|
Post by William Wilson on Feb 28, 2009 22:42:56 GMT 1
*Will kelletlenül legyintett, mert tudta, nekik már úgy is befellegzett. A lány azzal csak ront a helyzeten, ha kifogásokat keres. Eggyel több oka lenne a gondnoknak arra, mért küldje büntetõmunkára õket. Volt dolga jópárszor a gyerekkínzó rémséggel. Már csak azt nem tudta, ezennel milyen szenvedés vár rájuk. Ezt meg is tudta, amint a vénség veszedelmesen csillanó szemébe nézett.* -Épp jókor jönnek, Hölgyem és Uram!- lehelete úgy bûzlött, mint egy rohadó tornazokni a pöcegödör alján. Will megpróbált kitérni a keze elõl, de az mégis megragadta a pulóverét- Neehemm megy sehova!-kivillantotta hiányos fogsorát- Maximum a Bagolyházba. Úgyis épp arra indultam. Ha már így összefutottunk, segíthetnének egy szeeegény meegfáradt öregembernek.*Will rögtön rosszat sejtett.* -Õsszel, ki tudja, miért, a baglyok nagyon meg akarják sokszorozni a létszámukat. De ez nem jó, mert ha kikelnek a fiókák, az anyjuk ott marad, és sok diák nem kapja meg a levelét idõben. Vagy egyáltalán nem... Nem fûzöm tovább a szót, azt szeretném- ~Mit szeretnéd? Parancsolod...~fortyant fel magában Will-, ha megsemmisítenétek a nem kívánatos bagolyivadékokat... Látjátok, látjátok, még szépen is fogalmaztam.*Végre elengedte a fiú grabancát és magához vette a seprûjét, amit az imént a falhoz támasztott.* -Rendben, akkor 4 órakor várom önöket a Bagolyháznál- jelentette ki, mintha a két diák keblet szétvetõ boldogsággal vállalta volna a "segítséget", aztán lassacskán elcsoszogott.
|
|
Irilt Rooney
Fõ Moderátor
Hugrabug
hatodik évfolyam
Posts: 63
|
Post by Irilt Rooney on May 13, 2010 20:41:36 GMT 1
A mágiatörténet ezúttal sem volt jó hatással az idegrendszeremre. Bár az is előfordulhat, hogy én állok hozzá rosszul. Elvégre a tanárnő mindent megtett, hogy jó színben tűnhessen fel az osztály előtt. Nem ő tehet róla, hogy túl monumentális ahhoz, hogy elfeledjem. Arról sem ő tehet, hogy úgy hiányzott a tantárgya, mint lufiárusnak a nyílzápor. Épp ezen gondolkodva sétáltam, mikor Will utolért. Aztán az elmúlt órához híven eszembe jutott az a bizonyos fehér madzag. Ezúttal mégsem pirultam el annyira, de erős késztetést éreztem legbelül, hogy nekimenjek a falnak és addig verjem bele a fejem, amíg eszméletemnél vagyok. - Tessék? – kaptam fel a fejem, de szerencsére két pillanattal és egy lépéssel később eljutott a tudatomig, mit mondott. – Ja, igazad lehet… - dünnyögtem a földre szegezett tekintettel. Tudtam, hogy talán még az unokáinak is ezt a történetet fogja mesélni öregkorában, ezért meg sem próbáltam mondani bármit, amitől esetleg elfeledhetné az előző szünetben mondottakat. Bár… ha esetleg… szinte a szemeim előtt láttam a jelenetet, amint megállítom a mellettem sétáló Willt, lassan átkarolom a nyakát… lábujjhegyre állok… közelebb hajolok hozzá… HOGY MI A LÓTÚRÓ? Újonnan keletkezett zavaromban a könyveim a földön landoltak. - A csudába! – motyogtam reményvesztetten legyintve, de végül lehajoltam értük. – Ez valahogy nem az én napom. – tűrtem el hajam, aztán felálltam. Körülnéztem. Annyi tűnt csak fel, hogy alig van már pár diák a láthatáron. Bizonyára már mindenki a nagyteremben étkezik. Akkor jöt a hirtelen felismerés, hogy épp a mosdók felé vezető folyosó előtt sikerült leejtenem a könyveimet. Micsoda mázli! Majdnem besercintettem. - Tudsz várni egy pillanatot? – fordultam Willhez. – Szólít a természet. – mosolyogtam bocsánatkérően, ám nem volt időm megvárni a választ. Ledöntöttem egy vödör töklevet épp óra előtt. Így futólépésben törtem be a teljesen üres mosdóba. Találomra pattantam be egy fülkébe. Te jó ég! Ha akár csak egy perccel később jövök… Sietve szabadultam meg az alsó ruházatomtól, ami még elválasztott a megkönnyebbültségtől. Egyetlen pillanat választotta el az alsó felemet az ülőkétől, mikor… - Bocsánat, de… - szól hozzám alulról egy ismeretlen hang. Átnéztem a combjaim között egyenesen a WC-kagylóba, ahonnét Myrdle szemüveges, kerek feje vigyorgott rám. Sikítva húztam fel az alsóneműmet. - Merlin szerelmére! Myrtle, mi a szentséges varázsbabot keresel te itt? – sipítottam olyan hangon, amit egy operaénekesnő is megirigyelne. - Bocsánat! – kuncogott szüntelen. – Esküszöm, semmit sem láttam. - Szentséges lócitrom! – téptem fel tajtékzó dühvel a fülke ajtaját és ismét lángoló arccal a tükör elé álltam, hogy megnézzem, mégis milyen állapotban vagyok külsőleg… BORZALMAS! A fejem olyan volt, mintha most szabadultam volna az Azkabanból. Előkaptam a fésűmet és gyors mozdulatokkal átgereblyéztem a szénakazlat, ami a fejem tetején éktelenkedett. - Jóságos Grimm! – morogtam magamban, bár ez nem sokat segített rajtam. Visszadobtam a fésűt a táskába, és a csap szélére támaszkodva a tükrön keresztül a saját szemeimbe néztem. ~ És most ideje megnyugodni! Semmi baaaaj. Nyugalom! - Bú! – tört elő Mirdle a tükör mögül. Ismét sikítottam egyet, majd ráléptem a cipőfűzőmre és egy hatalmasat bukfenceztem hátra. - Auu! Ez nagyon fááájt! – vinnyogtam, miközben látványosan szenvedtem a mosdó kellős közepén. A szellemlányt láthatóan ez egy cseppet sem érdekelte, épp el volt foglalva. Cincogva rángatózott a nevetőgörcstől, amit az én kínomnak köszönhetett. – Örülök, hogy jól mulatsz az én káromra. – rivalltam rá feltápászkodva, majd a hátsóman sajnálgatva nyújtózkodtam. – Nagyon kell pisilnem, úgyhogy volnál kedves elhúzni a csíkot? – válaszra sem méltatott. Fújtatva és pufogva vágtattam az ajtóhoz, hogy ettől az emléktől is minél előbb megszabadulhassak. Myrdle abbahagyta a nevetést, így visszanéztem, mielőtt az ajtót feltéptem volna. - Itt hagytál valamit! – mutatott szende vigyorral az arcán a földön heverő táskámra. Visszacsörtettem érte. Lehajoltam, ekkor Myrdle feje ismét alattam volt. Felkaptam a táskámat és egész az ajtóig sikítva rohantam. Ettől a jelenettől Myrdle ismét felhőtlen nevetésbe kezdett. Ebben a pillanatban az érdekelt a legkevésbé, hogy milyen állapotban van a külsőm. Ugyanis Will nem messze az ajtótól ácsingózott, én pedig három sikítást hallattam a visszhangzó helyiségből. Így minden bizonnyal a hisztérikus kirohanást is hallotta, mikor a szellem a leggyengébb helyzetemben kapott el. Mindez persze kellemetlen és nem várt kérdéseket szül. Elvégre nyilvánvaló, hogy tudni akarja majd, mi történt odabenn, hiszen hisztérikus állapotban, sikítva látott újra, amint épp felé futottam. Eme elködösült elmeállapotomban félúton az ajtó és Will között elvesztettem a táskámat és valóban egészen addig futottam, amíg az ifjú karjaiban nem kötöttem ki… ma már másodszor. Erősen magamhoz szorítottam, legalább addig sem kérdez semmit. A szívem a fejemben valami elképesztő ritmusban, ide-oda kalimpált, mintha rögtön ki akarna törni onnan. Már csak azért imádkoztam, hogy a lábaim fel ne adják a szolgálatot, ugyanis úgy reszkettem, mint a nyárfalevél. De nem, ez már nem az iménti incidens hatása volt. ez már miatta volt. Mármint MIATTA. Ha lehet, még erősebben magamhoz szorítottam. Hatalmasat szippantottam, a ruháiból áradó illattal az ember sosem telhet be, az ilyen élményekből sosem elég. - Könyörgöm, ne mondj semmit! – rimánkodtam hozzá, bár nem voltam benne biztos, hogy értette, ugyanis az arcomat a nyakához szorítottam, hisz ott lehetett a leginkább érezni az illatát. A kezemmel lassan végigsimítottam a hátát, amitől a pulzusom még inkább felgyorsult. A tüdőmben éreztem, ahogy a szédítő illat beáramlik, aztán ki. Éreztem, ugyanis minden lélegzetvételnél bizsergette a tüdőmet. Úgy megbolondultam ettől az érzéstől, hogy már nem is akartam, hogy végelegyen. Mit számít, mi volt eddig? Ha szerencsém van, ez biztosan elfeledteti vele az eddigi kirohanásaimat. Egy nagyobb levegőt vettem az orromon, majd a számon fújtam ki. Szinte éreztem, hogy a leheletem is az ő illatával töltődött meg. Egy apró lépéssel újfent felé közelítettem, így már a combjaim is az övéire simultak. A jobb karommal elengedtem a derekát és átvetettem a vállán, így a nyakát kezdtem el simogatni. Felemeltem a fejem, s egy apró csókot leheltem Will nyakára.
|
|
|
Post by William Wilson on May 16, 2010 18:03:46 GMT 1
Akárhogy próbálkozhat az ember, nem lehet mosolyt kicsikarni a lányból. Ránéztem, és láttam, hogy a gondolatai másutt járnak. Valami furcsaság ült ki az arcára és két pillanat múlva a könyvei a padlón landoltak. Úgy gondoltam, jobb, ha nem tudom meg, miért. Fel sem eszméltem, mikor mondta, hová megy, csupán fél perc múlva tudatosult bennem. ~Ehh... lányok... És mégis mit csinálok még negyed órán keresztül?~ gondoltam vigyorogva és az ablakhoz mentem. Rögtön elátkoztam magam amiért nem hoztam magammal a szemüvegem. A nap ugyanis õszt meghazudtolóan hét ágra sütött. Így persze odakinn minden csillogott; ennek a szemem ürölt a legkevésbé. Ennek ellenére kedvem lett volna kimenni a levegõre. Kellemes gondolatmenetem egy sikoly zúzta szét. Olyan hirtelen kaptam fel a fejem, hogy nem is tudtam azonnal, milyen irányban van a klozet. Az elsõt nem sokkal késõbb egy újabb követte, hangosabban. Lecövekeltem. - Most rontsak be a lányvécébe?! - pechemre ezt hangosan kérdeztem és néhány járókelõ rám nevetett, s az egyik még válaszolt is, hogy "Én bekísérlek!" Fel-alá toporogtam a WC ajtó elõtt pár méterre. A harmadik kiáltásnál sarkon pördültem... De nem kellett faltörõ kosként nekirontanom ajtónak, mert Irilt zaklatottam csörtetett ki onnan. Akartam kérdezni, mi történt, de egyetlen mozdulattal belém fojtotta a szót. Szinte a levegõt is kipréselte belõlem, amit persze a világért se bántam. Összeszorult a gyomrom Irilt illatától és magamban azért rimánkodtam, hogy ne kövessem Stan Marsh szokását. Habár óra elõtt úgy gondoltam, ma már nem okozhatnak nekem meglepetést, Irilt örömmel cáfolta ezt. Felelslegesen mondta, hogy ne szólaljak meg; csak idióta hebegés hagyta volna el a szám. Irilt lehellete csiklandozta a nyakam, amitõl belenevettem a hajába. A szavak helyett õ is inkább a kezét használta; belebizsergett a bõröm, amerre a keze barangolt. - Nem mostál kezet - dünnyögtem félkómában, majd rémületemben inkább egy szorosabb öleléssel feleltem. Mikor a nyakamhoz ért, kiszakított a való világból. Nem gondolkoztam, csak felkaptam törékeny testét a földrõl. - Nos, ahhoz, hogy valaki téged felemeljen, tényleg kell némi izomszerû képzõdmény - préseltem ki a fogaim közt, mintha valóban erõlködnék - Nyugi... Csak vicceltem- azzal felnevettem és egy puszit nyomtam a kobakjára. Aztán oda vittem, ahol a fal egy kiugrása eltakar a helytelenítõ tanári tekintetek elõl. Hagytam helyet, hogy ha a lánynak mégis visszatérne az esze, és el tudjon menekülni. Ezzel a hervasztó gondolattal nem is törõdtem többet. Lélegzetem ki-kihagyott, mert a lány lehellete birizgálta a nyakam. Egy fél centimétert húzódtam el tõle, hogy egy leheletnyi csókot hagyjak a homlokán. Még nem találkoztam tökéletes homlokkal, de végre ezt is felírhatom belsõ szótáramba a Kellemes Emlékek részleghez. Bevillant egy kép a továbbiakról, de elsõ ízben letorkoltam magam. Végül azonban "most vagy soha" elven tovább haladtam. Alsó ajkam végigszántott az orrnyergén és a végén arra a bumszlira is adtam egy puszit. Lenéztem a lány arcára és a válla mögé simítottam a haját. Egy tinccsel kezdtem szórakozni, miközben szívem megpihent szemének barna földjén. Az ujjam köré csavartam egy tincset, majd mikor elengedtem, lepörgött róla, végigsimítva a kezem. ~Kellemes napnak nézünk elébe~ gondoltam kábán. Balról a nap melegített, elölrõl Irilt feszült hozzám és érdekes színben csillogott a szeme, mikor a nap oldalról megvilágította. Akár órákig képes lettem volna nézni. De valamit még meg kellett tennem, mielõtt még elillan a pillanat, ahogy minden szép emlék. Vérem felforrt, node nem a nap melegétõl. Ujjaim beleszántottak a sötétbarna rengetegbe és mosolyogva közelítettem a puha ajkak felé...
|
|
|
Post by Ichabod McCrane on May 17, 2010 18:30:59 GMT 1
Hogy miért épp én vagyok az a személy, akivel a tanárok folyton üzengetnek? Fogalmam sincs… de én meg üzenem nekik, hogy feltalálták a baglyokat is! Bár az is lehet, hogy ez inkább kitüntetés, mintsem csapás. Talán tudják, hogy mindig vagyok olyan szavahihető, előzékeny sőt, mi több nobilis, hogy bármikor számíthatnak a segítségemre. Ebből a megközelítésből valóban pozitívum. Az viszont talán csak a sors fintora, hogy épp William Wilsont kell értesítenem arról, hogy a professzor úr a szobájában várja Irilt Rooney-val együtt. Vajon mibe rángatta bele már megint szegény, ártatlan lánykát az a kis… Talán a kettőjük ügye a proffal nem is függ össze. Meglehet, hogy mindkettejüket másért hívatja. Iriltet bizonyára megdicséri a beadandó dolgozat miatt, hisz amilyen okos, bizonyára remekül sikerült neki. Azt a griffendéles ficsúrt meg toronyfogságra ítéli, amiért olyan lusta volt, hogy le sem adta a dolgozatot. Vagy talán valami undorító és gyomorforgató büntetőmunkát ró ki rá. Elvégre elég találékony ahhoz, hogy kitaláljon valami ilyesmit. Remélem, azért nem dühíti fel annyira drága professzorunkat ez a bájgúnár, hogy már arra sem marad elég energiája, hogy holnapra elolvassa a szorgalmimat. Elvégre egész éjjel körmöltem! Odakinn zuhogott az eső, így talán – ha Willnek nem is – Iriltnek biztosan volt annyi esze, hogy idebenn, a fedett tér alatt maradjon. A folyosókon nem voltak sokan, ilyenkor a délutáni órák előtt inkább a klubhelységben pihennek a diákok. ~ De ha a keresett személyek is a többiekkel tartottak a tornyaikba, hogy fogok üzenni nekik? ~ ördögi körbe zárva éreztem magam. Ahogy a következő sarkon befordultam, Connyt láttam, amint közeledett felém. Végre, egy értelmes (hollóhátas) osztálytárs! - Öm… Conny! Ne haragudj, nem láttad Wilsont? – szóltam hozzá. - Nem. – gyanakvó, egyben értetlen tekintettel állt előttem magyarázatot várva. – Ha már itt tartunk, nem emlékszem, hogy ebédnél ott ült volna. Miért? – kíváncsiskodott kerek szemekkel. - Áh! – legyintettem. – Csak át kell adnom egy üzenetet. Azért köszi! Intettem neki, majd újra elváltak útjaink. Át kellett vágnom a belső udvaron, másként órák múlva sem jutottam volna a másik szárnyba. Csak arra tudtam gondolni, talán leragadtak valahol út közben. Akkor viszont a legokosabb, ha felmegyek a harmadik emeletre, a mágiatörténeti terem elé és megnézem, ott vannak-e még. Ahogy kiléptem az esőre, rögtön ráböbbentem, hogy ez volt eddigi életem legrosszabb ötlete. Szerencsétlenségemre beléptem egy hatalmas és elég mély pocsolyába, így a cipőm is átázott. Beléptem a tető alá, megpróbálkoztam egy szárító varázsigével, ám a pálcám is jóformán ronggyá ázott, épp ezért nem volt hajlandó megszárogatni elázott irhámat, csupán egyetlen tenyérnyi foltot a hasam környékén. - Veled is ki vagyok segítve! – dünnyögtem a kis fadarabnak. Úgy éreztem magam, mint egy ázott ürge. Kicsit megráztam a fejem, mint egy kutya, de ezzel sem mentem sokra. A harmadik emeleten egy teremtett lélek nem sok, annyi sem volt az adott percben. Elindultam hát lefelé. A második emeleten egy taláros emberkét láttam, a WC-k melletti sötét saroknál állt. ~ Te jó ég! Hisz ez Wilson! ~ ismertem fel a helyzetet. Ráadásul – ha jól láttam, - egy lánnyal állt. szegényIrilt! Tudtam én, hogy csak kihasználja az a tetű! No, de nem ő tehet róla, hogy olyan rendes, hogy sosem feltételezne rosszat senkirő. Akkor sem, ha az nyilvánvalóan csak neki árt. Hogy fog csalódni, már előre látom! De természetesen, mint mint barátjának, kötelességem tudatni vele. Közelebb mentem a párocskához. A fejemben ezernyi varázsige, átkok és bűbájok pattogtak. Készen álltam Wilson fenyegetésére és az esetleges párbajra is. Egyenesen a háta mögé lopództam és hátrahúztam Willt a vállánál fogva. ~ Ó, a mindenit! ~ de nagy hiba volt… mögötte nem egy jelentéktelen akárkicsoda állt, hanem Irilt személyesen. ~ Ó, hogy az a jó… Elkerekedett szemeim ide-oda jártak kettejük között. A gyomrom összeugrott, szívesen mintha csak egy mosogatószivacs lenne, úgy csavargatta ez a fura, már-már elviselhetetlen, borzalmas érzés. Ott álltam elkerekedett szemekkel, olyan vizesen, mintha akkor másztam volna elő a zuhany alól (kivéve egy pontot) és épp ölelkezésen kaptam életem szerelmét az esküdt ellenségemmel. Pazar nap! Hirtelen egyetlen értelmes szót sem tudtam kinyögni, csak hebegtem, mint akinek elment az esze. - Én… csak… jöttem, mert… én… azért… titeket… és… kerestelek… itt… mert… a professzor… ő… ömm… - hát nagyjából ezt mind mondtam. Hátráltam néhány lépést, hátha Wilsonnál is bekattant valami, ugyanis elég dühösnek tűnt. – Szóval… titeket kerestelek, mert a professzor üzeni, hogy vár titeket a csillagvizsgáló toronyban. Ennyi… az üzenet. – bólintottam zavartan, aztán összeütöttem a tenyerem. Körülnéztem a kihalt folyosón. ~ Vajon lesz szemtanúja, ha ez itt most rögtön rám veti magát és megfojt?
|
|
Irilt Rooney
Fõ Moderátor
Hugrabug
hatodik évfolyam
Posts: 63
|
Post by Irilt Rooney on May 22, 2010 12:43:53 GMT 1
Az életem minden egyes pillanatában, bármit is teszek, bármit is gondolok, örökké rám találnak a szerencsétlen, kellemetlen, sőt mi több, legtöbbször életveszélyes szituációk. Valahogy mindig sikerül leégetnem magam. Konkrétan nem is érdekel, hány ember látja a szerencsétlenkedéseimet. De amikor olyan emberek előtt, akikkel nap, mint nap beszélek, a barátaim, szeretteim előtt botladozom és hebegek össze-vissza, az azért elég kellemetlen tud lenni. Pláne, ha olyanok, mint az unokanővérem, akitől nagyjából három évig kell hallgatnom ugyanazt a sztorit. Állati vicces, mondhatom… Tökéletes példa a legbénább elszólásaim egyike, ami épp ma délelőtt talált rám. Mi tagadás, egészen megdöbbentő, hogy hajlamos vagyok bármit benyögni, ami épp eszembe jut, tekintet nélkül a következményekre. És egyáltalán nem állnak tőlem távol a nevetségesség elemei… és már csak a családon belül is érdekes jelenségnek számítok. Mindezekre tekintettel bátran kijelenthetem: Kész életművész lesz, aki egyszer elvesz feleségül. Na és persze az is tény, hogy bár csak tizenhat vagyok, azért nem árt, ha elkezdem keresni ezt a személyt, ugyanis szerencsétlennek hatalmas kínokat kell majd átélnie, ha családtag akar lenni… nos, igen… talán a szó legszorosabb értelmében is. Ha ilyen szempontból vizsgáljuk az esetlegesen szóba jövő jelölteket, az igazságot megvallva ez a lista igencsak kurta. Magamat leszámítva egyetlen embert ismertem, aki indulhatna „A Roxfort legszerencsétlenebb diákja” címért, ez pedig Ichabod volt. Nagyon lelkes, ez szemmel látható és már-már azt hinné az ember, hogy semmi sem tántoríthatja el a kitűzött céljától, ami nyilvánvalóan én lennék személyesen, úgy hiszem, elég lenne két perc Dan társaságában és oda az elszántság. Viszont karba tett kézzel okvetlenül eszembe jut az a bizonyos este az utcán, ahol Will megmentette az életemet (sokadszorra). Még mindig magamon viseltem az emlékek nyomát. Viszont, ha egy egész sereg inferus kevés volt ahhoz, hogy megrémissze őt és fejvesztve meneküljön, akkor talán a családom se képes előhozni belőle a nyúlfiút. Ráadásul egyetlen testvérem társaságágától sem fogta menekülőre. Nála viszont felmerül egy kérdés, ami magába foglalja az összes többit: Miért? Egyáltalán nem érzem méltónak magam arra, hogy felfigyeljen rám. A legkevésbé sem érzem magam képesnek arra,hogy a társa legyek bármiben is. Ezek a gondolatok, persze leginkább akkor törnek elő, ha nincs a közelben. Mert amint látótávolságon belülre kerül, nem tudok semmi másra, csak rá koncentrálni. Olyankor sosem számít, mi volt addig, nem érdekes, ki van még ott és a legkevésbé sem izgat, kinek mi a véleménye. Más szóval a világ megszűnik létezni. Volt is miért rimánkodnom jóságos Merlinhez, ugyanis amint hallottam bársonyos hangját visszhangozni a fejemben – bármit is mondott – a támasza nélkül összerogytam volna, akár egy rongybaba. Mintha megérezte volna, mi fog történni, a lábaim eltávolodtak a földtől, közelebb voltam hozzá, mint addig bármikor. A szívem még hevesebben vert és százszázalékosan biztos voltam benne, hogy elég még egyetlen másodperc és egy kiadós szívroham miatt távozom az élők sorából. Ajkai hosszú utat tettek meg és végtelen hosszú időnek tűnt, mire elvándoroltak sóvárgó ajkaimhoz. Felemeltem a fejem, hogy ezzel is a szabad utat jelezzem neki szívem kapujáig. Egyetlen milliméter választott el csupán a mennyországtól, mikor Will arca távolodott tőlem. ~ Ennyi! Végem! ~ még utoljára végigsimítottam az arcát, aztán kinyitottam a szemem. Akkor megpillantottam Ichabod halálra dermedt arcát. Hirtelen minden aggályom és addigi félelmem visszaszállt a fejembe és akárcsak Ichabod, úgy álltam, mint aki szellemet látott. Ismerve Willt, jogos volt a hollóhátas szemmel látható félelme. Én viszont inkább miatta aggódtam. ~ Könyörgöm, csak egy tőmondatot! ~ rimánkodtam magamban az egyébként normális, most mégis dadogó fiúhoz. - Nem történt semmi! – kezdtem a magyarázkodást. – Jobb, ha mind elfelejtjük! – legyeztem egykét csuklómozdulattal. Közelebb léptem Willhez és újra egész közel hajoltam, nehogy Ichabod is hallja. – Nem kell hősködni, nyugodj meg! – suttogtam éles hangon, majd elindultam a professzor tornya felé, majd pár lépés után hátranéztem, követnek-e.
|
|
|
Post by William Wilson on Jun 5, 2010 15:20:10 GMT 1
~Mi ez a dörömbölés?~ hangzott a fejemben a kérdés, az említett bosszantó hang kíséretében. Egyre szaporábban ostromolta a belsõ fülem ez a hang, mikor egyre közelebb érkeztem a lányhoz. Már ha ez lehetséges volt. És mégsem; mert mintha még mindig túl messze lett volna... Érdekes... Valamint az is, hogy fülem kikapcsolt, és mindössze csak az elõttem álló lény rezdülését éreztem és hallottam. És persze a döngõ ritmust, ami továbbra sem akart megszûnni. Szívem, akár egy kandalló õrült meleget árasztott. Jó berendezéshez híven minden szobára hamar át is terjedt a melege; kezem, lábam, de még a fejem is olvadásnak indult... És aztán rájöttem... arra, hogy a dörömbölés nem is az, hanem inkább a kandallónak kinevezett szívem ropogása. Attól tartottam, hogy a kezemet körbefonó tincs is szikrázni kezd, aztán az is elolvad, ezért elengedtem. Ez teljesen felesleges volt, hiszen nem tudtam sokáig meglenni nélküle. Ujjaim belevesztek a rengetegbe és míg ezzel a kezemmel a lány nyakát támasztottam meg, a másikkal annak derekát. Ettõl a két rövid mozdulattól egy idejig elfelejtett verni a szívem és már a mellettünk lévõ ablakot, a vécéajtót, de még a falat sem láttam, csak a lány két szemét... Mégis mi a fene folyik itt?! Erre nem tudtam válaszolni, mert valaki megelégelte, hogy túl jól érzem itt magam a lány karjaiban; betörte a bejárati ajtót és kipenderített az odakinn tomboló fagyos, hurrikán erejû szélbe. Ettõl még a kandalló tüze is egy-kettõre kialudt. Fel sem fogtam hirtelen, mi történt és hunyorognom kellett az illetõre, mintha ezeréves sötétségbõl érkezve láttam volna meg a napfényt. Mikor végre kitisztult a kép, az iménti kellemes izgalom helyét a tomboló düh vette át. Nem hallottam, mit mondott, metr a fülem még mindig Irilt frekvenciájára volt hangolódva, de a szája remegésébõl rájöttem, hogy egy mondatot sem bír kipréselni magából. -NYÖGD MÁR KI! - förmedtem rá, amitõl persze még jobban berezelt. Legszívesebben olyant tettem volna, amitõl tényleg nem tudna ezentúl beszélni, mikor irilt vette át a szót. Az õ hangját tisztán hallottam... Bár ne így lett volna... ha Damoklész kardja eddig a fejem felett függött, hát most irányt változtatott és a szívemben pihent meg. Tehát "semmi"... "Nem történt semmi"... ~ visszhangzott a fejemben, és úgy kapart a torkom, mintha egy vödör mérget burítottak volna le rajta. Valami ésszerûtlen oknál fogva, remény töltött el, hogy csupán rosszul hallottam az imént, mikor Irilt közelhajolt hozzám. Hát az utolsó reményszikra is kialudt. ~Oh, én teljesen nyugodt vagyok... Mért is ne lennék?!~ háborogtam magamban, mert egy hang sem jött ki a torkomon... Valaki bölcs egyszer azt mondta: "A szerelem olyan, mint egy kád forró víz – nyakig elmerülsz benne, aztán szép lassan kihûl." Ez esetben azomban a gyorsabb úton mentem. Ichabod kihúzta a dugót és az összes víz eltûnt, még csak pára sem maradt. Mivel a drága Hollóhátas balfácán elismételte, hova is kell mennünk, se szó, se beszéd, eliramodtam a torony felé. ~Mért van az ilyen mûvészeknek mindig igazuk?! ...
|
|
Irilt Rooney
Fõ Moderátor
Hugrabug
hatodik évfolyam
Posts: 63
|
Post by Irilt Rooney on Aug 18, 2010 17:33:34 GMT 1
Re: Professzor Shirley Theodora Swinton irodája Pálcafényben csillogó könnyeim apró patakokként hűsítették dühömtől lázas arcomat. Ő közelebb lépett, én felnéztem bűnbánatban ragyogó szemeibe, melyek tükrökként fénylettek még a sörér éjszakában is. Ismét túl közel volt hozzám ahhoz, hogy folytassam az önsajnálatot és megállíthatatlanságomban ne zavarjon meg ismét. Abban a pillanatban, mikor a keze az arcomhoz érhetett volna, hatalmas lábak dübörgése hallatszott kintről. Egy pillanatra kihagyott a szívverésem, még a lélegzetem is elállt. Kénytelen voltam felébredni első kétségbeesésemből, ugyanis volt kiút! Engedelmesen a másik ajtó felé suhantam miközben pálcám fényét kioltottam. Amint beértem, rögtön le kellett ülnöm. A WC tetején huppantam le, ami igen magas helynek bizonyult. Alig vártam, hogy véget érjen az éjszaka. Hirtelen a tanár úr jutott eszembe. Arra mérget vettem volna, hogy nem haragszik majd, amiért semmit sem találtunk. De az is lehetséges, hogy később újra vissza kell majd térnünk. Talán meghívja vacsorázni a tanárnőt, hogy addig mi nyugodtan kutakodhassunk. Miközben a másik szobában állt az, aki ha észrevesz, valószínűleg páros lábbal rúg ki minket, én a WC-tetőn ücsörögve fojtottam vissza egy éktelen kacajt annak az elképzelt illúziónak láttán, miszerint a csillagászat tanár - aki még normális méretű emberekhez képest is viszonylag alacsony – egy létrán állva jó-éjt-puszit nyom a nála majd’ háromszor nagyobb mágiatörténet tanárnő selymes orcájára. Könnyeim rögtön felszáradtak és ha lehetséges ilyesmi, elfeledtem mindent, ami addig történt. Kissé megkésve reagáltam Will jelzésére, de mégis a tőlem – és cipőmtől - telhető leghalkabb léptekkel surrantam ki a bejáraton. - Mi? – toporogtam egyhelyben iménti vízióm színhelyén. – Ja! Ömm… oké! – egyeztem bele, majd elindultam abba az irányba, ahonnan jöttünk. Persze rohanni nem tudtam, félő volt, hogy meghallja odabentről, ám a sarok közelében már egészen felgyorsítottam. Már távolról is hallottam hangos lépteinek zaját, amit fejcsóválva nyugtáztam. Ha a tanárnő valóban halálfaló… illetve ha egyáltalán nem az, akkor is, már az iskola túlsó végéből is hallaná ezt az irdatlan zajt, amit mi ketten csaptunk a vágtázással. Nem is beszélve a többi tanárról, akik esetleg épp ügyelnek, vagy csak véletlenül épp akkor nem alszanak. Igyekeztem arra futni, amerről idejöttünk, ám Will letérített. - Te meg mit művelsz? Mért felfelé futunk? – rivalltam rá suttogva, persze egyéb ötlet híján nem tehettem mást, követtem. Persze eszembe jutott az aprócska tény, hogy a horrorfilmekben is mindig azért szívják meg az ártatlanok, mert felfelé futnak. ~ Apróság… A fenti folyosón már igyekeztem felvenni az ő tempóját, nem is maradtam le. Bár azt nem akartam, hogy miattam lassítson. A folyosó végén – ahogy mondta – megálltunk. Törekedtem arra, hogy mély lélegzeteket vegyek, hogy zihálásom mihamarabb – ha teljesen nem is múlik el – csillapodjon. A fejem megint forró volt, egész testemet átjárta a meleg, akár egy kályha. Már annyira sem futotta, hogy a falig elcsoszogjak, ahol megtámaszkodhatnék. Homlokomról eltűrtem a hajam, szerencsére nem izzadtam meg túlságosan. Fejemben ismét utat tört magának a létrás-látomás, így magam körül nézegetve próbáltam olyan pontot találni, ami láttán nem tör fel belőlem a vihogás. Mire feleszméltem, Will 1000 Wattos mosollyal ácsorgott előttem, mintha látta volna, amit én láttam magamban. Mosolyát talán túl ártatlan pillantásommal sikerült elűznöm, majd keze sajgó felkaromra csúszott, pillantásom is ugyanide, majd vissza az arcára. Tekintete immár komoly, mégis lágyan fúródik az enyémbe. Bocsánatkérésére nem tudtam mit felelni. Mondhattam volna, hogy nem haragszom, hogy felejtsük el. Mert tényleg nem haragudtam már és szerettem volna, ha elfelejti, de a szám nem volt hajlandó megmoccanni, én meg nem erőltettem. Csak arra gondoltam, hogy igaza van, nem a folyosó közepén kéne az ilyesmit megtárgyalni, nikor a tanárnő felénk tart. Követtem, hiszen el kellett mondanom, hogy nem haragszom. Alig vártam, hogy végre megállhassak. Nem tudtam pontosan, hova készül, de nem mentem tovább utána, csak megálltam. - Will? – szóltam hozzá zihálva, de nem a futás miatt. – Állj meg! – pislogtam felé komolyan. Lassan megtettem azt az egynéhány lépést, ami még elválasztott. Ábrázatomon mit sem változtattam. Elé sétálva megfogtam a kezét, tekintetemet le sem vettem róla. Abban a pillanatban, mikor puha kezéhez hozzáértem, a torkomba némaság kúszott, a szívem a bordáimat repegette, tekintetem a rabjává vált. És bár már annyiszor elképzeltem, mit fogok ilyenkor mondani, már több ezerszer leforgott előttem ez a film és ugyanennyi variációt tudtam, hogyan is mondhatnám el, mit érzek, a szavak hirtelen elvesztették jelentőségüket. Már csak egyetlen dolog volt, ami többet ér, mint bármilyen szép bók, ígéret, vagy eskü. Még egy apró lépést tettem, hogy még közelebb lehessek hozzá. Egyik kezem elengedte az övét, hogy a nyaka köré fonódjon. Lábaim lassan emeltek felfelé, ajkaim miliméterekre voltak az övéitől…
|
|
|
Post by Catherine Danaway on Aug 18, 2010 18:26:27 GMT 1
A tanári értekezlet eseménytelensége egyáltalán nem meglepõ dolog. Ennek részben örültem. Nem akadt olyan ügy, amely miatt oly felelõs döntést kellett hoznom, amit egyedül nem vállalhattam. Részben viszont éreztem a kelletlen hangulatot. Tudom, be kellett volna számolnom a tanári karnak a számmisztika tanárnõ hollétérõl és távolmaradásának miértjérõl. Valószínûleg néhányan beavatottak voltak az oktató egyéb, iskolán kívüli tevékenységeirõl. Viszonylag nagyobb mozgalmat indított a jó érdekében. Ám részemrõl korántsem vagyok meggyõzve arról, hogy ami jó nekik, az jó az Roxfortnak is. Az efféle lázító cselekedetekkel magára haragítja mindenidõk leghatalmasabb sötét varázslóját! Neki pedig esetleges sértettségében egyetlen szavába kerül csak, hogy az iskolát bezárják koholt vádak alapján. Nem engedhetek még egy ilyen botrányt! Azért ülök én az igazgatói emelvényen, mert pontosan tudom, mi a dolgom: Oktatás. Én tartozom felelõsséggel Voldemortnak, amiért nem szûrtem ki rögtön, mikor ide bekerült. Nos, a következõ tanár már alapos vizsgálaton megy át. Mikor az ellenállhatatlan almaborommal kínálom, melybe veritas szérumot csepegtettem, mindössze öt perc kell ahhoz, hogy elharsogja legféltettebb titkait. Ezen a rostán mindössze két ember ment át. Épp egy nõ és egy férfi. Még nem tudom, ki mellett döntök, de bizonyos, hogy választottam nem a két szép szeméért lesz kitüntetve a tanári poszttal. Az iskola csendes fátyolos fénybe burkolódzó kõfalai között jártam a sustorgó homályban. A csend szinte zihált körülöttem, mintha a falak lélegeznének. A fejemet megtöltötték az elmúlt két nap eseményei. Halálfalók keresték fel személyemet a tágas iroda nyugalmában. Csak elutasítani tudtam õket, nem szállhattak meg az iskolámban, a diákjaim között! Még ha maga a Nagyúr is parancsolta volna… vele is ugyanúgy megérthetném, ez az iskola nem szálloda, vagy panzió! Ez egy tanintézmény, tele védtelen és egyelõre teljesen ártatlan gyerekekkel. Hajthatatlan vagyok, ha róluk van szó! Õk mind az én gyermekeim, második anyjukként kell felügyelnem a biztonságukra, neveltetésükre, oktatásukra. Nem azért ültettek engem az igazgatói székbe, hogy naivan azt higgyem, semmilyen kárt nem okoznak majd ittlétükkel a tanítványok szellemi fejlõdésében. Nem olyan nõ vagyok, akit fenyegetõzésekkel és illetlen szavakkal meg lehet tántorítani! Kitartok az igazam mellett halálom pillanatáig! Ahogyan halálfalók, úgy aurorok sem tehették be a lábukat a Roxfortba az engedélyem nélkül, míg én a világon vagyok, ezt garantálhatom bárkinek! Sziluettem sejtelmes árnyként vetõdött a falra. Kizárólag árnyékom társaságában jártam a folyosót. Magabiztos kiállással, hangtalanul suhantam a fáklyákkal megvilágított fénytelen helyen. Épp a hatodik emeletre vezetõ lépcsõket jártam, mikor meghallottam a dobogó lépteket. Rögtön megtaláltam az összekötõkapcsot. A diákok bizonyára valahonnan megsejtették a tanári értekezletet, vagy épp egy tanár kottyintotta el nekik. Akárhogy is, semmiképp nem hagyhattam, hogy elfussanak. Pontosan tudtam, miért tart felfelé a hang: A Szükség szobája! Ahogy felfelé tartottam a lépcsõn, követtem a hangokat a folyosón, furcsa érzés kerített rabságba. Mivel jómagam csak igazgatóként, tanárként már nem tevékenykedem, a diákok nem ismerhetnek engem. Legalábbis túl közelrõl nem. Láthattak a nagyteremben, hiszen minden este én köszöntöttem õket, láthattak a folyosókon és ha esetleg valamelyiküket már fülön csíptem éjnek évadján a folyosókon szaladgálni, már láthatta, nem vagyok túl engedékeny. Épp ezért, elõször, mióta csak élek, egy cseppnyi bizonytalanság fogott el. A felnõtté válás része, hogy ostobaságokat teszünk. A Roxfort tanulói folytonos megfigyelés, gyakorlatilag egy cseppnyi szabadidõ nélkül élnek a kõfalakon belül. Ez kissé morbid ahhoz, hogy igazi gyerekek lehessenek. Bár elmém elködösülhetett egyetlen másodpercig, a lábaim csalhatatlanul, ösztönösen tették meg azt a pár lépést. Egy lány hangját hallottam, ahogy egy fiút szólongat. Egy cseppnyi kétely sem maradt már bennem, pontosan tudtam, mit készülnek elkövetni olyan helyen, ahova más nem léphet utánuk. - Szép jó estét! – szakítottam félbe keményen csengõ hangommal az ölelkezõ párt. – Rég elmúlt a lefekvés ideje, ha jól tudom. – emeltem meg szemöldökömet, hogy tekintetem még ridegebb lehessen. Nem vártam meg a magyarázkodást, a helyzet elég világos volt. – Bizonyára alapos okuk van arra, éjnek évadján a hetedik emeleti folyosón turbékolnak. – szúrós tekintetem fel-alá járt kettejük között. – Holnap tanítás után mind a ketten jelentkeznek az irodámban! Büntetõmunkát kapnak, afelõl biztosíthatom önöket, nem leszek kíméletes! Most visszakísérem Miss. Rooney-t a Hugrabug tornyába, ön pedig visszatér a Griffendél klubhelységbe, Mr. Wilson! – egy határozott mozdulattal intettem az ifjú hölgynek a lépcsõ felé, megvártam, míg elindul, majd megint a fiúhoz szóltam. – És jól vigyázzon! Mindent látok és hallok. – fenyegetõztem, majd elindultam a lány után.
|
|