A Titkok Kamrája

[Voldemort]

[Voldemort]

- A legjobb hely jár neki. – simítottam végig a kerek mészfalak közé zárt teremtményt. Hosszú hónapok óta várok rá, hogy elvihessem őt oda, ahol elődje is tanyázott. Nem tagadom, ezzel elsődleges célom az, hogy döntéshelyzetbe kényszerítsem a Roxfort újdonsült igazgatóját. Az, hogy érkeztemről előre tudott, nos, ez csupán egy jelzés arra, hogy végre érezhesse, igenis eljött a választás ideje! Áruló lesz, vagy hajlandó együttműködni.
Sűrű köd szállt alá Anglia poros kis városkáiban. Mindig csak felülről látom őket, de a titkolódzó félhomályban lehet a leginkább érezni a jelenlétem. Ilyenkor érezhető csak igazán, milyen hatalmas úr vagyok. Ahogy az égből nézek alá a pornépre, s élvezem a hideg levegő nedves hűvösségét, csak arra tudok gondolni: Hatalmam határtalan, s ahogy az idő múlik, sötét leplem lassan az egész varázsvilágra árnyékot vet.
Aztán rálépek a kőpadlóra, pálcám suhintására bezáródik mögöttem az ódon faajtó. Ha valaha lennének érzéseim, azok biztosan csakis a Roxfort miatt lennének. Néhány hónap már eltelt azóta, mikor utoljára itt jártam. Legújabb talpnyalóm Jenkins lép színem elé, hogy lábaim előtt csúszva teljesíthesse óhajomat.
- Már a pincében hever. Félholtan… - nyöszörgi félholtra vált arccal.
- Vezess! – sziszegem magam elé, mire az felkel és irdatlan tempóban rohan előttem. Az ajtóknál megáll, a földet nyalva meghajol és előre enged, majd ismét hajlongva halad előttem.
Belépek a kis terembe. A falakon fáklyák függnek, fényük alattomosan kúszik fel a mennyezetre, majd halványan beborítják azt. A pókhálók száma végtelen, az összeaszott tetemekből megmaradt csontvázaké szintúgy.
- Hozd Swintont! – vetem oda foghegyről, Jenkins, pedig a földig hajolva távozik. Hát ketten maradtunk. Már vártam a percet. Egy áruló… számmisztika tanár… Hová süllyed ez az iskola? Most itt görnyed elõttem a porban a nyomorult nõszemély. Sikolyait visszaverik a csatornák falai, többszólamú kórust idéz a visszhang, engem pedig a legkevésbé sem hat meg rekedtes nyivákolása. Könnyes szemét rám emeli, majd látva arcomon a sötét mosoly uralmát, ismét leszegi és reszketve maga köré fonja a karját. Mögé siklok, jégszerû kezem végigsimítja portól ragacsos arcát, amit elránt kezem ügyébõl. Három ujjam beleváj állába, amitõl a vére is kiserked. Felemelem a fejét. Oly régen láttam a rettegés hidegét egy könnytõl mosott, fáradt szempárban. Érzem, amint langyos bõre átveszi kezem hidegét, és a vérét is lefagyasztja. Szája kifehéredik, amint összepréseli, szemét szintén összeszorítja, ami nem nagyobb szájánál. Egész feje a rettegés ritmusában remeg. Ez tetszik. Ha akarnék, akár táncra is perdülhetnék erre. Hûvös könnyeivel akár fel is takaríttathatnám a flasztert egy táncparkett erejéig. Gondolatomra újra csörgedezni kezdenek, mint valami apadni nem akaró gleccserek. Azon morfondírozom, miközben egyre közelebb hajolok arcához, hogy nem vájnak völgyeket a bõrébe... ~Ezen könnyen segíthetünk.~ azzal pálcámat megrántom, s a ki nem mondott átok fuvallata nyomán apró mélyedések keletkeznek bájos pofikáján. Alulról piros vére tör fel, bõrérõl sós könnye folydogál bele. Mutatóujjam körmével -addig két ujjammal szüntelenül tartva állát- az egyik vájatot kiszélesítem, -mélyítem. Már elég közel hajolok, hogy érezzem a rózsaszín, sós egyveleg drágán finom illatát. Mélyet szippantok belõle, majd miután megunom az aromát - eközben persze remegése és zihálása sokadik szintre fokozódik -, ellököm magamtól az arcot és felegyenesedek.
- Igazán kár érte - dünnyögöm a pálcámnak, amit a kezemben fogatok és minden szögbõl megvizsgálom, vajon melyik gödröcskébe illesszem az ujjam az elkövetkezendõk folyamán- A mondottak alapján egészen jól tanítasz, kedves... Mondd csak...- homlokát hátralököm, hogy a szemébe tudjak nézni. Ha be van csukva, igen nehezen megy.- Nézz csak rám, nem harapok... most még...- egy pillanatra felpattant véreres szeme, csordultig telve gusztustalan reménnyel. Mondatom végére azonban ismét a szemhéjával nézhetek farkasszemet. Ezennel valóban felbosszant és két ujjammal felrántom azokat. Bárhogyan is forgatja a szemét, méltóságom elõl nem menekülhet. Látom vörösen izzó szemem az övének tükrében. A látvány már igazán nem tud újat hozni a konyhára…
- Ne aggódj, nem fogsz szenvedni… - fintorgok- Most más dolgom van… Avada Kedavra…
Azzal egy nyikkanással el is dõl, és pofikájából bugyogó vér összeragasztja a port a feje alatt.
Hátam mögött halk suhanó léptek közelednek, majd pár méterre mögöttem megáll. – Pusztulj innen, Jenkins! – förmedek rá, már csak nyöszörgő szavait és szinte futva távozó lépteit hallom. – Swinton. Rooney-t ajánlottad erre a küldetésre. Elég fiatal, de hű volt hozzám. Megérdemli, hogy kitüntessem figyelmemmel. – szemeim elgondolkodva meresztem a friss hullán, melynek vére még patakként csörgedezik épp ott, ahol körmöm belevájt.
- Hozd ide! – fordulok meg, tekintetem merengő, de felvillanyoz az új ötletem. – A Roxfort udvarán van a kölykeiddel. Indulj! – hessegetem el, majd mikor már szirén alakja eltűnt a semmiben zsebembe nyúlok és a mocorgó tojást előveszem, hogy magam elé, a földre helyezzem. Pár lépést hátrálok, pálcám a kezemben. Elégedett mosolyt eresztve végignézem, ahogy a kis lény előbújva börtönéből felém kúszik. Tenyeremben vele siklok át néhány csatornán, mire eljutok egykori elõdje szállására. Végül lefékezem a „nagy koponya” elõtt.
- Hmm… - cirógatom meg az állát – kapsz majd egy frissen facsart tanárnõt, mit szólsz hozzá? – az fátyolos szemével csak pislog rám…