Professzor Shirley Theodora Swinton irodája

[Shirley Swinton]

A folyosóról nyíló szokatlanul magas ajtón nagy tábla hirdeti:

PROFESSZOR SHIRLEY THEODORA SWINTON, MÁGIATÖRTÉNET

Az ajtó mögött egy apró helyiség rejlik, ahol megfordulni is alig lehet. Innen három ajtó nyílik, egyikük az apró fürdõszobába, a középsõ a hálószobába, s a harmadik a lényeges, az a tanári szobája, amire nagy betûkkel ki is van ez szögelve. Benn az ajtóval szemben terpeszkedik a hatalmas bükk asztal, ahol még rend van, a papírok és füzetek még nincsenek széjjelhajigálva. E mögött van a hatalmas, bõrpárnás szék, ami leginkább egy trónhoz hasonlít, nagysága miatt. Jobbra néhány gigantukis szekrény, bennük tömérdek könyv, és persze a professzor XXXXXL-es ruhái. Egy kis dohányzóasztal álldogál a szekrénnyel szembeni falnál, pontosan a bõrkanapé elõtt. Még csupán egy üres váza és hamutartó áll rajta. A vastag szõnyeg az egész szobát uralja, amit még otthonról hozott, Franciaországból.
A szoba minden tárgya piros, fekete, zöld, de fõként barna színben pompázik. A függöny piros alapon narancssárga mintákkal lengedezik, mikor a nagy ablak nyitva van. A dohányzóasztalon egy cetli is leledzik, rajta a felhívással, miszerint oda kell tenni írott formában az értesítéseket, illetve minden fontosabb dolgot, amennyiben õ nem tartózkodik itt.

[William Wilson]

Tíz órára járt már, mikor lefékeztem egy kis beugrónál a Hugrabugosok folyosója elõtt. Hátam a falnak vetettem, és figyeltem, jár-e erre valaki. A fáklyák fénye halványan derengett csak, a fal sötét foltjainál pedig akárki leshetett rám. Felettem a mennyezetig nem jutott el a lángok fénye; mintha felhõs éjszakai égboltra bámulnék. Karba tett kézzel kukkantottam ki a folyosóra, hátha jön már. Mivel azonban egy lelket sem láttam, egyik talpam a falnak támasztottam és próbáltam megõrizni a hidegvérem, ami nem ment könnyen, tekintettel a délutáni dolgokra. Egyáltalán nem volt ínyemre ez a kis éjszakai kaland, de nem hagyhattam Griffendéles létemre szégyenbe hozni magam azzal, hogy nem vállalom el. Errõl tett a drága Irilt... No meg arról, hogy lábtörlõnek érezzem magam, mivel aki felém jár, csak a lábár törli bennem... Mindennek ellenére nem akartam kitölteni ezt rajta. Legalábbis szándékosan nem…
Karomon idegesen doboltam ujjaimmal. A fal hidege kezdett áthatolni a pólómon és végigfutott a hátamon a hideg. Lehetett volna annyi eszem, hogy legalább egy pulóvert kapjak magamra, ehelyett egy testre feszülõ fekete póló jutott, amiben úgy néztem ki, mint egy…
Lihegve kuncogni kezdtem. ~Ej, William… ostoba vagy… ~ virágos jókedvem léptek nesze fújta el. Halk puffanások szapora üteme ösztökélte a szívem, hogy úgy dobogjon, amit még a hetedik emeleten is hallani lehessen. A kis zug másik falához préseltem magam, és lélegzetvisszafojtva, csak egyik szememmel pillantottam ki a sötétbe. Irilt tartott felém sietõsen, haja meg-meglibbent a menetszéltõl. Porcelánfehér arca akár a hold gömbje... Sóhajom felénél halkan megdorgáltam magam a gondolatért. Mikor közelebb ért, észrevettem, hogy szeme idegességrõl árulkodik. Keserû ízt éreztem a számban, mert velem ellentétben õt minden bizonnyal fikarcnyit sem érdekelte a társaságom. És ez ismét belobbantott bennem valamit, amirõl magam sem tudtam pontosan, mi lehet…
Egy lépést tettem oldalra, ezzel elzártam a lány útját.
– Hali… Kész vagy? – érdeklõdtem fanyarul. Nem is tudtam, miért kérdeztem meg, hiszen csak egy válasz volt elfogadható- Helyes – bólintottam, habár nem felelt – Induljunk.
A Roxfort összes folyosója ugyanolyan sötét volt és hátborzongató. A fáklyák tüze a falakon remegett, olyan alakokat idézve rajtuk, amik egyébként nem lennének ott. Fényük enyhe homályba burkolta a kõlabirintust. Egy árva szó sem hagyta el a szám, miközben átsuhantunk számos folyosón. Nem engedtem, hogy a lány menjen elõre. Minden újabb útelágazásnál kipislantottam a fal mögül, majd csak azután intettem neki, hogy indulhatunk-e. Nem találkoztunk senkivel idáig, de ha mégis kiszúrtak volna, a fal sötétjébe löktem volna Iriltet, hogy csak én bukjak le. Szerencsénkre erre nem került sor, még ha hosszabb útvonalat is kellett követnünk. Nem szándékoztam a mozgó lépcsõk felé menni; elég nagy zajt csináltak volna.
Bosszús voltam léptünk minden nesze, a fáklyák ropogása, de még néma társaságom miatt is. Idegességem minden saroknál a duplájára fokozódott, és sehogy sem tudtam elhessegetni a fejembõl. A homályból mindenhonnan rémképek kúsztak elõ, amikre összerezzentem, majd szemem meresztve rájöttem, hogy csak káprázott. Már lélegzetem is hallottam, mikor csikorogva lefékeztem az irdatlan faajtó elõtt. Még egyszer körülnéztem, utána megragadtam a magasra tett kilincset és elfordítottam. Az a legnagyobb meglepetésemre gondtalanul tárult fel.
~A prof tartotta magát az ígéretéhez~ bólintottam. Ideje volt, hogy mi is így tegyünk.
Hangtalanul siklottam be a bal oldali szobába, majd csuktam volna be az ajtót, mikor megláttam a lányt. Teljesen meg is feledkeztem róla, s most az iránta érzett haragom csatlakozott az amúgy is tetemes társasághoz odabenn. De azért nagyobbra tártam az ajtót, hogy beférjen. Egy hátraarccal és suhintással összehúztam a függönyöket, hogy ne lehessen látni kintrõl sem, ahogy fényt idézek a pálcámra. Hogy ugyan ki mászkált volna ilyen tájban odakinn? Magam sem tudtam, de úgy fel voltam paprikázva, hogy semmit nem hagytam a véletlenre.
Utólag mentségemre váljon, nem tudtam, mit csinálok. Mintha nem is én lettem volna, aki átvágta a kis távolságot a lányig és nagy elánnal a falhoz taszította õt. A belõlem áradó dühtõl talán még az õ hideg bõre is felmelegedett. Izzottam. Egyetlen szikra kellett volna ahhoz, hogy belobbanjak, mindent magammal söpörve, ami az utamba kerül...
– Mondd csak! Tulajdonképpen mért is... – suttogtam a homlokába, amitõl vékony páraréteg keletkezett a lány hideg bõrén. Pálcám fénye nem tört át hajának bástyáján, így csak csíkokat láttam márványszerû, káprázatos arcából. Elmém ajtaján egy gondolat dörömbölt: döntenem kellett, hogy melyik a fontosabb: megtudni a választ, miért játszadozik velem, vagy... csöndben maradni, hogy egyáltalán szóba álljon velem a lány ezentúl is... – Áh... – ráztam meg a fejem és hangom egyre elhalt – Nem számít... Felejtsd el...
Ellöktem magam a faltól, és akkor vettem csak észre, hogy jobb kezemmel elzártam az egyetlen menekülõ utat Irilt számára. Ismét megráztam a fejem és a szoba másik végébe mentem az asztalhoz, hogy ott keresgéljek.
Torkomat kaparták a szavak, mégsem mondtam semmit. Úgyis hiába beszélnék, mondandóm süket fülekre találna. Ígyhát inkább pálcám fényénél egy halom papír fölé hajoltam...

[Irilt Rooney]

Tíz óra előtt négy perccel már senki sem volt a klubhelységben rajtam kívül. Én pedig a szófán szunnyadtam el nagyjából negyed tízkor. A tűz pattogott, és kellemes vaníliaillat ölelt körül, amint a puha párnát magamhoz ölelve az igazak álmát aludtam. Csak az óra harangja riasztott fel, pontosan tíz órakor.
- Te jó ég! – sutyorogtam. Magamra néztem és csak a vaknak nem tűnt volna fel, hogy még mindig talárban vagyok. Hármasával vettem a lépcsőfokokat és úgy öltöztem át, mint aki égő házból menekül. Félig felhúzott nadrágommal szökdécseltem fél lábon hátra, mikor a poggyászomnak ütköztem és krumpliszsák módjára borultam hátra. Fél kézzel elkaptam a sárga ágyfüggönyt, másik kezemmel a fekete farmernadrágot. Felegyenesedtem és félve körbenéztem a sötétben. Mivel senki sem kuncogott, teljességgel megnyugodtam, hogy ez a kis malőr az én titkom marad. Fekete hosszú ujjút rángattam magamra és egy gyors fésülködést is megengedtem. ~ Legalább a hajam jó… ~ fintorogtam lemondóan, miközben a tornacipőmet rángattam fel. Ez volt a leghalkabb cipőm és a legkényelmesebb is.
Egészen a mai napig nem tudtam, hogy képes valaki halkan sietni és óvatosan futni, nekem mégis sikerült. Azaz senki sem riadt fel tőlem és gond nélkül kiértem a klubhelységből úgy, hogy senkivel sem találkoztam… persze a hugrabugosok jó gyerekek, eszükben sincs tíz után fenn lenni, olyankor már csak a szemük héját nézegetik – belülről. De hajnali ötkor bezzeg már fenn kukorékol egyik-másik…
Félénken pislogtam körbe, mikor kiléptem a teljesen üres folyosóra. ~ Na szép! Nem elég, hogy én elalszom, most még érte is én menjek! ~ morogtam magamnak, miközben a sarkon befordultam lehajtott fejjel.
Egy égész aprót felsikítottam, mikor csak úgy elém lépett a semmiből. Bal kezemet a szám elé kaptam, a jobbat pedig hirtelen a mellkasára tettem. Biztosra vettem, hogy egészen jól mulat azon, hogy a szívbaj kerülget. Egy másodperc alatt végigfutott az agyamon a délutáni kirohanása, aztán kicsit ellöktem magamtól, bár elég gyengének bizonyultam hozzá képest. A falnak támaszkodtam, a másik kezemmel pedig megdörzsöltem a szemeimet.
Parancsszóra lépdeltem mögötte. A leghalkabb-cipő-elméletem rögtön kudarcot vallott, mikor lépteim zaját elefántdübörgésnek kezdtem érezni a síri csöndben. Will persze óvatoskodva kukkantott ki minden sarkon, így csak annyit vettem észre néha, hogy hátratartott kezével jelez, ha szabad a pálya. Márpedig az volt. Ha tudom, hogy ilyen könnyű kiszökni… bár biztosan csak a tanári értekezlet alatt van ez így.
A hatalmas ajtó előtt én is megtorpantam. A tábla jelezte a tulajdonos nevét. Will egyszerűen kinyitotta, majd belépett, én pedig utána. hangtalanul betettem magam mögött az ajtót. Ő rögtön a szélső ajtót, az irodát támadta be. Hát persze, hogy ki akart hagyni a jóból... tornacipőmet az ajtó és kerete közé tettem, hogy ne csaphassa az orromra, majd mikor újra kitárta, rosszalló pillantással kerültem beljebb a kicsi és nyomasztó előtérből a tágas helyiségbe.
~ Mi lehet ez a fura szag? ~ tanakodtam, miközben Will elhúzta a függönyöket. ~ Gratulálok, okostojás! Most már a Hold fénye sem világít. ~ morogtam némán. A vaksötétben előkaptam a pálcámat.
- Lumos! – suttogtam úgy, mintha egy macskát kéne kihessegetnem. Pálcám rögtön elejtettem, mikor Will a vállamnál fogva a falhoz taszított. – Will! – nyöszörögtem fájdalmasan. Igen, tényleg beütöttem a fejem, de egyáltalán nem az fájt. Inkább a felkarom, amit olyan erővel szorított, hogy majd lecsavarta. Féltem. Komolyan megijedtem tőle. Remegve vártam, mit is kéne elmondanom, hogy mit akar tudni ennyire. Kiszabadulni persze hiába próbáltam volna és nem is tudtam. Nem moccantam egész addig, míg az asztal túlsó feléhez nem ért. Aztán felkaptam a pálcámat és megköszörültem a torkomat, de így is csak hallhatóan remegve sikerült a Lumos újra.
~ Miért? Mit miért? Hát ezt érdemlem? Mégis mi a nyúlbogyót tettem én, hogy úgy bánik velem, mint egy leprással? Vagy egy bűnözővel! A bűnözőket szorongatják és taszigálják. Ha úgy akar viselkedni, mint a veszett majom, felőlem! De akkor ezen túl jobb, ha elkerül ötméteres körzetben! ~ kis morfondírozásom közepette felfedeztem a tanárnő leveles dobozát, amit a polcon, nem pedig az asztalon tartott. Bár ott, Will előtt is hevert néhány boríték, ezek valahogy szokatlanul magasan voltak, még az ő méreteihez képest is.
- A levelei. – dünnyögtem semleges hangon, majd odatettem egy széket a polc elé és lábujjhegyre álltam. Nyújtózkodva leemeltem a fadobozt a helyéről és óvatosan leszálltam a magas székről. A karom sajgott és remegett egyszerre, mégis – ki tudja, hogy – megbirkóztam a láda terhével. Helyet csináltam az asztalon fél kezemmel, hogy elhelyezhessem a dobozt, miközben fél lábon, a felemelt lábam combján egyensúlyozzam a kazettát. Egy határozott mozdulattal eltakarítottam mindent az útból, majd gyorsan felegyenesedtem. Mikor Willre néztem, ahogy ott állt, alakja olyan nyugodtnak tűnt az alig fényben. Egy másodperc alatt átragadt rám az előző indulatossága. Nálam ez volt az utolsó csepp… hogy még csak bocsánatot sem kért az előzőekért! Lehet, hogy nem vagyok túl bátor, de azért nem hagyom magam!
A csöndben meglepően hangosnak tűnt a zaj, amit a láda hallatott, mikor az asztalra puffant. Szinte hallottam a visszhangját a feltűnően magas helyiségben. Most persze egyáltalán nem ez érdekelt. Ezúttal az én pulzusom szökött az egekbe, miközben a kazetta szélét markolásztam. Nem bírtam lehiggadni és mikor látni véltem, amint ködös tekintete rám szegeződik, elöntött a pulykaméreg. A fejem olyan vörös lehetett, mint egy pipacsmező. Fujtatva és tajtékozva léptem elé, majd a vita kezdéseként agy jókorát löktem rajta.
- Nem tudom, hogy mitől durrant be az agyad, de jobb, ha tudod, akármiért is haragszol, semmi jogod hozzá, hogy a falnak taszigálj és úgy szorongasd a karom, mintha citromot facsarnál! Képzeld el, magamtól is rájöttem, hogy erősebb vagy nálam, nem kell bizonyítanod is! És tudd meg, hogy nagyon fájt! – suttogtam éles hangon, ugyanis annyira azért magamnál voltam, hogy ne kezdjek el üvöltözni, pedig nagy kedvem lett volna hozzá. Aztán, mielőtt megszólalt volna, kezemmel sajgó felkaromat vizsgálgatva újra rázendítettem, most már inkább szomorúan, szemeim könnyekkel teltek. – De nem fájt annyira, mint az, ahogy ma viselkedsz velem! Tudnod kellene, hogy… hogy te… - szipogtam, hangom minduntalan elcsuklott, nem bírtam kimondani, könnyeim torkomat mardosták. Tudtam, hogy észrevette, hamarosan előbújó könnycseppjeimtől akadozik a hangom. De megint én szólaltam meg. – Te vagy a legfontosabb nekem! Sajnálom, de mást… nem adhatok! Nincs semmim, csak ez. – nedves arcomat törölgetve legszívesebben a falba vertem volna azt a naiv kis fejemet. ~ Hát ez most mire volt jó? ~ dorgáltam magamat, miközben reszkető lelkem még eddigi sérelmein sírdogált.

[Shirley Swinton]

Megint hosszúra nyúlt ez a „megbeszélés”. Tizenöt perc igenis hosszú idõ, ha az embernek fontos dolga van még az éjszaka folyamán. Nem értettem, minek kellett mindenkit odacsõdíteni csak azért, hogy ennyi idõ alatt lerendezzünk egy ilyen kis semmi problémát, mint a fáklyák kicserélése az egész kastélyban, és annak környékén. ~Ehhez egy mágiatörténet tanár mégis mire kell?! ~ zsémbelõdtem magamban. Közben persze érdeklõdéstõl csillogó szemem le sem vettem a mi drága igazgatónõnkrõl, sõt, még néhány értelmes tanáccsal gazdagítottam ezeknek a fafejûeknek a probléma-megoldási listáját.
Miután Miss Danaway elbocsátott minket, ráérõsen kanyarítottam magamra a köpenyem – csak semmi feltûnés. Már nem is kellett figyelnem ilyen apró-cseprõ dolgokra, mint például nyugalom sugárzása, még akkor is, ha ennek bennem semmi nyoma sincs. Már hozzászoktam, az ilyen kis dolgok nélkülözhetetlenek munkám során – és ilyenkor nem a jelentéktelen tanári állásomról van szó...
Készültem otthagyni székem, amit tizenöt hosszadalmas percig melegítettem, mikor Mr. Eppes lépett oda hozzám. Valamit karattyolni kezdett arról, hogy indítványozni fogja szakkörök létrehozását. Bólogattam valahogy úgy, hogy „milyen remek ötlet!” és „miért nem nekem jutott ez eszembe!” Még azt a közbeszólást is megengedtem magamnak, miszerint „mikor fogja vitára bocsátani?” Hangomból csak egy süket nem hallotta volna a lelkesedést és a tettvágy sistergését. Milyen régen is volt, mikor még Briançon-ban oktattak ennek elsajátítására. A saját hangom talán már meg sem ismerném, hiszen ha kinyitom a szám, álcát borítok megjelenésemre, pillantásomra, hangomra, de még minden apró mozdulatomra is. Persze mindezek túlzásba vitele ugyanolyan véteknek számít, mint ezeknek hiánya.
Hogyan-hogyan nem, végül csak sikerült kitépnem magam ebbõl a se füle-se farka beszélgetésbõl, fáradságomra utaló célzásokkal, amiket elõször nem volt hajlandó megérteni. Végtére is nagy nehezen felfogta azzal az egekben járó agyával... Egy hangos kellemes estét!-tel elköszöntem mindenkitõl, s utoljára még Eppes profnak intéztem egy mondatot:
- Holnap majd részletesen megbeszéljük, rendben? – bizonygattam – Most azonban, ha nem bánja... Önnek is jó éjt!
Lágyan biccentettem, majd fejem lehúzva kikecmeregtem az irodából és elsiettem a folyosón. Hihetetlen, némelyek milyen szörnyen idegesítõek és lerázhatatlanok. Eppes szegény megboldogult võlegényemre emlékeztetett. Bár ha úgy vesszük már a férjem volt... Csak és kizárólag azért mentem hozzá, mert a Briançon melletti hegyekben hatalmas birtokai voltak. Öröklési úton, és saját finanszírozásból kerültek hozzá. Ezeken persze titkos halálfaló különítmények mûködtek, amikrõl senki nem tudott – kedves Frederic-emet is beleértve.
Az esküvõi ceremóniát követõen minden papírt aláírtunk. A lagzi azonban kevésbé sikerült jól – számára. Sikerült kicsalnom egy hosszan tartó, undorító csókkal a terembõl a ház mögé, ahol rögtön hoppanáltam bennünket az egyik épületbe, ami –még – üresen állt. Õ persze nem rögtön arra gondolt, amiért odavittem. Rákapcsolt egy ki tudja, hányadik fokozatra tapogatás terén. Leráztam magamról fékezhetetlen karjait és egy jól irányzott rúgással le is cuppant rólam. A falnak vetõdött, aztán lecsúszott a porba, rozsdás szögek közé, amik fémesen csilingeltek, ahogy döngött a föld. Néhány beleállt az ülepébe, mely eseményt nem hagyta káromkodás nélkül. Követelte megtudni, miért csináltam ezt. Nem volt kötelességem, mégis elmondtam: azért jöttünk, hogy végezzek vele. Elmeséltem neki az indokokat is, legalább annyi tiszteletet megadtam friss férjemnek, hogy elmondjam, miért és miként sodorja magával a végzet szele. A monológom nem húztam el sokáig, s kezdetét vette minden idõk legridegebb, legvéresebb nászéjszakája. Szinte végeláthatatlannak tûnt, bár nem is kívántam, hogy valami véget vessen ennek. Átadtam magam a gyönyörnek, amit csakis azon az éjszakán tudott nyújtani nekem.
Egy hátborzongató, véres, hörgésekkel-sikolyokkal tarkított rémálom fõszereplõje voltam, papírforma szerinti kedvesem pedig ennek elszenvedõje. Sokat szenvedett. Rengeteget. Többet, mint szabadott volna, de oly ritkán adódott ilyen alkalom... És engem megrészegített vérének fémes illata, üvöltésének melódiája. A vörös nedû nem egy helyen itta bele magát örökre abba a gyönyörû, fehér ruhába. Csak azt a hófehér csodát sajnáltam; azzal már nem is törõdtem, hogy hitvesem éltetõ folyadék arcpírként is szolgált számomra. A karmazsinvörös tócsa csak nõttön-nõtt, lábam alá is beszivárgott.
Akkor, ott, a megtévesztés mestere kikelt magából. Eret metszett, csontot zúzott, s közben középkori dalokat énekelt. Én voltam. Abban az alig egy órában megmutattam teljes valóm szegény, szánni való férjemnek, aki nem tudta, mire vállalkozik...
Még egy utolsó, csontot remegtetõ, hosszú halálhörgéssel megtisztelt, majd könnyes szeme egy üveggolyóhoz vált hasonlóvá, és nyavalyás kezét nem emelte többet a testemre...
Azután persze vittem vissza a násznép színe elé, hogy könnytõl mosott szemmel bejelentsem drága hitvesem távozását. A jól begyakorolt monológom akkor, élesben nem is adhattam volna elõ hihetõbben. Az emberek – természetesen csak képletesen értve – vértõl ázott tenyerembõl ettek...
Szánalmas népség volt... A másik része pedig tûkön ült, hogy ne rontsam el a színjátékot.
Nem rontottam el...
És azóta is szüntelenül, hitelesen játszom ennek a soha véget nem érõ darabnak a szerepét. Nagyot sóhajtva álltam meg kis zugom ajtaja elõtt, és vettem elõ a kulcsom. A zárba illesztvén azonban kiderült, hogy se sem csuktam. Máris lõttek annak a kijelentésemnek, hogy „azóta sem hibáztam”. Feltéptem az ajtót, ám rögtön megbántam, hogy ilyen nagy zajjal közlekedtem. Ugyanis talán nem véletlenül maradt nyitva az az ajtó...
Halkan kattant a zár, mikor kulcsra zártam, aztán megindultam az irodám felé. Alig hallhatóan nyitottam ajtót, majd besurrantam a sötétbe....

[William Wilson]

Hogy rosszul éreztem-e magam, amiért rátámadtam a lányra? Igen. Borzalmasan. Nem tudom, mi ütött belém. Néha úgy viselkedem, amit fel sem tudok fogni... Rendben, tegyek úgy, ha muszáj, de ne úgy, hogy megrémisszem a lányt...
Lopva felé pillantottam, és fejbe vágott a látvány, amint reszketve fogja a pálcáját. Keserû tekintettel meredtem a papírosra magam elõtt. Csupán betûket láttam, nem pedig szavakat, legfõképpen nem tudtam felfogni jelentésüket. De össze kellett szednem magam. Mikor végre felfogtam a levél mondanivalóját, visszatettem a helyére. Sértette a fülem a lány hangja. Nem voltam képes rá nézni, de erre késztetett, mikor egy puffanással az asztalra fuvarozta a dobozt. Reszketésének ezennel már más jelentése volt. Dühös volt. Tajtékzott, amit meg tudtam érteni. Kezei lángoló sebet hagytak bõrömön. Hangjából sütött az indulat. Minden joga megvolt ahhoz, hogy a sáros földbe döngöljön. Mert oda való voltam... Nem feleltem, hagytam, hadd adja ki magából, amit valószínûleg már régóta gyûjtögetett magában.
A könnyeinek azonban nem volt joguk megrohamozni gyönyörû szemeit! Rosszul hittem, eddig nem éreztem magam igazán szörnyen. Hát, ha õ eddig nem is tette meg, én a Pokolba kívántam magam... Szavai pedig...
~ A karja...~ most is azt dörzsölgette. Nagyszerû... Úgy okoztam neki fájdalmat, hogy észre sem vettem. Hogy tudtam egyáltalán rossz szemmel nézni akár egyetlen kincset érõ porcikáját is? Nem fért a fejembe a viselkedésem. És mindennek ellenére... azok a szavak... az el-elcsukló hangja... immár teljesen összezavart.
Sajnálkozó pillantásom nem tudta felszárítani a könnyeit, kezem pedig nem indult, hogy ezt megtegye, mert alighanem visszautasította volna a segítségem. Amit meg is tudtam érteni... Ennek ellenére tettem egy lépést felé, immár fölé magasodtam. A sós víz a halántékán húzott két átlátszó vonalat, amik csillogtak a gyenge pálcafényben. Tekintetem bûnbánatban fürdött, szemöldököm kétségbeesetten szökött fel. Nem tudtam visszatartani a kezem, elindult, hogy elsimítsa a kis patakokat.
Ajtócsapódás, hangos léptek zaja volt ami megállította kezem közel a lány arcához. A hangtól a lélegzetem is kihagyott, az adrenalin felébredt addigi pihenõjébõl és elárasztott. A másik ajtó felé tessékeltem a lányt, miközben felröpítettem a dobozt eddigi helyére. Nagy szerencsénkre az ajtó nyitva állt, mi pedig beszökkentünk a fürdõszobába. Pálcám eloltottam, s füleltem, merre lép a robusztus láb. Az irodában. A középsõ ajtót résnyire nyitottam, kisiklottam, s ahogy sejtettem, a kijáratot zárva találtam.
- Piroinitio! - sziszegtem annyira halkan, ahogy csak tudtam, és szétolvasztottam a zárat. Intettem Iriltnek és remélhetõleg észrevétlenül tudtunk kislisszanni a tönkre tett ajtón át. Behúztam magunk mögött.
- Rohanj! - suttogtam izgatottan – Megyek utánad! Reparo! - köröztem az elfolyó kilincs elõtt. Az engedelmesen hömpölygött fölfelé, majd kifelé ágaskodva szilárdult meg, akárcsak új korában. Alighogy szilárd alakot vett fel, csúszva vetettem meg a lábam és a lány után eredtem. Lépteim csikorogtak, s ettõl a ténytõl a fogaim is, és befordultam a sarkon. Beértem a lányt, de nem álltam meg. A tanárnõbõl nem igazán néztem volna ki, hogy csak úgy futni hagyná a kémeket. Kivátlképp ha õ is egy a sok közül. Nem néztem, merre szaladunk, a fõ cél az volt, hogy eltûnjünk szem elõl. Ezért persze az nem jutott hirtelen eszembe, hogy a folyosó innensõ vége lépcsõhöz vezet. A menekülés elsõ szabálya: sose menj felfelé. Ezt minden bizonnyal Miss Swinton is tudta, tehát nem is kellett sokat agyalnom, merre vezessen az utunk ezután.
- Gyere! - vakkantottam Iriltnek, akinek nem hagytam gondolkodási idõt, megragadtam a kezét, így ösztökélve nagyobb tempóra és arra, hogy kövessen felfelé. - Még... egy folyosó... és... megállhatunk – lihegtem. Lóhalálban végigfutottunk egy rövid folyosón, majd a sarkon befordulva csúszva lefékeztem. A térdemre támaszkodva fújtam ki sípoló tüdõmbõl a levegõt. Vállam a hideg fallal hûsítettem. Tudtam, hogy nem maradhatunk itt túl sokáig. Azok az irdatlan kezek akármikor a nyakunkra kulcsolódhattak, ha nem figyeltünk... De hová tudtunk volna elrejtõzni?! Ahol... NEM LÁTHAT! Hát persze! Egy gondolat gyúlt elmémben. Messze van ugyan a hely, de ott megtehetem, amit már régestelen régen meg kellett volna, hogy tegyek... Mert ez nem az a hely volt, nem az a pillanat...
Az egész rohanás alatt visszhangzottak a lány szavai a fejemben. Nem értettem egyetlen szavát sem. De nem lehetett nem hinni annak a könnyektõl csillogó, õszinte szempárnak... És ettõl régóta szunnyadó mosolyom életre lobbant és szinte szétrepesztette az arcom ereje és melege. Egy egészen kicsit csillapítottam csupán rajta, s felnéztem a lányra. Hagytam lábaim hadd engedelmeskedjenek a lányban megbújó mágnesnek, ami szüntelenül magához vonzott. Ismét lenéztem rá, tekintetem az övében merült el, mikor megtalált, s nem eresztettem. Pillantásom elkomorult és ujjaim gyengéden simították a helyet, amelyre ezelõtt nem megfelelõen törtem be.
- Igazán... õrülten sajnálom... - hangom valahol a suttogás és a mormolás határmezsgyéjén járhatott. Összeszedtem gondolataim, s végre a hangom is megtaláltam újra – El szeretnék... mondani valamit... - A lépcsõk léptek döngését hozták fel – De nem itt – terítettem kezem ismét az övére – Gyere utánam... - a következõket már ismét vágta közben mondtam: - Van egy hely, ahol sosem talál meg... Messze van, de... tanárbiztos... - vigyorogtam rá, majd szemem a márványlapokra szegeztem.
A cél a hetedik emelet volt. Sok levegõbe, még több energiába került, hogy eljussunk. A lépcsõn felérve már lelassítottam és úgy mosolyogtam a lányra, hogy félõ volt, a szám egész fejem ellepi. Alig bírtam megtenni azt a néhány lépést a falig, amely olyan termekbe vezet, amit leírni úgysem lehet pontosan...