Az iroda

[Catherine Danaway]

Itt bárki személyesen is felkeresheti az Igazgatónőt.

[Irilt Rooney]

^{Re: Párbaj!}

Továbbra sem voltam tisztában a helyzet súlyával. Csak álltam, pálcámat fenyegetően Cass nyakához szegezve és vártam a csodát. Dan csak mormolt, Will meg kiabált… mért nem cserélhetek vele? Továbbra is bármit, de akármit megtettem volna, hogy megmentsem. Ez valahogy sosem változik…
Kisebb emlékzavarom támadt. Nem is igazán tudtam, mi történik körülöttem, inkább csak külső szemlélőnek tartottam magam. Egyáltalán nem voltam tisztában a tetteimmel, vagy szavaimmal. Miközben pilláim minduntalan összezáródni kívánkoztak, fejem egyre nehezebb lett. A külvilág egy összemosódott álomképpé változott, ahol az álmodó is csak elszenvedője a szappanoperába illő jeleneteknek. Saját kiabálásomra eszméltem csak fel…
- Én inkább vele maradnék! – harsogtam csípősen Will élettelenül elernyedt jéghideg kezét szorongatva a kastély kőfolyosóján állva. Szavaim inkább hatottak parancsnak, mint kérésnek. Tudtam, hogy nem fogja megérteni az óriásméretű banya. Hogy is érthetné? Mérget vettem volna rá, hogy soha életében nem voltak pozitív érzései senki iránt. Viszont én… ahogy Will immár teljesen nyugodt és karcolásmentes arcára pillantottam arra gondolva, ha csak pár másodpercet kések, akár el is veszíthetem, a szemeim ismét könnyekkel telve vizsgálgatják őt. Szívem mégis egészen nyugodt és már-már boldog. Talán még el is mosolyodtam volna, ha az a hárpia nem parancsol rám. Kénytelen voltam bízni abban, hogy mikor elválunk, mikor otthagyom Őt két halálfalóval és egy szintén magatehetetlen hollóhátassal, a tanárnő megtartva szerepét a gyengélkedőre rohan vele, nem pedig egy különös szertartás áldozati báránya lesz majd…
Teljes reményvesztettségről árulkodó tekintettel bámultam a huzattól lobogó gyertyalángot magam előtt, az igazgatói asztalon. Csurom vizes voltam... tetőtől talpig… Mégis leültem a barna bársonnyal huzatolt ódon székbe. Szűnni nem akaró fejfájástól lüktetett a fejem, ahogy pislogtam. A szemeim majd kifolytak a helyükről.
Az iroda tágas falai között az óra tiktakoló hangját és a kandallóban a tűz ropogását hallottam csak. Saját sóhajaim és sötét gondolataim minden külső hangot elnyomtak.
Kimondhatatlanul fáradt voltam, így legszívesebben az asztalra borultam volna és minden maradék energiámat arra használom, hogy egy igazán hosszantartó sírógörcsben átadjam magam az álmok birodalmának. Sokért nem adtam volna, ha ezt megtehetem.
Bár az igazgatónő rendkívül hosszasan megvárakoztatott, egy személy jelenlétével azonban számolnom kellett. Hosszú, egyenes barna haja most is ugyanúgy, mint már néhány órája, csapzottan ölelte körbe fehér arcát. Feltűnés nélkül néztem végig a mardekáros lányon. Nagyot nyelve nyugtáztam magamban, hogy bár most tökéletesen nyugodtnak és rendíthetetlennek tűnik, amint alkalma lesz rá, megbosszulja az udvaron történteket. Bár mondhatom, nem a legkellemesebb élményeim egyike, mikor a mellkasomba fúrta szúróeszköznek minősülő könyökét. Még most sem jutok rendesen levegőhöz.
Tekintetemet ezúttal a földre szegezve várakoztam tovább. Kételyeim támadtak azzal kapcsolatban, hogy biztonságban vagyok. Ez részint bosszantó, másrészt rendkívül aggasztó érzés.
Fogalmam sem volt, mit teszek. Ajkaim teljesen maguktól nyíltak szóra:
- Tudom, hogy most gyűlölsz ezért… ezért is. – kezdtem – De fordított esetben… ha Dannel történik valami és nincs ott senki… senki más – köhintettem, majd a torkomat köszörülve folytattam – Te is megtettél volna mindent, csak hogy megmentsd őt.
Fogalmam sincs, mit vártam ettől a helyzettől. Vagy egyáltalán tőle mit vártam. Biztos, hogy nem áll le velem bájcsevegni…
- Ha Dan bajban lenne és tudnád, hogy közel, s távol Will az egyetlen, aki segíthet rajta… vállalnom kellett a kockázatát, hogy utána te ölsz meg engem. Vagy Dan. Mert hát… Ő a legjobb batárom… - fejemet szégyenlősen lehajtva piszkáltam a pulóverem szélét, a varrásnál.
Még vártam, hogy hajam majd az arcomba hull, mikor feleszméltem, hogy még mindig csurom vizes, így sajnos nem képes elrejteni azt a bágyadt, mégis igen határozottan boldognak nevezhető mosolyt, ami az arcomra ült a gondolattól.

[Daniel Rooney]

Önelégült vigyorral várakoztam a távolból is igen feltűnő alak közeledésére. ~ Igazán bámulatos nőszemélyt sodort elém a kósza nyugati szél! ~ ha nem az adott helyen látom viszont fiatalkorom mélységesen gyűlölt és megvetett mentorát, talán elharsogom iróniától telve a fejemben megalkotott mondatot.
De szó, mi szó, meg kell hagyni, valóban bámulatos az említett asszonyság. Bár jól tudom, miért jött utánam, s hogy kisebb bajunk is nagyobb annál, minthogy mi lesz ezekkel a bárgyú idiótákkal, egy percre sem esett ki a szerepéből. Szinte perverz vigyorom ezennel hitetlenkedő grimaszba fordult, ahogy durcás kedvesem után pillantottam.
Egyetlen másodpercnyi szippantást nyertem meleg, virágillatú hajának illatából és csak ennyi, pontosan egyetlen pillanat választott el attól, hogy kecses karjánál fogva magamhoz rántsam kívánatos testét, karjaimmal satuba fogjam, hogy ellenkezni se tudjék és ismét megízleljem ajkainak csábító mérgét, melynek rabja lettem, már az első pillanatban.
Láttam magam előtt a jelenetet. Igen, pontosan tudtam, hogy megtehetném. Még ennél is biztosabb voltam benne, hogy bár büszkeségtől telve még magának sem vallaná be, mégis ez az, amire mindennél jobban vágyik galamblelkű kedvesem.
Most mégis… Fel nem foghattam, mi adott rá okot, hogy ismét sértett hercegnőként távozzon. Azt viszont annál jobban tudtam, hogy ebben a pillanatban semmit sem tehetek azért, hogy haragját csillapítsam. Ki tudja, mióta keresgél engem a nyakigláb nőszemély. A Nagyúr parancsa mindig az első. Ezért viselem a karomon az Ő jelét, nem pedig Cass-ét, bármily kegyetlenül is hangzik...
Nemtetszésemet stílusosan kifejezve felmordultam régi mesterem parancsszavát hallva, végül mégis megindultam, hogy összekaparjam a nyomorult kis balek élő maradványait. Még egyszer rideg pillantásomat szívem egyetlen választottjára vetve visszapillantottam, aztán megpróbáltam összerakni a szétesett lúzert. Legszívesebben magam fojtottam volna a fekete tóba ezért a flegma viselkedésért, de ilyesmire most nem volt pazarolni való időm.
A sötét kőfolyosók majdnem csak ismeretlen helyszínekként mutatkoztak be előttem. Talán csupán egyszer, vagy kétszer jártam a rideg kőerődítményben. Lelkiállapotomnak valahogy mégis ez a környezet tette meg pozitív hatását. Ez volt a legjobb hely arra, hogy értetlen, elfojtva maradt csalódottságomat egy kis időre elraktározzam mélyen magamban. Még csak arra sem hagytam magamban lehetőséget, hogy időnap előtt feldolgozzam esetleges sérelmeimet, mert ezekből biztosan csak bennem rejtőzködő düh szikrája kapna lángra, hogy aztán erdőtüzet csináljon. Még csak bele sem akartam gondolni, mivel sértettem meg őt ismét… talán másra számított? Félre ismert? Azt hitte, a halálfalók élete csupa lázongás, vérözön és lángtenger? Egyáltalán nem! Kapok egy parancsot a Nagyúrtól és amint csak lehet, minden mást félretéve végrehajtom. Mert végrehajtom… bennem még sosem csalódott. Hű vagyok hozzá, míg csak egy csepp vér is marad megfáradt testemben. S ha tehetném, halálom után önként állnék inferusnak, hogy így is csak őt szolgálhassam.
Persze… mindjárt sejtettem, hogy mindhiába határozom el magamban, hogy erre a gondolati ösvényre csak azért sem lépek rá, végül mégis elkezdek agyalni a dolgon. És ahogy előre nézek, ott állok a folyosón, lelkem rongybábúként csuklik össze, mikor hosszú időkre az utolsó pillantást nyerem márványkőszobor kedvesemtől.
Csak a kamra lejárata előtt nem sokkal tudatosult bennem, hogy életem legnehezebb küldetésére készülök. Bár sok jó között a legjobbnak tartom magam, hibázni bárki hibázhat. Rendet kellett tudnom magamban ahhoz, hogy ne szúrjak el semmit és biztosan túlélhessem. Egyre lassabban csoszogtam a „tanárnő” mellett, mire végül lemaradtam és megálltam.
- Menjen csak Swinton nélkülem! Hátramaradt valami, ami nélkül nem teljesíthetem a küldetést! A Nagyúrat csak bízza rám! – a választ, vagy ellenkezést már meg se hallottam volna, hisz úgyis olyan mindegy volt. alig ismervén a helyet visszarobogtam ugyanazon az útvonalon addig, míg utoljára láttam szívem hölgyét, onnan pedig már ismerős volt a járás az igazgatónő tágas irodájáig.
Az ajtóban dühöngve ácsorgott épp az, akit kerestem. Közeledtemre rögtön felfigyelt, én kicsit sem próbáltam már titkolni, hogy hozzá jövök. Nem túl erősen, de határozottan megragadtam mindkét karját, hogy magammal szembe fordítsam és a szemébe nézhessek. Csillogó szemei tükrében veszett el mindaz a csoda, amiről én már gyermekkorom óra nem is hittem, hogy egyáltalán létezik.
- Ha tudnád, hogy most látsz utoljára, mit mondanál? – harsogtam, szinte parancsolóan az arcába. Csak tudni akartam. Tudnom kellett! Ha elutasít, ha elküld a francba, akkor már mit sem számít, ha odaveszek! Viszont ha élteti bennem a hitet, ha csak egy mákszemnyi esély is van arra, hogy elveszítve önmagát és esetleges boldogságának minden lehetőségét, hozzám láncolja magát, akkor biztos, hogy addig küzdök majd érte, míg csak tehetem, míg karjaim mozognak, míg van szívem, hogy neki adjam.

[Cassandra Muldoon]

Sáros csizmáim halkan dobbantak a márványlapokon. Megszabdalt köpenyem esetlenül libegett mögöttem. Szemem máglyahalált halt gödrében, mert még ébren kellett maradnom. Néhány nedves hajtincsem dühben fortyogó arcom hûtötte. Belsõ forradalmaim tüzének azonban kívül semmi jele nem volt. Mintha csupán egy rideg lány rémisztõ nyugalma tette volna ragacsossá a levegõt, néhány lépéssel a többiek elõtt. A hideg szempár oldalra fordult; hat lépés. Csak ennyi választotta el õt társaitól, de õ nem állt meg. Ehelyett megemelte vékony lábait és felsietett a lépcsõn.
A cukormázhoz hasonló negédes hang elért hozzá. De nem állt meg Iriltért, egy pillanatot sem vesztegetett olyanra, aki nem érdemelte meg. Számára ezennel nem volt olyan a világon, aki megérdemelte volna.
Sietett tovább; a menetszél megdermesztette vacogva forrongó bõrét. Néhol párás ablakok engedtek némi fényt a lány márvány arcára, máshol fal vette el tõle ugyanezt a világosságot. A fáklyák lángjai sem tudtak érzés remegni a fehér bõrre, s az üres szempárba.
Mielõtt rájöhetett volna, mit is jelentett ez az egész, a tölgyfaajtó már ott magasodott elõtte. Fehér ujjai kettõt koppantottak a fán, majd mint apró kígyók fonódtak a kilincsre. Pergamenillat áramlott az egyre nagyobb résen át, ahogy nyílt az ajtó. A terem éppoly üres volt, mint a lány lelke. A padló nyikordulása végigrezdült a levegõn, amint az asztallal szemközti kényelmes fotelhoz ment, s lassan leereszkedett rá. Nem dõlt hátra, háta olyan egyenes volt, mintha ráparancsoltak volna. A függönyt fürkészte minduntalan, arra sem figyelt fel, hogy Irilt is megérkezett.
Halottak közt jellemzõ a csönd, ami az egész termet nyomasztotta. Nem vettem le a szemem egy pillanatra sem a függönyrõl, s mégis, Irilt hangjára irányába kúszott a tekintetem. Magamhoz képest igen türelmesen hallgattam végig a mondókáját. Végzett, vagy lehet, hogy csak szünetet tartott, de én megszólaltam:
- Tudod, mit? Elismerem, volt idõ, hogy megtettem volna ezt... De...
A kis pofátlan közbevágott. Ezáltal mintha jól megrángatta volna bennem az egész eddig érzett indulatom, mert forró lepelként terített be ismét. Hiába tudtam utólag, hogy észnél kellett volna lennem.
Egy hirtelen mozdulattal összerántottam a köpenyem magamon és a másik pillanatban már két lábamon magasodtam a leányzó fölé. Közel hajoltam hozzá, s ekkor szólalt meg a vészcsengõ odabenn. Ha itt végzek vele, vége az én életemnek is – kirúgás-veszély izzott a levegõben. Keserûen elhúztam a szám szélét, s ahelyett, hogy bársonyos orcájába sziszegtem volna, leüvöltöttem a szemöldökét a helyérõl:
- ENGEM TE NE MERÉSZELJ MAGADHOZ HASONLÍTANI!
Felegyenesedtem, s a sáros csizmák ismét elindultak, ezúttal az ajtó felé:
- Majd odakinn várakozom... - mondtam közömbösen, végül betettem magam mögött az ajtót.
A folyosón a falnak vágtam a hátam és idegesen a hajamba túrtam. Csalódott voltam és ingerült. E kettõ külön-külön is szörnyû az én esetemben, de ekkor szinte elviselhetetlen volt. Minden erõmre szükség volt, hogy megfékezzem magam és ne törjek be az irodába kiontani annak a förmedvény lánynak az életét. Dübörgés hallatszódott a folyosó végérõl. Önkéntelenül is arra néztem, habár semmi jó érkeztét nem várhattam. Láttam közeledõ alakját, szinte éreztem, hogy fölém magasodik, keze azonban mintha más karját szorította volna meg. Szám résnyire nyitva volt az ámulattól. Szemöldököm enyhén összevontam, nem értettem j9vetelének okát. De ahogy hallgattam zengõ baritonját, benne azzal a megmagyarázhatatlan éllel, tulajdonképpen minden tiszta és érthetõ volt. Abban a percben. De nem tehettem meg a pillanattal, hogy azt mondjam, amit kell. Mert azt nem tehettem, tekintettel arra, ahová megy, és aki miatt. És utólag rádöbbentem, hogy talán tényleg nem is várta a választ, ami a torkom feszegette, s amit még nem hallhatott meg. Idegszálaimon táncot jártak különbözõ érzelmek, a legtöbbet beazonosítani is képtelen voltam. Végül õk gyõztek.
Lehajtottam a fejem, hogy visszavonulót fújjak könyörtelen könnyeimnek, és ezáltal összeszedjem magam. Vettem egy mély levegõt, amit nem eresztettem ki. Az ifjú kabátjának képe remegni kezdett, s nemsokára teljesen elhomályosult. A levegõt azóta sem fújtam ki... Tudtam, ha így teszek, a könnyeim is megindulnak.
Mielõtt végleg döntöttem volna egy sóhajt szakadt fel belõlem, arcomra árasztva könnyeim a legutolsó cseppig. Jó neveltetésem itt is kiütközött, hiszen felelnem kellett egy feltett kérdésre. Felemeltem a fejem, habár az áradás még nem apadt el, rendeztem arcvonásaim, majd színtelen hangon suttogtam:
- Ég veled.
Ennyi tellett tõlem, nemes egyszerûséggel. Kíváncsi voltam arcának minden elkövetkezõ rezdülésére, amelybõl megsejthettem, mit várhatott tõlem. Belebámultam a barna ûrbe, és emlékezetembe véstem a pillanatot, mikor karja még egyszer, utoljára beleforrasztja bõrömbe a mindenséget, s a rövidesen múlttá váló jelent...

[Catherine Danaway]

Halálfalók! Az én iskolámban! Mindig ez van, ha a Nagyúr az épületben tartózkodik. Egy egész garmadával érkezik és a legszörnyûbb, hogy semmit sem tehetek. A legtöbb, ami tõlem telik, hogy karantént rendelek el. Így minden tanítványom szem elõtt van, nem mászkálhatnak a folyosón. Így nem túl valószínû, hogy belefutnak egy ilyen agresszív tuskóba, aki aztán kedvére játszadozik a gyerekekkel, ki tudja milyen ocsmányságokat mûvel velük?
Határozott léptekkel, elszántan közelítek a párocska felé, akik nem szégyellnek igazgatójuk ajtaja elõtt enyelegni azok után, hogy a lehetõ leghatározottabb tiltás ellenére elhagyták az iskola épületét. Éget a kíváncsiság, kiket fenyegetek majd perceken belül eltanácsolással. Ms Muldoon és… hiába meregetem a szemeimet, egy név sem ugrik be az arc láttán. Ruházata alapján õ is egy a halálfalók közül. Pár lépésnyire állok meg tõlük karba tett kézzel, félig felvont szemöldökkel.
- Ön iskolánk tanulója? – vonom kérdõre a pofátlan alakot. A válasz nyilvánvaló nem. Nincs közöm Muldoon iskolán kívüli tevékenységeihez, de azt nem engedhetem, hogy az iskolában találjon egymásra a szerelmes pár! Jobban tenné, ha távol tartaná magát az ilyen alakoktól! – Megkérhetem, hogy távozzon? – ebben a helyzetben is igyekeztem a tõlem telõ legnagyobb udvariassággal beszélni, de hiába próbáltam volna dühömet leplezni, az úgysem sikerül.
Végre megkaptam a nekem járó figyelmet. Muldoonnak intettem az ajtó felé, aztán a halálfalóra tekintettem. – Nem fegyelmezhetem, az nem az én hatásköröm. De szeretném, ha a saját dolgával törõdne és nem az én tanulóimmal! – kemény pillantással váltam el az ifjútól, majd beljebb tessékeltem a hölgyet.
Hatalmasat csapódott mögöttem a faajtó, miközben én színpadiasan az íróasztalom felé vonultam és a székem elé álltam. Le nem ültem, csak odaálltam, két kézzel az asztalra támaszkodtam és közelebb hajoltam az elõttem ülõ két hölgyhöz.
Ajkaim már épp szóra nyíltak. Már majdnem elkezdtem mondani a szokásos monológot, ám biztos voltam benne, hiába zúdítottam volna rájuk a dühömet és a szokásos szentbeszédet, az egyik fülükön be, a másikon meg ki. Ehelyett szépen felegyenesedtem, a szoknyámat megigazítva kényelmesen helyet foglaltam, majd hátradõltem.
Csak húztam az idõt. A csend feszültvolt. Jó három-négy percet is üldögéltünk ott, mire lehiggadtam annyira, hogy hangom ne rikácsolás legyen, hogy végre palástolhassam a dühömet. Így hát, akár egy baráti beszélgetésen szólaltam meg:
- Nem érdekel, miért, ki után, vagy kivel, vagy egyáltalán hogyan léptek ki az iskola ajtaján, miközben karantén volt. És legkevésbé sem segítene a helyzeten a mentegetõzés. Konkrétan teszek rá! Méghozzá jó magasról! – suhintottam egyet a pálcámmal, mikor egy csésze gõzölgõ tea szállt elém. Lassan belekortyoltam. A kedvencem! Veszélyes teafüggõ vagyok, errõl igazán nem tehetek…
- Igazság szerint nem ismerem magukat. De higgyék el, sokat tudok arról, milyen ennyi idõsen, hogy milyen dolgok nyomják az ember vállát. Ilyenkor persze elvárják, hogy ne vegyem elõ a hegyi beszédet és tegyem félre a szövegelést, de fõleg azt, hogy bánjak magukkal felnõttként. Csak az a helyzet, bogárkáim, hogy semmit sem adnak ingyen! Az élet nem habos torta! Ideje lenne megfontolniuk, mit akarnak kezdeni magukkal! Amennyiben idõnap elõtt a föld alá akarnak kerülni, akkor igazán jó úton haladnak! A szomorú igazság az, hogy az iskola nem azért van, hogy legyen hol aludni, ha épp nem otthon vannak! Itt megkapnak mindent ahhoz, hogy túléljék, amíg csak lehet. Csak magukon múlik, mihez kezdenek vele. Ezen érdemes elgondolkodni! – pár pillanatig még az arcukat vizsgálva figyeltem õket. Aztán felálltam. – Köszönöm a figyelmüket. Ha megbocsátanak, elõttem még tengernyi teendõ áll! Holnap tanítás után jelentkezzenek a gondnoknál a büntetõmunkáért! A viszont látásra! – intettem az ajtó felé, mire az kinyílt.
Pontosan tudom, mi az a munka, amire emlékezni fog élete végéig ez a két úrilány és biztos, hogy hármónk közül csak én fogom élvezni. Ajkaim csak az ötlettõl mosolyra húzódtak és máris szebbnek éreztem a világot magam körül.

[Daniel Rooney]

Sziklaszilárd önbizalommal és rezzenéstelen arcizmokkal vártam a végső döfést. Nem tudhattam, mit felel, de azt biztosra vettem, meggondolatlanul nem vet elém akármit. Biztosan tudja, tudnia kell, mit várok.
Nem nézett rám, de pontosan láttam, mi bujkál a szemeiben. Vagy inkább mit rejteget. Már majdnem bizonyos voltam, hogy nem felel semmit. Rövid életem talán legszebb pillanatait adta nekem ez a törékeny teremtés, s én azóta is bármit megtennék, hogy védelmezhessem. Akkor mégis mi a lócitromot ácsorgok, akár egy mamlasz? Egy mozdulat, egy odaillő szó után keresgéltem az agyamban. Nem találtam! Egy árva szót sem voltam képes kinyögni, hogy vigasztaljam, hogy támasza legyek, hogy bocsánatot kérjek, ha netán megbántottam odalenn, az udvaron. Semmi! Az agyam mirelit-üzemmódra kapcsolt. Töltés. Kérem várjon!
Én meg persze vártam... Megkésve pár másodpercet nekem is feltűnt, a szája megmozdult, hangját így is csak késve hallottam. Továbbra is csak álltam, szemeim az övéibe fúrtam, hogy semmitmondó hangját és szavait figyelmen kívül hagyva érzelmet találjak bennük. De mi lehetne ékesebb jele szomorúságának, mint könnycseppjeinek zuhataga? Szinte üvöltik a képembe azt, amit valójában hallani vágyok.
Miközben agyam újraindult, éreztem, már bőven lekésett arról a pillanatról, amiben cselekedni kellett volna. Mindenem zsibbadt, mintha valóban lefagyott volna mindenem. Karjaim engedtek a szorításból, szomorú-ázott-kutya-tekintetemet a szokásos, semmit mondó szürkeségre cseréltem.
Most… erre mit mondjak? Mit kéne mondanom? Kéne egyáltalán mondanom valamit? Vagy kérdezzem meg ezt? Az olyan elcsépelt… ráadásul a lehető legbénább válasz. Hogy mondhatná meg, hogy mit kell mondanom? Azt nekem kéne tudni! Valami frappánsat. Vagy valami hasonlót, hisz „Jótett helyébe jót várj.”
Nem tudom, mennyi ideje álltam ott, két karját fogva. Óráknak éreztem, de lehet, hogy csak néhány perc, vagy egy-két pillanat volt. Még mindig kerestem magamban a választ. És a semmiben kerestem az ő válaszának jelentését. Gőzöm sincs…
Lehet, hogy annyira kerestem üres szavainak bármilyen kapcsolatát a jelennel, hogy én magam, a saját érzéseimet pumpáltam bele. Akkor megérdemli, hogy azzal a mondattal zárjam életének legnagyobb tévedését, ami elsőként beugrott. Végre beugrott!
Közelebb léptem, még közelebb, ha lehet. Már nem néztem le rá, nem akartam újra megcsókolni és nem akartam, hogy akarjam. Állam a homlokát súrolta, puha bőre bársonyként simogatta kissé borostás államat. Egy utolsó, hatalmas szippantást nyertem vaníliaillatú hajából. Hiba volt.
Azzal a felismeréssel, hogy gonosz kis lelkem mindennél jobban vágyik a fizikai kapcsolatra vele, szinte elkaptam kezeimet jéghideg karjáról, inkább ökölbe szorítva magam mellett tartottam őket. De… aztán mégis lenéztem rá, jobb kezemmel gyengéden felemeltem az állát, s néhány centire tőle megálltam.
- Hát mosolyogva halok meg. – suttogtam. S bár a legnehezebb dolog volt a világon, mégis elengedtem őt. Kezem lehullott, vissza testem mellé, izmaimat megfeszítve parancsoltam magamnak, hogy végre távolodjon három lépést, majd felfigyeltem a rikácsoló hangra mögöttem. Szemem végig a lányén tartottam, arcizmaim ebben a helyzetben inkább kegyetlennek tűnő, szemtelen mosolyra húzódtak. Mérhetetlenül büszke voltam magamra. Ezzel bebizonyítottam, hogy régi énem ura a testemnek, hogy én irányítok és nem az a betegesen erős vonzalom, amit Cass iránt érzek.
- Ígérem, nem lát többé! – feleltem vigyorogva a bájos asszonyságnak, miután ő elküldött a búsba, ám tekintetem Cassen ragadt. Mit ne mondjak, örültem a fejemnek! Végre sikerült olyan kétértelmű hangnemet felvenni, mint amivel ő „küldött el”, miközben „maradásra kért”. Értse, ahogy akarja! Két legyet egy csapásra: A diri néni is megnyugodhatott. Remélem, tud majd azért aludni.
Sejtettem, mi az, ami a kamrában vár majd. Egyszerűen, stílusosan távoztam az iroda elől, suhanó lépteim ugyanazon az úton vittek vissza a kamra bejáratához. Swintont már sehol sem láttam! Remélem, megkapta a büntetését… miattam.
Maga a Nagyúr, Ms. Swinton, egy másik halálfaló és természetesen őnagysága, idősebb Daniel Rooney várt rám a pincében. Mivel egyikük sem vont rögtön kérdőre, a Nagyurat nem érdekli a magyarázatom. Színe elé érve lépteim lassultak, majd térdre rogytam előtte, miközben a szemébe néztem. Jeleztem alázatom, a seggnyalásra meg biztos, hogy nincs szüksége.
- Megvárattalak, mesterem. Megérdemlem a büntetést. – hangomban is megjelent legmélyebb tiszteletem, s pontosan tudtam, ezelől úgysem menekülhetek sokáig. Ha valaha meg kell halnom, ha az nem természetes halál, hát haljak az ő keze által! Ennél jobban nem köphetnék apám szemébe! Minden vágyam volt, hogy végignézhesse, ahogy hőn szeretett egyetlen fia saját vérében fürödve kileheli bűnös lelkét, hogy megkezdje örök kárhozatát.