|
2. óra
Sept 20, 2009 10:49:31 GMT 1
Post by Prof. Charles Eppes on Sept 20, 2009 10:49:31 GMT 1
*A második óra előtt kis izgatottság lett úrrá rajta. Remélte, hogy nem vette el annyira az előző órai viselkedésével az ifjú William kedvét a csillagászattól. Bár a legnagyobb izgalmat mégsem ez okozta neki. Bár tudatták vele a tananyagot, legfontosabb dolgokat, amit tudniuk kell a diákoknak. Egy kis ízelítőt, egy cseppnyi pluszt is tervezett a második alkalomra, mikor végre ténylegesen elkezdheti a tanítást.* *Az asztalán szokás szerint a káosz uralkodott. Az ő alapelve egyetlen mondat volt: Csak a kisemberek tartanak rendet, a zsenik átlátják a káoszt is. Abban mégsem volt biztos, hogy megtalálná a jegyzeteit ebben a könyv és pergamenkupacban. Egy pálcaintéssel minden könyv a helyére került és a pergamenek még a földről is rendezett halomba kerültek, fel az asztalra. ~ Így már azért könnyebb lesz. ~ gondolta és akaratlanul is elmosolyodott.* *Amint kitúrta az összes cetlit és papírost, amelyikre csak szüksége volt, határozott léptekkel indult az ajtó felé. Közben folyamatosan esedezett magában – azt nem tudta kinek -, hogy senki ne késsen, különben kénytelen szigorítani, ami egy cseppet sem volt kedvére való gondolat.* *Leült a teremben lévő asztalához és várakozott. Mivel ez még a nap első órája, a diákjai egyenesen a nagyteremből, reggeli után érkeznek egy kis szellemi táplálékért. Végigolvasta a jegyzeteket, hogy ne papírból keljen beszélnie. Az olyan gagyi lenne. Hogy is taníthatna bármit egy olyan ember, aki maga sincs tisztában az adott témakörrel? Ez azért így már teljesen más.* *Lassan gyülekeztek a diákok és mivel már pár perce becsengettek, el is kezdte az órát. - Frissen, fürgén, fiatalon! – kiáltotta jókedvűen és barátságosan – Egy újabb nap, egy újabb csodálatos csillagászatóra. Örülök, hogy mindannyian ideértek és immár teli hassal próbálják a fejükbe önteni a napi adag tudományt. – lélegzetvételnyi szünet következett, amitől azt várta, hogy a tanítványok suttogása is abbamaradjon a teremben.* *- A múlt órán már tisztáztuk a neveket…sajnos nem igazán sikerült rögzíteni. Remélem, ezt megértik. – a cipőjére pillantott, de nem azért, hogy ellenőrizze, a lábán van-e még – Talán még emlékeznek, hogy az előző órán említettem, ebben az évben elkezdjük megismerni az asztrológia nemes tudományát. Tehát az óracím a következő: "Az asztrológia". Először vizsgáljuk meg az alapfogalmát, eredetét. –várt egy kicsit, hogy mindenki leírhassa.* *- Az asztrológia kifejezés a görög asztron, 'csillag' és logosz 'tudomány' szavakból ered. Az úgynevezett ezoterikus tanok egyike, és feladata a bolygók állásából egy adott időpontban bekövetkezett esemény -legtöbbször egy személy születése - sorsának minél pontosabb meghatározása. Tudománytörténeti szempontból a csillagászat tudományának előfutára, míg a mugli világban a modern asztrológiát az áltudományokhoz sorolják. Egy szóval definiálva: csillagjóslás.* *- Mint azt önök is tudják, illetve aki jár jóslástanra már tudhatja is, hogy a jövőnk nincs előre megírva, folyamatosan változik. Mégis megpróbáljuk behatárolni az adott helyzetünkből következő eseményeket, és ha úgy tetszik, tehetünk is ellene.* *- Maga a tudomány 3 részre osztható: Kezdő asztrológia, amit úgy is neveznek: katarkhé; Születési asztrológia, másként: genetlialógia, natális asztrológia és végül, de nem utolsó sorban az Egyetemes, vagy mundánasztrológia. Kezdjük talán az elsővel. A kezdő asztrológia, a katarkhé újabb négy részre tagolható. Az első az Eseményasztrológia. A második az Időválasztó-, avagy elektív asztrológia; A szándék-, más néven intentív asztrológia; Valamint A kérdő-, interrogatív asztrológia. Felírnám a táblára, de attól tartok, hogy túl sok értelme nem igazán lenne, mivel úgysem tudják elolvasni, ezért nem is látom értelmét. - csibészes mosolyt eresztett, majd kicsit elgondolkodott.*
|
|
Irilt Rooney
Fõ Moderátor
Hugrabug
hatodik évfolyam
Posts: 63
|
2. óra
Oct 14, 2009 18:07:28 GMT 1
Post by Irilt Rooney on Oct 14, 2009 18:07:28 GMT 1
*Unottan bandukolt a kőkastély mozgalmas folyosóin, melyen temérdek diák futkosott beszélgetve. Néhányan neki is ütköztek, egy hatalmas mardekáros melák majdnem fellökte, ahogy a szélesre gyúrt válla a fejének ütközött. Még csak bocsánatot sem kért. ~ Tahó…~ gondolta, de semmi kedve sem volt ahhoz, hogy vitatkozzon a kopasz sráccal.* *A hatalmas falak között a léptek zaja, beszéd és kiabálások elnyomták az ő lépteinek tompa koppanásait, amelyek még egy üres teremben is csak alig hallhatóak. Egy édes illat csapta meg az orrát, ahogy egy sarkon befordult. Kicsit körülnézett, talán rájön, mi az. Egy szőke, magas fiú egy hatalmas csokor virágot cipelt. Haja gondosan felzselézve, mindegyik tincs az égnek meredt. Tengerkék szemeiben valami hihetetlen fény pompázott, arca sugárzott a boldogságtól. Irilt egyszerűen bámulatosnak tartotta, hogy még akad ember, aki képes egyáltalán valakit…* *Egy pillanatra megállt, hogy kinézzen a boltíves ablakon. Mivel a Roxforton belül igencsak meleg volt, a legkevésbé sem fázott, de kitekintve egy sereg fagyoskodó emberkét pillantott meg, akik a házukat jelző színes sálakkal védekeztek az arcukba fújó csípős szél ellen. Az eget egy nagy kupac felhő színezte sötétkékre.* *Rutinosan, pillanatok alatt – legalább is neki ennyinek tűnt – feljutott az Északi torony tetejére. A nagy ajtó tárva nyitva. Nem is csoda, még hátra van pár perc a szünetből is a diákok kisebb-nagyobb csoportokban érkeztek a terembe.* *Ahogy az mindig is lenni szokott, leült a helyére. Ugyan oda, amióta idejárt. A csengő lassan felcsörrent. Tartott egy kicsit ettől az órától. Iszonyatosan fárasztó lesz, hiszen tanulni kell. Borzalmas óra elé néz, ezt már előre látta. Kénytelen lesz jegyzetelni, bár a keze sajgott. Csak arra tudott gondolni, hogy éjjel olyan bonyolult pozícióban szundikált, hogy annak a csuklója látta kárát.* *Felpillantott és csak akkor vette észre, hogy a tanár úr már réges-régen a helyén ült, mikor ő a terembe ért. Eléggé elcsodálkozott. Tudta, hogy álmos és nagyon rossz kedve van, de azt mégsem gondolta, hogy ennyire múmiává változott.* *Felvonta a szemöldökét és unott fejjel hallgatta a professzor csodás szónoklatát. ~ Hogy az ördögbe lehet ilyen jókedve? ~ gondolkodott el ezen a hihetetlen tényen. A padra könyökölt és az állát pedig a tenyerére helyezte és megpróbált közönyös arcot vágni, hogy még véletlenül se vegyék észre a benne lezajló dolgokat és ne sejtség az érzelmeit. Gondolatai valahol egészen másutt jártak. Ha valaki megkérdezte volna, hogy mi az aznapi órai anyag, nagy gondban lett volna.* *Nagyot ásított és megpróbálta titkolni az unalmát. Szórakozottan forgatta a fülbevalóját. Nem tudta eldönteni, hogy melyik irányba kellene állnia. A pontos beállítás sajnos nem sikerült. Tovább forgatta. A többiekre nem is pillantott. A terem díszletét vizsgálta. Minden pontosan ugyan úgy állt, ahogy eddig.*
|
|
|
2. óra
Oct 15, 2009 18:42:45 GMT 1
Post by Ichabod McCrane on Oct 15, 2009 18:42:45 GMT 1
*Mint az általában lenni szokott, most is ragyogóan ébredt annak tudatában, hogy az első órája csillagászat lesz. Reggeli gyanánt bekapott pár finom, omlós pirítóst és felhörpintette a töklevet és pár barátjával együtt rohant fel a csillagászat órák bűvös helyszínére. Óra előtt még át kellett olvasnia a leckét, amit a következő órán vesznek. Mégsem érkezhet felkészületlenül!* *Felfutott a lépcsőn és az elsők között ért a terembe. Elégedett vigyort eresztett az utána loholó Sam felé. - Nocsak! Úgy látszik, mégis én értem ide előbb! Legközelebb korábban kelj fel! - dörgölte az orra alá a győzelmet. - Ennél szebben nem is kezdődhetne a nap. - vigyorgott ismét és hihetetlenül meg volt elégedve magával.* *Még le sem ült, de a könyve már nyitva volt a megfelelő oldalon és az első három sort már el is olvasta. Könyvébe temetkezve várta a becsöngetést és remélte, hogy sikerül végigolvasnia, mielőtt az óra elkezdődik. Mikor a professzor úr belépett a terembe, hatalmas „Jó reggelt”-tel köszöntötték őt a Hollóhát apraja-nagyja. Aztán ismét rábukott a könyvére és előkapott egy almát.* *Szerencse, hogy elég gyorsasággal tud olvasni, így természetesen egykettőre végzett. Nagyot sóhajtva felpillantott, a többiek még mindig olvastak, vagy már megint. Hátranézett és már az osztály nagy része jelen volt. Ismét körbepillantott, a másik házakból csak a jobb tanulók ültek előrébb, közvetlenül a Hollóhát képviselői után.* *Az órájára pillantott és látta, hogy pár percen belül egy megváltó hang jelzi a becsöngetést. Ismét hátranézett és meglátta Iriltet. Szíve nagyot dobbant. Egyszerre megsüketült és immunis lett a külvilág felé. Egyetlen személy létezett és azt sem hallotta, hogy az előtte ülő lány hátrafordulva kérdezett valamit. Hezitált egy pillanatig, majd felkapta a könyveit és a táskáját, majd félénken a fekete hajú lány felé indult.* *- Szép jó reggelt! – szólt mosolyogva. Végül leült, meg sem kérdezte, ül-e ott valaki. Nagyot sóhajtva egyre csak a lány gyönyörű fekete szemeit és a vállára omló fekete tincseket vizslatta, amik eltakarták előle bájos arcát. - Talán valami baj van? Olyan szótlan vagy. – érdeklődött. Egy pillanat alatt rájött, hogy mindent utál, ami valaha is elszomorította a lányt.* *Még mindig nem tudta levenni róla a szemét, a lány csak hallgatott, ő pedig inkább nem kérdezősködött, elvégre semmi köze hozzá. Sajnos nincs. Fel sem tudta fogni, hogy képes valaki bántani egy ilyen csodát. Úgy szerette volna látni a mosolyát, ahogy kivillannak tökéletes fogai.* *Nem akarta, hogy feltűnjön neki, hogy bámulja, így inkább elfordította a tekintetét. Egyébként is becsengettek és neki mindenképp figyelnie kell, bár pontosan tudta, mi lesz az órai anyag és bármilyen kérdésre tudott volna válaszolni, amit feltesz neki a tanár úr, még ha nem is figyel.* *Azt mégsem akarta, hogy rászóljon a prof, már így is eléggé feltűnő, hogy egy Hollóhátas így elkülönül a többiektől és az is teljesen nyílván való, hogy csak azért tette, hogy Irilt közelében lehessen. Mivel ő sosem ült volna előre, szóval…ha hegy nem megy Mohamedhez…* *Idegesen gyűrögette a még használatlan könyv lapjainak szélét. Nem tudta, hogy most már rá nézhet-e Iriltre anélkül, hogy ő észrevenné, vagy az már tényleg nagyon feltűnő lenne? De mi van akkor, ha minden mást könnyedén meg tud jegyezni, egyedül az arcokat nem, és ha véletlenül elfelejti? Ha akaratán kívül sem tud egészen pontosan visszaemlékezni minden egyes részletre? Az bizony szörnyen elszörnyesztő lenne! De akkor mi van, ha a lány arcára vándorló tekintetét nem tudja rávenni később, hogy onnan elvándoroljon? Mert ugyebár az nem olyan könnyű dolog…*
|
|
|
2. óra
Nov 21, 2009 17:17:32 GMT 1
Post by William Wilson on Nov 21, 2009 17:17:32 GMT 1
*Will ráérõsen pakolta bele a könyveit a táskájába, majd húzta össze rajta a zipzárt. Az egyik könyvén elidõzött csöppet. A mágiatörténet valahogy mindig beködösíti az agyát. Aztán persze próbálja meg az ember újra használni... Zsebébõl elõvette a jobb napokat látott órarendet, ami a szélén már el is szakadt kissé, ezért a péntek második felének tartalmát már alig lehetett elolvasni. Nem igazán örült annak, ami az elsõ órája lesz. A legutóbbin szépen bemutatkozott a tanárnak egy 10 perces, vagy még annál is hosszabb késéssel. Most ezt inkább kihagyná, ezért felvetette a vállára a táskáját és kimért léptekkel indult meg a Nagyterem felé. Közben magában elátkozta a tanárokat, amiért ilyen eszement órarendet készítenek. A Nagyterembõl kell felcaplatni a Csillagvizsgálóba, ami még csak nem is a legközelebbi. Bosszúsan az orra alatt dörmögött a nem rövid út alatt.* *Félkómásan majszolta a reggelijét, de valószínûleg még csak azt sem tudta, mit termel be éppen. Zombi módjára kezdte meg a túrát csillagászatórára. Most pár perccel elõbb érkezett, így nem kellett a tanár haragjától tartania. Nem mintha nagyon megijedt volna tõle. Áh, az emlegetett ott ült az asztalánál és a papírjait olvasgatta. Nem köszönt, mivel az elõtte haladók élénk beszélgetésén úgysem tolakodott volna át a hangja. Az úton idefele, eltervezte magában, hogy fog telni az óra. Irilt mellé majd lezöttyen és errõl-arról társalognak a padot és némi írószerszámot felhasználva. Emlékezett rá, merre ült a lány elõzõ órán, ezért vakon el is indult arrafele. Eddig még sikeresen szlalomozott a táskák és padok között, ámbátor még mindig olyan volt, mint egy élõhalott. Egy padsorral a cél elõtt megtorpant. Kidörgölte szemébõl az álmot, ami rendíthetetlenül ostromolta az agyát, és hunyorgott, biztosan jól lát-e. Irilt mellett már foglalt volt a hely. Furcsa... Úgy emlékezett, elõzõ órán nem ült mellette senki. Õ csupán azért nem foglalt mellette helyet, mert a késés miatt nem nézte, hova, csak le akart ülni. Hát ez remek! Úgy tûnik, ismét egy rémunalmas óra elé néz. Minden bizonnyal Irilt is, mert ha jól látta, egy (túlságosan is...) csillogó szemû ifjú Hollóhátassal áldotta meg a sors.* *Megsemmisülten rogyott le a terem vége felé álldogáló üres padba. Ez ismét egy "érdekes" óra lesz. Nem tudta, mit kezdjen magával. felidézte egy kedvenc számának szövegét és elõvett egy lapot. Firkálgatni kezdett. ~It's a beautiful lie... It's a perfect denial~ Háh... Vajon mért pont ez a szám jutott eszébe? ~Deus ex machina.~ Kuncogott saját sületlen gondolatán. Inkább pingált tovább.* *Nyomorúságát elõrejelzõ csengõ nem csak az óra kezdetét jelentette. hanem egy órán át tartó szenvedését is. Fél füllel hallotta a tanár idegesítõ jókedvvel fûszerezett monológját, de nem igazán figyelt rá. Sértette a fülét a hangjából kicsendülõ vidámság. Mivel neki nem volt aznap virágos jókedve a Hollóhátas kis okoskának köszönhetõen. A padra pillantott, amiben õ és Irilt ült. A lány fekekte hajától nem látta ugyan az arcát, mivel azonban úgy tûnt, a lány nem figyel a Hollóhátas ficsúrra, hirtelen halvány jókedv költözött belé. Nem is emlékezett a fiú nevére. Csupán azt tudta, hogy i-vel kezdõdik. ~Isac? Nah persze, ki az az ütõdött, aki egy fizikusról nevezi el porontyát? Habár... Talán nem véletlen, hogy a Hollóhátba került... De nem, nem így hívják... Ian? Az rövid... Immanuel? Huhh! Milyen nevek jutnak eszembe!~ inkább feladta, hogy kitalálja, mégis hogy hívják. Többek között azért, mert nem is érdekelte. Hatalmasat ásítását nem tudta elfojtani, amit a tanár remélhetõleg nem vett észre. Így is pikkelt rá a késés miatt... Unalmat sugárzó szemét Eppes profra szegezte, és próbált érdekfeszítõ képet vágni. Nem igazán ment neki, de muszáj volt figylenie (vagy legalábbis tettetnie, hogy figyel), mert különben a prof bácsi bekeményít.* *Iriltnek megmozdult a feje. Csak nem? De... Mondott valamit a kiscsávónak. Hát jó... Óra után akkor is odamegy hozzá. És remélhetõleg a következõ órát, ami még rosszabb ennél, Mágiatörténet lévén, már értelmesen szenvedi végig. Ha máshogy nem érheti ezt el, maximum tarkón legyinti az okostojást, aki úgyis kidõlne még ettõl is. Figyelmét visszafordította a félig összefirkált papírra, miután leírta, amit a tanár a táblára kaparintott, majd ismét dekorálni kezdte a szerencsétlen papírt.*
|
|
|
2. óra
Apr 24, 2010 20:47:52 GMT 1
Post by Adriana de la Casta on Apr 24, 2010 20:47:52 GMT 1
Egész óvatosan dörzsöltem ki a szemeimből az álmot aznap reggel. A többiek már mind tipliztek a hálóból, így egész nyugodt mozdulatokkal bújtam ki a takaró alól, majd a rózsaszín szőrmepapucsomba csúsztattam meztelen lábaimat. Felállva kecsesebben nyújtóztam, mint egy macska, majd a fésűmet felkapva a kisszekrényről a tükör elé libbentem. Óvatosan kifésültem a hajamat, majd belebújtam a talárba. Egy cseppet sem illett ez a szerelés simulékony testemre és a legkevésbé sem voltam elégedett az iskolai szabályzattal, a tükör előtt hátratűrve a hajamat mégis egyetlen gondolat siklott át az agyamon: Gyönyörű vagyok! Elmosolyodtam, hogy ezzel megkoronázzam a saját napomat, aztán egyéb teendőim után a nagyterembe igyekeztem elkölteni a Merdekár asztalánál egy újabb csodás reggelit. Ahogy a termen végigvonultam, több ezer fiú csillogó szemekkel figyelte a mozdulataimat. Én persze eleget téve a fürkésző szemeknek illegettem magam, s szinte táncolva lépdeltem be, ugyanígy ki is. A folyosókon is a legtöbben figyelemmel kísérték lépteimet. Hátradobtam a hajam, majd egy sokat sejtető pillantás kíséretében elhaladtam egy egészen megnyerő külsejű fiú mellett. - Hozhatom a könyveidet Adriana? – termett mellettem egy hugrabugos pondró. - Ne! Inkább hozom én! – lökte odébb egy mardekáros mamlasz, aztán még négyen érkeztek. Gyűlölöm, ha gyengének néznek… Átfúrtam magam a tömegen, majd a lépcső aljába álltam. - Találkozunk odafenn! – kacsintottam vissza az engem bámuló férfitömegre, aztán a pálcámmal a lábamra intettem. – Invado calceus. – duruzsoltam, a cipőm pedig egyszerre felemelt és a lépcső mentén repített egyenesen a kicsiny, poros terem ajtajáig, ahol lassan leereszkedtem. Kis haj- és ruhaigazítás után kitártam az ajtót. A huzat kissé meglibbentette a hajamat. Már fel sem tűntek a kíváncsi szempárok, melyek rám meredtek. Csaknem az egész osztály a teremben volt, a tanár, aki ugyanúgy csak férfi volt, az asztalánál foglalt helyet. Találomra leültem egy asztalnál, véletlenül épp egy mardekáros lány mellé sikerült letelepednem, aki láthatóan tudomást sem vett rólam. Elővettem egy füzetet, mit sem számít, épp melyik tanórán jegyzeteltem bele utoljára, majd egy tollat is megragadtam, és a lap tetejére gyöngybetűkkel felírtam, hogy „Csillagászat”. A tanárt szemmel láthatóan ragyogó jókedvében érték a felkelő nap első sugarai. Mindenki tisztában van vele, mi az óracím, szerintem nem kell ötvenszer elmondani, sem teljesen idiótának nézni minket. Unottan túrtam a hajamba, aztán a vállam fölött hátralestem. A szemeim átsiklottak a hátsó sorokban ülő ásítozó tömegen. Egy emberen mégis különös reakciókat láttam. Egy griffendéles ficsúr villogtatta szemeit dühösen a tőle kicsit előrébb ülő párocskára, akik közül láthatóan csak a hímnemű élvezte a társalgást, a leányzó kevésbé. Megint visszanéztem a féltékenységtől elködösült arcra. Ez annyira vicces… Igyekeztem nem túl feltűnően őket bámulni, ám mégis érdekes látvány volt. Úgy tűnik, valaki, akit ezúttal nem én bűvöltem el, ugyanúgy hoppon maradt, mint azok a szánalmas, szerencsétlen flótások, akiknek én adok kosarat nap, mint nap, aztán a következő reggelen ismét új reménnyel ébrednek. A saját kisugárzásom okozta fénytől fel sem tűnt, hogy van akár egy olyan balek is, aki nem azért tört össze, mert engem nem tudhat magáénak. Igazán kíváncsi lettem rá, mégis ki az a merész vállalkozó, aki ilyen butaságra adja a fejét. Hiszen ez a hím példány, egy ilyen (hozzám képest) teljesen átlagos személynek egészen kitűnő fogás lehet. Elmélkedésemben végig a másik padsorban ülő hugrabugos kislányt vizsgáltam, aki unalmában inkább az ablakon bámult ki. Saját magamról persze semmi nem terelheti el a figyelmemet. Megigazítottam a hajamat, aztán ismét visszatértem az óra témájához, miközben félszemmel újra, meg újra visszapillantottam az igazán érdekes kis párosra.
|
|
|
2. óra
Jul 26, 2010 22:45:49 GMT 1
Post by Geraldine Thelma Marshall on Jul 26, 2010 22:45:49 GMT 1
A szívroham kerülgetett, mikor az ébresztõóra egy új, "izgalmas", hosszú nap érkeztét rikoltotta. Vigyázva, nehogy lelökjem, nyomtam le a kis gombot, amivel elhallgattattam. Remegve gondoltam bele, ma hány emberrel találkozom, és valahogy erre a gondolatra nem akarództam kikelni az ágyból... Dehát muszáj lesz, hiszen ezért jár az ember iskolába, nem azért, hogy "a fenekét meressze" - hogy anyu szavait idézzem. Nemrég küldtem neki baglyot, mégis hiányzik. Az elõzõ leveleit is rongyosra olvastam, mégsem lehet elégszer, meleg szavai mindig megnyugtatnak kissé. Még jóformán el sem jutottam idáig gondolatban, kezem máris az ágy alatt matatott és elõhalászta legféltettebb kincseimet õrzõ borítékot, ami több kisebbet is rejtett. Akaratlanul az órára pillantottam és a borítékot elhajítva ugrottam ki az ágyból. Nem is gondoltam, hogy iménti elkalandozásom öt... sõt.. HAT!! teljes percbe telt. Máris késésben voltam... Tegnap elõkészített ruháim egy széken pihentek, gondosan kismítva, hogy egyetlen kósza ránc se csúfítsa el. Anyuéknál - régi szokást követve - kötelezõ volt fûzõt viselni, ezt még az õ nagyanyjától tanulta, s így engem is ennek viselésére ösztönzött. Egy szisszenéssel összehúztam a zsinórt, és megkötöttem, amitõl ugyan nem festettem karcsúbban - hiába tiltakozott anyu, úgyis tudom, hogy igazam van -, de legalább levegõt sem kaptam rendesen... Remélhetõleg, legalább barna blúzom alatt nem látni ezt a ruhadarabot... ~Nem mintha bárki is ezzel foglalkozna~ sóhajtottam könnyeimmel küszködve. Azután kezembe kaptam a fésûm és átgereblyéztem a hajam, ám rakoncátlan fürtjeim természetesen a legkevésbé kívánatos helyre ugrottak vissza. Egy sóhajjal hajoltam az éjjeliszekrény felé, hogy mindennapi szokásomhoz híven nyakam köré illesszem édesanyámtól kapott aranynyakláncot, amin egy kereszt ringatózott. ~Ma más lesz, Gerry! Csak figyeld meg! ~ biztattam magam~ Ma nem lesz olyan, mint a többi pokoljárás! ~ Megmarkoltam a keresztet a nyakamban, majd ahogy a hölgyek szokták, felcsíptem a szoknyám szélét, amíg belebújtam a szandálba. Táskám pántját a vállamra illesztettem, s máris indultam a Nagyterembe. Természetesen még ezen a rövid úton is megpróbáltak fellökni, kiváltképp mikor a Hugrabugosok folyosójáról a bejárati csarnokba értem. Táskámba kapaszkodva billegtem be a terembe és a legközelebbi asztalhoz estem le. Síri csendben álltam neki a reggelimnek. Mintha nem is léteznék... Egy-egy furcsa hangra felemeltem a szemem, s olyankor mindig kiesett a kezembõl a villa, vagy megrádnult a lábam, amitõl az egész asztal megremegett, kilöttyintve a finom töklevet. ~Figyelj oda, Geraldine! ~ torkoltam le magam, majd zsebkendõmmel elkezdtem felitatni a pár csepp innivalót. -Mért vagyok én mindig ilyen.. ügyetlen - morogtam magam elé, s talán hangom miatt nem hallottam, amint valaki lehuppan mellém. Éppen egy másik zsebkendõ után kotorásztam a táskámban, mikor meghallottam az evõeszközök enyhe karistolását a tálon. Felkaptam a fejem, és belebámultam egy Girffendéles fiatalember arcába. nyikkantam egyet, de mintha meg sem hallotta volna. Körbenéztem, s ekkor láttam meg, hogy rossz asztalhoz ültem. Én Hugrabugos vagyok, nem Griffendéles... Azaz... Álljon meg a menet! De... ha én jó helyen ülök, akkor... -Eh...! - próbáltam felhívni a figyelmét erre a félreértésre, de nem hallott meg - Eh-ööömmm... i-izé... A-az a helyzet... Mintha a falhoz beszélnék... Jobban mondva cincognék... Nem számít. Sõt! Ez bizonyára a jele annak, amire pár perccel ezelõtt biztattam magam. ~Ez a nap tényleg más lesz! ~ izzott fel az arcom minden szeplõje, mosolyom vonalán. ~Végre észrevett valaki! Õt nekem küldték! - Köszönöm! - suhogtam magamból kikelve, s rajongva felpillantottam az eget ábrázoló mennyezetre. Aztán az ifjú felé fordultam, aki... indulni készült. Megrémültem. ~Elmegy?! ~ Ügyetlenül, pántját megtekerve kaptam fel a táskámat és eredtem utána. -Ihh-hizé... - pihegtem - Ggg-ggery vagyok... - sikerült azt az egy betût fél óráig elnyújtanom. ~Szedd össze magad, Gerry! Mint egy hölgy!~ azzal megigazítottam táskámat a vállamon és próbáltam iparkodni, hogy ne maradjak le a Griffendéles fiatalember után. Nagyon büszke voltam magamra. Végre bemutatkoztam valakinek! A szerénység halvány rózsája jelent meg az arcomon, és egyik kezemmel odakaptam, nehogy elfolyjon. Ó, igen... Rózsa? Amit nyakon burítottak egy kisebb hordónyi izzadsággal? A kezem ügyében volt egy zsebkendõ, amivel törölgetni kezdtem. Csak akkor jöttem rá, hogy nem is olyan rég azzal itattam fel a töklevet, mikor arcom ragadni kezdett. Beértünk a terembe. ~Hogy én milyen... SZERENCSÉTLEN VAGYOK!~ sikoltottam magamban. És kicsordult a könnyem, amit szintén azzal a zsebkendõvel itattam fel, egyéb híján. Hirtelen komisz gondolat sújtotta elmém. ~Nem! Ezt nem szabad! nem illik~ zakatolt a fejemben, mégis leültem az ifjú mellé a padba, és titkon abban reménykedtem - habár ez merõ illetlenség -, hogy megérdeklõdi, miért itatom az egereket. Erre nem volt alkalma, mert a csengõ hangja ifigyelmeztetett minket, miszerint innentõl kezdve 45 percen keresztül a beszélgetést mellõzni kényszerülünk. Nagyot sóhajtottam és minden érzékszervem figyelmét Mr Eppes-re irányítottam. A fiatalemberrel elegendõ lesz szünetben folytatnom a csevegést. Széles mosoly terült el az arcomon, amitõl lejjebb csúszott a szemüvegem. Mutatóujjammal kecsesen visszatoltam a helyére, majd szorgalmasan jegyzetelni kezdtem. 45 perc múltán a csengõ nem csak az óra végét jelentette, hanem - mint az oly hamar kiderült - meglehetõsen rövid románcunk félbeszakadását is. Még rápillantottam a könyvére, hogy megjegyezzem a nevet. Will Wilson. Megengedtem magamnak egy könnyes mosolyt, majd összeszedelõzködtem és immár száraz zsebkendõmmel a markomban, a diákok lökdösõdõ tömegében elveszeve indultam el Mágiatörténetre.
|
|
|
2. óra
Sept 21, 2010 20:47:40 GMT 1
Post by Cassandra Muldoon on Sept 21, 2010 20:47:40 GMT 1
Az ébresztõórám megmentett attól, hogy megtudjam, mi lesz a vége az álmomnak... Az emberek körülöttem zombivá változva lõdörögtek a kúriánk körül, és ahol csak tudtak, betörtek oda. Ám, mint kiderült, az álmomban ugyanolyan hülyék voltak, mint egyébként... Az egésznek semmi értelme nem volt. Csak annyi, hogy az agyam életerejét likvidálja... Fellöktem magam ülõ helyzetbe, de ahogy elfogyott a lendület, úgy zuhantam is vissza. Ezt eljátszottam még kétszer, mire a menetszél végre fel tudott ébreszteni legalább annyira, hogy képes legyek felöltözni. Táskámat csak lehúztam a székrõl és folyamatosan a lábamhoz ütõdött, mikor felslattyogtam a lépcsõn. Egy szemernyivel sem mutattam több életjelet, mint a zombik az álmomban. Viszont a diákok sem voltak sokkal okosabbak náluk... Mégis honnan tudjam, milyen idõközönként vágta Merlin a lábkörmét?! Még egy ekkora... „minek nevezzelek?” embert... Nadzieja megböködte az oldalam és a fejével az egyik irányba bökött. Teljesen váratlanul robbant ki belõlem a nevetés. A bongyi hajú – köreinkben csak Két Lábon Járó Szánalom-nak nevezett – hölgyeményt majd’ megette a fene, hogy Wilson odatolta a képét. A lengyel vöröske mellettem szintén jót vidult. Úgy véltem, ebbõl kiadós vérszívás lesz. Miután befejeztem a reggelit, rájöttem, hogy még arra sincs erõm, hogy õket boldogítsam. Csak azt nem tudom, hogy keveredtem fel a Csillagvizsgálóba? Úgy tûnik, útközben megtanultam alva járni. Nem igazán tudott érdekelni, hogy a tanár már bent ült az asztalánál, arcán azzal a levakarhatatlan, mafla mosolyával. Nadzieja fogta magát és bevágta az egyik hátsó padba, s intett, hogy én is így tegyek. Nagy lassacskán elindultam, méghozzá oda is értem, csengetés után fél perccel. ~”Az asztrológia”... Hát persze, csakis ehhez van a legnagyobb kedvem. Fehér füzetem képe baljósan átváltozott egy puha párnává. Pislogtam néhányat, aztán a lap közepére karistoltam néhány betût, aminek értelmét késõbb biztosan nem fogom megfejteni. - Böködj meg, ha netán elaludnék... - kértem meg lengyel szomszédom, aki bizonyára teljesíteni is fogja, hiszen múltkor én tettem meg ugyanezt érte. Azzal a különbséggel, hogy akkor felelni indult... Pennámat belemártottam a tintába, majd a papírra pöttyintve figyeltem, ahogy a nagy kékség hódító hadjáratra indul. A sötétség ismét rabul ejtette a szemem. Húztam ki néhány vonalat belõle, aminek eredménye az lett, hogy a lap jobb felsõ sarkában egy kövér nap lustálkodott. Elmosolyodtam, s most én böködtem meg a szomszédom. Mindketten megmosolyogtuk, és észrevettem, mennyi mindent kellett volna már lejegyzetelni. Alig hallhatóan felnyögtem, és körmölni kezdtem, habár néha még a penna is kiesett a kezembõl. Megszemléltem a külvilágot, hátha más is ennyire unta a fejét. Az átlósan elõttem ülõ Adriana valamit nagyon bámult, s ez felkeltette a figyelmem nekem is. Kuncogtam egyet a Szánalom-Wilson pároson. De annyira nem tudta elvonni a figyelmem, mint a füzetemen virító pacák. Kivehetetlen alakjuk beindította a fantáziám, és még több lényecske gyártására ösztönzött. Nadzieja csak mosolygott rajtam, és néha-néha lefirkantott valamit az anyagból, de engem nem zavart, mert tudta, hogy akkor kitéptem volna azokat a lángvörös tincseit szép arca körül. Az alkotással gyorsabbnak tûnt az idõ. Úgy gondoltam, legközelebb is bevetem ezt a taktikát. Mondjuk kezdtem rögtön a kövi órán. A csengetés könnyfakasztó hangjára csupán néhány biztató megjegyzést tettünk szomszédommal, hogy vége a szenvedésnek – vagy 10 percre... De annyiból hasznos volt az óra, hogy felébredtem. Máris megjött a kedvem a szekírozáshoz. Odaszökkentem a hugrabugos kiscsajhoz, és átvetettem a kezem a vállán. - Halihó... Mondd csak... mmi-mióta vagy te jóban Williammel? - kérdeztem nagyra tágult szemekkel, mintha csakugyan irigy lennék a lányra, amiért szóba mert állni a hõslelkû ifjúval. Bizisten, mintha még el is pirultam volna! Vöröském a hátunk mögött figyelt, s ha kedve úgy szottyant, beszállt. Minden bizonnyal szép 10 percem lesz – Trágyarakásnak már kevésbé...
|
|
|
2. óra
Jul 1, 2011 21:55:05 GMT 1
Post by Prof. Charles Eppes on Jul 1, 2011 21:55:05 GMT 1
*Pontosan látta, hogy a diákok többsége számára az asztrológia részletes tanulmányozása korántsem lehet olyannyira érdekes, mint a tanteremben keringő bolygók, vagy a szomszéd asztalnál ülők vihogása, vagy a csodás látvány, melyet az ablakon kifelé bámulva tapasztalhat az ember. Így megfordult a fejében, talán ideje lenne olyasmivel lekötni a diákok figyelmét, amelyből tanulhatnak, s egyszerre csodálatukat is magával ragadja annyira, hogy legalább pár percre hajlandóak őrá és csak rá figyelni. - Ahogy azt mindazok láthatják, akik épp az ablakon kifele bámulnak Mr. Greenberg… - tekintetét szúrósan egy mardekáros hortyogó diákra szegezte, aki olyan hangosan és feltűnően hortyogott, hogy több se kell. A mellette ülő fiú tarkón vágta, mire ő riadtan felhorkantott és ijedtében leverte a könyvet az asztalról, melyet addig párnának használt. – Kérem szedje össze magát! Aki éjjel legény, nappal is legyen! – e kis csúszás sem feledtethette pallérozott elméjével, mit is kívánt mondani. – Tehát a csillagok, természetesen a Nap kivételével csupán éjjel láthatók.* *- Engedjék meg, hogy meséljek önöknek egy, a muglik világában könyveiről, történeteiről elhíresült mágusról. Ez az ember jogi doktorként végzett, műveit 148 nyelvre lefordították. Első komolyabb sikerét az Öt hét léghajón című művel érte el, amely 1862 karácsonyára jelent meg. Tudja már esetleg valaki, ki az az ember, akiről mesélni szeretnék? – egyszerre 10 hollóhátas keze lendült a magasba. Charlie kicsit hátrébb, a terem vége felé kacsintgatott. – Igen, nos… Ms. Johnson? – a teremben hatalmas csend ütötte fel a fejét. Egynéhány szendergő diák felkapta a tekintetét, hátha rá vár mindenki, míg ő elvesztette a gondolatmenetet. – Nem tudja? Nos ez igazán sajnálatos… és mivel teljesen biztos vagyok benne, hogy jószerivel még azt sem tudja, milyen órán ül, levonok 5 pontot a Griffendéltől. – többen kárörvendően felhorkantottak, vagy gúnyosan kacagtak, jó néhányan megrökönyödésüknek adtak hangot.* *- Mr. Wood? Ön tudja? – a felszólított fiú habozás nélkül rávágta a helyes választ: Jules Verne. – Kiváló! – folytatta – 5 pont a Hollóhátnak! Nos, művei közül sokan ajánlják a kamaszkorú diákoknak A tizenötéves kapitányt és a Kétévi vakációt. Vernét már életében sokan csodálták, de ugyanakkor voltak, akik fanyalogtak a regényei láttán, értéktelennek tartották műveit. A nagyközönség és írótársai nagyobb része azonban elfogadta, szerette s várta az egyre újabb és újabb műveket. Természetesen ritka olvasmányélmény, de csak a varázslók és boszorkák tudhatták, hogy a sokak által bolondosnak tartott férfi jártas volt a mágiában és ritka képességei voltak a jövő látását illetően. Sokan azt mondják, megálmodta az emberiség, a mugli találmányok jövőjét. Regényei témáját sokszor az életből merítette, csak tovább gondolta a felfedezések, találmányok életét, így született meg az ő segítségével a modern tudományos-fantasztikus irodalom. Legtöbbször a valóság és képzelet határán egyensúlyoz, de vannak a valóság határát jelentősen átlépő művei is, sok művében pedig a varázsvilág lelepleződését kockáztatta, ám mivel a muglik csupán irodalomnak tartották műveinek halmazát, zseniális képzelőerejét dicsérve átsiklottak azon tények felett, melyeket pontosan leírt.* *- Ő volt az első, aki leírta a holdutazást még azelőtt, hogy az megtörtént volna, s képzeljék, még a súlytalanság állapotáról is pontosan beszámolt. Ez persze egy igen mókás mozzanat. Az elpusztult kutyát útjára eresztették az űrben, ám az a tömegvonzás miatt, a semmiben úszva követte az űrhajót…* *- Nos… úgy vélem, ideje napirendi pontra térni, eme mulatságos kis irodalmi kitérő után. A következő órán önök egy egészen különleges teleszkóp segítségével a verőfényesen ragyogó nap ellenére is látni fogják a bolygókat szinte a saját szemükkel. – kuncogott. – Addig is mindenki olvassa el az Asztrológia című fejezetet a tankönyvben és készítsen pontos, részletes elmetérképet róla a füzetébe! A további kellemes napot! – fejezte be mondókáját, épp akkor, mikor megkondult a harang, mely az óra végét jelezte.*
|
|