A csónakház és a téli kert

[Damien La Macchio]

...

[Damien La Macchio]

Vörös színekben pompázó táj, romantikus naplemente és kellemes idő, melyből már jó ideje nem jutott ki kellő mennyiségű. Apró világos árnyalatú felhők vonulnak végig az égen, én pedig mint aki jól végezte dolgát üldögélek a csónakház melletti mólónál a csónakokat bámulva. Törökülésben, enyhén piszkos nadrágban, szélfútta hajjal és csuklyámmal a fejemen bámulom a fodrozódó víztükröt, mely számomra most épp a nyugalmat jelenti. Régen voltam már egyedül, régen volt már lehetőségem arra, hogy egyáltalán egy kicsit is merengjek az élet nagy dolgain, a dolgaimon és Rajta.

Amint eszembe jut, halkan felhorkantok majd ajkaim különös mosolyra szaladnak. Milyen érdekes. Ki gondolta volna még évekkel ezelőtt, hogy egyszer majd lesz olyan pillanat az életemben, mikor más körül fog járni minden gondolatom. A régi szerelem, melyet kamasz fejjel még azt hittem, hogy örökké fog tartani már a múlté. Barátságunk megmaradt, azonban ezek az érzelmek lassan megváltoztak. A szerelem szeretetté fakult és tudom, hogy most már soha, de soha nem tudnék olyan vonzalmat érezni iránta, mint annak idején. Megjártam már a magány minden szegmensét és egyre jobban érzem, szükségem van a változásra, valakire az életembe. Voltak nők, voltak lányok, voltak fellángolások és akadt olyan időszak is, mikor határozottan válogathattam a szebbnél szebb teremtések között. Mára azonban ez valahogy elcsitult. Hogy miért? Talán lényem az, ami elrettenti az embereket. Nem tehetek róla, egyszerűen nem szeretem a buta libákat. Én tisztelem a nőket, az érzéseket, melyeket közvetítenek és soha nem voltam az egy estét dolgok híve. Hiszen mi abban a menő és a jó? Szeretem a tartalmas kapcsolatokat, a forró szenvedélyt és ehhez igenis megfelelő partner kell. Talán pont ő, az a gyönyörű lélektükrökkel megáldott, aki után oly régóta nyomozok. Már év eleje óta csak utána kajtatok. Egyszerűen megfogott íriszének csillogása és lehet, hogy nagyfokú baromság, de talán több is van benne, mint az iskola lányainak nagy részében. Nem egy hivalkodó típus, legalább is öltözéke és lénye nem tett rám akkora hatást. Ő nem a szépségével hódít – mellyel nyugodtan megtehetné – ő valami egészen mással. Talán a lényéből áradó kedvességgel, bájjal és minden mással, mely egyáltalán nem található meg a mostani lányokban. Elvarázsolt és elegendő volt egyetlen pillantása ahhoz, hogy meg akarjam találni, meg akarjam ismerni.

Ujjaim megigazítják kapucnimat, majd visszasimítják alá azt a kósza tincset, mely a lágy szellő hatására igencsak előkandikál. Mivel jobb dolgom nem lévén, egy apró mozdulat után köveket fogok a kezembe, majd dobálózni kezdek. A kavicsok 3-at, 4-et pattanva ugrálnak a sötétszürke víztükrön, majd elsüllyednek. Még jó, hogy annak idején apám megtanított erre az aranyos játékra. Mikor az ember gondolataiba van merülve előszeretettel szórakozik valamivel. Valaki egy papírlapra rajzolgat köröket, kockákat, én lapos köveket hajigálok és egyáltalán nem számolom, hogy hányat tudtam vele „ugratni” a háborgó hullámokon.
Miután a játékom elfogyott egy nagy sóhajjal veszem tudomásul, hogy ismételten valami plussz kiegészítés után kell néznem. És nem csak ezt kell csinálnom, hanem a hátam mögé sem árt néha figyelni. Finom, lágy női parfümöt hoz felém a szél. Orromba szinte erőszakkal türemkedik be. Mélyet szippantok a kellemes illatból, majd pislogok hátra, hiszen sosem lehet tudni ki átkoz meg „véletlenül”. A csónakház egyenlőre eltakarja kilétét, azonban nagyon reménykedem abban, hogy nem valami mardekárossal hozott össze a jó sors…

[Irilt Rooney]

A lemenő nap fénye csillog a tavon, ahogy a csónakázó felé közeledek. Végre megszabadultam a többiektől. Bár szeretem őket, sokszor olyan kibírhatatlannak tűnik, hogy valaki más is ott legyen rajtam kívül. A klubhelységben uralkodó káosz, az elhasznált levegő teljesen kiszívta az összes energiámat. Arról nem is beszélve, mennyire untatott a közös házikészítés, melynek lényege, hogy én mondom, a többiek írják. Ez annyira jellemző.
Végre! Itt nincs senki. Bár hosszú az út, ami a toronytól a csónakházig vezet, kibírom. Hátrahagyva taláromat, hétköznapi világomba merülve, egészen mindennapi öltözékben menekülök a többiek elől. A végén még valaki más háziját is meg kell írnom. Vannak olyan emberek, akiknek egyszerűen nem lehet nemet mondani, hiába próbálja az ember. Egyszerűen taszítják ezt a szót, és ha valakiben mégis van elég erő, hogy ellenkezzen, egyszerűen rákényszeríti akaratát a másikra. Jobb esetben úgy, hogy az egyáltalán ne tűnjön fel. Szép alattomosan.
Rosszabb esetben hisztis kisgyermekként nyöszörög, megsértődik, és addig duzzog, mígnem én könyörgök az ő bocsánatáért és nem fordítva. Közben ő nem átallott szemtelen kérésével elvenni az egész délutánomat, mondván „Segíts a háziban!”. Hát a fityfenét!
A tó partján, nem messze a csónakháztól egy pad hívogatóan áll, egyszál magában. Kicsit megmosolygom saját ötletem, mégis könnyed léptekkel közelítek felé, aztán leülök. Elmerülve a táj szépségében, már nem is tűnik olyan soknak, amit tőlem kértek. Bár nem vagyok kitűnő tanuló, a bájitaltan házi dolgozatot bármikor megírom. Akár kétszer is.
Persze mindig ez van. Túl engedékeny vagyok, bárkiről van szó. Könnyen megbocsátok, bármi is legyen az illető bűne. Ezért a legtöbben csak úgy keresztüllépdelnek rajtam. Nem is számít! Kezdem megszokni…
Még mindig a kezemben szorongatom azt a margarétát, amit még az egyik megírt feladatért kaptam. Nem rózsa, nem orchidea, nem százszorszép, de nem is liliom… margaréta. Előre hajolok, és a térdemre támasztom a könyököm, így nézek előre. A homokba rajzolt fura mintáktól a „ceruza”, azaz a margaréta vége is kicsit saras lett. Egyetlen dolog jár a fejemben, ebben a pillanatban… ez a pad a legkevésbé sem kényelmes. Egyrészt rettentő kemény, másrészt kicsit hideg, harmadrészt egy kicsit bök. Felállok, és úgy simítom végig csupasz tenyeremmel azt a helyet, ahol előzőleg ültem. Semmit sem érzek, de azért vissza már nem ülök. Inkább célba veszem a csónakházat. Úgyis oda készültem. Hátradobom előrelógó fürtjeimet, aztán nyugodt léptekkel indulok. Rég nem jártam ott. Mindig csak akkor megyek oda, mikor tényleg nagyon egyedül akarok lenni. Az ritkán van, mert mindig van, akivel egyedül lehetek.
Előveszem a pálcámat, egy hirtelen ötlettől vezérelve, és egy rég nem használt igét motyogok magam elé.
- Invado mori. – a hatása elég egyértelmű. A pálca hegyéből piciny pillangók libbennek elő. Színes szárnyaikkal ide-oda csapdosnak. Jó hangulatomban szebbnél szebb szárnyasokat teremtek. Ezek sem lettek rosszak, csak kicsit fakók. Olyan kis esetlenek. Kísértetiesen hasonlítanak rám.
Persze így sem tartott elég sokáig az utam, elértem a házat. A padló halkan megnyikordul a lábam alatt. Az ócska tákolmányon átfújó szél különös hangon dalol idebenn. Ez így olyan idilli, most olyan tökéletes minden.
Halk csobbanásokat hallok a jobb oldalról. Talán csak a fodrozódó hullámok, melyeket a víz keltett. Kicsit körbenézek, valahogy olyan érzésem van, mintha valaki engem nézne. Olyan furcsa, hogy mégsem látok senkit. Kicsiny pillangóim hűségesen repdesnek fel és alá körülöttem. Összefont karokkal támaszkodom a korlátnak és a naplementében, a friss levegőt élvezettel beszippantva nézem tovább a játékukat.

[Damien La Macchio]

A hátam mögötti hangok egyre jobban arra biztatnak, hogy nézzek hátra és szembesüljek végre azzal az emberrel – jelen esetben hölggyel – aki már percek óta itt járkál. Nem tehetek róla, egyszerűen nem tudom magam rávenni arra, hogy hátra nézzek. Néha jó a tudattalanság, legalább nincsenek problémák. Hiszen az élet sokszor oly nagyon kiszámíthatatlan, nekem pedig nincs szükségem arra, hogy egy Mardekáros eltorzult lelki világát ápoljam. Pontosan elegendő nekem a saját lelkem, persze csak akkor, ha épp olyan pillanatokat élek át.
Nem mozdulok. A kövek melyeket eddig dobáltam már elfogytak, én pedig inkább mozdulatlanul ülök, nehogy meghallják hogy hol is tartózkodom. Kezem a térdemen pihen, íriszeim a hullámzó vizet nézik, én pedig szép lassan teljesen megnyugszom.

Hogy mégis mi az ami arra késztet, hogy a hátam mögé nézzek? Nos a kérdésre igazán egyszerű válaszolni. Apró lepke reppen ujjaimra és pihen meg ott. Vörös és csillogó szárnyait mozgatva mintha csak engem nézne, engem figyelne. Tesz pár apró mozdulatot a kézfejemen, majd lágy ringással, apró szikrákat és csillogó fényt húzva magával körberepül. Mintha csak azt akarná mondani, hogy „oké, te megfelelsz és akár meg is nézhetnéd ki áll mögötted!” Halkan felsóhajtok a meggyőzés után majd hátrafordulok és meglátom őt. Vagyis először nem is Őt látom, hanem a szebbnél szebb pillangókat, ahogy a kecses alakot körbeveszik és jólesően eltakarják. Azonban az alak egy pár lépést megtesz oldalra és immár belenézhetek a világ legcsodálatosabb lélektükrébe. Nem, még nem vett észre, viszont én igen őt! Hiszen Ő az a lány, akit már olyan régóta keresek. A csodálatos barna szemek gazdája, azé a lányé, aki teljesen megbabonázott. Arcán kellemes mosoly és nyugalom ül, mintha számára teljességgel lehetetlen lenne a világ szörnyűsége és a fájdalom. Mindenesetre ha ez nem is így van, én reménykedem. Remélem, hogy ebben a fantasztikus teremtményben benne van minden, amit az emberek már réges-régen elfelejtettek. A hit, a remény és akarom, hogy ne egy sötét mágiával teli ember legyen.

Mivel még mindig nem vesz észre, úgy döntök, hogy megszólítom. Vagy hogy valami életjelet adok magamról. Hiszen mit is mondhatnék neki?
„Helló szépségem! Ha nem tudnád téged kereslek már mióta és te vagy az a lány, aki majd a gyermekeim anyja lesz..” Hát ez röhejes… és nem az a szöveg, mellyel egy csodálatos nimfát le lehet szólítani. És persze tegyük azért azt is hozzá, hogy gyereket még senkitől sem szeretnék, és őt sem ismerem annyira, hogy egy ilyetén kijelentés megállja a helyét. Nem csinálok tehát mást, csak krákogok egyet, majd rejtekemből kissé karcos bariton hangommal megszólítom.
- Igazán szépek a pillangóid, és talán az egyik kedvel is engem! – mondom, majd fordulok hozzá úgy, hogy végre észrevegyen és ne lásson mást csak a gyöngyszín fogaimat és a kellemes mosolyt, mellyel az emberek mindennapjait széppé tudom varázsolni. Nem feltétlen akarok nála bevágódni, de az élet akkor szép, ha tele van vidámsággal, pozitív gondolatokkal és kellemes élményekkel. Remélem erre neki is szüksége van.

[Irilt Rooney]

A vizet nézve olyan honvágy fúrta magát a szívembe, amit már régóta próbálok elfojtani magamban. Gyomrom összeszorult, éreztem, hogy lassan arcomra is kiül a gondterheltség érzése. Hiányzik Brighton! A hűs nyári szellő, melynek sós illata átjárja a tüdőm minden egyes kis zugát. A kedves, ismerős arcok, a mosolygó szemek, a sárkányt röptető kisgyerekek, a kutyát sétáltató párok…
Ez persze nem a szüleimre vonatkozik, ők egy cseppet sem hiányoznak. Őket már akkor sem érdekeltem, mikor ott ültem velük egy szobában. Túlságosan lefoglalja őket a bátyám ajnározása. Gyerünk, tapsvihart neki, amiért lemészárolt jó néhány falut, gyermekeket, nőket és időseket sem kímélve!
Eme mesés gondolataimból egy kedves pillangó ébreszt, mely épp az orrom hegyére szállt. Halkan kuncogok, és óvatosan megrázom a fejem, hogy elhessegessem. Ezeken a parányi teremtményekben mindig örömömet leltem. Vidám játékuk közben bármire gondolhat az ember, jelenlétük nyugtató is egyben. Ahogy körülöttem fel-alá repdesnek, kicsiny, színes szárnyaik apró színfoltokként vesznek körül minden irányból, s csillognak a napfényben.
Valahonnan a távolból madarak csicsergését hozza az enyhe szellő, mely időközben az arcomba fújta a hajam egy részét.
Összerezzentem és a hideg is kirázott, mikor meghallottam, hogy valaki a torkát köszörüli nem messze tőlem. Pillangóim, melyek körülöttem köröztek kicsit szétrebbentek. Kókadt margarétám a földre hullott, jobb kezem a pálcámért nyúl.
Megfordulok, ám a hajamtól alig látok valamit, mikor egy idegen, ám megnyugtató férfihang szólít meg kedvesen. Néhány pillanatba beletelik, mire eljut a tudatomig, mit is mondott tulajdonképpen.
Zavartan eltűröm a hajam és megfordulok. Barátságos, ám furcsán ismerős arc mosolyog rám, tőlem néhány lépésnyire.
- Kedves tőled! – viszonzom a mosolyát. Az egyik pillangóm repül vissza hozzám, úgy tűnik, valahogy tényleg elkeveredett a többiektől. A piciny lény néhány szempillantás alatt a pálcám hegyére száll. Szemrehányó pillantással hessegetem el. – Te kis áruló! – mormolom a kis piros szárnyúnak, és óvatosan lerázom a pálcám hegyéről, amit aztán elteszek. Ezek után két lehetőségre tudtam gondolni, az előttem álló idegen vagy teljesen hülyének néz, mely érzést ismerőseim 90%-a már átélt, vagy gyerekesnek, ami gyakorlatilag nem sokban különbözik az elsőtől.
Ekkor vizsgálom meg csak igazán az ifjú idegen arcát. Elragad a déjá vu… biztos vagyok benne, hogy ez egyszer már megtörtént. Láttam már azt a zöld-sárga pillangót, mely épp a szemem előtt libben el, pontosan ugyanitt álltam, a vöröslő horizont fénye ugyanígy tükröződött a jóképű idegen kék szemeiben.
- Ne haragudj, ismerjük egymást? – teszem fel a kérdést. Tudtam ugyan a választ, sosem beszéltem még vele… és ekkor, mielőtt megszólalhatott volna, jött a felismerés: hugrabugos, akárcsak én. Legalábbis azt hiszem… talán láttam már a klubhelységben. Vagy az nem ő volt? Annyi ember jár az iskolába, ha mindet megjegyezném…
Egyébként is… mi a frászkarikát művelek? Talán tényleg nem a mi házunkhoz tartozik. Talán mardekáros. Talán fél másodpercen belül előkapja a pálcáját és önmagához híven, abban leli örömét, hogy egy hugrabugost kínozzon.
Önkéntelenül hátrálok egy lépést, a pillangók halványodnak. Tornacipős lábam az elhullajtott virágra tapos. Odapillantok, aztán észhez kapok és megpróbálom nem szem elől téveszteni az előttem álló férfiút.
Nem dönthetem el csinos külseje alapján, hogy jó, vagy halálfaló! Kisebb vívódás indul meg bennem, tekintetem az övébe fúródik, csillogó szemei sosem látott fényben tündökölnek. Mégsem lehet gonosz… nem! Az meglátszana a tekintetén. Ő nem lekezelően szólt hozzám…
Kisebb vívódás indul meg bennem. Csak azt várom, mikor szólal meg megint.

[Damien La Macchio]

Nézem az arcát, azt a csodálatosat, és szinte úgy iszom magamba mimikájának minden egyes rezdülését, mintha egy szomjas vándor lennék a Szaharában, aki végre eléri az oázist. Nézem csodálatos bőrét, mely hófehér árnyalatával a leginkább egy porcelán babához hasonlít, óriási szemeit, barna lélektükreit. Írisze az első pillanatban a távolba réved, előbukkan az elfojtott szomorúság, mely csak még óriásibbá teszi pillantását. Kezem önkéntelenül is ökölbe zárul. Nem tudom ki és miért bántotta, lehet hogy nem is bántotta senki. De ha mégis, akkor én esküszöm hogy.. Hogy lehet Őt bántani? Hiszen csodálatos! Újabb kíváncsi pillantást eresztek meg felé, majd immár tetőtől talpig végigmérem. Kezében hervadozó virágot szorongat, hosszú, csillogó tincseit a szél kénye-kedve szerint fújdogálja és akármennyire is nem akarom, abban a pillanatban egy gyermeket látok magam előtt. Egy gyermeket, mely elvesztette az édesanyját. A virág, akár csak egy játék kismackó élettelenül kókadozik finom ujjai között, talán csak azért nem mondanám magányosnak, mert látom körülötte a csodálatos pillangókat, amelyek életet lehelnek belé.

A gaz áruló vörös szárnyú apró köröket megtéve igyekszik vissza gazdájához. Lágyan annak pálcájára száll, majd a korholás után nem tehetek róla, elmosolyodom. Tévedés ne essék, egyáltalán nem nézem hülyének, sőt még csak gyerekesnek sem. Az aranyos szót szívesebben használnám. Hiszen annyira nagy szeretettel, megértéssel és gondoskodással ejtette ki azt az apró szót, hogy bennem önkéntelenül is kellemes érzéseket vált ki. Nézem még mindig és lelki szemeim szinte elképzelik, milyen lehet a többi emberrel. Gyomrom görcsbe rándul, hiszen egy égi tünemény került a földre, egy angyal, kinek szeretetére óriási szükségem van.

- Ugyan semmiség! Tényleg nagyon szépek! – mosolygok még mindig kedvesen és próbálom megfejteni a zavart pillantásokat, melyeket az angyalka felém küldözget. Egy lépést hátrál, pillangói halványodni kezdenek, én pedig nem értem ezt a hatalmas váltást. Mintha egyetlen másodperc elegendő lenne arra, hogy hatalmas falat emeljen maga köré, ezzel is védelmezve szívét, lelkét, egész lényét. Nem vagyok mardekáros, soha nem is tartottam magam olyan jellemnek. Igaz, nem vagyok egyszerű eset, ettől függetlenül soha nem vonzott a kínzás, a mások bántalmazása. Én szeretem a nyugalmat, a békét, a szeretetet és igenis fontosnak tartom hogy ez mind meglegyen az életünkben. Kinek kell egy borzalmas fantazma, mely állandó jelleggel kísért, még akkor is, mikor már szabadulnánk? Voldemort hatalma sem fog sokáig tartani, legalább is, ha rajtam múlna már holnap megváltást hoznék a világnak. Hogy vannak terveim, melyek a boldog utópiáról szólnak? Nos igen! Szeretnék egyszer egy kellemes családot, és nem azért akarom a fiamat megdicsérni, hogy mennyi embert tett el láb alól, hanem azért, hogy mennyinek segített. Nagy kérés, nagy vágynak, álomnak tűnhet valaki a jóra vágyik? Azért remélem nem csak én vagyok az egyedüli…

- Sajnos nem ismerjük egymást, de már láttalak egyszer. Mivel a Hugrabug asztalánál foglaltál helyet, gyanítom, hogy egy házba járunk, csak én egy évvel idősebb vagyok nálad! – mondom kedvesen, majd próbálom meggyőzni egy apró mosollyal, hogy nem akarok tőle semmi rosszat. Egy fél fordulatot teszek, majd a vízre nézek, mely gyönyörű mélykék színével szinte magába szívja minden pillantásomat. Túl hívogató… bár annyira mégsem, mint az angyalka mögöttem.
- Nem akarsz leülni mellém? Igazán megnyugtató figyelni a nyílt vizet. Olyan.. olyan… kellemes. – suttogom, majd a víz felé fordulok és várok. Nem akarom letámadni, egyáltalán nem akarok tolakodó lenni, hiszen miért is lennék az. Meg kell ismernem, meg kell tudnom, hogy milyen ember, ez pedig egy kellemes lehetőséget biztosít arra, hogy beszélgethessünk, már persze ha akarja. Pálcámat hideg ujjaim átkulcsolják, majd miután elővettem, halkan varázsszót suttogok.
- Invado mori! – pálcám hegyéből apró kék színben pompázó lepkék röppennek ki, majd szálldogálnak a lány felé. Tündéri reptüket meg-megszakítják, ugyanis kedvesen rászállnak a leányzó orrára, ujjára és díszként ékesítik sötétbarna tincseit. Egy-két apróság velem marad, majd tenyeremen pihennek meg, miután már kellően elfáradtak. Milyen szép dolgokat is lehet alkotni, ha az ember lelke tiszta…

[Irilt Rooney]

Hihetetlen, de megint sikerült elterelnie a figyelmemet valaminek. Előző gondolataim csak úgy elröppennek, mint a pillangók körülöttem. Sajnos túl könnyű letéríteni egy gondolatmenetről. Ez persze nem mindig baj, ilyenkor különösen jól jön. Viszont így a tanulás sem megy olyan egyértelműen jól. Pláne, mikor van mellé ezer gondom, persze, hogy az ember nem tud egyértelműen összpontosítani arra, amire kéne.
Most pedig itt ez a meglehetősen színpatikus idegen. Szemeinek kékje a víz színére emlékeztet, mely tőlünk alig pár lépésnyire veri partját szelíd hullámaival. A túlpart most olyan tisztán látszik, mióta ennek az iskolának a padjait koptatom, nem sűrűn láttam még a lemenő nap fényében a tó fölé emelkedő zöld fenyveseket a sötét vizű, mély tó túloldalán.
Megint kedves hangon szólal meg, bíztató mosolyával ismét plusz pontot szerez. Nem, mintha szüksége lenne rá.
Már szinte szégyellem az előző kérdésemet. Ismét eltűröm zabolátlan tincseimet, és úgy érzem, mondanom kell valamit, nem hagyhatom ezt annyiban.
- Ne haragudj! Csak tudod… - hangom elcsuklik, hirtelen a talaj valahogy megnyugtatóbb látványt nyújt, mint bármi más. Már magam sem tudom, mit is akartam mondani. A hajam persze ismét az arcomban, így megismétlem a nemrég megejtett mozdulatot. Bár néha zavar ez a rengeteg, sötét hajzuhatag, mégsem kötöm össze, annál még így is jobban érzem magam.
Tudtam én, hogy az előttem álló semmiképp sem lehet gonosz. Bár nem külső alapján szoktam dönteni, tekintete teljesen másról árulkodott. Kedves szavai csak megerősítettek ebben a gyanúmban.
Mosolya bűbájos ragyogásával bármelyik fiatal lányt megkaphatná. Emlékeimben - melyek újonnan törnek fel, a legtöbb csak halványan dereng – ez a fiú mégis egyedül ül a Roxfort udvarán, a folyosókon, a nagyteremben, a tanulószobán. Ha legszívesebben elkerüli a nagyobb társaságot, most miért akarná, hogy vele tartsak? Biztosan nem is akarja… a legtöbben már rég elkergettek volna. Miért tűrhet meg mégis?
Hirtelen megfordul, ami arra enged következtetni, hogy talán mégis megbánthattam valamivel, vagy tényleg azt akarja, hogy elmenjek? Végül is ő érkezett először. Újra megszólal, továbbra is háttal áll nekem, hangja meleg és barátságos. Nem kerget el, inkább beszélgetésre invitál. Meglepő kedvessége ellen egyetlen érv sem jut eszembe.
- Valóban kellemes. – mosolygok, lábaim mégsem mozdulnak. Újra a lemenő nap fényére tekintek, melegsége átjárja egész testemet. Elfeledett kicsiny szárnyasaim újra életre kapnak, megint ezer színben pompázva úsznak kecsesen a levegőt átszelve. Mióta a szabadban vagyok, először mosolygok igazán, fogaim csak úgy fehérlenek sötét hajam mellett, miközben őket figyelem.
Úgy látszik, ő is ismeri a pillangós igét. Piciny kékszárnyú lények ölelésébe feledkezve fordulok nagyon lassan körbe és figyelem, ahogy néha megpihen egy a karomon, hófehér felsőmön olyan, akár egy szép kitűző. Valami furcsa okból kiváltképp kényelmes pihenőhelynek vélik az orromat, melytől halkan kuncogva tiltakozom.
Mielőtt megfeledkeznék emberi társaságomról, és végleg a tündöklő varázslatba temetném magam, tekintetem újra az ifjúra vándorol. Hiszen még a nevét sem tudom…
Bizonytalanul lépek előre, aztán lassan követi az elsőt a második… csak nem messze tőle állok meg.
- Még be sem mutatkoztam. – kis mosolyszünetet tartva még mindig nem hiszem el, hogy érdekli a nevem. – Irilt vagyok. – kíváncsi tekintettel várom a válaszát.
Mégsem állhattam tétlenül, szép lassan – mert hát ráérünk – megkerülve az ifjút odasétáltam ahhoz a helyhez, ahol vélhetően eddig ült. Ha már eddig nem kergetett el, talán nem bánja, ha hosszabb beszélgetésre berendezkedem.
Pillangóink most már keveredve táncolnak a levegőben nem túl messze tőlünk.
- Gyakran jársz ki ide? – teszem fel az első kérdést, az időjárásról beszélni olyan sablonos.

[Damien La Macchio]

Előttem ácsorog én pedig egyre nagyobb késztetést érzek arra, hogy végre megfogjam a kezét és magam mellé húzzam. Természetesen nem teszem meg, holott szívem szerint még is valami hasonlóval rukkolnék elő. Az annyira természetes lenne. Fogni a kezét, és hagyni, hogy finom kis ujjai tenyerembe nyugodjanak.
Még egy pillantást vetek arcára, gyönyörű hajára, melybe játékosan bele-belekap a szél és érzem itt és most elvesztem. Sosem láttam gyönyörű nőt nála és nem is akarok ezek után. Hangjának finom csengése, kellemes modora már most egy plusz pont, egy olyan dolog mely elhiteti lelkemmel, hogy nem véletlenül fogott meg lélektükrének csillogása akkor, ott, abban a pillanatban.

- Tudom. Hidd el, itt én is megválogatom az embereket magam körül. Itt sosem tudhatod, ki és mikor fog hátba támadni vagy éppen megölni. Amióta folyik ez a felesleges horror a nagyvilágban nem érzem magam biztonságban, még férfiként sem. Nem csodálom hát, hogy te sem vagy valami bizalmaskodó típus… - mondom, majd felé villantok egy kellemes mosolyt. Arcát szép lassan ellepi eközben haja és én előző mondataim hatására gondolkodóba esek. Vajon tényleg ennyire szégyenletes lenne, ha én is nyíltan felvállalnám hovatartozásomat? Megölnének azért, mert aurorként is el tudnám képzelni magam, vagy éppen egy olyan emberként, akinek nincsenek előítéletei és aki a jó mellett tette le a voksát? Vajon Voldemortnak mennyire szúrná a szemét egy apró porszem a gépezetben? Vagy ha tényleg valóra váltom tervemet és a legnagyobb ellenlábasa lennék, mennyire fájna rám a foga?
Számat önkéntelenül is elhúzom, majd egy pillanat erejéig elfordulok a lánytól, hogy ismét a víz kellemesen nyugtató hatása alá kerüljek.

Pillanatokkal később halk kacagása szakít ki a gondolati dolgokból. Kíváncsi pillantással lesek hátra és mosolyodom el, mikor meglátom pillangóim táncát, ahogy imádva, rajongva körberepkedik. Egy két apró teremtmény előszeretettel pihenget orra hegyén, az én szívemet pedig elönti a melegség. Soha nem gondoltam volna, hogy lesz valaki, aki ennyire megbabonáz, bár tény, hogy mindig sejthettem volna. Hiszen ott volt ő minden pillanatban, csak valahogy nem akartam befogadni. Ott volt, mikor magányosan üldögéltem az ebédlőben, a tanulószobában vagy éppen egy padon a hatalmas udvaron. Kutató tekintete mindig engem fürkészett, csak valahogy nem akartam róla tudomást venni. Fogalmazzunk úgy, hogy vakságba taszítottam magam, mert magam sem hittem el, hogy ekkora szerencsém lehet, és felfigyelhet rám Ő. Vagy talán ez az egész csak egy ócska kifogás lenne tőlem? Lehet, hogy a baj akkor kezdődött, mikor megláttam társalogni azzal a fiúval. Először nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, de azóta már többször is mutatkoztak együtt. És inkább a kellemes, boldog tudatlanság, mint hogy megtudja párja van és boldog, nincs szüksége egy olyan emberre, mint amilyen én is vagyok.

Lassan közeledik felém, apró lépéseket megtéve, ezzel is nyitva valami egészen újra, valami különlegesre. Ahogy bemutatkozik ismételten elmosolyodom, majd felpattanok ültő helyemből. Immár teljes vállszélességgel és magassággal felé tornyosulok, most tűnik csak fel mennyire apró. Lágy hangja még mindig zene füleimnek és nem hazudok, neve igazi különlegesség a számomra, melyet sokszor ízlelgetnék, csak azért, hogy minél többször eszembe jusson ez a tündéri angyal.
Kezem felé emelkedik, majd végre megfogom kezét.
- Damien vagyok! – mondom, majd egy kellemes mosollyal és hosszasan lélektükreibe bámulva lágy csókot lehelek kacsójára. A pillanat sokáig tart. Szemem fogva tartja íriszeit, ajkam lágy bőrét, és nem, egyáltalán nem érzek késztetést arra, hogy ezt befejezzem. A pillanat túl tökéletes, túlságosan közel van hozzám, túlságosan megérint. Annyira, hogy tőlem ebben a pillanatban meg is ölhetne, ha akarna, már tudnám – boldogan halok meg, elveszve pillantásában. Úgy fél perc után azonban változtatok és végre elengedem. Megszabadulva a „fogságból” felegyenesedem, majd mosolyogva rápillantok és a körülöttünk repkedő pillangókra. Még ők is érzik, hogy ez valami egészen új, egészen különleges.
- Nem, nem járok ide túl gyakran. Vagyis, nyaranta igazán kellemes a jó idő miatt, azonban, télen kissé dermesztő. Most már tavaszodik, megéri itt tölteni az időt. És igazából a legjobb hely arra, hogy összeszedjem magam és a gondolataimat, mikor azok már túlcsordulnak. És te? Hogy – hogy erre? – kérdezem és szinte észre sem veszem, hogy kezét még mindig szorongatom. Mikor lenézek véletlenül zavartan megbámulom a kettőnk közötti új kapcsot, majd vigyorogva magam után húzom, hogy foglaljunk helyet végre. Mikor ez sikerül, végre elengedem. Igaz nem nagy örömmel… de ha lehetőség lesz rá.. nos, előszeretettel fogom ujjaimmal ujjait melengetni.

[Irilt Rooney]

A nap tóról visszatükröződő fénye néhány egész pillanatig szinte megvakít. Alig látok valamit, bármerre nézek. Előrehajtom a fejem, hogy a hajam eltakarja az arcomat, és óvatosan megdörzsölöm a szemeimet, talán jobb lesz. Nem… sajnos tévedtem. Egy cseppet sem lett jobb sőt…
Szememben még mindig sötét foltok úszkálnak, mikor már szemközt állok a nemrég megismert fiúval. Most egy kicsit minden összekuszálódott. Szemem előtt ezúttal nem őt látom, hanem egy történetet. Drága nagyanyám a főszereplő. Nagyon fiatal és karcsú volt még. Egy egész picit hasonlítok hozzá. A hajamat mindenesetre tőle örököltem. Vele szemközt, szinte ugyanitt egy magas, szőke férfi – a nagyapám. Annyira vicces. Épp itt ismerkedtek meg. A nagymamám hollóhátas volt, míg a papa a Griffendél házát erősítette. Milyen kár, hogy az egyetlen fiuk mégis halálfaló lett. Bár ha nem lenne gonosz, sosem ismerte volna meg kegyetlen, kőszívű anyámat a klubhelyiségben Akkor talán nem párbajoztak volna megismerkedésük első öt percében. Akkor talán nem egy életre szóló kötődéssel zárult volna a csata, mely talán a mai napig tart a „Ki a rosszabb szülő?” címért.
Önkéntelenül is újra meg újra eszembe jut a testvérem. Bár a szívét kemény, áthatolhatatlan páncél védi… és bár ő maga sosem vallaná be, én azért érzem… sőt tudom… vagy inkább hinnem kell, hogy vannak érzései. A testvéri szeretet, a kapocs, ami kialakult az évek során és mindez egyre erősödik. Nem, ő nem halhatott meg! A legfiatalabb halálfaló Voldemort kegyeltjei közül… ez igaz. De talán a legtehetségesebb mágus is. Alapvetően nem gonosz ő… a szüleink kényszerítették ebbe a hatalmas elvárásaikkal… hónapok óta nem láttam, de én tudom, hogy egyszer még visszatér Roxmortsba.
Észhez kell kapnom – ismét – hiszen nem vagyok egyedül.
- Igazad van. Másrészt ne haragudj! Nem egyszer jártam pórul. Túl naiv voltam, talán az volt a baj, most meg épp az ellenkezője lettem. Az sem jó, de legalább kevesebb a csalódás. – magyarázom a szemeimet forgatva.
- Damien. – ismétlem mosolyogva a nevét, miközben kezem az övébe simul, és finom csókot lehel rá szelíden. Bár nem hinném, hogy valaha is elfeledem - majdnem 100% biztosan belevéste magát az „el nem felejtendők” listájára a fejemben, felém irányuló kedvességével és osztatlan figyelmével egyértelműen felkeltette az érdeklődésemet.
Pedig ha csak eszembe jut, hányan tették már ugyanezt, s mégis… ő egyetlen mosolyával többet tett, mint mások száz virágcsokorral tehettek volna… Érdekes!
Zavart mosolya megérne egy fényképet, most azonban be kell érnem az emlékkel. Ha a jövőben megtehetem, gyakran visszanézem majd ezt a pillanatot, még akkor is, ha már soha többé nem akar beszélni velem ezután. Mert ugye ez is megeshet.
Némán követem és ülök le mellé a mólóra. Csak az után válaszolok, hogy elengedte a kezem, mégsem rakom zsebre, vagy húzom el tőle, egyszerűen az ölembe fektetem kissé hideg kezeimet.
- Igazából elég régen jártam már itt. Egy picit elegem lett mindenkiből. – pillantok rá jelezve, hogy ez határozottan és egyértelműen nem vonatkozik rá – Ez így olyan furcsa. – folytatom – Nem szoktam hozzá, hogy sokat beszéljek magamról, általában ez nem nagyon érdekel másokat. – eltűröm a hajam, miközben magam elé bámulok, rá nem merek pillantani, talán már el is aludt… - Nem tudom, mi érdekes lehetne BENNEM! – az utolsó szót jól hangsúlyozom, de még mindig nem hagyom szóhoz jutni. - És ezt nem csak úgy mondom. Lehet, hogy találnál érdekesebb beszélgetőpartnert is.
Hirtelen hiányolni kezdtem az én piciny szárnyasaimat, de persze nem kellett sokat várnom rájuk, hisz mindvégig körülöttünk lebegtek. Csak én nem néztem fel rájuk, pedig egy percre sem hagynak el, nem is nagyon tehetnék.
- De szép a naplemente! – csodálom meg ismét, ezúttal hangosan. – Kicsit olyan, mint Brighton. Az ilyen alkonyokon mindig erősebb bennem a honvágy. – és tényleg így van.
- Esetleg elárulod, te honnan jöttél? – biztatom ismét mosolyommal, bár erre inkább nekem van szükségem a jelek szerint. Épp elég önbizalma volt ahhoz, hogy leszólítson, és persze a további beszélgetéshez is. Azt hiszem, ha rajtam múlt volna, egyszerűen elsétálunk egymás mellett, ahogy eddig azt már olya sokszor megtettük. Nagy kár lenne érte…