|
Post by Candace Lockhart on Mar 1, 2008 22:18:12 GMT 1
Mivel a mardekárosok nappalija a tó alatt van, ezért ablakain csupán halovány zöld fény világít be, bár így a diákok nem csodálhatják a tájat. Az egész szobát stílusosan zöld fáklyák fénye ragyogja be. A plafonról és a falakról ezüst láncok lógnak le, díszítés gyanánt. A fotelek, kanapék és szõnyegek zöld színûek, és mindegyiken ott virít a Mardekár címerállata, a kígyó.
|
|
|
Nappali
Mar 11, 2010 15:52:49 GMT 1
Post by Cassandra Muldoon on Mar 11, 2010 15:52:49 GMT 1
-Ebublio, kisapám!- vihogva nézte, amint a hugrabugos jótétlélek egy lufihoz válik hasonlóvá.- Ez eszméletlenül mulatságos! - nyerítette csak úgy maga elé.- Legközelebb gondold meg jobban, kinek a seprûjét karcolod össze! Depulso! - azzal a plafonhoz vágta szerencsétlen párát. Ettõl újabb nevetési hullám tört rá. Kicsit bele is remegett a keze, ami még jópár falhozvágódást jelentett a kis zsiványnak. Így talán majd megtanulja a leckét. Sõt, talán még híre is megy az incidensnek. Szülei úgyis neki fognak hinni, õk meg kihúzzák a kulimászból, ha arra kerülne a sor, tehát az ügy már most elintézettnek tekinthetõ. Össze is dörzsölte volna a tenyerét, ha nem lett volna a kezében nélkülözhetetlen kelléke.* -Hopika... - nyikkant meg, mikor egy csatajelenetet ábrázoló festményt lökött le a falról. Megszünetette iménti igéjét, visszalebegtette a képet, aztán vihogva ugrabugrált tovább. -Kíváncsi lennék... -kezdte sejtelmes hangszínnel, de aztán inkább nem folytatta. Mégsem ejthet foltot a hínevén azzal, hogy egy ballonná fúvódott korcs hátán repül le a pincébe... Különben sem maradt volna meg rajta sokáig, mert minden bizonnyal ez elsõ lámpába beverte volna a fejét. Megpörgette XY-t a levegõen a tengelye körül és a fejét a másik oldalra irányította, nehogy aztán "hip-hop, jön Vuk"...* *Elment néhány iskolatársa mellett, akik félre fordított fejjel vizslatták Cass ábrázatát, netán elmentek-e neki otthonról. Rámorrantott néhány griffendéles szépfiúra, akik jó szokásukhoz híven megpróbálták megemteni a szerencsétlent, de a lány tudtukra hozta, hogy õk is így végzik, ha egy igét is meghall tõlük. Szó nélkül ballagtak tova, mintha mi sem történt volna... Ennyit a hõsies helytállásról... Mardekáros "háztársai" viszont besegítettek néhány viccesebb varázsigével, ami rögtön fel is dobta az egész megemlegetõsdit.* *Egy idõ után azonban a Pince felé vetõdött a kis csoport, és el kellett engedniük, nehogy aztán megtudja a jelszót és miközben alszanak, visszatérjen és jól "le-Tarantallegrázza" õket. Jujj, de nagy csibészség lenne! Eme okfejtését megosztotta társaival is, és jót nevettek rajta.* - No megtanulta-e a leckét színünk elõtt megjelent eretnek? Kérdem a tisztelt egybegyûlt hallgatóságot.- nézett színpadiasan körbe, majd végül megegyeztek, hogy elengedik. Valószínûleg többé nem hozza saját magát ilyen helyzetbe a kis vakarcs... Cass megszüntette a varázslatot és rámorrant, hogy takarodjon a szemük elõl.* *Mélyet sóhajtott és kecses léptekkel indult a rejtett ajtó felé. Még szerencse, hogy egyikõjük tudta a jelszót, mert õ biza nem. A napplaiban szétváltak, mindenki ment a maga dolgára, Cassnek azonban nem volt ínyére Asztrológia házi dolgozatot írnia, ezért lehuppant a bõrkanapéra, fejét hátra hajtotta és kifújta a levegõt. Hirtelen még el is álmosodott. Hiába... A szórakozás néha lefárasztja az embert...*
|
|
|
Nappali
Mar 11, 2010 18:26:04 GMT 1
Post by Alexander Chadwick Leroy on Mar 11, 2010 18:26:04 GMT 1
Mardekár… Milyen különleges ez a szó! Legalább is a számomra. Hogy mit jelent? Nos az én agyamban ez egyet jelent a gonoszsággal, a kegyetlenséggel és a hatalommal, hiszen ez a három együtt jár – még akkor is, ha valaki esetleg nem szeretné. Hála Merlinnek, évek óta nem sikerült szégyent hozni erre a névre, és talán a teszlek süvegnek is van annyira jó ítélőképessége, hogy a diákokat kellően megválogatja. Minő szerencse, hogy nem vagyunk sárvérű diákokkal körülvéve, olyanokkal, akik a gonoszság ellenére is csak egy eltaposható kis férgek a szememben. Na jó, igazából hülyeség az előbbi gondolatmenetem. Örülnöm kellene a kellően megválogatott diákoknak, azonban mégsem teszem. Már miért örülnék? Hiszen az összes csak egy kis senki, egy bábu, mely akkor tehető tönkre, amikor csak akarom. Az öcsém talán az egyedüli ember ebben a kastélyban, akibe szorult némi értelem. Mert ami itt megy, az minden csak nem agykapacitás nagyságát mutatja.
Szemem ebben a pillanatban téved az embertömegre a folyosón, valamint a barna lányra, aki előszeretettel aláz meg valami idióta, fogyatékos gyereket. Szám gúnyos fintorra húzódik, én pedig be egy sötét sarokba, csak hogy onnan nézhessem ténykedését. Nem csodálkozom azon a viselkedésen, amit leművel. Hát igen, Mardekár, tehát adni kell a névnek! Meg természetesen a családi hírnévnek is! Persze Muldoon papa biztos egy dicséret után fogja majd kihúzni a kislányát a legnagyobb slamasztikából és miután minden támadó szándékú egyént felfalt reggelire még osztani fogja az észt egy kicsit agyalágyult lányának. Hát igen, ilyen a jó család. Bezzeg nálunk apám nem volt ilyen nemes lelkű. Ő megpróbálta a lehetetlent, szétválasztani engem és Kyant. Kár hogy nem jött neki össze.. a halál néha vicces dolgokat csinál. Azt rabolja el, aki nem is számít rá.
A csődület lassan feloszlik, még nézem a teljes sötétségből, ahogy a szerencsétlen gyerek pár perc elteltével feltápászkodik és hófehérré vált bőrrel, valamint elejtve néhány vércseppet csúszva-mászva elindul a hálókörlete felé. Micsoda piti rendbontók! Legalább csinálták volna rendesen. Ha már valakit megalázok és bántalmazok, azt úgy teszem, hogy nyoma se maradjon. És itt jön képbe a kert, meg az ásásra alkalmas varázsige. Vajon egy eltűnt gyerek után felforgatnák a Roxfort kertjét, hogy oszladozó hulláját megtalálják? Nem, nem valószínű… Miután végre mindenki eltakarodik a folyosóról én is útnak indulok a klubhelység felé. Lépteim nesztelenek, pont olyan némasággal közlekedem, mint egy kígyó, mely a figyelmetlen embereket halálra marja. Kezem a nappali ajtajának kilincsére téved, majd egy erőteljes, ám mégis könnyed lökéssel szélesre tárom azt. Azon már meg sem lepődök, hogy az előbb olyan nagyon fékezhetetlennek tűnő leányzó az egyik bőr ülőgarnitúrán fetreng. Hova tűnt a fene nagy energiája? Szánalmas…
- Pár perc gonoszkodás és már el is fáradtál, Muldoon? Csak nem erőltette meg magát a gonosz királynő a Hófehérke elleni harcában? – teszem fel a költői kérdést egyáltalán nem kedves módon, majd lehuppanok a lánnyal szembeni bőrfotelba. Laza terpeszbe vágom magam, majd jobb lábam a másikra helyezem. Ujjaim közé cigaretta kerül, majd pálcámnak hála, pár pillanat múlva már füstölög is a kellemes illatú dohány a nikotinszálamban. - Úgy látom apuci büszke lehet harcias kislányára…
|
|
|
Nappali
Mar 21, 2010 22:09:16 GMT 1
Post by Cassandra Muldoon on Mar 21, 2010 22:09:16 GMT 1
*Észrevétlenül süppedtem az öntudatlanság felé, pedig szinte zuhantam. Nem is tudtam, mi okom lehetne rá. Hiszen ma még (még!) nem tettem semmit, ami ennyi erőmbe került volna. Hiába... Az őszi fáradtság ellen senki nem védekezhet.* *Szokásomhoz híven különféle illúziók kúsztak az elmémbe, keveredtek egymással, összeolvadtak, majd szétszaggatták egymást, hogy aztán egy újabb vegye át a helyüket. Ez rendszerint eltart egy darabig, aztán megérkezik a teljes csönd, ami egészen addig elhúzódik, míg fel nem ébredek. Épp egy filmmel kapcsolatos jelenet játszódott le a fejemben. A főszereplő megszólalt:* - Betűzzem?! : Flö, Dszö, Mmmödöfölörö... *Most én voltam a helyében, én betűztem az egyik évfolyamtársamnak, aki átvette a filmbéli szereplő helyét. Érdekes... Vele még életemben nem váltottam szót. Most mégis megjelent. Valaki azonban belepofátlankodott a fejembe és szétrebbentette az összes álomképet. Hirtelen nem ismertem fel a hangját, nem is igazán törődtem vele, ki lehet az, a lényeg, hogy megzavart pihenés közben. Méltatlankodva pislogtam egyet-kettőt, fejemet felemeltem, amibe a nyakam majd' belesajdult. Résnyire szűkült szemmel pillantottam a velem szemben ülő - inkább heverő - Mardekáros szemem fényére. ~Pont egy Leroy hiányzott a boldogságomhoz...~ gondoltam mogorván, majd fejem ismét hátrahajtván behunytam a szemem.* - Jó estét, Leroy- azért a jómodorom nem hagytam az álmaimmal elrebbenni- Milyen kedves. Ugyan miféle Hófehérkére gondolsz, hmm? *Féloldalas mosolyomat megvillantottam az arcomon, de pár pillanat múlva el is tűnt róla. Sóhajtottam egy nagyot. Mért pont most érzett kényszert a csesztetésemre? Inkább menjen valamelyik cicababájához és játszadozzon egy jót...* ~"Mmmm... If I could melt Your heart"...~ szép szám. Illik is Leroyhoz. Bár kötve hiszem, hogy akár egyetlen nőnemű lényt olyan közel engedne magához, hogy ezt megtehesse. Merev és rideg, akár egy kőszobor. A márvány belsejébe sem lehet belelátni. Talán mert attól tart, ő is összetörik, ugyanúgy, mint a kő, ha a belsejéhez akarunk hozzáférkőzni. Érdekes módon meg tudom érteni, mért teszi, másfelől elítélem ezért. Igaz, nem ok nélkül tart az ember a teljes megsemmisüléstől, de azért néha megmutathatná, hogy az önteltségen kívül van más is odabenn.* *Talán puhánynak tart, amiért vannak érzéseim - ha egyáltalán hallott valamit efelől-, amik nem mindenképpen sötétek. Ám legyen. Tartson gyengének és gyávának, amiért nem zárkózom a teljes sötétségbe, és nem akarom - vagy nem mindenáron akarom - magam magányba taszítani. Mert attól függetlenül, hány nőstény fordult meg már az ágyában, a szíve magányos... Mint a kisujjam. És nem... Mert a kisujjam mellett ott áll a gyűrűs. Habár amíg nem enged valamennyire is közel magához valakit, az az ujj csupasz marad. Találóbb lenne így mondani: üres, mint a gyűrűsujjam. És a szíve is üres. A lelkével együtt. Ami mindenkinek életre akarna kelni, megtölteni magát, ám ő ezt nem engedi.* ~"Love is a bird, she needs to fly..."~ Kár, hogy a szárnyát azelőtt kitépi, mielőtt röpképes állapotba fejlődhetne.* *Ismét felemeltem a fejem, sajnálkozó tekintettel meredtem rá. Igazán kár érte... Mit is mondott még percekkel ezelőtt? Oh, megvan. Az én apucim...* - Neked viszont nem igazán van mire büszkének lenned - hangom rekedt volt, hiszen az álomvilágba merülve nemigen használja az ember. Megköszörültem a torkom, s pillantásomat levettem róla, a bőrhuzatot néztem magam mellett, amiben még mindig több érzés lakozott, mint a szemben ülő ifjúban.*
|
|
|
Post by Adriana de la Casta on Jul 28, 2010 0:14:22 GMT 1
A mozgalmas folyosók zajára sosem voltam igazán ráhangolódva. A pince alattomos, állott levegője úgy hatott rám, mint másra egy jó erős kávé. Ez sokszor életben tartott, mikor már nem bírtam a körülöttem sündörgőket. Ezért legtöbbször ott töltöttem a szabadidőm nagy részét. Sosem vonzott a kinti hideg. Megfésültem a hajam a mosdóban lévő tükör előtt. Milyen jó ismét nyugtázni, hogy szépségem minden újholddal egyre gyarapodik, szemeimben egyre inkább csillog a gonoszság vakító tüze. Tudom, bárki az enyém, ha arra vágyom. De miért vágynék rá tovább, mint egy forró éjszaka? Hogy létezhetne a varázslók között még egy olyan tökéletes teremtmény, mint én? (Mert nyílván, hogy varázsló. Nem nevelgetem egy mugli sárvérű kölykeit…) Ha létezne is, nem zavarna-e, hogy az ő tökéletessége harmóniába hozná kettőnk lényét, ettől pedig én csak egy része lennék EGY dolognak, nem pedig én lennék A dolog… akit mindenki csodál… - Annyira szép vagyok! – susogtam alig hallhatóan. Nem volt más hátra, mint előre. Épp ideje volt, hogy lényem csodájának fényével beragyogtassam előbb poros folyosókat, majd a dohos klubhelységet. A pince felé tartottam, mikor felfigyeltem rá, Leroy somfordál előttem. Ennek a sznob tahónak még a szeme se áll jól. Hétszentség, hogy valamiben mindig sántikál! Nos, a közeljövőbe kitűzött célom: Rájönni, mire készül. Kicsit lemaradtam, hogy ha eddig nem tűnt volna fel neki, ezen túl se tudjon a jelenlétemről (ilyesmire még sosem vágytam). Igyekeztem ugyanolyan nesztelenül suhanni, akárcsak ő. Ha lehet, még inkább kihúztam magam és halkabbra vettem a lépteimet. Majdnem teljesen biztosra vettem, hogy tud róla, ki van mögötte. Ez mindig tud mindent! Lenéztem gyémántkövekkel díszített karórámra. Vártam egy kicsit, elvégre nem eshettem be csak úgy, közvetlenül Leroy után! Az olyan… megalázó! Nagyjából háromnegyed percet ácsingóztam ott teljesen egyedül, mikor benyitottam. Kellő bájjal és varázslatosan elbűvölő mosollyal néztem körbe. Nem túl feltűnően, hogy észrevehessem, hova tűnt Leroy, mikor belépett. Mikor végre megpillantottam, nem mertem hinni a szememnek. Leroy beszélget! Muldoonnal! Ez ám a meglepő fordulat! Tehát ő a következő… mikor rákérdeztem nála, kit fűz éppen, olyan ingerült lett. Hát ezért… talán kő szívét talán nem védi tovább a páncél. Mindenképp tudnom kellett, Muldoon is ÚGY érez-e. Hát ez mesés! Már nem is Leroy érdekelt, volt más, aki feldobja unalmas Roxforti napjaimat. Egyetlen másodperc alatt döntöttem el, hogy fogom megszerezni a kellő mennyiségű információt. Mivel Muldoon sosem árulná el, jobban teszem, ha kiszedem belőle! Csillogó mosolyomat ördögi vigyor váltotta fel, ahogy távolról figyeltem a párocskát. Aztán Leroy felszívódott, Muldoon pedig ugyanolyan mozdulatlanul hempergett a zöld fotelben, mint azelőtt. A klubhelység lassan kiürülni látszott. Csak ketten ültünk már ott. Ő gondolataiba mélyedve, én pedig őt figyelve, akár valami mániákus gyilkos. Közelebb lépdeltem. Annál, amit a fejében láthatok, csak az utána tomboló dühe lehet izgalmasabb. Kecsesen előhúztam a pálcámat, majd még közelebb léptem. Kíváncsiságtól és elszántságtól izzva szegeztem rá a könnyű fadarabot, hogy azt suttoghassam: - Legilimens! Az első jelenet. A sötét utcán egy apró fakunyhó előtt tengernyi halott inferussal, kupacnyi maradványokkal a környezetben. Alig fél méterre álltam Muldoontól, aki viszont nagyjából két centire… Hé! Sóbálvánnyá dermedve figyeltem a feltűnően jóképű, fiatal halálfalót, aki meglepetten bámult Cass arcába. Egyetlen szó kellett csak! A megfelelő szó… ami leírhatja az ő látványát… nem is érdekelt már igazán a jelenet, hogy Muldoon szájon csókolja a meglepett férfit. A következő sem érdekelt, mikor Muldoon a folyosón kínoz valakit. Az azutáni viszont annál inkább! A lány egy asztalnál iszogatott valami lepra helyen, a délceg halálfaló, pedig abban a pillanatban rontott be a nyikorgó faajtón. Fellépése határozott, a külseje szemmel láthatóan kifogástalan. Ahogy a következő pár képkockán gyilkolni, kínozni láttam… a szemében izzó kíméletlen, kínkeserves szenvedést kívánó perzselő tűz kiolthatatlan vágyat ébreszt bennem arra, hogy személyesen is lássam ezt! Milyen csodás lenne, ha ezt a gyilkos tűzet épp Muldoon ellen használná… mondjuk csak az én kedvemért! Mindenképp tudnia kell, hogy van jobb választása is, mint Muldoon! Igen… nos tévedni emberi dolog… és… amint a mellékelt ábra mutatja, nagyon is tévedtem. Létezik tökéletes hímnemű egyed!
|
|