félelmen kívül? Hisz be kell vallanom, néha magam is elszörnyedek, vagy sokkal inkább megrémülök eszelős tetteitől, tébolyult tekintetétől. Egy nagy levegőtől fura gondolatok támadtak rám a semmiből. Tekintve, hogy Dan jelenleg sokkal inkább lehet zavarodott, mint egyébként. Szóval… ~ Beválhat! ~ bíztattam magam. Ellöktem magam az oszloptól, majd néhány bizonytalan lépéssel Will mellé sántikáltam, ahol ismét megkapaszkodtam meleg felkarjába. Ettől csak még több erőre kaptam. Úgy éreztem, támaszra sincs már szükségem. Hideg ujjaim eleresztették a kidolgozott felkart, majd mutatóujjammal végigzongoráztam alkarjának belső felén, míg el nem értem a tenyeréhez, ahol ujjaimmal körbefontam az övéit és megszorítottam. Végre! Megint itt van, mellettem. Biztos közelségben és az is biztos, hogy nem hagyom elmenni. Testvérem elkalandozó pillantását próbáltam megragadni. Bár sokkal jobb volt úgy, hogy nem engem bámult elképedten. Megköszörültem a torkomat, majd elcsigázottan belefogtam a mondandómba. - Hajnalodik. – nyögtem ki egyszerűen – Szóval mi most már… mennénk is, ha nem gond. – tekintetemet egy pillanatra sem vettem le Danielről. Még akkor sem, mikor óvatosan átfogtam fagyos kezemmel közelebb húztam magamhoz Willt és látván, hogy Dan nem figyel, másik kezemmel intettem neki, hogy hajoljon közelebb, majd a fülébe súgtam: - Szerintem lassan induljunk. – nyögtem, aztán a kastély felé vezető útra böktem.
|
|
|
Utca
Jul 1, 2010 21:41:09 GMT 1
Post by William Wilson on Jul 1, 2010 21:41:09 GMT 1
Minden 40. másodpercben az emberek megkérdezik, hogy miért. Én is feltettem magamnak a kérdést: miért? Miért nem vagyok képes egyszerûen odamenni a lányhoz, és részletesen elmesélni, hogy valami felforgatja a mindennapjaimat? Majd mikor rám néz értetlenül csillogó szemeivel, bevallom, hogy nem más az a valami, mint õ. S ha elutasítana, még nehezebb lesz tartanom a tisztes távolságot tõle, mert mindig arra várok, mikor merülök el Irilt szemének barna tengerében, s csapnak össze fejem felett a hullámok. Márpedig aki képes csak ezért a dologért egy seregnyi inferussal és a lány halálfaló bátyjával kesztyût húzni, az - a drága Wendy szavaival élve - vagy bolond... vagy szerelmes... Márpedig az agyammal semmi gond... Felnéztem az emelvényre. ~Miért álldogál még mindig az oszlopnál?~ vontam össze a szemöldököm. Úgy szorította magához, mintha menten össze akarna esni. Mikor követtem a hitetlenkedõ pillantását, aggodalmam nekem is döbbenetté alakult. Gyorsan elkaptam a pillantásom a Cass-Daniel párosról. Utóbbi úgy tûnt éppúgy meglepõdött, mint mindenki más. Még egy inferus is rándult egyet a lábam mellett, és magamban hálás voltam neki, amiért elvonta a figyelmem. Elsuttogtam egy átkot, amit nem kísér nagy fény. Mikor felemeltem a fejem, a szívem nem dobbant még egy fél percig. Irilt érintése akár egy villám cikázott végig rajtam, azzal a különbséggel, hogy nem hagyott csillag alakú foltot a bõrömön. Nem tudtam követni a lányt, de ösztönszerûen fedtem be ujjaimmal az övéit, mikor nagy sokára elért odáig. Nagyon hidegek voltak az ujjai, ebbõl arra következtettem, hogy az enyémek valamivel melegebbek. Ez azért volt így, mert anyám brazil és forrófejû, apám meg hidegvérû gyilkos... Így én meg langyos lettem... Egy mozdulattal megráztam a fejem, hogy visszatérjek Irilthez a gondolataimból. ~Hát akkor... a királykisasszonyt kiérdemeltem és...~ körbenéztem, Irilt feje felett is átlestem, de nem leltem sehol, amit kerestem. ~Hol a fehér ló? habár... Én sem vagyok szõke... Kuncogva húztam közelebb magamhoz a lányt, habár ez szinte lehetetlenség volt, tekintve a már nem létezõ távolságot köztünk. Egy tût sem lehetett volna közénk csúsztatni anélkül, hogy valamelyikõnkbe bele ne álljon. Irilt tetteitõl felbátorodtam én is, s látva, hogy Dan nem igazán harcképes, lehajoltam egy kicsit és Irilt fülébe suttogtam rekedten: -Karold át a nyakam - nem vártam meg a következõ kérdéseket - Csak karold át - mosolyogtam rá. Éreztem bátortalan mozdulatát végigsiklani a vállamon, majd számomra már nem ismeretlen mozdulattal fogtam át a derekát, aztán a térde alatt, és elemeltem a földtõl a könnyû testet. Jelenleg nem tûnt olyan könnyûnek, hiszen egész éjjel talpon voltam. Az egész karom remegett, s hogy ezt csillapítsam, egy mozdulattal jobb helyre csúsztattam a lányt, majd még szorosabban vontam magamhoz. -Örültem - biccentettem a bátyja felé, majd elindultam a kastély felé. Még ebben a félsötét pirkadatban sem volt nehéz megtalálnom az utat, mert csak követnem kellett a felkavarodott port, amit Cass sietõs távozása keltett. Már kész szöveggel rendelkeztem, ha Dan mégis megállítana minket. Ám vele most a legkevésbé sem törõdtem. Még egy kellemes álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen közel tudhatom magamhoz Iriltet. De ha már így alakult, addig ütöttem a vasat, amíg meleg. Homlokom az övének támasztottam, orrom súrolta a puha arcát. Szaggatottan vettem egy mély levegõt, szemem behunytam, hogy csak a lányra koncentráljak. Ugyanazt a békességet akartam nyújtani, mint amit tõle kaptam, valahányszor belefeledkeztem a barna lélektükrökbe. -Ha gondolod és tudsz, aludjál. - mosolyodtam el ismét, s a hangom még számomra is meglepõen tompán zengett. - Majd csak akkor ébresztelek fel, ha elértünk a kastélyhoz... Lábaim magukat irányítva, meg-megakadva vittek tovább. Én az államat Irilt feje búbján nyugtattam. A környezetben csend uralkodott. Egyetlen madárhang sem hallatszott még, az esõ már nem kívánta befészkelni magát a hajunkba, s a láthatáron már derengett némi napfény. Én pedig követtem a földutat, a kimerültségtõl meg-megállva, s hallgattam Irilt minden egyes lélegzetvételét...
|
|
|
Utca
Jul 2, 2010 22:37:27 GMT 1
Post by Daniel Rooney on Jul 2, 2010 22:37:27 GMT 1
Fagyosan csillogó zöld szemeibe bámulva elmélkedtem, vajon mi vezette el őt odáig, hogy végezzen velem. ~ Vajon most tényleg félnem kellene? ~ suhant át az agyamon az egyszerű kérdés villámgyorsan. Magamban is kételkedve szorítottam meg a pálcámat ismét átgondolva a lehetséges következményeket, miközben lépésről lépésre leküzdötte a kettőnk közti többméteres távolságot. Átsuhant az agyamban, hogy talán rögvest hoppanálnom kéne a Muldoon rezidenciára, hogy közöljem a mélyen tisztelt családdal, hogy egyetlen leányukat sajnálatos módon megátkozták és rám támadt. Először, mint ahogy az az adott helyzetben tökéletesen érthető reakciónak tűnhet, bizonyára nem repesne a kisasszony egyik őse sem a tény hallatán, hogy a fiatal hölgy ily korán kényszerült a másvilágra. Mindössze pár éves pihenő után tökéletesen megértenék az adott szituációt és minden bizonnyal hamarosan elfelednék az egészet. ~ Nos, akkor nincs is más hátra, mint… ~ mire feleszméltem, tébolyult pillantását a taláromra szegezve állt előttem nagyjából húsz centire. Előző szörnyű gondolataimon elborzadva vettem tudomásul, hogy SOHA, semmilyen körülmények között nem lennék hajlandó megválni Tőle. Ha tehetném, mindenhova magammal cipelném. Persze nem túl valószínű, hogy hajlandó lenne pórázzal a nyakán a nyomomban sétálni. Legalábbis önszántából nem… Már fél perc is eltelt, ő továbbra sem moccant, én pedig nem szóltam, csak vártam, hogy az ünnepélyes ceremónia végre kezdetét vegye. Lélekben már megalázkodtam egy elviselhetetlen, nyafogó, elkényeztetett, hisztis, ugyanakkor bűbájos és minden tekintetben felülmúlhatatlanul lenyűgöző teremtésnek. - Cass! – suttogtam elhalóan és olyan gyengéden, ahogy az csak tőlem telt (bár minden valószínűséggel nem ment valami fényesen), mikor megfogta a kezeimet. Hát valljuk be, neki jobban ment ez a gyengédség dolog. Persze én sem vagyok fából és együgyű sem vagyok… pontosan értettem, mire megy ki a játék. Bár azzal is tisztában voltam, hogy a férfi dolga az udvarlás, kettőnk közül ő tudta biztosabban, hogy mindennek ellenére nem várhat tőlem semmilyen jelet arra, mit érzek iránta. Aztán becsukta káprázatos szemeit, rám viszont egyszer sem nézett. Láttam, hogy felém közelít és éreztem, ahogy sima ajkait az enyémhez szorítja. Erre a röpke fél másodpercre minden életjelenségem leállt. Bármit művelt velem ez a tüneményes rózsaszál, édes átka mind többet és többet kívánt, kínzó szenvedéssé téve az utána következő pillanatokat, mikor még utoljára – és egyben legelőször – magamhoz szoríthatom kifáradt, törékeny testét, s mit sem törődve velem, romba döntve a múltamat és a jövőmet kibontakozott kőkemény szorításomból és elsuhan az éjszakában. Aztán semmi. Sötétség és hatalmas csend. Az első gondolatom a gyönyörben átélt kínszenvedés, az édes keserűség, a vidám mélabú után: ~ Miért vagyok egyedül? ~ a külvilág jelei egyre bejjeb tuszkolták magukat a fejembe, mígnem elérték a céljukat és – ugyan csak részlegesen, de – magamhoz tértem. A földre pillantva felvettem az elejtett pálcát, amit az Ő tulajdonának véltem, majd zsebre vágva az első helyre hoppanáltam, ami eszembe jutott. A flancos kőszobrokkal díszített ősrégi kúria fekete ablakain ezúttal fény szűrődött ki. A hatalmas fekete vaskopogtatók az ódon ajtón most is toborozták a fejembe a förmedvényes emlékeket ezzel a hellyel kapcsolatban. Gondolkodás és kopogás nélkül törtem be. - Jó estét, anyám! – nyögtem hidegen a nappali ajtajában. – Azért ennyire ne örülj! – förmedtem rá a ledöbbent nőszemélyre. - Ne haragudj, csupán meglep a késői látogatás. - Látogatás? Talán én nem itt lakom? – szörnyedtem el – Reggel találkozunk! Talán addigra kihevered a sokkot! – majd felkajtattam a lépcsőn. Az első emeleten, balra a második ajtó. Itt nőttem fel, ebben a szégyenteljes környezetben… Azok a bűzös ruhák alig várták, hogy megszabadulhassanak tőlem, én meg, hogy a vérszagtól. A mellényzsebből előhalásztam az apró fadarabot, majd alig ruhában elterültem az ágyon. Szórakozottan forgattam a kezemben a pálcát. - Cass. – dünnyögtem ismét, akár egy deviáns skizofrén, aki hallucinál, éjjelenként kutyákkal társalog, magában motyog az utcán és nyalogatja a parkolóórákat. Persze eddig egész más volt az életem… egymagamban. De most már alig várom, hogy újra láthassam a zavaró tényezőt… persze, ő ezt nem tudhatja…
|
|