|
Post by Daniel Rooney on Aug 5, 2012 15:52:08 GMT 1
Gondoltam pár érdekességet írok, mielőtt ide jövünk.A Külső-Hebridáktól nyugatra fekvő Saint Kilda-szigetcsoport több vulkanikus eredetű szigetből áll. Legmagasabb pontja a 430 m magas Conachair, amelynek északi oldalán egy 300 méter magas függőleges sziklafal van. A szigetcsoport 1930. óta lakatlan, s ezelőtt már az időszámítás előtti időkben is lakott volt.
|
|
|
Post by Daniel Rooney on Aug 5, 2012 19:19:06 GMT 1
Talán eltévedt. - Elmélkedtem a semmi közepén, a füves lankán ácsorogva, alig fényben. Hiszen alkonyatot beszéltünk meg, most meg már majdnem sötét van! Mégis hogy akar így feltárni egy komplett barlangrendszert? Vak sötétben semmire sem jutunk. Nappal meg minden tele van kirándulókkal! – fintorogtam magamban. Ha elindulnék megkeresni, talán vissza sem találnék. Csak nem lehet annyira szerencsétlen, hogy eltévedjen! Mit várt, hogy pontos koordinátákat adok majd? Egykedvűen és a fájdalomtól lüktető térddel dőltem neki az omladozó kőbástyának, mely valaha egy ház oldalfala volt. Fáradt tekintetem a távolba meredt, jóllehet alig láttam a környezetemben bármit is, hiszen vastag ködfátyol fedte az alkonyati szürkeséget az aprócska szigeten. El sem tudtam képzelni, mégis merre tekereghet Cavendish, azt viszont pontosan tudtam, hova rejtem majd a holttestét, ha nem dugja ide három másodpercen belül azt a bamba képét. Rengeteg időt kapott rá, hogy teljesítse a kötelességeit a Nagyúr felé, ő mégis mindent az utolsó pillanatra hagy. Azt képzeli, én kevésbé vagyok ártalmas rá nézve? Mégis mit gondol, ki végezne vele, ha a Mesternek elege lesz belőle? Valóban… ha szerencséje van, akkor ezt a feladatot is rám bízza. Mivel Cavendish régi jó barátom, talán megkímélem és azonnal végzek vele, ha viszont valaki másra osztják az eltakarítás nemes feladatát, biztosan kiélvezi az illető a gyilkolást, minden apró örömével együtt. Hiszen mennyi boldogság jut a magam fajtának? Talán egy-két óra, bár ha az ember tapasztalt, akár kihúzhatja a haldokló életét órákig is, ahogy az legutóbb is történt. Bár mindig híres voltam egyedi kínzási módszereimről, talán kissé eltúloztam a dolgot. Mégsem kellett volna megcsonkítanom és a végtagjait aszalt szilvával megtölteni… Kellemes gondolatsoromat a semmibe merengő mosolyom koronázta meg, mely egy pukkanás hallatán rögtön lelohadt, ami a hátam mögül hallatszott és rövid visszhanggal töltötte meg a csendet. -Késtél! – csattantam fel szemrehányóan, még csak meg sem fordulva. – Remélem, indulhatunk. – vetettem hátra a vállam fölött. Mire Cavendish mellém ért, már el is indultam egyenesen a sziklaszirt felé. – Azt hiszem, hogy jó felé megyünk… bár ez egy sziget! Előbb-utóbb csak eltalálunk a tengerig! – rántottam egyet a vállamon, majd gyorsabb tempóra kapcsoltam, lépteim a sűrű ködbe hasítottak. A csipkézett sziklaszirt ormán madarak fészkeltek, akár több tízezer is lehetett belőlük. Fülsértő hangjukat messziről hallani lehetett, ahogy a part felé közeledtünk, csak ebből tudtam, hogy jó felé haladunk. - Nincs mit tenni! – dünnyögtem. – Vetkőzz! – parancsoltam rá határozott, éles hangon társamra, majd lekanyarítottam vállamról ébenfekete taláromat, s perceken belül egész felső testem csupasz lett. Ha emberismeretem nem csal, barátomnak halvány lilája sem volt arról, mégis mit művelek. Nem is lehetett, hiszen habár ő is temérdek részt vállalt napokig tartó kutatásunkban, én voltam az egyetlen kettőnk közül, aki többé-kevésbé tudta, pontosan mit is kell tennünk. Egy közeli, viszonylag száraznak tűnő kőre fektettem méregdrága ruhadarabjaimat, majd pillanatokkal később már ugyanazon a kupacon ücsörögtem, hogy lábbelijeimtől is megszabaduljak. Felpillantottam Tonyra, aki nagyjából úgy nézett rám, mint egy eszelősre, aki még félmeztelen is. Nem bírtam megállni, felszakadt bennem egy igazán régóta tartogatott kacaj, ami mindjárt fel is oldotta borongós hangulatomat. Persze nem ülhettem ott tovább, elvégre tényleg bolondnak tűnhettem mindezek után. - Látod azt a szigetet? – mutattam egy távoli, magas sziklafalú kőtömbre, mely a tenger közepén árválkodott. – Ha minden jelet jól értelmeztem, ott lesz, amit keresünk. Bár innen nem látszik és a ködtől amúgy sem látnánk semmit, de ha nem tévedek, egy szűk barlang vezet a belsejébe, amit gondolom álcázó bűbáj véd csak. Bár az elődeink zseniális varázslók voltak, nem nagyon értettek a csapdákhoz, így csak elrejteni tudták. De hogy onnan mivel kell majd szembenéznünk, arról fogalmam sincs. Azt tudom, hogy a ruha csak nehezítené az úszást, főleg a talár! Azért meztelenkedni nem akarok… maradjunk a nadrágnál. – vihogtam idétlenül. - Buborékfej bűbájt használj, az sokáig kitart és a legcélszerűbb ilyen esetekben. – beszéd közben megszabadultam a bakancsaimtól is, majd felálltam és csípőre tett kézzel szemeztem az előttünk tátongó szakadékkal. - Testem-lelkem nem kívánja. – fintorogtam. – Ez rohadt hideg lesz! Pár perccel később elrugaszkodtam a parttól és összekulcsolt karokkal landoltam a jéghideg vízben.
|
|
|
Post by Anthony Russel Cavendish on Aug 11, 2012 22:38:19 GMT 1
Köd. Miért kell, hogy köd legyen éppen ma? Így hogy a Merlin harisnyatartójába találjam meg Rooney-t? Még rendes helyet sem tudott mondani, merre találkozzunk. Öt méterre nem lehet ellátni, azt sem tudtam, merre lépek. Lehet, hogy körbe-körbe galoppozok ezen a nyomorult szigeten. Annyira ajnározza sok halálfaló, hogy milyen pontos és tévedhetetlen az uraság, de ezek szerint még azt sem tudja elmondani, hová vonszoljam a seggem. Márpedig most igazán nincs idő arra, hogy elvesztegessem Rooney keresésére. Ő bizonyára ismeri a környéket, de én errefelé nem vagyok jártas. Valószínűsítem, hogy amint látószögébe kerülök, szóvá teszi a késésem. Ezt akármibe lefogadnám. ~A fenének sétálgatok…~ gondoltam ingerülten és elhoppanáltam egy tetszőleges helyre. Körbenéztem, a levegő páratartalma enyhébb volt az előzőnél, így könnyebben kutattam a halálfaló cimbora sziluettjét. Ez hiába volt így, itt sem láttam sehol. Ez a keresgélés kezdte felőrölni utolsó vemhes idegszálamat is, de még egyszer megpördültem magam körül, hogy beszippantson a feketeség. Szürke szín váltotta fel körülöttem az iménti feneketlen sötétséget. De végre nem kellett tovább keresgélnem. Számat összepréseltem, mert félő volt, hogy ha egy hang is elhagyja, idegességem a legkacifántosabb módon fog életre kelni a szegényes szókincsű angol nyelv által. Épp ezért Rooney megjegyzéseit elhessegettem a fülem mellett és egyetlen szó nélkül követtem. A sűrű köd enyhülni látszott a métereken át, végül majdnem teljesen feloszlatta a fény, melynek eredete kérdéses volt, hiszen a sűrű felhőkön át nem sütött a nap. Kétkedően néztem körbe a csipkézett szikla ormán. Lenéztem a mélybe, aztán jobbra, majd balra, de láthatárig húzódott a tenger és föld pereme. Mellyel nem is lenne probléma, ha a szikla nem emelkedne ki jó néhány méterre a tengervízből. Összefutott a szemöldököm és hátrafordultam Rooney felé. - Ez csak egy idióta vicc. – nem tudtam, vajon hallotta-e széljegyzetem az elkövetkezendő tennivalókról. A madarak szárnycsapkodása és rikácsolása vegyült az óceán haragoskék vizének zajával, de így is ki tudtam szűrni Rooney hangját, és mivel láttam rajta, komolyan mondta a fürdőzést, követtem a példáját. Egyenként szabadultam meg ruházatom jelentős részétől, amiket egy kisebb méretű szikla melletti fűcsomóra borítottam. Pálcámat előkerítettem kabátom zsebéből, és elmormoltam egy mugik-takarodjatok-a-környékről féle igét. Mire azzal végeztem, Rooney-nak már nyomát sem láttam, hanem egy csobbanás hangja vegyült a többi közé. ~Ó, az isten szerelmére…~ cikornyásat káromkodtam ezen gondolatom után, mert nem akarództam a jeges vízbe mártózni, kiváltképp nem ilyen időben. De eszembe jutott, miért jöttünk, és ez után egy fél gondolatot sem pazaroltam arra, hogy a visszaúton elmélkedjek. Megvetettem a lábam a szikla peremén, a pálcámat erősen tartva, hogy ne veszítsem el út közben. A jeges víz arra késztette minden izmom, hogy úgy összeránduljon, amitől pár másodpercig mozdulni sem tudtam. A sós víz égette a szemem még akkor is, mikor már e levegőn voltam és kidörgöltem a nagyját onnan. Félrelöktem az utamból néhány madarat, amelyek minden bizonnyal a hajamat kezdték volna nassolni, ha hagyom. A túlsó szikla felé közeledve egyre hidegebb volt a víz, és a sirályok egyre többen. A lábam hirtelen beleütközött valamibe. Varázslattal felhoztam a felszínre és egy másik kő tetejére tettem. Egy deformált szoborra hasonlított, amiben beragadt egy vasból készült fáklyatartó. - Azt hiszem, jó felé járunk. Elvégeztem rajta néhány varázslatot, hátha valamiféle bűbáj alatt van, amely gátolná a továbbjutásunkat. Nem találtam ilyesmit, ezért megfogtam a torz vasdarabot, hogy visszadobjam a vízbe. De erre már nem volt lehetőségem; egy kisebb örvény kezdett húzni erőteljesen a hatalmas túlsó szikla felé. Ellenállni nem volt sem lehetőség, sem idő, mert a rövid ideig tartó fuldoklás után mint egy partra vetett hal csúsztam végig a jeges kövön egy barlang kellős közepén. - Lu-lumos – dideregtem a leheletnyi vörös és kék fényben. A fény a szemembe nyilallt egy pillanatra, a bűbáj visszaverődött a falról. Ruházatom ellenőrzése és szárítása után a jégtükörrel borított falra tévedt a pillantásom és megláttam vacogó valómat. Szám folyton remegett, szemöldököm táncot járt, melynek közepe ismét emlékeztetett arra, miért vagyok itt. Egy percig sem gondoltam bele a lehetőségbe, de a szemöldököm közepén végigfutó rövid heg látványa végképp elvetette bennem a gondolatot, hogy egy kis hideg miatt szedjem a sátorfám. A falon jobbra egy apró alagút nyúlt be a sziklába, belőle gőz gomolygott ki. De még azon keresztül is látni lehetett a vörös fényt a túlsó végéről. Kicsit összezavart a dolog, hiszen a mellettem lévő falat sima jég fedte be, de feltehetően a kis alagút túlsó végén tűzszerű képződmény folydogált. - Sosem érdekelt a fizika, de ez kissé fura… itt jég, odabenn meg alighanem tűz van. – mutattam Rooney-nak is az aprócska vájatot. A falon néhány méterrel arrébb egy keskeny árok futott végig, sötét folyadékkal tele. Mikor közelebb mentem, már éreztem, mi rejlik benne: - Olaj. Gondolom így könnyebb volt világítani. – eszembe jutott, hogy a maják használtak olajt ilyen módon, így nem kellett több fáklyát készíteni. Meggyújtották az árok egyik végén, végigfutott a vájaton, és sokáig világította a környezetet. Iménti gondolatsoromnak hangot is adtam azzal a lendülettel. A történelem a fizikával ellentétben annál jobban foglalkoztatott. De a biztonság kedvéért nem gyújtottam lángra a folyadékot, az előző esethez hasonlóakat elkerülvén. Váratlanul égett szagot kezdtem érezni, a dohosság ellenére füstöt az egyik irányból, mely a négy hatalmas szájú alagút egyikéből áramlott. - No, azt hiszem, jól kellene választani. Én erre szavazok – böktem a füstölgő lyukra. – Ott biztos találunk valamit…
|
|