A sikoly terme - Leroy tulajdon

[Alexander Chadwick Leroy]

Egy eldugott terem, melybe a belépés csak akkor lehetséges, ha tudod a jelszót! Egyáltalán nem látható, hasonló elven működik, mint a szükség szobája. Csak akkor jelenik meg, mikor szükség van rá. Persze annyiban más, hogy itt a teremnek szüksége van a gazdájára, szóval ha nincs ott egy Leroy, nagy valószínűséggel nem fogod megtalálni. Egyébként, hogy miért is kapta a Sikoly nevet? Nos, nem kevés ember lett ide hurcolva még anno, és a sírás és üvöltés sokszor betöltötte a termet. Ja és persze az éppen aktuális nőügyek is itt kerültek kivitelezésre. A szoba hangszigetelt, kintre semmi sem hallatszódik.

[Alexander Chadwick Leroy]

Már kibaszott három órája próbálok végre bejutni a szobámba teljességgel sikertelenül. Hogy ez minek köszönhető? Hát minek másnak, ha nem az állandóan változó lépcsőknek és annak a mozgásnak, melyen egyáltalán nem lehet kiigazodni. Először mikor ide kerültem, még tök vicces volt. Egy kastély, mely ha úgy vesszük, önálló, saját életet él. Azonban mára már teljességgel meguntam és belefásultam az állandó idegességbe, hogy soha sehová nem érek oda időben, és hogy még csak a szobáig sem tudok elmászni teljes nyugalommal. Elegem van ebből az egészből. Végre egy nyugodt napot akarok, anélkül, hogy bele kellene kalkulálnom az életemből kidobott, feleslegesen eltöltött plusz órákat!
Újabb mozdulat következik, majd a lépcsősor megmozdul alattam. Apró kitérés és én máris ott találom magam, ahová egyáltalán nem igyekeztem. A kopott kövekkel díszített titkos terem bejárata izzik fel előttem, ezzel is régvolt emlékeket felidézve. Milyen régen is volt, mikor még a kedves testvéremmel ide hurcoltunk néhány embert. Nem, nem csak a kínzások emléke maradt meg elmém egy eldugott részében, hanem, az a pár szabad órácska is, mellyel annyira feldobtam a hétköznapok szürkeségét. Elhaló női sikolyok, vértől édes csókok, vad egymásra találások és az elmaradhatatlan behódolás, melyet minden egyes nőm tanúsított x idő után. Vajon mennyire poros, vajon mennyire rossz állapotban van ez a terem? Kell az újra alkotás? Kell a rendbetétel?

- Aranyvér! – suttogom a régóta kimondatlan jelszót, mely már lassan az enyészetté vált. Nem érdekel ha esetleg valaki meghallja, ha valaki rajtam kívül még tartózkodik itt. Ez nekem csak jó lehet. Az ajtó egy hangos nyikordulással óriásira tágul, én pedig belépek az ismerős, ámde mostanában már eléggé ismeretlen környezetbe. Apró pókhálók csüngnek a plafonról, a mélyvörös kárpittal bevont ülőgarnitúra porosan árválkodik a terem egyik végében. A bárpult, melynél oly szívesen töltöttem az időmet most egyedül ácsorog, teljes magányában, csak a pultra felrakott bárszékek lehelnek bele apró életet. Most minden olyan, mintha téli álmot aludna. Néma csend, csak az újjáéledés utáni vágy az, ami szinte már mindennél hangosabban sikít felém. Hallom hangját, gyönyörrel teli sóhaját, hogy keltsem végre életre! Én pedig nem is teketóriázok. Pálcás kezem libben egyet, majd a szemétkupac pár pillanat alatt eltűnik és feltárul a terem csodálatos szépsége, melyért még annak idején annyit harcoltam.
A fehér fal immár ismételten hófehéren ragyog, eltűnnek a pókhálók, majd a képek és egyéb dekoratív kellékek is fentebb emelik a szépségérzetet. Nyelvemmel elégedetten csettintek, majd a terem végében található pulthoz sétálok. Kényelmesen elhelyezkedem, majd egy pálcaintéssel magam elé varázsolom az elengedhetetlen whiskymet. Kitörő élvezettel kortyolom a számomra oly édes nedűt, majd cigarettám is a számba kerül, a jóleső füst pedig egyre csak kavarog… fel egészen az égig…

[Adriana de la Casta]

Vajon átlagosan mennyi időt töltenek a diákok a lépcsőkön? Ahogy fel-alá járkál és bolyong az ember, az kész téboly. Pláne, ha azt sem tudja, merre indult eredetileg. Vagy épp merre kell mennie.
Pontosan tudom merre indultam, de hogy mikor érem el végre a kiszemelt célt…az még sajnos a jövő zenéje. És a Mardekár pincéje sajnos még nagyon messze van. Főként így, mert akárhányszor rálépek egy lépcsőre, az rögtön az ellenkező irányba kanyarodik. Igaz, lefele annyira nincs is nehéz dolga az embernek.
Kecsesen ringó csípővel, szűk farmeremben veszem be az elém kerülő akadályokat. Cseppet sem türelmetlenkedem, hisz időnk, mint a tenger. A balfék hollóhátasok úgyis megírják nekem a házit, mi lehetne ennél természetesebb? Elég egy bíztató mosoly, egy be nem tartott ígéret, vagy egy nagyon rövid miniszoknya és az enyém, amit akarok. Az élet roppant egyszerű…nekem! Mert tudom, mennyit kérhetek: Mindent!
Két griffendéles jön velem szembe. Milyen pofátlanok! Hogy mernek bámulni? A talárom nélkül aligha jönnek rá, melyik házban vagyok. A szemeik majdnem kifolynak a helyükről! A kis tetűk! Ezért rájuk kellene durrantanom! De miért tenném? Élvezem a figyelmüket. Én vagyok a középpont, nem terelheti el rólam a figyelmet, még a mögöttük kullogó csaj sem. Enyém a világ! Mosolygok magamban felhúzott orral. Persze úgy teszek, mintha nem is léteznének. Ez a legkevesebb.
A lépcső alján egy ismerős arcot pillantok meg, amint belép egy számomra ismeretlen helyre. Sosem tudtam, hogy ott is van egy ajtó. Elkerekedett szemekkel, halk léptekkel vonulok utána. Belép a helyiségbe, én pedig beállok az ajtóba.
Kifejezéstelen arccal figyelem minden egyes mozdulatát. Ugyan háttal áll nekem, úgy tűnik, túlságosan leköti a rendrakás. Mozdulatai egyről árulkodnak: Olyan, mint én! Öntelt, hiú és mérhetetlenül gonosz. Ezért nem illünk össze. Talpraesett, így lehetetlen befolyásolni.
Sosem beszéltem vele és ha rajtam múlik, nem is fogok! Egyetlen dolog hozott mégis utána: A tekintélye. A neve, ami már szinte fogalommá vált. Jól tudom, ha egyszer mégis nekem szenteli pár órára a figyelmét, egy leszek a sok közül. Bármit megteszek, hogy ez ne így legyen. Számára is van lehetetlen! Bár nem ismerem ezt a szót, tőlem megtudhatja, mi az!
Szemtelen mosollyal és összefont karokkal támaszkodom az ajtóban. Úgy tűnik, otthonosan mozog a szó szerint újjávarázsolt szobában. Úgy tűnik, még nem látott, vagy csak nem vesz rólam tudomást.
- Kipp-kopp! – elmélyített hangom elbűvölően cseng a teremben. Ajkaim szélébe harapok, csak azt várom, mikor invitál be, hogy aztán rögtön leléphessek. Dívaként, kéretem magam, de hogy fáj majd neki is a visszautasítás! – mosolygok magamban.

[Alexander Chadwick Leroy]

A cigaretta szinte már rátapad ajkaimra, én pedig mohón szívom a nikotin minden egyes cseppjét, melyet az ereimben száguldó vér szállít tüdőm apró sejtjei felé. Halkan, már-már nesztelenül eregetem a füstöt, mely most szürke gomolyagként emelkedik az ég felé.
Igazából gondatlan vagyok. Vagy talán csak szétszórt? Vagy csak az újdonság, mely már oly régi, olyan elemi erővel hatott rám, hogy képtelen voltam becsukni az ajtót magam mögött? Nem! Minden egyes tettem egy apró terv része. Akár úgy is fogalmazhatnék, hogy az élet sakktábláján lévő bábuknak én vagyok az irányítója. Minden egyes apró figura, ha kell feláldozható, és én nem is vagyok gyáva… megteszek mindent annak érdekében, hogy a nemes célt elérjem.
Párszor már vallottam kudarcot. Talán azokban az időkben volt ez jelentős, mikor idekerültem. Mára azonban lelkem kiforrott, teljesen új ember lettem. Számító és igazi mardekáros. Egy olyan ember, aki szó nélkül öl, ha éppen az érdeke úgy kívánja. És azért tegyük hozzá, szeretem a kínzásokat, élvezetet látok benne. Hogy beteges lennék? Ugyan! Még ezzel az őrülettel is én vagyok az a férfi, aki után előszeretettel mászkálnak a nők, hogy csak egy kicsit is megpróbáljanak belém látni, megfogni, magukhoz csábítani. Én vagyok számukra az a szilaj, vad ló, melyet betörni próbálnak, azonban egyáltalán nem veszik észre… én a vadász vagyok, a vad pedig mindenki más rajtam kívül.

Nem kell megszólalnia, hogy tudjam, az ajtóban áll. Émelyítően édeskés parfümje már percekkel ezelőtt megcsapta orromat, pont úgy, ahogy cipőjének halk koppanását is hallani véltem. Hogy nem ismerjük egymást? Ez csak átmeneti állapot. Nevét már oly sokan, oly sokféleképpen ejtették ki, és talán én leszek az, akiét majd ő is kiejti. Hogy milyen formában? Hát az csak rajta múlik, nem pedig rajtam. Mindenesetre, hamar rá fog jönni, hogy rám nem hat a női bája. Persze lehet szép, lehet gyönyörű, kecses, akár csak egy őz, azonban a fegyver, a puska az én kezemben van. Ha én nem veszem a fáradtságot arra, hogy figyelmemet neki szenteljem, akkor a fene megette a próbálkozását és elmehet hisztizni. Vajon kosarazta már ki valaki? Állt már ellen neki bárki is? Vajon milyen lehet csillogó íriszeibe belenézni, mikor éppen a könnyek tömege tolul lágyan ívelő, dús pillái mögé? Olyan lehet akár egy elkényeztetett 5 éves gyermek, mely nem kapta meg a játékát? Nagy valószínűséggel igen!

- Neked is szép napot la Casta! Soha nem gondoltam volna, hogy csöpp kis ajkaid mögül némi udvarias szóáradat is kitüremkedhet. Mindenesetre igazán értékelendő, hogy ha már kopogni nem tudtál, legalább a hangoddal imitáltad eme elmaradt tett hangját! Remélem nem fáj nagyon… - vetek rá egy pillantást tettetett aggódással, persze nem erőltetve meg magam, mindezt csak egy pillanatra ránézve a vállaim fölött. Ezután a cigarettámat kettétöröm a hamutálban, majd felé fordulok és végre megcsodálhat teljes valómban. Hisz figyelmem immár az Övé, ahogy mosolyom is.
- Esetleg helyet foglal, Hölgyem? Van még hely és az italból is akad, ha nem túl válogatós! – jegyzem meg, majd intek a mellettem elhelyezkedő bárszék felé. Persze nem különösképpen hat meg hogy mit tesz. Vagy jön, vagy nem jön, én mindenképpen elfordulok tőle. Az italom fontosabb, és legalább addig sem látja elnyomott mosolyomat, mely csak azért jelent meg az arcomon, mert őt idegesíthetem. Vajon nagyon kiakad azért, mert valaki nem dobál azonnal rózsaszirmokat a lábai elé? Remélem igen!

[Adriana de la Casta]

Borzalmas füst szaga csapja meg pisze orromat. Őszintén reménykedem benne, hogy a legújabb felsőm nem veszi be ezt a förtelmes bűzt, mert nem lesz könnyű eltüntetni. Az ilyen szituációkban bizonytalanodom el. Vajon tényleg szükségem van egy pöfékelő gyárkémény társaságára? - Khm…
Félénkséget tettetve állok továbbra is a helyemen, mire a „drága” megszólított, hajlandó végre felfogni, hogy valahol mögötte állok. Talán csak most lett százszázalékos a feldolgozottság. Sok információ ez egyszerre… érthető – vonom fel a szemöldököm.
- Hát nem bájos? – vigyorgok fölényesen – Rögtön az első mondatoddal, amit felém intéztél, meg is sértettél. – lenéző pillantásomat rá szegezem, miközben kecsesen megemelem a kezem és hátrasimítom a hajam. – Te aztán értesz a nőkhöz! – ironizálok egyszerűen és érthetően, hogy ő is felfoghassa. A legkevésbé sem félek az esetleges haragjától. Biztos vagyok benne, hogy Leroy is tisztában van vele: Egy esetleges harcban egyikőnk sem kímélné a másikat.
Kár, hogy azt hiszi, mindent megtehet. Milyen kár, hogy azt képzeli, ér annyit a nők szemében, mint én a férfiakéban. Ő bárkinek megadja magát, engem viszont csak kevesen tapasztaltak még. Annyit érsz, amennyiért adod magad. Ő gyakorlatilag ingyen van… kár, pedig nem rossz bőr. Csak buta… nagyon buta…
- Leroy. – súgom érzékien immár közvetlenül a háta mögül. Tisztában vagyok vele, hogy nem keltettem fel az érdeklődését. Ő a könnyű célpontokat keresi, akiknél kevés fáradozás is eredményt hoz, én viszont egyáltalán nem ebbe a kategóriába tartozom. Sőt! De ami késik, nem múlik.
Kecses mozdulataim bárki figyelmét felkeltik. Az ő reakciója azonban nyilvánvaló volt. Játssza az elérhetetlent, hogy én fussak utána, nem pedig fordítva. Remélem, azt hiszi, félrevezetett. Persze, hogy azt hiszi! – mosolygok magamban. Csakhogy annyi ilyet láttam már. Azt képzeli, felülmúlhatatlan? Azt képzeli, utánozhatatlan? Született vezér? Azt hát! Kis nevelés és sírva rohan anyu szoknyájához. Másrészt tízszer különbet is láttam már nála. A fiatal halálfalók színe-java megfordult már a házunkban. Mitől lenne pont Ő a legkülönb? Egy senki kis diák. Ha diák, akkor tanulásra szorul még… akkor viszont nem tud sokat. Lehet, hogy azt hiszi, mindent tud, mert kinyírt pár embert, de ez nem minden! Mészároljon le egy egész falut! Irtson ki egy várost! Gyújtson fel istállókat, lángoljon az erdő! Hadd szálljon a pusztítás füstje az ég felé! Hadd tudja a Nagyúr: Küldetés elvégezve. Pipát mellé! Na akkor lesz valaki!
Tudatosan színlelem a további érdeklődést. Míg azt hiszi, érdekel, addig párméteres körzetben elkerül. Tetszik ez a szerep. Főleg az, ahogyan reagál. Tudom, mit kell tennem. Ő is csak olyan, mint a többi. Buta kisfiú…
Tökéletesen uralom a helyzetet. Persze ő is ezt gondolja. Nyilván gyermekes zavarodottságát még magának sem hajlandó bevallani.
- Akkor? – a hatásszünetben eleresztek egy édes pillantást. - Kapok inni, vagy magam töltsek? – mosolygok kedvesen, mintha előző gondolataimból egy se fordult volna meg a fejemben.
Vakmerőségem határtalan. Nem cukkolom tovább a magát oroszlánnak képzelő kistigrist, várom a válaszát epekedő pillantásokkal, mintha minden mozdulata kellene.

[Alexander Chadwick Leroy]

Most őszintén! Kit érdekel Ő és a lénye? Engem valahogy nem hat meg. Ezek után miért is kellene nekem pont úgy viselkednem, mint egy behódoló balfék, mikor egyáltalán nem vagyok az. Nem táplálok iránta haragot, lenézést, egyetlen dolgot táplálok, ez pedig a sajnálat. Sajnálom, amiért apró kis lelkének szüksége van a megerősítésre, mert különben elveszne ebben az óriási világban. Sajnálom, hogy kellemes kis kinézetéhez agy nem párosult. Sőt, ami miatt még ezeknél is jobban sajnálom, az az, hogy azt hiszi, ő mindenkinél okosabb, ravaszabb, eszesebb, szebb… és még sorolhatnám a jelzőket, melyek egyáltalán nem illenek rá. Pillantásából sok mindent le lehet szűrni. Ha nem is a pillantása, az arcán megjelenő mimika mindennél jobban elárulja. Nem vagyok rossz megfigyelő, nem vagyok rossz emberismerő, szóval pont ő nem lesz az, aki át tud verni. Keze a hajához siklik, finoman hátratúrja azt, igazán megkapó és könnyed mozdulat. Ha buknék az ilyen bukszákra, biztos a nyálam csorgatnám utána. Hogy miért nem bukok? Mert az ilyennel csak a szex jó, értelmi szinten soha nem érhetne fel hozzám. És csökött kis agya egy kiadós dugás után biztos, hogy bosszú után sikítozna. Megpróbálna támadni, megpróbálná menteni a menthetőt, büszkeségének egy apró darabját, ez azonban a számára is halott ügy lenne. Támadhatna engem, engem, aki számára a másik, egyáltalán nem ellenfél. Miért hiszi azt minden egyes jöttment – mint ő is – hogy bármiben is különb lenne nálam. Csak azért, mert férfi vagyok, még nem vagyok idióta. Igenis van agyam, és én aztán nem az a típus vagyok, akit a farka vezérel.

- Annyira sajnálom! – felelem én is ironikusan az előző mondatára, majd természetesen szép szavaira is hasonlóan kedves stílusban felelek.
- Csak az olyan romlottakhoz, mint te, édesem! – suttogom, majd teljes egészében felhörpintem az italomat. Igazából nem is értem, hogy minek jött ide! Tudom, hogy nevem már-már fogalomnak számít és mi még egyáltalán nem ismertük egymást, csak hallomásból maximum, de én nem igazán vágytam arra, hogy ezt a kapcsolatot bármilyen téren is elmélyítsük. Bár, ahogy ránézek, ráférne már egy kiadós dugás, mert attól lehet ennyire hangulatingatag. Érzéki hangsúllyal ejti a nevem, közvetlenül a fülem mellett én pedig akaratlanul is felvonom szemöldökömet. Mélykék íriszeim szemeibe fúrom, tekintetem semmi jót nem ígér.

Miért hiszi azt minden kis cafka, hogy ő egyáltalán nem kapható, hogy megválogatja a partnereit? Miért próbálja eltusolni a félresiklott életét valami mással? Az én életem ténylegesen félresiklott, bár én soha nem éreztem azt, hogy számomra ez lenne a nem normális. Ez így jó, így tökéletes! Azonban ha ránézek erre a lányra semmit nem látok, csak a gőgöt. Mintha nem lenne rajta hús, nem lenne finom bőre, karcsú dereka, ringó csípője. Csak a belőle sugárzó gőgöt és beképzeltséget érzem, melynek bűze pillanatok alatt képes átjárni a szobát, lényét, teljes valóját. Szeme egy pillanatra elmosolyodik, talán egy akaratlan reflex, én azonban észreveszem. Vajon mit hisz? Hogy ő túlságosan elérhetetlen a számomra és azért nem akarok tőle semmit? Hát én pont leszarom, hogy ki mennyire elérhetetlen, pláne a nőknél. Ha akarok valamit, akkor elveszem és nem érdekel akarja e vagy sem. És ez a filozófia az élet más területeire is jellemző. Ha életet kell vennem, hát megteszem. És igen, tanuló vagyok, egy iskola diákja, aki már megszabadított pár lelket a földi testétől. Nem sokat öltem, csak keveset, de talán a legnagyobb híve vagyok a Nagyúrnak. Miért kellene falvakat, erdőt, vagy éppen városokat lemészárolnom? Bőven elegendő, ha csak azokkal végzek, akik feleslegesek a Mester számára, és akiknek halniuk kell. Persze mindez egyesek szemében igazán semmiség… De! Vajon a kislány itt előttem ölt már életében embert? Tapad élénkpiros, ragadós vér finom kis ujjaihoz? Átkozódni biztos tud, de a kezét nem mocskolná be ilyennel! Milyen ember az ilyen, milyen eszmében hisz? Ez minden, csak nem az a cél, melyért harcolni kell!

És most miért harcolsz Adriana? Dacolsz velem, mikor tudod, hogy minden lépésed hasztalan? Tudod mi a célod? Tudod, hogy reagálok bizonyos dolgokra? Ki tudod számítani minden lépésem? Kétlem!

Egy kellemes mosollyal az arcomon felállok, majd úriember módjára egy tiszta poharat teszek elé. Whisky kerül a kezembe, majd töltök a „hölgynek” és magamnak is, nehogy kiszáradjunk.
- Persze, hogyne töltenék! Ha nem tenném, még a végén hisztirohamot kapnál, azt pedig az érzékeny füleim képtelenek elviselni! És mi járatban erre? Minek köszönhetem eme fantasztikus pillanatot, és téged, de la Casta?

[Adriana de la Casta]

A szobából egyre száll kifelé a cigaretta füstje. Tudom, egyetlen varázslattal kicserélhetném a háborodott levegőt, mégsem teszem. Zavar, sőt majdnem bosszant, mégsem mutatom ki. Nem jelzem vendéglátómnak. Ha jól sejtem rögtön rágyújtana a következőre, amint észlelné rajtam a problémámat.
Egy igazán jó kérdés ütött szeget csinos buksimban: Mit keresünk mi egymás társaságában? Egyrészt a beszélgetésben az udvariasságnak már nyoma sem maradt. Előbb szambáznék kimonóban egy vemhes makákóval, mintsem hogy tíz percnél tovább egy levegőt szívjak Leroy-jal. Ha jól sejtem, valami hasonló jár az ő fejében is. Miközben elemezi minden rezdülésemet, miközben észleli a nem létező hibákat, miközben alaposan figyel minden levegővételemet… vajon mit lát? Nem látok a fejébe, ahogy ő sem láthat az enyémbe. Talán úgy vélheti, pontosan kiismert, mert jó megfigyelő, valójában gőze sincs többszörösen árnyalt személyiségemről. Már rég elkönyvelt egy hisztis, önző libának, aki kap, és nem szégyell egyre többet kérni. Közben fogalma sincs róla, milyen sokat tudok én adni. Az önzés maszkját magamra öltve nap, mint nap várom azt, aki egyszer végre felfedezi szívem mélyének, legmélyének titkos zugait. Aki átlát az álcán és a hazugságon. Aki képes látni azt, aki igazán vagyok és aki előtt nem kell megjátszanom magam.
Egyértelműen látom, ő nem az, akit várok. Beskatulyáz egyetlen beszélgetés után, és egyik kis skatulyából sosem kerülhetsz át a másikba! Olyan nincs! Ez vagy és pont.
Másrészt a legkevésbé sem érdekli, ki lakozik a nőkben legbelül. Miért is érdekelné? Elég, ha testi kielégülését megleli a hölgy társaságában, utána már csak akkor örül, ha le tudja rázni. Ez nem lehet életcél! Nem a hímtagja vezérli, mégis minden nőnemű lényt magáénak akar tudni… kissé ellentmondásos személyiség.
Kedves válaszát egyetlen szemrehányó mosollyal elintéztem, miközben azon tanakodom, nyerte-e már el valaha egyetlen szépség is a szívét? Nem hinném. Vagy épp azért viselkedik így, mert szíve hölgyének nem tudta megadni minden téren, amire vágyott, így ezt a kudarcot próbálja magában ellensúlyozni több másik kielégítésével? Érdekes… lehet, hogy a kicsattanó önbizalom valójában épp az ellenkezőjét rejti. Nárcisztikus személyként tekintek az előttem megjelenő hús-vér alakra.
A természet törvényei valóban egyszerűek: A nagy megeszi a kicsit, a gyengét legyőzi az erős és megszerzi a hatalmat. Pontosan ebből következően én magam sem vagyok olyan ostoba, hogy lenézzem az ellenfelet. Bár adott esetben – még – nem beszélhetünk ellenségről, vagy ellenfélről, csak egy ellenszenves alakról. Ugyan ki tudja, mit hoz a jövő. Nem látom, mit fog tenni. Sosem tudhatom, mikor áll fel és követeli azonnali távozásomat. Ezt valóban nem tudhatom, de nem nehéz kitalálni. Erőt próbál demonstrálni, mégis színtisztán látszik a mögötte megbújó kisfiú, aki csak arra vár, hogy valaki játsszon vele.
Pusztítás. Egy egyszerű szó, mely mindent leír. De az igazi vezéreknél ezzel az újrateremtés is együtt jár. A Nagyúr tervei világosak. Úgy uralhatja az egész világot, a muglikat is beleértve, ha minden alárendeltje pontosan azt teszi, amit mond. Aki nem hajlandó behódolni, annak a vég közelebb van, mint bármi. Tehát, ha az egyik cél az újrateremtés, nem a pusztítás-e a legnagyobb tett, melyet véghez vihetünk?
Bölcs vezetőnknek természetesen abban is igaza van, hogy a feladat elvégzéséért nem jár dicséret, az magától értetődő. Így nincs „Ki a legjobb halálfaló?” választás. A legtöbb híve önmagát hiszi a legjobbnak, és amíg ez így van, mindenki azért küzd, hogy ez így is legyen, és minél alázatosabban kövesse az utasításokat. Míg a Nagyúr maga nem dönt úgy, hogy meg kell neveznie a legjobbat, addig nincs legjobb. Ez már csak így van…
- A puszta véletlennek. – felelek könnyedén a kérdésre. – erre jártam és felkeltette az érdeklődésemet eme magasztos és titokzatos hely. Talán éppoly titokzatos, mint a tulajdonosa… – villogtatom szemeimet hangosan találgatva.
A gyilkolás a magunkfajtánál magától értetődő. A monumentális irtásokra születtek a halálfalók, nekem egyelőre csak pár jelentéktelen tolakodó fráter maradt egy sötét lebujban, akik indulataikat és ösztöneiket nem voltak képesek uralni. Persze, a kiszemelt áldozat féltékeny, aktuális barátnője esetleges támadása esetén az ember kénytelen lépéseket tenni. Van ez így néha…
Egy pozitív tulajdonságot mégis felleltem beszédpartneremben. Egyértelműen és világosan látszik, hogy semmi esetre sem jövünk ki egymással. Bárhogy próbálkozna, szavai süket fülekre találnának. Szomorú, de igaz… így már nincs mitől tartanom, bátran maradhatok… nem áll fen az esetleges csábítás veszélye.
- Nos, mondjuk ki, nem vagyunk túl nagy veszélyben egymás társaságában. – mosolygok huncutul – Mondd csak! Ki az aktuális kiszemelt! Már ha lehetek ily merész.

[Alexander Chadwick Leroy]

Miért vagyunk mi itt?
A kérdés még mindig költői. Igazából semmi kedvem ehhez a társalgáshoz, melynek értelme egyáltalán nem sok van. Túlságosan hasonlítunk egymáshoz, túlságosan ugyanolyanok vagyunk. Már-már annyira, hogy vétek két ennyire azonos embert egy légtérbe ereszteni, hiszen a vége az ilyetén találkozásoknak mindig a katasztrófa. Hogy mit is látok, mikor rezdüléseit fixírozom? Pont ugyanazt a maszkot, pont ugyanazt az embert, aki én is vagyok, csak gyengébb és női kiadásban. Csoda hát, ha nem igazán rajongok érte? Hiszen rajta is ott van az a mindent leplező maszk, rajta is ott van az a plusz réteg, mellyel saját lényét, olyan féltőn eltakarhatja. Egy hisztis liba bőrébe bújik, egy gőgös tyúkéba, mely számomra már annyira idegesítő, hogy egyszerűen képtelen vagyok megállni, hogy ne bosszantsam. Hogy létezik érző énje? Hogy valójában odaadó, és rengeteg szeretetet tudna közvetíteni? Hát kérem! Ez pont úgy hangzik, mint egy mesében. Annyira szentimentális és giccstől csöpögő, hogy ha nem muszáj, akkor ezt az én gyomrom inkább nem veszi be. Hiszen kit érdekel mit is érez valójában?! Engem ugyan nem! Én bennem meg sem fordulnak ilyen érzelmek. Nekem nincs arra szükségem, hogy mások is lássák, én tudnék normális is lenni. És ha már itt tartunk, én nem is az az ember vagyok, akinek a lelkében bármilyen jó is lakozna. Romlott vagyok, teljes egészében a „Poklot” szolgálom… ide pedig egyáltalán nem illik a jóság semmilyen formája.

Ő nem az akire várok.. már ha nálam ilyenről lehet egyáltalán beszélni és én sem vagyok az, akire ő vár. Soha nem leszek az a férfi, aki kegyetlen kis szívét megnyitja, nem vágyok rá. Hogy beskatulyáznám? Nos igen… De csak úgy ahogyan ő is teszi. Hiszen hogy is fogalmaztak a nagyok abban a bizonyos könyvben? „Az vesse rá az első követ..”! Kétlem, hogy az ő fejében semmilyen sztereotípia nem fordult meg velem kapcsolatban. Egyszerűen lehetetlen, hiszen nőből van, a nők pedig előszeretettel vonogatják le a konzekvenciákat, még akkor is ha téves. Hogy miben is tévednek? Hát elég sok mindenben. Például abban, hogy lényemet teljesen ellentmondásosnak állítja be, holott ez egyáltalán nem igaz. Maximum a gépezet működését nem érti, ezért félreértelmez mindent! Nem a farkam után megyek, viszont tény, hogy akit akarok, azt megkapom. Ezen a mondaton mit is lehet félre érteni? Nem hajszolom a nőket, nem akarok magamnak mindenkit! Természetes, hogy egy számomra érdektelen nőt, nem fogok megdugni. Ez pont úgy működik, mint nála! Ő is széttette már a lábát a nemes cél érdekében, ahogy elnézem nem is egyszer. Hiszen minden ő, csak nem az erkölcs példaképe. Bár itt akkor már nem értem! Egy erkölcstelen céda miért akar nekem a szűzies életmódról pampogni, mikor ő sem követi ezt dolgot, nem fogadott cölibátust?? Vagy hogy még egy példát említsek. Kisfiúnak tekinteni, ráadásul olyannak, aki nagyban unatkozik a felszín alatt? Miért kell belemagyarázni a hülyeséget? Ha egyszerűen nem vágok valamihez jó pofát, akkor nem vágok jó pofát! Ezt nem kell félre érteni, csak elfogadni. Lelkemnek mindenre van szüksége, csak arra nem, hogy ez kisgyerekhez hasonlítsák.

Pusztítás és valami új megteremtése…
Nos igen, az tény, hogy ha valamit elpusztítunk a semmiből egy lényegében teljesen új dolgot hozunk a világra, azonban ez sem mindig kivitelezhető. Sőt, ha merész akarok lenni, azt is mondhatom, hogy nem mindig szükséges ezt a lépést megtenni. Hiszen elég néhány nagyszájú ellenforradalmárt eltenni láb alól és a nép, mely annyira rajongott inkább behódol, csak hogy életét mentse. Minek kell a felesleges gyilkolás, mikor lehet kínozni, rá lehet venni az embereket arra, hogy a „jó ügy” mellett tegyék le a voksukat. A Nagyúrnak csak egy jó kampány kell… egy tisztító „kúra” mely megérteti az emberekkel, hogy felsőbbrendűek vagyunk és igenis mi lehetünk a világ irányítói, ha akarjuk. Nagyok közé nem feltétlenül az emel valakit, hogy hány ember vére tapad a kezéhez, hanem az, hogy mennyire tud jó döntéseket hozni, mennyire hűen szolgálja Mesterét – és persze hogy mennyire szereti kínozni az embereket, mennyire hajlandó arra, hogy öljön.

- Aha, értem, a kíváncsiság.. és a titokzatosság utáni vágy! Mennyire költői, hogy ezt a termet velem hozod összefüggésbe. Bár lényegében igazad van! Pont olyan mint én, annyi különbséggel, hogy a teremről esetleg megtudhatsz néhány információt, rólam azonban nem biztos! – jelentem ki egy vigyorral az arcomon, majd belekortyolok az előttem árválkodó whiskybe.
- Nem vagyunk veszélyben? Ezt esetleg kifejtenéd bővebben? – nézek rá felvont szemöldökkel, majd egy pillanatra elakad a szavam mikor felteszi azt a bizonyos kérdést. Arcomra a komorság kúszik, szemem vadul villogni kezd, majd szinte már elemi erővel ragadom meg a csuklóját és húzom magamhoz közelebb. Persze csak annyira, hogy halk szavaimat kristálytisztán hallhassa és reményeim szerint meg is értse. Leheletem lágyan kezdi emelgetni egy kósza tincsét a füle mellett… mintha egy szerelmes suttogna buja dolgokat szeretőjének.
- Nekem nincs kiszemelt! Nekem sosincs kiszemelt! Soha nem függök egy nőtől sem, ha kell valaki megszerzem, elveszem, ennyi. Én nem vagyok a romantikus típus. Én nem csöpögök, mint a te esetleges partnereid. Engem nem hatnak meg a lelki kínok, és azt hiszem, hogy a dolgaimat pont nem veled fogom megvitatni de la Casta. Vagy netalán épp felméred a lehetőségeket nálam? – vigyorgom gúnyosan, majd engedem el a már összeszorongatott kezét, melyet remélem azért kissé fájlal.