Kutatás - Taunton

[Anthony Russel Cavendish]

Taunton városka felett igen borús felkõk gyülekeztek. Bármelyik pillanatban megindulhatott az égi áldás, de nem is igazán érdekelt, hiszen rövid látogatásra jöttünk, ha minden igaz. Egy árva szót nem szóltam, csak követtem Rooney-t, aki úgy tûnt, nagyon is tudja, merre tartunk. Körbenéztem. Egészen kellemes kis városkának tûnt, még a szürkületben is; nagy kár, hogy fikarcnyit sem érdekelt a kastélynak tetszõ iskola, vagy a fényekben sziporkázó sétálóutca. Úgy festett, fordítva is így van, hiszen az emberek elsiettek mellettem anélkül, hogy egyetlen pillantást vesztegettek volna rám.
Õszintén megvallva jó volt, hogy Rooney velem jött. Bizonyára õ is tudta, hogy ha rosszul sülnek el a dolgok, és mégsem tud az illetõ válaszolni rendesen, eljárhat a pálcám. Õ majd csak akkor engedi, hogy megöljem, ha tényleg nincs más, amit meg lehetne tõle tudni. Méhogy nem akarom megtudni, miért halt meg... Ennyire még nem vette el az eszem a fájdalom. Legalábbis vannak olyan napok, amikor az eszem elõbb jár, mint a kezem; és a mai talán olyan nap.
Néhány esõcsepp egy autó tetején plattyant, ami mellett éppen elhaladtunk. Felnéztem a haragoskék égre, aztán a fejemre húztam a csukjám, hogy csak azt láttam, amit kellett. Az elsõ pár cseppet sok ezer követte egyszerre. A talpam alatt elsikló macskakövek között lassacskán patakok folytak, s éreztem, hogy a köpenyem ujján ugyanez volt várható.
- Jó lesz, ha hamar odaérünk - jegyeztem meg keserûen. Türelmetlenül szeltem át egyik utcát a másik után, végül megérkeztünk egy házhoz, melynek túlsó fala a folyóvízbõl nyúlt fel. Az innensõ falról hámlott a vakolat, s az ajtó sem a közelmúltban lett kicserélve. Megragadtam hideg ujjaimmal a félig leszakadt kopogtatót, ami már az elsõ koppantástól a kezemben maradt. Fintorogtam, majd az ablak alatt burjánzó gaz közé hajítottam. Ekkor meg is hallottuk a kesernyés hangot odabentrõl:
-Nem fogadok most senkit.
~ Ahogy elnézem máskor se.~
- Pedig jobban járna, ha maga nyitná ki az ajtót, mintha mi... - mondatomat félreérthetetlen hangsúllyal zártam. Odabentrõl semmi nesz nem hallatszott. De mielõtt a pálcámért nyúltam volna, a padló nyikordult, s az ajtó is résnyire tágult.
A résben megjelent egy õszülõ férfi ráncokkal barázdált arca. Fátyolos szeme kétkedõn mért végig elõször engem, mintha nem hinné el, hogy bármit is árthatnék neki. Rooney-ra térve azonban a szeme kétszeresére tágult, s máris tudta, hol a helye. Kapkodva húzta el a tolózárat, majd kitárta az ajtót. A kinti friss levegõ után szinte köhögnöm kellett a dohos környezetben, mikor beléptem a szûkös elõszobába.
- Erre, erre! - invitált minket, s kezét-lábát törte, hogy fél percen belül rendet varázsoljon az egykor talán konyhának nevezett lyukban. - Üljenek le!
- Arra semmi szükség, nem maradunk sokáig. - vágtam rá rögtön - Nem maradunk sokáig, csak néhány kérdésre keresünk választ. - szemében egy pillanatra félelem villant, ám mégis, hangja nem remegett, mikor megkérdezte:
- Milyen jellegûekre?
Hátizsákom az asztalra tettem, ám még mielõtt kiborítottam volna a tartalmát, hideg tekintetem rá meresztettem:
- Remélem, nem kell külön mondanom magának, hogy ami itt elhangzik, máshol nem fog... - elégedetten nyugtáztam, mikor pupillája olyannyira kitágult, hogy majdnem teljesen kitöltötte fátyolos szemét. - Helyes.
Egyetlen mozdulattal felfordítottam a táskám, de csak vigyázva, hogy a tartalma ne darabokban végezze. Felnéztem az öregemberre, majd belekezdtem:
- Csak annyit akarok tudni: képes-e arra, hogy ha ezek egyike zsupszkulcs volt, visszafelé mûködtesse?
Kérdésem után kínos hallgatás vette kezdetét. Még a csend is elhallgatott. Csupán egy szú nesze törte meg a csendet, amint a körülöttünk lévõ bútorokat nassolta. Engem pedig kezdett megint elönteni a kétségbeesés, amiért megint zsákutcába jutottam. A vénség végül belekezdett:
- Tudják, nagyon régen végeztem hasonló mûveletet. És.. és akkor is csak közremûködtem! Nagyon bonyolult, összetett és hosszadalmas... Rég volt, nem is csináltam valami sokszor... Nem tudom, hogy...
Nem is emlékszem, mit hebegett még össze, hogy javítson a helyzetén. Már akkor tudtam, hova fog kilyukadni, mikor belekezdett. Mialatt beszélt, a karomon feszülõ tokból a tenyerembe csúsztattam egy kést. Fejemben ismét leszállt a düh jól ismert köde, s mikor kiejetette e szavakat: "nem tudom", a kést döfésre emeltem. Azonban bevillant a sûrû köd ellenére, hogy Rooney nem hagyná õt megölni idõ elõtt. Õ amúgy is közelebb állt hozzá, el sem értem volna odáig, ha rajta múlik. Így viszont dühömet csak az asztalon ereszthettem ki; úgy belenyestem a lapjába, hogy az még remegett ott egy jó darabig. Kiszakadt belõlem egy dühödt morgás. Nem tudtam visszatartani, de ez nem volt gond; ha benn marad, nagy károkat okozott volna...
Ahelyett, hogy mindent összeborítottam volna, leültem egy közeli székre, ami úgy festett, hogy talán nem dõl össze alattam. Hogy haragom valahogy levezessen, olyan erõsen nyomtam bele az ülõkéjébe az ujjaim, hogy kifehéredtek teljesen. Tudtam, hogy gyorsan kell megtudni tõle, amit tud, mielõtt elszabadul a pokol, így ráförmedtem az öregre:
- Most mégis mi a Merlin-verte hétszentséget csináljak?!

[Daniel Rooney]

Rég volt már, hogy ezen a környéken akadt dolgom. Valamilyen kimondhatatlan okból szerettem ezt a helyet, mindig olyan furcsa nyugalommal töltött el, akárhányszor megpillantottam az útkereszteződésekben fölém emelkedő szobrokat, vagy épp elsuhant mellettem egy olyan benzinhajtású fémdoboz, amibe a muglik oly nagy szeretettel tették be hájas alsó felüket, hogy mágia híján az vigye őket A pontból B-be. Persze az sem volt utolsó, hogy az itteniek még nem lettek megfélemlítve. Akárhányszor végigmegyek Londondon, minimum tizenöt copfos kislány menekül előlem sikítva a mamájához, aki hasonlóan rémült szemekkel követi lépteimet, míg csak látótávolságon belül vagyok. Igen, ők már megtanulták, kiktől kell tartaniuk. Itt viszont még nem volt komolyabb muglivérontás, így akár kivont pálcával is végigmasírozhattunk az utcákon.
Tony szavaira csak egy mordulással válaszoltam. Azért ő sem gondolhatta, hogy csak úgy az utca közepén hoppanálni fogunk. Mégis hogy nézne az ki? Ki tudja miért, talán a tegnap éjjel rám törő álmatlanság miatt, de ezen a napon különösen idegesítettek az effajta hozzászólásai.
Odaérve a házhoz bevallom, kicsit meglepődtem. A környék sokat változott az elmúlt évben, de az omladozó falú kuckó körül csak a gaz burjánzott el, s a szokatlan, borostyánhoz hasonlatos növény, egyre kuszábban fonta körbe, de ez minden. Félreértés ne essék, legkevésbé sem kívánkoztam ebbe a putriba, de kellett nekünk ez a vénember, illetve az, amit tud.
Unottan bámultam az öreg arcát, mikor a szemei felragyogtak szerény személyem láttán. Szemeim szánalommal telve összeszűkültek alázatos, ám félelemmel teli vigyora láttán. Egy sóhajjal vettem tudomásul, hogy akárhova megyek, apám híre megelőz. Persze sosem jutottunk volna közelebb a célhoz, ha nem ismerné a vénember a családom tekintélyét, időnként persze borzasztóan dühítő volt ez az egész felhajtás a Rooney nemzettség körül.
Anthony valóra váltotta reményeimet. Egy szót sem kívántam szólni. Elhoztam ide, segítettem amennyi tőlem tellett, de nem én akartam meggyőzni a szottyos szimatszatyrot arról, hogy segítsen. Egy ideig úgy véltem, ehhez bőven elegendő maga a jelenlétem.
Miközben ezek ketten végezték a dolgukat, körbejártam a dohos szobát. Értem én, hogy nagy munkában van, infókat gyűjt cserébe zsupszkulcsokat gyárt, megfordít, tönkretesz, vagy épp eltájolja őket, de mindezek ellenére, talán néha nyithatna ablakot.
Már mielőtt elindultunk, akkor kezdtem sejteni azt, amire apám is figyelmeztetett: Valamit valamiért. Elég nyilvánvaló, hogy a vénség addig nem tesz egy pálcamozdulatot sem, míg mi fel nem mutatunk valamit cserébe. Itt sajnos vajmi kevésnek mutatkozott az a temérdek arany, mellyel rendelkeztem, nem használt sem fenyegetés, sem a kérlelés.
Ugrásra készen toporogtam Cavendish mögött, hogy a másodperc töredéke alatt előkapjam a pálcámat és megakadályozzam, hogy kárt tegyen a pasasban. Nem kevés varázsló keresne fel minket, hogy megbosszulja kedvenc szolgalelkű zsupszkulcs-mesterének halálát.
Persze megértettem a bühét, Cavendish nem tudhatta, hogy a tata hazudik. Ő persze tudta, hogy én tudom. És azt is tudta, hogy tudom, mit vár el tőlünk. Egy ajánlatot…
- Elhozom magának. – dünnyögtem végül keresztülhasítva a csöndet, melyet legújabb társam dühös kiáltása hagyott maga után. – Elhozom... az egyiket. – mikor már láttam, hogy Tony hitetlenkedve mered rám, az öreg meg épp hogy csak a kezeit nem dörzsölgeti örömében, ismét elindultam a szobában. Egy kis asztalnál kezdtem turkálni a kacatok között. Bár ez illetlenség, ez most a legkisebb dolog volt. – De csak akkor kapja meg, ha az egyik zsupszkulcs – fordultam meg hirtelen és az asztalon heverő limlomokra böktem az orrommal.
Az öreg tekintete remegve siklott át a tárgyak fölött, néhányon megakadt, majd cikázott fel-alá, végül megakadt rajtam. Aztán megszólalt:
- Egyért csak egyet javítok meg! – a korábbi alázatos hangnemet elfelejthettem. Most már inkább úgy szólt, mint egy koszos kölyökhöz. Érezte, hogy fölényben van.
- Hogy érti? – vetettem oda.
- Úgy – odatopogott az asztalhoz, aztán folytatta – hogy ránézésre tudom, melyik volt működő zsupszkulcs. Ugyanis én készítettem. Négy volt! – horkant fel – Négyet készítettem annak az embernek. Itt az asztalon csak három van közülük. – felsóhajtott, majd betopogott a szobájába, aztán még egyszer kikiáltott: - Én tudom, hol vannak az enyémek. El is indulhatnak keresni! Csak hozom a térképet! - Aggódó tekintetemet barátomra fordítottam. Alig akartam hinni a fülemnek. Előbb megkereshetjük az öreg vacakjait, aztán az utolsó zsupszkulcsot, ami ki tudja, hova került azóta... hát ez remek! Úgy véltem mindketten tudtuk, a másik mire gondol: Nehezebb dolgunk lesz, mind hittük.