Az erdõ széle

[Candace Lockhart]

Itt még a fák nem takarják el teljesen az eget. De vigyázz, veszélyes lények itt is megfordulnak!

[Artemisia Potter]

*Az erdő Roxmorts melletti szélén sétál. A láthatatlanná tévő köpeny suhog a lába mellett. Hosszas töprengés után, úgy határozott, hogy elindul a Roxfort felé, hátha összefut valami ismerőssel.
Ahogy, halad minél bejebb az erdőbe, egyre sűrűbb és sötétebb az erdő. Miért menekült el az idegen elől? Talán azért mert volt benne valami félelmetes, és mégis... valami ismerős.* ~Remélem soha többé nem látom őt. De ez nem igaz... kíváncsi vagyok, hogy mi benne annyira ismerős...~*Az eső elállt, s Artemis, mint egy sötét árny, egyedül megy az úton.*

[William Wilson]

Will felhúzta a cipzárt a pulóverén, mert odakinn hûvös volt. Holdfény által megvilágított úton ment az erdõ felé. Hátranézett, majd megállt, hogy megvárja a lányokat. Mikor ez megtörtént, ismét nekivágott az útnak. Hátán érezte a zsákja súlyát amitõl kicsit megnyugodott, mivel a kaja miatt legalább nem kellett aggódnia. Belegázolt egy pocsolyába. Lerázta a cipõjét, ami miatt egy pillanatra meg kellett állnia, aztán bátorítóan mosolygott a lányokra és ment tovább. Felnézett az erdõ szélén sorakozó fákra, amik baljósan festettek a fiú számára. A szél megsuhogtatta a fákat, amik ezáltal hátborzongató hangot adtak. Elsõként lépett be közéjük. A sárba kicsit belesüppedt a lába.
~Talán nem most kellett volna jönnünk...~ gondolta Will~ Lehetett volna ennyi eszem, hogy nem esõ után kellene erdõbe menni. De mostmár itt vagyunk, nem megyek vissza.
Miután hangot adott gondolatainak megkerült egy fát, amibe majdnem beleütközött. Ekkor meghallott egy ágreccsenést a közelbõl. Ezzel egyidõben hirtelen hideg levegõ csapta meg õket. Willnek rossz elõérzete támad, ezért elõkapta pálcáját a zsebébõl. Aggodalma alaptalannak bizonyult, mert csak a szél játszott az idegeivel. Ballagott tovább, ügyelve minden rezzenésre. Ám ismét érezte a hideget és most nem a szél fújt. Hörgést hallott jobb oldalról, majd a következõ, amit érzékelt az volt, amint a dementor kiszív belõle jó adag életerõt. A kezei megremegtek, így elejtette a pálcáját. Halálosan megrémült amint a földre rogyott, hogy a pálcája után kutasson. Még reménykedni sem tudott, hogy a lányok elüldözik a lényt. A torkához kapott, mert alig kapott levegõt. Összeszorította a szemét és belemarkolt a sárba a fájdalomtól. Kiáltani nem tudott, mert nem jött ki hang a torkán. Egyetlen lehelet és megfullad. Azt sem tudta, hogy a dementorok hányan vannak. Csak ez az egy, vagy több? Ez rögtön kiderült, mikor Will még egy szippantást érzett, mintha egy hatalmas porszívó támadta volna meg.

[Elisha Prevett]

*Elisha hosszú, megfontolt lépésekkel haladt Will és Sophia után. Nem szólt semmit, és már kezdett előtörni belőle az a bujkáló félelem, ami azóta benne lapult, mióta kiléptek a tölgyfaajtón. Most tudta csak igazán végiggondolni, milyen varázslények élhetnek az erdőben, és ezeket maga elé képzelve vonult a recsegő ágakon, abban a tudatban, hogy bármikor előbukkanhat egy rémség a fák közül. Nem gyújtott fényt, hiszen Will és Sophia sem tette. Egy sötétebb foltra akadt a tekintete, ami annyira odavonzotta a lány figyelmét, hogy egy pillanatra meg is állt, és azt nézte. Ez a pillanat elég volt ahhoz, hogy a Willék és Elisha közötti távolság pár méterrel gyarapodjon, így rögtön fel is zárkózott két társa mögött. Mikor Will egy pillanatra megállt, Elisha szívének lüktetése felgyorsult a hirtelen ijedtségtől. A fiú bátorító mosolyára ő is egy ugyanolyan mosollyal válaszolt, és megkönnyebbülve ment tovább, nagyokat lépve, nehogy felbukjon egy nagyobb gallyban. Hirtelen megcsapta a hideg az arcát és kezeit, de pillanatokon belül az egész testét átjárta. Gyorsított a tempón, mikor a hideg után megcsapta egy más valami is: a gyötrő rosszkedv. Ebben a pillanatban nem tudta, mi az a nevetés, hogyan érezhette magát jól bármikor is. Látta a csuklyás alakot, látta, ahogyan Will és Sophia a földre hanyatlik, úgy, ahogyan ő is. Még mielőtt a dementor kiszívta volna az összes erejét, és ezzel együtt mindent, a pálcájához nyúlt.*
- Expe... Expe... *motyogta, és várhatta ugyan a fehér sast, de tudta, hogy nem fog megjelenni. A pálcája kiesett a kezéből. Résnyire nyitotta a szemeit, és látta, hogy három - négy csuklyás dementor van körülöttük. Aztán csak feküdt ott a fájdalommal és erőtlenséggel, mert csupán csak néhány csepp kis életerő lehetett még benne. Aztán eszméletét vesztette.*

[Cassandra Muldoon]

*Cass tudta, hogy készül valamire a 3 Griffendéles. Figyelte Willt délelõtt és látta, hogy valamin nagyon elgondolkodott. Még arra sem figyelt oda, mikor Cass nekiment a folyosón, vagy újabb sértõ megjegyzést vágott a fejéhez. Elisha és Sophia is nagyon fura volt az órák alatt és a délelõtt folyamán. Elhatározta, hogy figyelni fogja õket. Így este a márványlépcsõ mellé lebegtetett egy széket, leült rá, és szépen megvárta õket. Feltételezte, hogy készülnek valahova, csak azt nem tudta, hova és miért. Ha mégsem mentek volna sehova, visszatért volna a Mardekár Pincébe és hagyta volna az egészet. Azonban nem így történt, s mikor kiléptek a tölgyfaajtón, utánuk ment.*
*Fekete köpenye lobogott mögötte, amint a 3 diákot követte. Tartota a tisztes távolságot, nehogy észrevegye valamelyikük. Mikor Will megállt, megdobbant a szíve és gyorsan egy fa mögé húzódott. Nagy megkönnyebbülésére nem bukott le, így mikor tovább indultak, nesztelenül suhant mögöttük.*
~Áhh! Szóval a Tiltott Rengeteg!~ jegyezte meg magában diadalittasan~ Lássuk csak, mit akartok itt!
*Azzal elindult a fák sûrûjébe. Köpenye alatt csupán egy fekete póló volt, ezért kezdett fázni. Majdnem elsüllyedt, mikor a sárba lépett, de megkapaszkodott egy faágban és visszahúzta magát.*
~Na, ez meleg helyzet volt!~
*Ezentúl alaposabban megnézte, hova lép. Egy pillanatra szem elõl tévesztette a 3 diákot, de aztán ismét észrevette õket. Cass csodálkozott, amiért Will ismét megtorpant. Ebben a pillanatban ismerõs érzés kerítette hatalmába. Ösztönösen elõkapta pálcáját és megindult feléjük. Nyomban megpillantotta a dementorokat. A lányok ugyan elájultak, de a fiú még bírta a gyûrõdést. Ezen Cass megdöbbent. De nem habozott tovább, mögéjük állt és lerántotta a csukjáját. Egy brutális, de (számára) szívet melengetõ emlékre gondolt.*
- EXPECTO PATRONUM!!!* ordította Cassandra a patrónust, amivel remélhetõleg elüldözi a dementorokat.
*A lények hátrahõköltek az ocelot láttán. Megrökönyödve szálltak az erdõ mélyébe. Cassandra kicsit elfáradt ettõl a nagy varázslástól. A fák törzsébe kapaszkodva vonszolta oda magát Elisha mellé. Undorodott még a gondolattól is, de megérintette a Griffendéles lányt. Megragadta a vállát és megrázta. Mivel nem volt eszméleténél, Sophiához csúszott. Vele is ez volt a helyzet. Már csak egy ember maradt. Kirázta a hideg, amint a fiúhoz mászott, nem törõdve a fekete nadrágjának épségével.*
-William!*szólt rá keményen* Mi a fészkes fenének kellett nektek idemerészkednetek?!* habár a fiú az ájulás szélén állt, nem kímélte a szigorú szavakkal* Ezeket nem tudom egyedül felvinni a Gyegélkedõre. Ne kérdezd, miért akarom*tette hozzá halkan* Kelj föl!* parancsolt rá. Megszorította a vállát egy fintor kíséretében és próbált felkelni a sárból.*
*Nem értette, miért teszi ezt. Hiszen ezek csak Griffendélesek! Egy napja még meg akarta ölni õket. Valami azonban eszébe jutott:
~Ha felviszem õket, megmentem az életüket!~gondolta sötéten~ Az életüket köszönhetik majd nekem!
*E gondolattól visszatértbelé az élet és az energia. Felpattant (sárzáport zúdítva a két lányra) és talpra rángatta Willt is. Egyedül nem bírta volna el mindkét lányt. Flegmán Will kezébe nyomta a fiú pálcáját és Sophiára mutatott.*

[William Wilson]

Will halványan érzékelte csak a patrónus fényét és belsõ melegét. Úgy tûnik, a lányok sikerrel jártak. Szörnyen fájt a feje, gondolkodni alig tudott. Arra azonban még emlékezett, hol van, és tudta, hogy sûrgõsen el kell onnan menniük. Mikor a fény elhalványult, kinyitotta a szemét. Ahelyett azonban, hogy Elishát vagy Sophiát pillantotta volna meg, Cassandra alakja bontakozott ki elõtte. A fiú hirtelen semmit nem értett. Mi keresel te itt? akarta kérdezni, de nem jött ki hang a torkán. Úgy érezte, mintha egy kaktuszt nyelt volna le. Hirtelen megijedt, hogy a lány talán a dementorokkal együtt jött, hogy végezzen vele. De akkor mért nem teszi? Mire vár még? Aztán villámcsapásként érte a gondolat, hogy talán õ küldte a patrónust.
- Mit... keresel itt...- lehelte Will, ám a lány bizonyára nem hallotta, mert nem reagált. Tehetetlenül tûrte az égetõ szavakat, majd Cass segítségével felkelt a sárból.
~A lányok!~ Will majdnem újra összeesett Elisha és Sophia mozdulatlan teste láttán. Zsebre vágta a pálcáját, amit az imént "kapott" vissza Casstõl. Odavánszorgott Sophia mellé és a karjaiba vette a lányt. Még arra sem volt ereje, hogy lebegtetõ bûbájt használjon, Cass példáját követve. Lassacskán elindult a lány után, ki az erdõbõl.
A Mardekáros lány túlságosan csöndben volt, Will gyanakodni kezdett, hogy készül valamire. Ha ez így van, a fiú nem tudja megvédeni magukat. Most sem... Will bûntudatot érzett, amiért a lányok megsebesültek. Lassú volt és gyenge... Arra sem méltó, hogy a Griffendélben legyen... A szíve összeszorult a gyalázattól.
Úgy tûnt, Cass semmit nem akar tenni, mert beballagott a kastélyba. Will úgy vonszolta magát utána, akár egy zombi, aki épp most ejtette el legújabb zsákmányát. Minden egyes lépéssel közelebb került ahhoz, hogy összerogyjon, azonban próbálta ezt a pillanatot halogatni. Csak azt nem tudta, meddig bírja...

[William Wilson]

*Will halovány büszkeséget érzett Elisha pálcájának épsége miatt. Ennél egyszerûbb dolgot nem is mûvelhetett volna vele, mégis jól esett, hogy sikerült neki.*
*Pár perc múlva azonban Willben úgy lángolt fel a düh, mint mikor egy kendõt dobnak a kandallóba, Cass monológját hallgatván.*
-Képzeld, mind a négyet, azaz NÉGYET el tudtam volna üldözni, ha nem váratlanul csapnak le ránk!-mennydörögte a lány után, aki mintha semmit nem hallana, otthagyta õket.*
*Épp indult volna utána, mikor megérezte a levegõben a "természet édes illatát". Elfintorodott és abban bízott, hogy hipp-hopp, nem jön Vuk. Akkor eszmélt csak rá, hogy csinálni is kéne valamit, mikor az ifjú hugrabugos elviharzott mellette. Õ is szedni kezdte a lábát, nehogy elintézzék a lányok helyette a szörnyetegeket. A menetszéltõl végigfutott a hátán a hideg. Ebbõl alighanem egy kiadós nátha következik majd a közeljövõben.*
*Lépett egyet, és megbotlott valamiben. Hozzászokott már a fogásához a keze és most jött csak rá, hogy a seprûjét tartja még mindig a kezében. Úgy gondolta, a trollok ellen nem sok hasznát veheti, ezért az egyik pad alá tette, ott talán nem lép rá egyikõjük sem. Felnézett és látta, hogy az egyik melák éppen az új lányt vette célba.*
-Izé...- kiáltotta Will, de tovább nem jutott, hiszen még csak a nevét sem tudja a lánynak. Taktikát váltott. Rohanás közben kiáltotta, a troll kezére mutatva:
-Petrificus Totalus!
*Csakhogy a varázsige ekkora testre nem hatott, csupán megtántorította ellenfelét. Will lélekszakadva rohant, elrántotta a lányt a lény ökle elõl és elterültek a földön.*

[Elisha Prevett]

*Elisha elengedte a füle mellett Cassandra rövidke monológját. Úgy gondolta, elõbb utóbb csak megunja a lány, hogy egy „kõszoborhoz” beszéljen, mert Elisha úgy ült most ott. Nem kellett sokáig várnia, hogy Cass ráhagyja…
A mozdulatlan lány a természetellenes zajra és illatra azonnal felkapta a fejét, hogy aztán megbotránkozva nézzen egy hozzá illõ természetellenes képet: a fák némelyikének rohamos kidõlését. Ezek alapján könnyen megállapította magának, hogy ebbõl semmiképp sem fog kisülni jó. A trollok felbukkanásának látványától nem volt meglepve (az elõzetes hangok, szagok és kép alapján), de rögtön az eszébe jutottak az elõzõ gaztevõk, a tündérmanók, akik ezekhez képest nevetséges kis senkik voltak.
Elisha a pálcájához nyúlt, hogy aztán csatlakozzon a trollokkal harcolók „népes” táborához. A legelsõ átkot ellõtte, ami az eszébe jutott, egy sóbálvány átkot. Meglepve vette észre, hogy valaki szintén ezzel próbálkozott, és szinte egy helyen csapódott a két átok a monstrumhoz. Ez csak arra volt elég, hogy a troll hatalmas lapátkezét és alkarját lefagyassza, amitõl kissé leblokkolt a buta lény. Másik társa hevesen hadonászott, miközben nagyobb kõsziklákat zúzott porrá a talpa alatt. Elisha nyelt egy nagyot, mikor észrevette a kõszikla maradványait. Megpróbálta nem elképzelni, milyen lenne a szikla helyében lenni, így, emberként vagy 100× törékenyebb csontozattal…
Idõközben - néhány átok ellövése közepette, amik persze teljesen használhatatlanok voltak a trollokal szemben – Elisha teljesen megfeledkezett a többiekrõl, mint ahogyan máskor is oly sokszor, mikor épp bajban voltak, és az ellenségre kellett koncentrálni. Gyorsan körülnézett, hogy megnézze a többiek helyzetét. Eközben a kisebb troll váratlanul lesújtott Elisha mellé. A lány épp hogy elugrott a nagy ököl elõl. A hirtelen ijedtségben szétnyíltak az ujjai, és a pálca kiesett belõle. És az az ököl, ami még az elõbb Elishát veszélyeztette, a frissen javított pálcán landolt. Nem volt meglepetés, a pálca ismét az elõbbi kettétört állapotában tetszelgett.*
~ Hát ez meg… Na ne… Csak ne most… Ez ennyire meg akar halni???~ *mérgelõdött Elisha. Kissé szerencsétlenül és igencsak veszélyben érezte magát pálcája nélkül (nem mintha eddig oly sokat segített volna), de épp nem ez volt a legalkalmasabb pillanat, hogy vigye Willhez újból javítani.
A pálcával történt szerencsétlenség közben a két troll egymásnak ment, mire a kisebb menydörgésszerû puffanással a földre terült. A hely, ahová esett, a pórul járt fûcsomókkal együtt pár centivel besüllyedt, a troll súlyának és a vizes földnek köszönhetõen. Ott buta lény módjára (önmagát adva) kapálódzott. Kissé hasonlított egy hó angyalt készítõ gyerekhez. Akárhogy hadonászott, nem bírt lábra vergõdni. Óriási kezei pár centire suhantak el a többiek mellett, majdnem elcsapva õket…*

[Irilt Rooney]

*Mintha lelassult volna az idő. Minden mozzanatra tökéletesen emlékezett. Először észlelte a felé közledő hatalmas trollöklöt. Hiába tudott számtalan varázsigét, egy használható sem jutott eszébe. Itt teljesen leblokkolt. Így a férreugrás helyett csak egyhelyben állt, majd lehúnyta szemét és várta a biztos halált, amely talán megváltaná őt az evilági szörnyűségektől. A várt csonttörő hatás helyett egy kiáltást hallott. Kinyitotta a szemeit. Ekkor megpillantotta Willt, amint ellő a troll kezére egy varázsigét, és hatalmas irammal felé rohan. Hirtelen nem tudta, melyik a veszélyesebb: egy 3 méter széles ököl, vagy egy srác, aki le akarja dönteni a lábairól. Egy pillanattal később ismét magánál volt, az idő újra a normális tempóban haladt. Érezte a ránehezedő fiú súlyát, amint a földhöz nyomja. Mélyen belenézett a barna szempárba és csak ennyit suttogott a levegőbe: - Köszönöm.
*Mire feltápászkodott, a két troll már a földön feküdt. Úgy érezte bármit megtenne, hogy újra száraz és meleg helyen lehessen. Ekkor a távolban egy közeledő alakot látott. Nem lehetett jól kivenni, hiszen még túl távol volt.*
*Megböködte Will vállát és ennyit mondott: -Még egyszer nagyon köszönöm. Fogalmam sincs, hogy miért blokkoltam le, de egyszerúen nem voltam képes megmoccanni. Egyébként Irilt a nevem.- és elmosolyodott.*

[William Wilson]

*Õszintén szólva Will azt sem tudta, mit csinál. Bele sem gondolt, hogy a hatalmas mancs talán fél méterrel arrébb sújt le és akkor õ is odavesz. Ez csak akkor ütött szöget a fejében, mikor a földön hevert. Ám ugyanabban a pillanatban meg is nyugodhatott, hiszen habár érezte és hallotta a döngést, mikor az ököl a földbe csapódott, kellõ távolságra volt tõlük. Will kellemetlenül kezdte érezni magát. Ismét végigfutott a hátán a hideg, csakhogy most azért, mert érezte a lány minden egyes szívdobbanását.*
*A lány mintha susogott volna a fülébe valamit, de Will nem értette mit. Kisöpörte a szájából a lány haját és mivel úgy sejtette, az imént egy felkérés hangzott el, miszerint a fiúnak le kellene szállnia róla, így tett. Csakhogy elõtte még jól le is fejelte õt véletlenül. Fülig vörösödve segítette fel a lányt, majd megpördült az ellenségre pillantva. Újra rájött a nevethetnék a trollok láttán. Megint meghallotta a lány hagját, ezennel értette is, mit mond.*
- Nagyon szívesen- mosolygott Will- Tettem, amit tennem kellett... Örvendek, kedves Irilt. És ne aggódj; ahányszor a sulit megtámadják a szörnyetegek, bele fogsz jönni...
*Szemét ismét a lényekre szegezte, majd a többieken nézett végig- Elisha, mi történt?-kérdezte meghökkenve látva a lány kétségbeesését. Aztán rájött- Hol a pálcád?
*Végigpásztázta a földet és meg is találta egyhamar.*
-Ajjaj...Ez bizony ripityára tört...- de azért újra megpróbálkozott egy Reparo-val, amint velesöpörte a kezébe a pálca maradványait.*

[Irilt Rooney]

*Látta a fiú zavart mosolyát, és pipacsszín arcát, de nem igazán tudta mire vélni. Nem tudta, mi olyat tett, ami ilyen reakciót váltott ki belőle. Talán eszébe jutott egy régi élmény? A köszönetre nem reagált, talán nem is hallotta. Nem is gond, hogy felpattant róla a srác, hiszen nem volt túl könnyű, de mégsem érezte 'tehernek' a súlyát. Az nem is zavarta különösebben, de a sárban hempergés nem tartozott a kedvenc időtöltései közé.*
*Jól esett a fiú bíztató szavait hallgatni. Nem is igazán a szavak, hangjában volt valami különös csengés, melyet hallgatni is élmény volt. Beszéde közben erősen figyelte szájának mozgását, fogait mosolygás közben. Még sosem látott ilyen átható szempárt.*
*Felállt és körbe is nézett, valami biztonságos menedéket keresve a hideg és az eső elől, amely szüntelenül szakadt, mintha kilyukadt volna odafenn egy vízzel teli lufi. Nem ismerte a környéket, így nem igazán volt ötlete a menedéket illetően.*
*Csak messziről figyelte Elisha és Will párbeszédét és a ripityára tört pálcát. Nem volt benne teljesen biztos, hogy a Reparo segít, drasztikusabb megoldást választott volna egy ilyen helyzetben.*
*Nem tudta hogy a közeledő alak ki lehet. Mikor közelebb ért sem derült ki, mert csuklyája mélyen az arca előtt ült. Kissé tartott az idegentől és remélte, hogy bejutnak majd a kastélyba. Hátranézett a többiekre, de úgy látta, hogy nem igazán törődnek vele. El is indult, hogy felfedezze, ki lapul a csuklya alatt.*
*Mikor közelebb ért megszólította az alakot. –Bocsánat! –Láthatóan az alak nem figyelt fel vékony hangjára. - Elnézést! Nem tudja véletlenül… - továbbra sem reagált az illető. – Hahó! – Összeráncolta szemöldökét és kissé hunyorított. Az alak megtorpant. Ekkor ő is megállt. – Elnézést, ha nem hallotta volna, éppen önhöz beszéltem! – mondta, kis dühvel hangjában. Az alak továbbra sem reagált. – Hé! Bólintson, ha hallja, amit mondok! Az alak még ekkor sem válaszolt, majd mikor újra elindult a rejtélyes valaki felé, az hirtelen előkapta pálcáját.*

[William Wilson]

*Valamilyen érdekes hatást váltottak ki a lányon a szavai. Will ezt nem tudta, miként értse. Mindenesetre nem tette szóvá, hanem inkább kitartóan mosolygott, majd pár perc múltán továbbállt.*
*Elisha pálcája nem mutatott sok reményt arra, hogy újra a régi legyen. A fa teleszívta magát vízzel, a fiú úgy gondolta, esetleg akkor van valami esélyük a pálca javítására, ha megszárítják és akkor próbálkoznak.*
*Gigantikus böfögés zengette meg a dobhártyákat. Will 180 fokos fordulatot vett. Máris rájött, mi történt, amint meglátta az oldalán heverõ trollt. A lény kiitta az egyik hatalmas pocsolyát. A fiúnak egy bugyuta ötlete támadt. Pálcáját a szörnyeteg talpára szegezte:
-Ri-hhihi...-még egyszer neki kellett futnia, mert már azelõtt nevetni kezdett, hogy kimodta:-Rictusempra!
*A bûbáj célt ért, meg is tette a hatását. A troll nagyokat horkantott, miközben ide-oda hempergett. Lábával a földbe túrt, sárzáport eresztve a fákra. Willnek már a hasa fájt a nevetéstõl. Kidörgölte a szemébõl a könnyeit és meg akarta nézni, hogy a többiek is olyan jót mulatnak-e ezen, mint õ. Ám Elishán kívül senkit nem talált maga mellett. Cass kicsit arrébb volt, Irilt pedig... Hoppá! Õ hova tûnt? Will arcáról azonnal elpárolgott a mosoly. Ida-oda kapta a fejét. Csak abban reménykedett, hogy nem a Tiltott Rengetegbe tart. Nem volt túl sok kedve megint egy erdei kiruccanáshoz.*
*Felkeltette a figyelmét egy fekete köpenybe burkolózott alak. Kicsivel arrébb Iriltet is megpilantotta. Will úgy sejtette, a lány mond valamit a fickónak...Vagy nõnek... A köpeny takarása végett nem lehetett tudni. Az ismeretlen megállt. Will felvonta a szemöldökét, várta a fejleményeket. A valaki megfordult. Will látta a döbbenettel kevert ijedséget, ami kiült a lány arcára. Tudta, hogy ez nem jelent jót. Elishához fordult:
-Ennek nem lesz jó vége...Maradj itt, de tisztes távolságban a trolloktól!-azzal elrohant és menet közben ellõtt egy Capitulatust, ami mivel nem közelrõl jött, nem a kezét, hanem a karját találta el az idegennek, aki el is ejtette a pálcáját és felüvöltött...*

[Irilt Rooney]

*Már éppen nyúlt a pálcája után, de tudta, hogy az idegen előbb támad, mint hogy ő védekezni tudna. Egy másodpercig újra elkapta a kétségbeesés, de a pánikrohamra nem volt ideje. Hirtelen bűbáj csapódott a csuklyás karjába. A pálcája rögtön kirepült a kezéből és majdnem Irilt fején landolt, de szerencsére még idejében lehajtotta a fejét. A Capitulatust egy távolabb elhelyezkedő pálcából lőhették ki. Az idegen felordított. Rémisztő kiáltásából mindannyian tisztán hallhatták, hogy férfi az illető. A kiáltás nem volt túl hosszú, de Irilt biztos volt benne, ha van valaki az erdőben, az száz százalék, hogy hallotta. Nem volt mit tenni, gyorsan kellett cselekedni.*
*A kiáltás után az alak rohamos tempóban megindult felé. Vérszomjas hörgése Irilt legrosszabb rémálmait elevenítette meg. Nem tudja miért, de a tudat, hogy Will ott van a közelben és kész megvédeni őt –mint ahogy azt már kétszer bizonyította- teljes nyugalmat adott neki és innentől kezdve pontosan tudta, mit tegyen. Pálcáját ezennel már nem csak a talárja mélyén szorongatta, hanem egy szempillantás alatt előrántotta.*
*Az ellenfél sem aludt: A pálcareptető bűbájt használta. Irilt már hallott erről, sőt, már használta is, mikor nem tudta, hogy hova tette el a pálcáját és párszor, mikor az iskolában párbajoztak. Az ellenfél már bűbájra készen állt, de Iriltet sem ejtették a fejére kiskorában és Willtől sem várhatta el folyton, hogy megmentse. Eszébe jutott egy hatásos módszer a bűbáj „kivédésére”: -Mimble Wimble- kiáltotta. Ettől a csuklyás rögtön elfelejtette a bűbájt, amit rá akart szórni.*
*Innentől már csak egy lépés volt a győzelemig. Alig, hogy kimondta az elsőt, már lőtte is a másodikat, ami egy sóbálvány átok volt: -Petrificus totalus –a kívánt hatás következett, az ellenfél megdermedt. Mivel kiskorában rengeteg olyan emberkét látott, akit megátkoztak –legtöbbször a szülei- nem bírta túlzottan a látványt, habár még a vére sem folyt. Egyszerűen a földön hevert, mint akibe a villám vágott.*
*Mivel szörnyen kíváncsi volt az illető kilétére, gondolta felemeli a csuklyát. Először kicsavarta a kezéből a pálcát, majd lerántotta arcáról a köpönyeget. Ahogy azt már előre sejtette, nem ismerős arcot rejtett a fekete bársonyos lepel. Felállt és hogy végleg ártalmatlanná tegye az ürgét, csak ennyit mondott: -Incarcerandus- ettől kötelek tekeredtek az alakra.*
*Nem tudta, hogy hogyan fejezze ki háláját Willnek, immár másodszor. Érezte, hogy az elsuttogott „Köszönöm” itt már édes kevés. Még soha senki sem mentette meg az életét, pláne nem kétszer egy nap. Fogalma sincs miért, talán valami különleges, tudatalatti kényszer miatt átkarolta a fiút és egyszerűen magához szorította. Ez az ölelés többet ért számára, mint az üres szavak, vagy a bárgyú mosolygás és még meg is nyugtatta. Habár alig ismerte a fiút, ilyen közel még senkit sem engedett magához és ez egyszerre volt furcsa és…vizes. A srác ruhájából csöpögött a víz…*

[William Wilson]

*Will eddig észre sem vette, milyen fáradt. Nem is volt csoda az aznapi események után. Egy váratlan pillanatban a lábai mintha maguktól cselekedtek volna, egyszer csak megmerevedtek és nem tudott tovább futni.*
- Ne... ezt ne...-susogta végtelen kétségbeesésében, de ez a lábait attól függetlenül nem bírta mozgásra. Térdre rogyott és abban a pillanatban a határtalan düh és kétségbeesés keveréke átvette az uralmat rajta.~Nem...pihenhetek csak úgy itt...~fejében mintha háborút vívtak volna a gondolatai. Még a kezében nyugvó pálcáról is elfeledkezett. Ami nagy oktalanság volt részérõl. Magában latolgatta, mit tehet most, és ekkor...És ekkor meghallotta Irilt hangját, amint egy varázsigét kiált. Erre Will felkapta a fejét és önkéntelenül is elmosolyodott. Arról azonban fogalma sem volt, mit talál ilyen mulatságosnak. Égette a fülét a következõ ige, amely egy sóbálványátok volt.*
- Valaki ezt feloldhatná a lábamról...-morogta maga elé még mindig kivirult fejjel.*
*A legutóbbi átok azonban mintha gyógyírként szolgált volna rá; újra lábraállt. Kényelmes tempóban indult meg a befejezett párbaj felé. Amint megfelelõ távolságon belülre érkezett, Will végigmérte a földön heverõ, magatehetetlen férfit. A lélegzete is elállt, mikor felfedezte az idegen szemében a fénylõ feketeséget ék alakban, körülötte pedig a szikrázó kékséget. Rögtön tudta, hogy a kötelek, amik a lány bûbájától tartják fogva az áldozatot, nem sokáig bírják, ha a sóbálványátok elmúlik. Remélte, minél tovább hat az átok.*
*Az agya ismeretlen okok miatt kikapcsolt. Látta a közeledõ lányt, érezte, amint Irilt hozzásimul, mégsem fogta fel. Talán mert sok-sok idõ telt el azóta, hogy utoljára megölelte valaki. Legutóbb bizonyára még az anyja lehetett, mielõtt a Roxfortba indult volna. Az sem volt szeretettel teli búcsúzás. És a roxforti lányok? A legtöbb jóformán azon van, hogy megkeserítse a fiú életét.*
*Akárhogy is, Will is átkarolta Iriltet, bár a lány háta nem igazán örülhetett Will jéghideg kezének.*
- Hát...-a fiú agya ismét mûködõképes volt és belesuttogott a lány hajába- nem akarlak kihozni a sodrodból, az biztos...- a jóízû nevetésbe mindene beleremegett.*
*A földön heverõ vámpír keze lassacskán megmozdult és a szája sötét vigyorra húzódott...*

[Irilt Rooney]

*Időközben teljesen elfeledkezett a trollokról, a másik két lányról, akik közül az egyik talán Will barátnője lehet. Arra sem gondolt, hogy mi történik majd, ha a sóbálványátok hatása véget ér. Abban a hitben ringatta magát, hogy a kötelek teljes biztonságot nyújtanak nekik.*
*Nem tudta, hogy mit értett az ölelésből a srác, de önkénytelenül is összerezzent. Talán a hideg is közre játszott. Remélte, hogy nem gondolta úgy, hogy nyomul, nem is ez volt a célja, csupán egy ártatlan köszönetnyilvánítás.El sem tudta képzelni, hogy mivel nyerte el ilyen gyorsan a Griffendéles barátságát, de örült, hogy nincs teljesen egyedül a Roxfortban és már ismer másokat is. Többek között arról sem volt fogalma, mire értette Will, amit a fülébe súgott, de mivel nem akart hülyének látszani, ezt a titkot inkább megtartotta magának.
*Pár pillanat múlva elengedte a srácot és néhány lépést hátrált. Miközben Willt ölelte arra gondolt, vajon mit csinált a fiú a Capitulatus ellövése és az ölelés között. De hogy tegyen fel egy ilyen kérdést? Azért megpróbálta: -Ömm…szóval te…hol voltál eddig?- rámosolygott és folytatta - Nem is vettem észre, hogy közeledsz, aztán megint megmentettél. Annyira belefeletkeztem a...izéba - kerek szemekkel az idegenre pillantott, akinek a szemei már vérben forogtak és vigyorogva meredt rájuk.*
*Az átok hatása rég elmúlt, a lény ismét mozoghatott. Idegesen kapálódzott. Valószínűleg az erdőből jöhetett a kastély felé ismeretlen okokból. Egy pillanatra megrémült a látványtól: nem teljesen emberről van szó. Egy félelmetes szörnyeteget szabadított Irilt a rögtönzött csapat nyakára, ami még a két mamlasznál, sőt, talán a farkassá változott dühös Cassnél is veszélyesebb (egy fokkal). Szörnyen érezte magát. Remélte, hogy Willnek is leesett a tantusz – vagyis az, hogy mi rejtőzik a sápatag arc mögött, bár a fogak egyértelműen jelezték. Az illető, eredendően ember lehetett, de egy vámpír „csókja” egészen átrajzolta élete történetét.*
*A kötél egyszer csak elszakadt, Batman felállt és dühösen pillantott a jómadárra, aki nemrég –talán mondhatjuk így- legyőzte őt és rögtön fogságba is ejtette. Szikrázó tekintete semmi jót nem ígért, vért és bosszút követelően meredt a lány nyakára, miközben egyre csak közeledett felé. Foga szinte megcsillant, bár fény nem sok érhette, hisz az eget továbbra is sötét felhők borították és a nap még mindig nem tudott előtörni mögülük, de az eső már nem esett, alig szemerkélt. Szeme szikrái a gyűlöletet és mély megvetést sugároztak. Mivel pálcája Irilt zsebében lapult, esélye sem volt azzal támadni, így inkább egész testével próbálta megrohamozni és vért szipolyozni a lányból.*
*Némiképp felbátorodott az előző sikerein és hogy Will még véletlenül se tudja őt újra megmenteni egy másodperc alatt előrántotta a pálcáját és elkiáltotta a legjobb igét ami csak eszébe jutott: - Lusius ferrarius!- a hatása garantált volt. Irilt Will felé futott és hátrébb húzta a talárjánál fogva. Eközben a denevér-pasi mellett egy hatalmas forgószél támadt. Az pálca nélkül esélytelen volt, hiába próbált odébb menni, a szélörvény elragadta, Irilt egy suhintással elküldte a szelet melegebb éghajlatra. Így megváltotta magát az eredendő bűntől...*

[William Wilson]

*Furcsának találta az egészet. 2 órája sincs, hogy Irilt egyszer csak megjelent, erre a 2 óra leforgása alatt Will kétszer is megvédte õt. Azt sem tudta, a lány hová valósi, a nevét sem tudta, sõt, életében soha nem is látta még õt azelõtt. Willnek néha túl jó szíve volt, ez gyakran hátrányára is vált. Hiába, az ember nehezen változik meg, akárhogy próbál.*
*Nem tudta, a lánynak vannak-e hátsó szándékai vele. Például ráveszi, hogy törjenek be Lockhart professzor irodájába, vagy esetleg megkéri a fiút, hogy nyissa ki neki a Titkok Kamráját. Will gyorsan el is vetette az iménti a gondolatokat, hiszen végtére is, a lány nem mardekáros. Úgy vélte, nem kell tartania a lánytól, mivel Irilt látta, hogy a fiú mire képes... Az egy másik dolog, hogy Will is látta, hogy mit tud a lány.*
*Gondolatai az imént elkalandoztak, de hamar visszatért a való világba és felidézte, mit mondott az imént.*
-Úgy értem...-magyarázta gyorsan, mielõtt Irilt félreértené-, ha netalántán felhúzom az idegeidet, még a végén velem is így elbánsz-nevetgélt tovább.*
*Maga sem tudta, miért, kisvártatva csalódottan engedte el a lányt. Ki tudja, mikor tapasztalja meg ezt újra. Remélte, nem telik el annyi idõ, mint legutóbb.*
*A lány kérdése fejbe vágta õt.~Na, gondolkozz, nagyfiú...~végül úgy döntött, nem hazudik.*
-Húzós volt a mai nap...A lábaim nem bírják már a gyûrõdést.~Tehát nem én, hanem csak a lábaim nem bírják...~tette hozzá magában.*
*A fiú el is feledkezett a lábuknál heverõ szörnyetegrõl. Az felpattant a földrõl. Will hirtelen ötelttõl vezérelve (és mivel a pálcája a zsebében lapult), gyomorszájon rúgta a veszedelmes vámpírt. Mire a pálcáját elõvakarta volna a farmerjából, Irilt szórta is a bûbájt rá. Mikor már megfelelõ távolságon kívül tudhatták a lényt, Will megszólalt:
-Valami új varázsige? Mert én errõl még nem is hallottam...-mondta elismerõen.*
*Trollok ártalmatlanok, vámpír nyaralni ment, így végre foglalkozhattak az eddig is felmerült problémával:
-Hát jó...Most vitassuk meg, hová menjünk erre a két darab teljes napra? Valami fedett helyet választhatnánk, mert ha így folytajuk, holnapig elolvadunk... Nos, mi légyen? Szellemszállás? Az van a legközelebb... Vagy esetleg menjünk le Roxmortsba?...Az nem jó...Letelik a 2 nap, mire odaérünk...-gondolkozott hangosan Will. Közben odament a legközelebbi padhoz és lezuhant rá.*

[Irilt Rooney]

*Mosolyogva hallgatta a srác mondandóját. Mire végre felfogta a lényeget, Will már nevetett. Ezt látva ő is felkacagott selymes, csilingelő hangján. Régóta először nevetett, habár annyira nem is találta viccesnek, csak jól esett neki egy kicsit elfelejteni minden rosszat. Utoljára akkor nevetett, mikor „drága” unokatestvére (a legkövérebb) két éve beleesett egy bokor szömörcébe. Utána tele lett kiütésekkel és sárga trutyival kenegették a pöttyeit, amitől az arca teljesen olyan lett, mint a telehold.*
*Hallva a fiú elismerő hangját, kicsit kihúzta magát. – Hát, talán nekem is tanítottak valamit. Nem csak a roxfortosok tudnak varázsolni. – Elmosolyodott saját önelégültségén és lehajtotta a fejét, a cipőjét nézte. Valahogy sokkal könnyebb volt azzal „szót érteni”, mint a saját gondolataival. Nem akarta, hogy a fiú lássa, de egy kicsit elbizonytalanodott. Szörnyen utált oda járni, de most egész máshogy tüntette fel a történetet Will előtt, amit úgy vélt, jobb ha minél előbb tisztáz. – Persze én gyűlöltem a sulit. Reméltem, hogy itt majd tiszta lappal kezdhetek. Talán lesznek igazi barátaim. – Újra Willre mosolygott.*
*Bár semmit sem tudott róla, ennek ellenére egészen megkedvelte Willt. Szeretett volna minden kérdést feltenni neki, ami csak megfordult a gondolataiban ezalatt a pár óra alatt, hogy minél többet tudhasson róla. Sajnos, azonban nem voltak abban a kérdezz-felelek, jó zsaru-rossz zsaru felállásban. Az információnak ára van. Egyszóval neki is mesélnie kell ahhoz, hogy megtudhasson bármit a srácról. Gondolta, bele is vág: - Eddigi életem során egyetlen esetre emlékszem, mikor így eláztam. – közben szeme sarkából egy követ vizsgálgatott – A bátyámmal…mikor még jóban voltunk…szóval elmentünk egyet dobálgatni és tök jól elvoltunk, de az eső hasonló módon el kezdett zuhogni. Annyira esett az eső, hogy alig lehetett tőle látni és seprűstől nekivágódtam egy fának. – összeráncolta a szemöldökét – felrepedt a szám. Persze…ez ne vicces. De így utólag nem rossz sztori. – elmerengettt. A bátyjára gondolt, közben a földet bámulta.*
*Mivel fogalma sem volt róla, hogy miről beszél, csak értetlenül állt mellette és nézte, amint lezuttyan a padra. Mivel ennél vizesebb semmi esetben sem lehetett volna, úgy döntött csatlakozik. Ismét a többiekre gondolt, akik eközben ki tudja hol járhatnak. Talán Will is arra gondol, hogy meg kéne várniuk, amíg megkeresik őket. – Akkor – szólalt meg végül – mi legyen. A trollok a sárban hemperegnek, sárangyalkát készítve, Batman pedig egy távolabbi csónakban fújja a nótáját.*
*- Sajnálatos módon halvány lilám sincs róla, hogy hol vannak az említett helyek, talán próbáljunk bejutni más módon a kastélyba. Te laksz itt már…mióta is? Neked tudnod kell! Vagy tartsunk egy rögtönzött „ismerd meg az iskoládat” körutat?*

[Cassandra Muldoon]

*Az igazat megvallva Cassnek még csak meg sem fordult a fejében, hogy segítsen a vérárulókon. Leült szépen a fûre és végigpásztázta a környéket. Nem sok érdekességet talált, így tekintetét visszairányította az anti-mardekáros jónépre. Micsoda igazságtalanság! El sem kellett intézniük a bumburnyákokat, elbántak azok magukkal... Ilyen agytrösztökkel sem találkozik azért minden nap az ember... Cass kínjában nevetni kezdett. Semmi akció...Semmi vérfolyás... Habár...*
-Mi folyik ott a a trollok takarásában?- kérdezte a lány pimasz hangsúllyal. Kár, hogy senki nem hallotta.*
*Habár szeretett volna megmozdulni, nem tette, várta, mi sül ki ebbõl az egészbõl... Sajnos semmi szaftos, ezért Cass csak elhúzta a száját és gondolataiba mélyedt. Ez nem volt könnyû, tekintve az idõjárási körülményeket. A jéghideg esõ kopogott a fején és a hátán, amint ott görnyedt az erdõtõl pár száz méterre.*
*A többiek elvoltak körülötte, de õ valahogy most kimaradt a beszélgetésükbõl. Nem volt túl sok idege a szájtépéshez. Úgy látta, Elishának is fogytán volt az ereje, mert nem ment a griffendéles szépfiú, meg a...hát...hugrabugos lány után. Az egészbõl nem igazán érzékelt sokat, csupán annyit, hogy eltûntek a szeme elõl. Csak pár perc múlva tért észhez, mikor hallotta Will hangját.*
*Figyelte az eseményeket, majd egy fa mellé húzódott, mikor a köpenyes alak elröppent mellette. Nem tudta, ki az idegen, dehát az ellenség ellensége a barátja. Tehát mikor Irilt megszüntette a varázslatot (biznyára azt hitte, már biztonságos távolban tudhatja a férfit), lebegtetõ bûbájjal elkapta a grabancát és próbáltaúgy intézni, hogy a tóba toccsanás helyett békésen érjen földet az erdõben. Remélte, ez sikerül is. Tartogat Cass egy kis meglepetést a jómadaraknak. Önelégült mosoly ült ki az arcára. Nem bánta, ha a többiek meglátják ezt.*
*Látta, hogy Will leül az egyik padra. Odasuhant õ is.*
-Nahát, Bill! Csak nem elfáradtál?-megkérdezte ugyan, de fikarcnyit sem érdekelte a válasz-Na most megyünk vagy kapunk egy kis tüdõgyulát itt?

[Elisha Prevett]

*Elisha jó néhány percre kizárta magát a történésekbõl, és egészen megfeledkezett róla, hol is van. A földön kuporgott, fejét lehajtotta és a gondolataiba mélyedt. Az esõcseppek továbbra is szüntelen kopogtak mindenfelé. A lány olyannyira átázott, hogy az ujjait kezdte nem érezni. De most meg sem próbált valami esõ ellen védettebb helyre menni. Mikor újra felnézett, meglepetten tapasztalta, hogy mennyire besötétedett. Biztos elõtte csak azért nem vette észre ezt, mert a szeme folyamatosan szokott a sötétséghez. De most alig látott el az orráig. Ez igencsak aggasztotta, hisz nemhogy nem látta a többieket, még csak nem is hallotta õket. Elindult valamerre, de pár lépés után sikerült kivennie néhány alak körvonalát. Kettõben felismerte Iriltet és Willt, egy távolabbiban pedig Casst, de volt ott egy negyedik, ismeretlen alak is. Közelebb haladt hozzá, aztán felismerte benne a vámpírt. A látványától kissé leblokkolt, és csak egyhelyben állva meredt a lényre.*
*Elisha kicsi kora óta szeretett volna találkozni egyel, persze megtartva azt a kis tisztes távolságot vele. Thomas unokatestvére annak idején sok vámpírsztorit mesélt neki (többnyire kitaláltakat), és Elisha nagyon szerette ezeket a történeteket, még ha a többségük elég véres, majdhogynem horror történet volt is. És most elõtte, pontosabban Irilt elõtt áll egy ilyen lény teljes egészében. Elisha elindult felé, de a vámpír egy forgószélszerûséggel továbbállt, vagy inkább továbbállították?*
*Elisha Willék után eredt, mivel úgy tünt, mintha már kitalálták volna, hogy mi legyen, a céltudatos lépteikbõl ítélve. A lány tényleg nem akart hallgatózni, de épp meghallotta, ahogy Will a szellemszálást említi.*
- Igen, menjünk a szellemszállásra. *szólt közbe, és csak remélni tudta, hogy nem ijesztette meg a két diákot, amilyen hirtelen megszólalt. Némiképp kihúzta magát, mert kezdte úgy érezni, mintha Gollamként sunnyogna. Csakhogy neki nem volt semmiféle „drágaszága”, esetleg a pálcája lett volna az, amit sikerült másodszor is kivégeznie, méghozzá, immár véglegesen. ~A francba, most mit csinálok majd pálca nélkül? Írjak Thomasnak, hogy küldjön egyet? Nem teszem be a lábam a bagolyházba egy ideig!~ Ez a gondolat eszébe juttatta az ottani történteket. Hirtelen erõs szégyenérzete támadt, mert rá kellett jönnie, hogy minden az õ hibája. Ha azok a nyavalyás manók nem szöknek el, valószínûleg nem lenne karantén a sulin, és még a trollok elõtt be tudtak volna menni, azokat meg a tanárok úgyis elintézték volna se perc alatt. Elisha Cass miatt nem aggódott, de Will és Irilt? Az új lánynak így kell megismernie az iskolát Elisha bénasága miatt? Nem tudott így odamenni hozzájuk. Elvonult valamerre, jó messzire a többiektõl, és mikor már elérte azt a pár méteres távolságot, ameddig a sötétben el lehetett látni, felöltötte animágus alakját, és felmászott jó magasra az erdõ szélén lévõ legvaskosabb fára. Ott letelepedett, és visszaváltozott. A magasból jól ki tudta venni a két hempergõ troll alakját. Az egyik sárszökõkutat készített, ahogy csapkodta a kezeit a földre. Nagy sárdarabok repültek a magasba, majd értek földet, vagy épp értek trollt? A buta lény ezzel csak azt érte el, hogy szépen lassan betemette magát. A másik talpra vergõdte magát, és döngõ léptekkel visszarohant oda, ahonnét jött.*

[Irilt Rooney]

*Kicsit megijedt Elisha hirtelen felbukkanásától. Eléggé filmszerűnek hatott az előző jelenet. Egy másodperce még nyugodtan, a padon ülve találgatták, hol húzzák meg magukat 2 nap erejéig, abban a hitben, hogy senki nem hallja őket, aztán először Cass tűnt fel, hogy odébbáltak, majd végül Elisha is megérkezett. Ez emlékeztette egy tinédzsereknek szóló gagyi lovestory-ra, amit egy kedves, ám annál nyomulósabb barátjával kellet néznie pár hete, egy exkluzív, 2 személyes búcsú-partin. Eddig az sem volt megszokott a számára, hogy egy időre eltűnik a társaságból és akár a mágnes, úgy vonzza maga után a bajt és a többieket. Ez mind, talán még rá vallott volna, de az, hogy meg is menti magát, az egész más tészta.*
*Mivel még mindig nem magyarázta el neki senki, hogy pontosan mi is az a szellemszállás, továbbra sem tudta, hogy hova tartanak. Így hát boldogan bukdácsolt Will mellett a sötétben és egyik pillanatról a másikra beugrott, hogy nem feltétlenül kell a sötétben minden fának nekimennie, hála a varázstudásnak. – Lumos – az előttük álló út felé irányította a fényt – Hogy milyen sötét lett hirtelen…vagy…ez csak nekem nem tűnt fel eddig? – elgondolkodott, de erre a kérdésre természetesen nem várt választ, csak tovább lépdelt az ismeretlen céljuk felé.*
*Csak remélni merte, hogy a hely már nincs messze, vagy nem kell újabb szörnyekkel megküzdeni. Hallotta és érezte a talpa alatt a föld rengését. Az egyik troll szökellt vissza könnyedén a közeli erdőbe, ahonnét jött.*
*Ebben a pillanatban emlékrohama támadt. Egy pillanatra megáltt. Eszébe jutott az a mugli lány, akivel kiskorában találkozott olyan sokat játszott az erdőben. Szép barna haja volt és nagy kék szemei, akár Cass-nek. Törékeny barátságuk azon a ponton ért véget, mikor Irilt elkezdett mesélni a varázsvilágról. Még most is a fejében zúgott, amit neki kiabált, mikor utoljára látta ~Hazudsz! Apukám azt mondta, varázslók nem léteznek! Most haza kell mennem!~*
*Az erdő levegője mindig meghozta a hatását: Kitisztította a gondolatait. Az erdő, melyben a mugli lánnyal játszott, a nagyi házához volt közel. - Ó, a nagyi! - szólalt fel hangosan. - Ezt komolyan kimondtam? Ó... - szörnyülködött el magán - Ő az egyetlen, aki hiányzik otthonról. A mama mindig készített nekem süteményt. - mosolygott - Mikor szomorú voltam, csak azt mondta: Nagy a feje, búsuljon a ló. - nevetett. - Ő nem restell a konyharuhához nyúlni, ahogy a legtöbb varázsló. Igaz, van házimanója, de ő jól bánik vele. - kicsit elhallgatott, hátha a többiek is szólnának, de nem várta meg, inkább folytatta - Legszívesebben bebújnék az egyik jó illatú gyapjútakarója alá a kandalló elé egy nagy bögre kakaóval, és csak nézném, ahogy a tűz lobog. - elképzelte, ahogy az arcát simogatja a lángok adta meleg - Noris is ott ülne velem...a házimanó.*
*Előző gondolataitól egy pillanat alatt elfogta a mélabú. Igyekezett nem kimutatni, de azt tudta, hogy a környezete ezt észrevette. Jól esett volna neki az a baráti ölelés valakitől, amit néhány perce adott Willnek. Sajnos ez nem az a pillanat volt, amikor el lehetett kalandozni. Maga sem tudta, hogy miért, de valahogy bajt észlelt.*
*Menet közben tovább fűzte magában a gondolatokat. Lépései közben egy pálcát érzett a zsebében. ~Ezaz! Amíg Elisha nem kap új pálcát, talán ezzel is meg tudja védeni magát. Erősebb varázslatokra sajnos nem elég, de az életét még ezzel is megvédheti, ha újabb szörny támad ránk és nincs a közelben senki.~ Meg is fordult, hogy közölje a lánnyal az örömteli hírt, de… Elisha sehol sem volt. - Hé, Will! – kiáltott rá az előtte menetelőre, majd rendes hangon folytatta - Öm, Elisha…hova tűnt? – elgondolkodott a kezében lapuló vámpírpálcára tekintve – Pálca nélkül…*

[William Wilson]

*Meghallotta a lány hangját, miután elindult a padhoz. Érdkelõdve hallgatta a monológját.*
-Én nem is mondtam, hogy csak mi tudunk...-vágott közbe Will, de aztán befogta a száját.*
*Nem akart illetelen lenni és megkérdezni, miért utálta az iskoláját. Örült annak, hogy egyáltalán megoszt vele ilyen információkat. Csendben hallgatta tovább. Mikor (azt hitte) a lány befejezte, Will visszamosolygott rá. Már éppen megszólalt volna, mivel csend úszott köréjük, de Irilt folytatta. Felszisszent, mikor a lány a falnak-csapódós-részhez ért.*
-Szóval van egy bátyád... Érdekes, mert nekem meg húgom van...- vigyorodott el.*
-Höh...Hogy mióta? Hm... Hát kérlek ez most a hatodik esztendeje...-nem akart belegondolni, mennyi idõ, mennyi szenvedés volt ez. Felkapta a fejét, remélte, ezalatt a két másodperc alatt nem maradt le semmirõl. De mégis. Cassandra érkezett meg, hogy élvezze a társaságukat. Sajnos Will éppen hallotta, mit mondott.*
-Tessék a Billrõl...-már automatikussá vált nála a védekezés, de most taktikát váltott. Remélte, még idõben- A barátaim régen így hívtak, és igaz, hogy te még véletlenül sem leszel soha ebben az életben az, azért hívhatsz így- kijelentésének lezárása képpen bájosan rámosolygott a lányra.*
*Ekkor jött oda hozzájuk Elisha. ~A felmentõ sereg~gondolta magában megkönnyebbülten a fiú. Sietõsen elindultak az erdõ felé. Nagyjából emlékezett csak Will, merre van a Szellemszállás. De azt sejtette, hogy Cassandra biztosan tudja. Már egészen besötétedett, amit Will nem is vett észre, mivel amúgy is a sötéthez van szokva a szeme. Meg szerinte nem akartak már semmit csinálni odakinn a szabadban. Legalábbis melegen ajánlotta.*
*Valahogyan a kis csapat elejére keveredett. Fényt látott a háta mögül kiszûrõdni. Homlokon csapta magát, mikor hátrafordult, mert ennyi sütni valója sem volt, hogy fényt "gyújtson" a pálcáján. Mikor Irilt ráébresztette lököttségére, így tett.*
*Ballagtak egy kicsit, majd meghallotta maga mögül a lányt. Csodálkozva hallgatta õt.*
-Hát...Részvétem...Mármint hogy a mamádon kívül nincs senkid otthon. Habár...-nevetett fel- Én csak ne szóljak, mert engem maximum a függönyöm vár haza...
*Azonnal lefékezett és körbenézett, mikor Irilt Elishát említette. Az egyik fán fel is fedezett egy macskát. Furcsállta, hogy nem ijedt meg a három diáktól. Eszement dolog jutott eszébe.*
-Elisha?!-kérdezte tétován. Nem is gondolta volna, hogy a lány egy animágus. Döbbenten nézett a fán üldögélõ macskára... Vagy hiúz? Mivel sötét volt, nem tudta kivenni és nem akart a lány szemébe világítani- Mi keresel te odafönn?-remélte, hogy az tényleg a lány, mert idiótának nézhették volna, ha nem õ és Will egy erdõlakó állattal beszélget. Azért csak folytatta- Segéllyek lejönni? Habár ha fel tudtál menni, biztos le is képes vagy...-mosolygott. Ekkor a lány visszaváltozott. Willnek nagy kõ esett le a szívérõl.*
-Hoppá...Tényleg!- eddig is érezte, hogy valamit elfelejtett. Hát most eszébe jutott és magához hívta a seprûjét. Szerencsére nem ütközött fába-Talán ezzel könnyebb lesz.

[Elisha Prevett]

*Sajnos (vagy nem) hamar meglátták Elishát az újdonsült „rejtekhelyén”. ~Ennyire feltûnõ egy macska a fán? Ráadásul sötétben?~ Hamar megbánta iménti cselekedetét. Most biztos azt hiszik róla, hogy nincs ki mind a négy kereke. Habár eddig is azt hihették, ki tudja… Mindenesetre nem lehet normális az, aki ennyi negatív esemény után egyszercsak eltûnik, ahelyett hogy inkább összetartana a „csapattal”. Elisha a cselekedetet a hirtelen hangulatváltozásnak tulajdonította. Az mindenkivel megeshet.*
- Azt hiszem nem kell… *de még mielõtt befejezte a mondatot, már lent is termett. Átugrott egy alacsonyabban lévõ vastag ágra, onnan le, a földre. Még így is elég magasan volt, így eléggé megfájdult a talpa földet éréskor. Ráadásul sikerült épp egy pocsolya közepébe érkeznie, sikeresen lecsapva magát, így már nemcsak csurom vizes volt, de jó sáros is. Ekkor vette csak észre a fölötte lebegõ seprût.*
-Oh, azért köszönöm. Biztos szerencsésebb lett volna… *jobban szemügyre vette a ruháját.* Hát… Nem sok helyre engednének be így… Még jó, hogy a szellemszállás elõtt nem állnak biztonsági õrök. *az optimizmus most is testet öltött.*
- Az elõbbi: csak rám jött az öt perc… Biztos veletek is szokott ilyen lenni… *ezzel remélte, hogy sikerült megmagyaráznia a furcsa viselkedésének eredetét.* Nos, mi az útirány? *úgy gondolta, jobb, ha nem váratja meg a társaságot, hisz már bizonyára torkig vannak az esõvel, a sötétséggel és miegymással. Azonnal útnak indult arra, amerre a társaság eddig tartott. Hirtelen nem tudta, merre található a szellemszállás. De ha rossz felé menne, Will, vagy aki tudja a hely pontos kilétét, biztos eltérítené õt a helyes irányba.*
*Miközben elöl cammogott, igazán elgondolkozott a szellemszálláson. Még sosem járt odabent, puszta kíváncsiságból is megnézné, csak hogy most annál nyomósabb okuk is volt oda menni. Bár kétsége sem volt afelõl, hogy odabenn nem vár-e rájuk valami új, sokkal rosszabb dolog, mint a trollok, vagy a tündérmanók. De nem állhattak kint az esõben tovább, a végén még a fülükbõl is esõvíz fog kiömleni.
Elisha a zsebébe nyúlt törött pálcája után. A pálca megmarkolása most nem adott bátorságot, mint ezelõtt mindig. Inkább épp ellenkezõleg. Kétség nem fér hozzá, õrültség bemenni egy olyan helyre pálca nélkül, mint ahová most oly nagyon igyekeztek.
Elisha észre sem vette, mennyire elõre haladt, így megállt, bevárni a többieket. És a remény csillaga megcsillant, mikor észrevette Irilt kezében a pálcát. Egy másik ugyanis a zsebébõl lógott ki. Tehát Iriltnél két pálca van. ~Nem, az biztos csak Willé, vagy Cassé… De mért lenne más pálcája Iriltnél?~ Valahogy nem állt össze a kép, mert akkor is felmerült a kérdés, hogy miért van a lánynál két pálca… Mindenesetre okos döntés volt két pálcát elrakni, Elisha jelenlegi helyzetére tekintve.*
- Van egy pluszpálcád? *fordult a lányhoz, sokat úgysem veszíthet a válasszal. Ha a válasz igen lesz is, belátta, nem várhatja el a lánytól, hogy kölcsönadja neki azt, tekintve hogy nincs miért megbíznia Elishában, hisz még szinte nem is ismeri. Ki tudja, talán a szellemszállás épp teljesen ártalmatlan arcát mutatja majd az érkezõk felé, nem lesz mitõl megvédeni magukat.*

[Cassandra Muldoon]

*Cass jót mulatott Willen, mikor a fiú hirtelen másképp fejezte be a mondatot, mint elkezdte.*
- Hát nem is, "kedves" Bill...*kuncogott a lány. Legalább van más is, amivel idegesítheti õt. Maga elé képzelte, amint a fiú vérvörös fejjel áll elõtte és majd' felrobban a dühtõl. Aztán a lányokat festette maga elé. Hirtelen nevethetnéke támadt, de olyan, hogy öt perc múlva sem tudta abbahagyni. ~Na, a jógyerekek legalább törhetik a fejüket azon, mi olyan vicces.*
*Hirtelen beléhasított a tudat, hogy két teljes napot kell a három jómadár társaságában elviselnie. Nyomban lelankadt a jókedve. Síri csöndben baktatott utánuk az erdõ, pontosabban a Szellemszállás felé. Szerette azt a helyet. Csöndes, régi és viszonylag távol van a sulitól. Mikor Will megállt, Cass akaratlanul is beleütközött Iriltbe. Úgy tett, mintha csak egy gyökérben botlott volna meg. Aztán mivel úgy gondolta, ezzel nem biztos, hogy sikert aratott, felszegte az állát, elfordult és arra nézett, amerre Will.*
- Nocsak, szegény cicus a fán ragadt*szavaiba kellõ gúnyt iktatott*Nem kéne hívni a tûzoltókat? Ki tudja, talán még dorombolna is nekik...* jót szórakozott saját szellemességén.*
*Mivel megint együtt volt a banda, lassacskán elindultak. Elisha kicsit elsiette a dolgot, már elõrébb tartott, mint a többiek. ~Remek, akkor egy szemtanú kilõve~gondolta Cass sötéten.*
- Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én nem látok semmit*kezdte telejesen ártatlan hangszínnel*Lumos olem*az utóbbi szót nagyon halkan mondta csak ki. Hatalmas fényárt szórt rájuk a pálcája. Jókora körzetben minden fûszálat ki lehetett venni. Valószínûleg messze is látni lehetett.*Hoppá...*elnézést természetesen nem kért, hanem elhadart egy Nox-ot és folytatta útját.*
*Hirtelen kiagyalt terve ezek után már minden bizonnyal mûködni fog. Már csak a hõs lovag pálcáját kell hatástalanítani... De a hugrabugos kiscsaj elõtte toporgott és nem tudta becélozni a fiút.*
- Huhh... Álljunk meg egy pillanatra...*tudta, hogy így tesznek, ezért alibiként a cipõjét kezdte igazgatni. Pár másodperc múlva ismét meszólalt:- Rendben, mehetünk... Ez a francos csuka...
*Amint elindultak, észrevétlenül Irilt elé vágott és egy halkan elsuttogott Wingardium Leviosa-val a lány lába elé röptetett egy gallyat, amiben reményei szerint el fog vágódni, sötét lévén. Már csak egy dolog van hátra. Zakatoló szívvel emelte fel hajszálnyit a pálcáját és Will kezére mutatott.*
- Capitulatus* motyogta folytott hangon maga elé. Csakhogy Elisha akkor megtorpant elõttük, keresztülhúzva Cass számításait. Hirtelen nem tudta, mi tévõ legyen. Aztán rögtönzött valamit:- Aguamenti*suttogta sötétbe, csúszóssá téve a talajt Elisha lábai elõtt. Ebben a pillanatban hallotta meg jobbkéz felõl a fareccsenést, amit minden bizonnyal leendõ vendégük okozott...*

[Irilt Rooney]

*Miközben Will macskamentést folytatott, Irilt komolyan elgondolkozott rajta, hogy mi az oka a srác folytonos életmentő mániájának. Talán megrögzött „ragadozóként” próbálja elcsavarni a hősies viselkedéssel a környék összes leányának fejét. Vagy talán… a puszta jóindulat? Minden esetre Cass ismét találó megjegyzéseket tett rá, amin szemmel láthatóan felderült. Ez jó, legalább egy ember jól mulat a környéken. Azonban ő, ezt cseppet sem találta viccesnek, mivel nem teljesen értette a dolgot. – Mi a fészkes fene az a tűzoltó? És ha tüzet olt, hogy mentené meg a macs… izé… Elishát? – Hű! Hát ez közel volt. Az ilyen kritikus kérdéseket általában magában szokta tartani, de ez most más volt. Cass valahogy kihozta belőle ezt a hozzáállást. Bár nem egészen volt tisztában az itteni helyzettel, jelen pillanatban Elisha és Will tűntek a jó oldalnak és Cass…hát…ő meg a kevésbé jónak.*
*Hirtelen észrevette, hogy hihetetlenül álmos. Nagyot ásított menetelés közben és egy pillanatra meg is állt, hogy kinyújtózzon. Ez ugyan nem frissítette fel, inkább még álmosabbá tette. Mikor már megfordult a fejében egy olyan gondolat, hogy jártában elalszik, Cass megszólalt és pálcáját feléjük emelve megvilágította gondolatait. A hatalmas fényártól egyetlen belső gondolat csúszott nagyon mélyről az agyába, az pedig nem volt túlzottan hízelgő Cass édesanyja szemszögéből.*
*~Hoppá? Mi az, hogy hoppá?~dühös ugyan nem lett, ha mégis, egy pillanat alatt lenyugtatta magát. – Minden áron meg akar vakítani? – motyogta maga elé úgy, hogy Cass ne hallja, de a Griffendélesek igen. Remélte, hogy emberi alakjában nem akarja fenéken harapni, az kissé kínos lenne. Ahogy elképzelte Casst, amint éppen lehajol és beleharap Will fenekébe…hát így belülről egészen viccesnek tűnt. Ezt a gondolatot el is temette, de gyászolás előtt kicsit megmosolyogta úgy, hogy a többiek ne lássák.*
*Az erdő, már teljesen besötétedett, nem lehetett messzire látni a fatörzsek között, még akkor sem, ha a pálcával odavilágított. A fák lombjai vészjóslóan suhogtak. Ahogy az erdőt kémlelte motoszkálást látott odabent. Kicsit megijedt, így pár futólépéssel Will mellé került. ~Ha másra nem is, legalább rá számíthatok.~gondolta.*
*A nagy izgalmak közepette fel sem tűnt számára, hogy még mindig kép pálcát cipel: Sajátját a kezében, ami talán nem hátrány és a kapafogú barátjukét, amit Elishának szánt.*
*Szerencse, hogy Elisha rákérdezett, hogy miért hord magánál két pálcát. Valahogy látszott rajta, hogy van olyan fineszes a lány, hogy feltűnjön neki, hogy az egyiket neki szánták.*
*- Ó, igen! Tudod, az előbb Willel volt szerencsénk egy vámpír társaságához. Elvettem a pálcáját és úgy gondoltam, amíg neked nem küldenek másikat otthonról, vagy meg nem javítjuk, talán ez is megteszi. – Előhúzta zsebéből a másik pálcát és Elisha felé nyújtotta.*
* – Sötét az éjjel, talán nem is volt rossz ötlet, hogy… a mondat végére, azonban nem ért el, mert egy faágban megakadt az egyik lába, amitől egy hatalmasat vágódott egy pocsolyába. – Szuper… - mondta csalódott hangon – Mi a frászért nem nézek én a lábam elé? – mormogta kissé durcásan. Az eséstől a pálcája is elgurult valamerre.*
*Az erdő felől egy ötödik emberi alakot látott közeledni. Elisha megtorpant. Talán ő is meglátta az idegent. – Ki lehet az? – Gondolkodott el hangosan, a többiek arcából próbálta kiolvasni a választ. Cass meglepően elégedett arcot vágott. De ezt nem látta biztosan az alig fény miatt.*

[William Wilson]

~Ez nem jött össze~zsörtölõdött magában Will, a nevének legkellenetleneb becézését hallván, majd beléptek a fák közé.*
-Hát jó...-vont vállat Will és figyelte, ahogy Elisha leszökken a fáról. Nem lett volna a helyében, mikor földet ért. Csak úgy fröcsögött a sár minden égtáj felé. Õ is kapott a lábszárára eleget.*
-De még hányszor rám jön...-nevetett Will.*
-A tûzoltók mugli dolgozók, akik a lakás- meg erdõtüzeket oltják. Õk sajnos nem tudják az ilyen ügyeket egy egyszerû Aguamenti-vel elintézni...Õõ...Legalább is, ha jól tudom, õk azok...-fûzte hozzá egy árnyalattal halkabban- Nem olvastál Garfield-ot?- csodálkozott el õszintén- Õ egy hétalvó, kávévedelõ, lasagnehabzsoló, hétfõgyûlölõ, ebrontó, pókcsapkodó, postásüldözõ, túlsúlyos macska... Röviden... Na meg van a szerencsétlen, ronda, anyámasszonykatonája gazdája... Ajánlom olvasásra- vigyorgott- Ja amúgy õ úgy kapcsolódik ide, hogy õt is mindig le kell vakarniuk a tûzoltóknak a fáról...
*Elisha kérdését hallván megálapította, hogy a lány sem tudja, merre kell tartaniuk. Emlékeire bízva magát elindult az egyik irányba. Ha rosszfelé mennek, Cass úgyis megszólja õket, tehát nem kellett attól tartaniuk, hogy eltévednek. A csend,ami körülölelte õket, nyomasztó volt. Meg akarta törni, de valahogy nem jutott eszébe semmi, amit mondhatott volna. Csak a szél suhogott körülöttük. Már félõ volt, hogy a fiú seprûje a bozótban köt ki.*
*Cammogtak egy darabig, majd meghallotta Cass hangját. Feljajdult, mert az erõs fény égette a szemét. Könnyezni kezdett tõle, s mire a lány eloltotta a pálcáját, kidörgölte a szemébõl. Öblös hangon kuncogott Irilt költõi kérdésén.*
-Hoppá, mi?- hördült fel Will- Inkább figyelj oda, mert legközelebb rántotta lesz a szemembõl...-csóválta a fejét. Tudta, hogy valami nem stimmel. Egy egyszerû Lumos-szal ekkora fényözönt csinált? Ez minimum egy Maxima lehetett volna. De emlékei szerint Cass azt nem mondta. Ez a "Hoppá" is túl ártatlannak tûnt. De ezen csak késõbb morfondírozott, mert most sajgó látókészülékeivel volt foglalva.*
*Újabb séta következett, de persze Cass ismét félbeszakította. A lány kezdett neki egyre furcsább lenni. Természetesen megállt, hogy megvárja, ám alaposan kielemezte minden mozdulatát. Azok azonban semmit nem árultak el, csupán hogy fáj a lába a cipõjében. Az pedig a legkevésbé érdekelte Willt; neki is épp elég problémája volt.*
*Utat engedett Iriltnek, hogy átadhassa a frissen szerzett pálcát. Nem tudott segíteni a lányon, mikor lódult egy nagyot. Talán a lábát kaphatta volna el, akkor meg talán magát is a sárba számûzi. Csupán annyit tett, hogy megtorpant.*
*Ekkor mintha sziszegést hallott volna maga mögül, ahol Cass állt. Hátrafordult, s ezzel egyidõben a pálcája kirepült a kezébõl. Egyetlen ág sem volt a keze környékén, tehát azok nem verhették ki belõle. De akkor mi lehetett? Cass arcáról semmit nem tudott kiolvasni, csupán önelégültséget. Mint mindig... Nem is törõdött többet vele, a pálcája keresésére indult. Rálépett ugyan egy faágra, de a reccsenés egy másik irányból jött. A fejét a hang irányába kapta, de a sötétben nem látott semmit, a pálcáján pedig kialudt a Lumos, mikor elvált a kezétõl. Ott álltak négyen a sötétben, egyikõjüknek sem volt pálcája. Kivéve...Will ekkor döbbent rá, hogy ezt talán a lány rendezte így.*
*Megmarkolta a seprûjét és rávágott a nyelével a lány kezére. Ekkor azonban sokkal közelebbrõl hallatszott a reccsenés, valamint vérf*gyasztó hörgés is járult hozzá...*

[Elisha Prevett]

*Elisha némiképp lelassított, mikor Cass a cipõfûzõjére hivatkozva megállította a csapatot. Arra már rájött, hogy a lány mestersége a színészkedés, hisz oly sokszor (ahogy most is) eljátszotta, hogy nem mesterkedik semmiben. Bizonyára a háttérben ismételten a ravaszság bujkált. ~A forgatókönyv meg van írva, már csak adnia kell a karaktert.~ Elisha kíváncsi lett, vajon mit forgathat a lány a fejében… Talán az elõzõ fény áradata utalhatott valamire. De azóta nem történt semmi, és a cipõs ügy is reális lehetett, mivel azután folytatták tovább az útjukat. ~Kezdek kissé paranoiás lenni.~ Mindenesetre többször hátrapillantott, hogy szemmel tartsa Casst és biztos volt benne, hogy Willék is ezt teszik.*
*Ahogy ment, némiképp lassabban, mint eddig, hirtelen csúszósnak érezte az utat a talpa alatt. Majdhogynem el is vágódott, de még idejében megtalálta az egyensúlyát. Úgy nézhetett ki, mint egy korizni nem tudó ember, aki elõször találkozik a mûjégpályával. Akármilyen hülyén állhatott most ott, örült neki, hogy nem esett el, bár nem igazán számított volna az a plusz sárréteg a ruháján. Már ígyis – úgyis tiszta olyan volt.*
- Oh, köszöntem… *vette el a felé nyújtott pálcát Irilttõl. Nagyon hálás lett a lánynak, de jelen pillanatban a megköszönésnél többre nem futotta… ~Majd ha melegebb, világosabb és szárazabb lesz! Bónuszként egy helyszíncsere is.~*
*Már csak abban tudott reménykedni, hogy a kölcsön-pálca viselkedik majd a kezében, mert ahogy a pálcakészítõk mondani szokták: nem a varázsló választja a pálcát, hanem a pálca a varázslót. Ennek a pálcának most nem túl sok választási lehetõsége volt. Próbaként Elisha elsuttogott egy lumost, mire a pálca nem épp ragyogó, de egy kis pislákoló fényt adott. ~Egyelõre megteszi ez is!~ Hüvelykujját felmutatva jelzett volna Iriltnek, de ebben a sötétben sem sokat látott volna belõle a lány. Sõt, Elisha sem látta Õt. Will és Cass alakját kivette a sötétben, de a lányét sehol sem látta. A pálcából áradó halovány fénnyel megvilágította a talajt, mire ott rálelt.*
- Miért fekszel a földön? *ennél hülyébb kérdést fel sem tehetett volna, hisz egyértelmû volt, hogy a lánynak nem szottyant kedve épp egy sárban való dagonyázáshoz. Mikor felállt, Elisha hiányolt valamit rajta, méghozzá a kezébõl, amivel elõbb még a pálcáját szorongatta. Nem tartott sokáig felismernie a helyzetet.*
- Akkor azt hiszem, ez most téged illet! *visszaadta neki a vámpír pálcáját.*
*A reccsenésekre felkapta a fejét. A hang irányába nézett és egy alakot látott közeledni feléjük. Némiképp hátrébb húzódott, pálca nem lévén. Azt nem tudhatta, hogy Will is pálcátlanul maradt. A hörgéskor Cassra nézett, nem-e hirtelen átváltozott, hogy farkas képében ismételt ijesztgetésbe kezdjen. De a lány ugyanúgy állt ott, mint eddig. És pont ez volt a fura. A többieken látszott, hogy átfutotta õket a félelem, de Õ úgy állt ott, mintha semmi sem történne.*
*Közben az alak eltûnt, immáron mindenfelõl recsegõ léptek hallatszódtak. Egyszóval vagy többen vannak, vagy nagyon gyorsan mozog az illetõ. Elisha késõbb vette csak észre, hogy immáron csupán hárman állnak ott, mint pórul járt, szerencsétlen tanulók.*

[Cassandra Muldoon]

*Cassben kezdett felforrni a vér, felismerve a helyzetet. Áhított arra, hogy kajánul felkacagjon, de annak még nem jött el az ideje. Will pálcamentesen, Elisha dettó, Irilt a földön... habáár... Éppen ekkor tápászkodott fel onnan, és Cass meglátott a lány kezében egy pálcát. Pislogott kettõt, hátha csak a szeme játszadozik vele, de nem így volt. ~Merlin harisnyája!~szitkozódott magában. Végül úgy döntött, leleplezi magát.*
*Ám eddig nem jutott el, mert Will rásózott a karjára egy hatalmasat. Felsikkantott és odakapott. Érezte, hogy nem tört csontja, valamint hogy a pálcája szublimált. Azon nyomban földre roggyant és kutatni kezdte a sárban.
-William, te normális vagy?!*mennydörögte, hogy az egész Tiltott Rengeteg belerázkódott- Höth...pff...- annyi káromkodás jutott az eszébe, hogy hirtelen egyet sem tudott kinyögni. Hallotta a sötétbõl szûrõdõ zajokat, életében elõször félni kezdett. Sõt! Rettegett a közelben ólálkodó gonsztól... Érdekes... A legtöbben õt tartják gonosznak, õ viszont pár pillanat múlva találkozik vele. A valódival... Inkább folytatta a keresést. De hirtelen megállt. Szája gonosz vigyorra húzódott, viszont ezt a többiek minden bizonnyal nem látták, mert az erdõ sötétbe burkolózott. Úgy tett, mintha tovább keresgélne, ezért Irilt felé sompolygott, a sárban dagonyázva. A lány közelében talpra szökkent és akkorát rúgott a lány lábába, hogy az még neki is fájt. Kihasználta a "fájdalomszünetet" és kicsavarta Irilt kezébõl a pálcát. Diadalittasan felkacagott és a további támadást megelõzendõ, farkassá vált és eltûnt a fák között.*
*A hangokat követve megtalálta leendõ csapattársát és visszaváltozott. Az egyik fának nyomta, de nem agresszíven, nehogy azt feltételezze, Cass az ellenség. A lány azért a biztonság kedvéért a lény torkának szegezte az újonnan szervált pálcát és belesuttogott a fülébe:*
-És most szépen meghallgatsz. Nem foglak bántani, viszont van egy-két ember, akit móresre kéne tanítani. Szerintem te is ezért jöttél vissza. Én jeleztem neked, én nem engedtem, hogy a tóba ess, és most én fogok neked segíteni elpáholni ezeket a zöldfülûeket. De félreértés ne essék!* egy árnyalatnyival hangosabban beszélt. Letört egy ágat és eldobta az egyik irányba, nehogy a többiek észrevegyék, hogy vámpír barátjuk megállt sziesztázni* Nem megölni akarom õket*folytatta*, csak megtanítani nekik a leckét. És te segítesz nekem ebben. Hogy hívnak?
*Hirtelen ötlettõl vezérelve megkérdezte e nevét, ám választ természetesen nem kapott.*
-Na ne légy illetlen, kis szívem. Hát jó*az elõzõ mûveletet ismét elvégezte egy újabb ággal*Én Cass Muldoon vagyok. Cass mint Cassandra. Nekem mindegy, hogy hívsz. Nos, most te következel. Te ki vagy?
-Sorrel Stapleton*Cass végre meghallotta az idegen hangját. Mély, lágy, mégis határozott volt. Ezek szerint a lány elnyerte a tetszését. Vagy csupán gondja volt azzal, hogy egy pálca szegezõdik a nyakához...*Ezt maximum csak Sorry-nak lehet becézni...Látod, már akkor is elnézést kérek, ha bemutatkozom...*Csendesen felnevetett. Vajon ez a zengõ hang miért melengette meg Cass szívét?*
-Rendben. Akkor...Khm...Hárman vannak. 2 csaj, egy pasi... Örülnék, ha Bill drágát te intéznéd el. Én elleszek a két csajszival. Ne aggódj, egyiküknél sincs pálca, hacsak nem találták meg a sárban... Viszont Willnél van egy seprû... Vele vigyázz! És...hát...Nagyon sajnálom, de pálcával nem tudok szolgálni neked...*újabb kérdés ötlött fel. Mért beszél Cass bocsánatkérõ hangnemben?*
-Invito, cukorfalat... vagy félsz, hogy téged támadlak meg, hmm...? Ne aggódj, nem hiszem, hogy hárommal elbírnék...
*Cassnek ez elég is volt, leengedte a pálcát Sorry tokáról és teljesítette a vámpír ajánlatát. A varázseszközt jelentõségteljesen nyújtotta át neki, az imént idehozott sajátját pedig izgatottan marolta meg.*
-Na, akkor hadd szóljon! Sok sikert!* Kiszökkent a fa mögül és elrikkantotta magát:-Crucio!*Elishára célzott, és reményei szerint el is találta õt. A párbaj elkezdõdött...*