Három Seprû

[Candace Lockhart]

Madame Rosmerta hangulatos, kis kocsmája.

[Morgana Drevar]

*Magas karcsú nő lép be a Három seprűbe lesem tagadhatná hogy orosz származású hosszú sötét talár amolyan köpönyeg szerű tipikus viselet Moszkvában bár itt talán kicsit meleg. Talárja kötőjét megoldva lép be a füstös helyiségbe és keres egy asztalt és ledobja a köpenyt az egyik székre. Megvája még a kocsmárosnő hozzá lép és rendel egy pohár jófajta vörösbort. ~remélem lesz társaságom1 elmélkedik. Majd csöndben borába kortyol.*

[Artemisia Potter]

*Belépett a Három Seprűbe, és miután meggyőződött arról, hogy nincs a helyiségben veszélyforrás, leült egy asztalhoz ami az összes többitől távol esett. Onnan szemmel tarthatta a terepet. Rendelt egy vajsört és rajzolni kezdett. Sosem volt ideje ilyesmire, de úgy határozott, hogy ezentúl szakít rá időt. Új feladata mellett úgyis lesz elég szabadideje. Ki tudja, talán még kviddicsezni is lesz alkalma*
- Kisasszony, magácska igazán tehetséges.
*Artemis felnézett, és egy sötét tekintetű, sötét hajú férfi ült mellette.*
- Zöld szemek, vörös haj, kegyed igazán szép.
*Artemis folytatta a rajzolást.*
- Kérem menjen el, egyedül szeretnék lenni.
*A férfi elfintorodott, majd felállt és elindult kifelé. Artemis üveges szemekkel meredt utána.*
~Ez túl könnyen ment.... és bosszantóan ismerős volt.~
*Pár percig még meredt az idegen után, majd ismét visszatért a rajzoláshoz.*

[Artemisia Potter]

*Mikor befejezte munkáját, egy darabig még gyönyörködött benne. Úgy határozott visszamegy a hotelbe, találkozni akart halottnak hitt testvérével. Az ötletet rágta még egy darabig, majd inkább ráhagyta a tépelődést, és elindult a kijárat felé. Ahogy kilépett megállt az ajtóban. Az idő megváltozott mióta utoljára utcán volt. A nap eltűnt, és most vastag felhőréteg takarta az eget, lógott az eső lába. Nagy léptekkel elindult a hotel felé.*

[Danuta Egidius]

*Danuta már eléggé illuminált állapotban lépett be a kocsmába, pedig oda pont hogy józanon szokás belépni, és részegen ki, nem pedig részegen be, és alkoholmérgezéssel ki. Odadülöngélt a pulthoz, majd így szólt:
- Mézbort... - és letett a pultra 8 galleont - ...ebben az értékben... - A csapos rögtön eléhozta a 2 bort. - Bazze... - Danuta szinte elbüfögte a szót - De keményen drága ez a hely.
-Ha nem tetszik nyitva áll az ajtó. - szólalt meg a csapos mellett álló pultos hölgy.
- Isten ments drága nagysasszony hogy megfosszam maguktól a személyiségemet! Hát halnának az unalomba bele...*

[Anthony Russel Cavendish]

Tulajdonképpen miért vagyok itt? Nem magam miatt, az egyszer biztos. Csak most gondoltam bele, hogy ez talán nem jó ötlet. De Rooney megtanított valamire: hogy nem kell csak magamban bíznom. Már bizonyította, hogy erre ő is ott van. S most nekem kell magtanítanom a leckét, amely talán az életét is megváltoztathatja. Én már megtanultam. Keserves ára volt ugyan, de a történelem talán ez esetben nem ismétli magát. És Rooney talán az én esetemből is tanul: hogy egy pillanatra se vegye le a szemét arról, akit a szíve választott. Mert lehet, hogy a következő percben már nem lesz, akit óvhatna...
Rooney pedig jó bajtárs, és esetleg egyszer majd megérti, miért csinálom ezt. Nem hagyhatom, hogy anélkül kisétáljon Miss Muldoon az életéből, hogy bármi kézen foghatót hagyna maga mögött - habár talán már megtette. Nem tudom magam sem, mikor lettem ilyen nagy szív-szakértő, de azt sejtem, miért nem tesznek semmit: a rang kötelez. Baromság. Ilyenkor az nem számít. És most válaszoltam meg saját kérdésem: miért vagyok itt. Azért, hogy megtanítsam ezt a két fafejűt, hogy tegyék meg, amit kell, mielőtt késő lenne. Mert számomra már régen késő. Tudom, mostmár soha többé nem emeli rám Farrah káprázatos zöld szemeit. Még most is felrémlik a színe, amely olyan volt, akár egy fiatal faág levelének színe. Sosem fakult, akármi baj terhelte is a tulajdonosát... Szemhéja véglegesen lecsukódott, hogy eltakarja előlem e páratlan lélektükröket. Pillái az örök időkig simítják helyettem puha bőrét, melyet csupán egy szemétláda pálcája csúfított el.
Nem, ezt nem hagyhatom, hogy megtörténjék. Nem hiszem, hogy Rooney engedné, hogy Cassandra másra mosolyogjon - vagy többé senkire. Ezt biztosra tudom. Mert Farrah szája sem fog már sosem mosolyra görbülni, ajkainak pírja immár szürkévé lankadt, s mereven ál szoborszerű arcán... Még e pár év után is elmérged a szívem, ha felidézem arcát, mikor utoljára láttam. Ettől az érzéstől megkímélem Rooney-t, ha lehetséges - na meg persze Cassandrát is.
Már az első találkozásunkkor rájöttem, hogy Cassandra páratlan jelenség. Ahogy lelépdelt a lépcsőn, ahogy a szalonban ült egy szófán, egész lénye kimért nyugodtságot és tiszteletet sugallt. S tudom, hogy az ilyen emberekhez az sem kerülhet igazán közel, aki csakugyan szeretne vagy megérdemelné - mert én is olyan ember vagyok. De érdeklődéssel nézett felém, én pedig ugyanúgy vissza rá. Ám valahányszor összefutottunk és kiejtettem Rooney nevét, megváltozott az álca, s ezt tudtam, mire véljem. Ezért is találtam ki a mai napot. Tudtukon kívül hívtam ide mindkettőjüket, én pedig majd lelépek, ha kell.
Nocsak, Cassandra máris megérkezett... Rooney-nak tíz perccel későbbre mondtam, hogy találkozzunk, tehát nem kell sok időt elviselnie mellettem Cassandrának. Intettem neki.
- Üdv. Ülj csak le - kezdtem bele. Iszonyú furán éreztem magam, hiszen valóban nem voltam társaságban egy jó ideje. Ezt megosztottam vele is, majd így folytattam: - Hogy szolgál a kedves egészséged? - régmúlt időket kellett felevenítenem, mikor mosolyogni próbáltam. Ez nem ment valami fényesen, de cseppet sem éreztem magam kellemetlenül. Csak furcsán a társaság miatt.
Nem is emlékszem pontosan, miről beszélgettünk, de arra igen, hogy megemlítettem: bemutatok neki valakit. Persze ezt korántsem így terveztem. Kilenc perc múltán elnézést kértem, majd a mellékhelyiségek felé vettem az irányt - elég gyér ötlettárral rendekleztem, tehát azt választottam, ami az először eszembe jutott (amúgy is ilyenek szoktak lenni annak idején a filmekben, ha jól emlékeztem). Onnan kihoppanáltam az épület mellé. Viszont leskelődő sem akartam lenni így mikor Rooney megjelent az utcán, otthagytam a kócerájt, de még a falut is, és hazahoppanáltam...

[Cassandra Muldoon]

Érdekes délutánnak ígérkezik a mai. Cavendish maga is egészen érdekes jelenség. Nem hajtja más, csakis a bosszúvágy, s ilyen szinten megszállott embert igen ritkán sodor a közelembe a szél. Néhány hónapja azonban éppen oda sodorta, ahol én lakom. Nem tudom, mi okból járt ott, ilyesfajta információkhoz nekem semmi közöm, hiszen még nagykorú sem vagyok. Mégis minden alkalommal, valahányszor vendégünk érkezik, láttatnom kell magam, megjelenni néhány röpke percre, majd visszavonulni a szobámba, ahová senki nem teszi be a lábát rajtam kívül. Azon a délutánon is leslattyogtam a lépcsőn, hogy egy kis időre csodámra járjon a vendégünk. Ám a tiszteletkör végeztével nem akarództam eltűnni. Amint bemutatkozott, fejemben ördögi terv szövődött. Régóta nem ragadta meg a figyelmem másik nem képviselője, s habár először úgy gondoltam, ez történt, tévedtem. Nem, korántsem ez történt. Cavendish jó cimborája egy bizonyos illetőnek, s itt a lehetőség, hogy még többet megtudjak az illetőről. Hamár a fejemből nem tudom kizárni, miért ne vegyem elejét a kínoknak? Ha többet megtudok róla, talán arra is választ találok, miért ilyen kegyetlen velem. Nem hallottam hírét mióta utoljára láttam, s akkor is a halálba készült. Hogy élhetném a mindennapjaim anélkül, hogy tudjam, él-e vagy halott? Nem akarom, hogy úgy végezzem, mint Cavendish. Nekem az ilyen bosszúálló hős szerelmes szerep nem áll jól. Sem az özvegyé...
Épp ezért szedtem a lábam sebesen a roxmortsi macskaköveken. Fekete köpenyem lobogott utánam, s térdig érő szoknyám is, mely alól kilátszott a hűvös széltől fagyoskodó lábam. A felhős ég semmi vigaszt nem nyújtott, amint felpillantottam rá, körben az ablakok bezártak, a kéményekből lassan gomolygott a füst. Az egész utcán végigsöpört a szél, vitte a füst szagát, s hajam a szemembe söpörte. Hamar könnyezni kezdtem, ám azon nyomban le is töröltem a cseppeket és befordultam a sarkon. Aztán meguntam, hogy a természet elemével dacoljak, s még sietségemben is kecsesen húztam elő szoknyám zsebéből a pálcám:
- Protego.
Egy kicsivel mintha jobbra fordult volna helyzetem. A szél a pajzs mellett süvített el, s ez jól jött; nem akartam ziláltan, könnyes szemekkel belépni a kocsmába. És mégsem tudtam rendesen összeszedni magam. Mióta Cavendish elhívott ide, nem volt egy nap sem, hogy magabiztosságomban ne törjön meg a tény, hogy az ifjútól megtudom, mi lett Daniel Rooney sorsa. Megrázkódott a kezem. Rettegtem a választól. Nem tudtam, vajon készen állok-e arra, hogy rossz híreket kapjak. Szüleim sem tudtak róla semmit, még halvány reménnyel sem ajándékoztak meg. Igazán bosszantott, amiért az ifjú ezt a helyet választotta a találkozóra. Nem mintha akárhol máshol bátran kiadhatnám magamból, ami belül feszeget. Ezt sehol nem tehetem meg. De hogy miért nem, magam sem tudom...
Meg kellett állnom egy percre. Megráztam a fejem, ráncba kellett szednem az idegeim, mielőtt befordulok a sarkon a Három Seprűhöz. Senki nem volt az utcán ebben a hidegben, s a redőnyök is mind le voltak már húzva, így nyugodtan kiereszthettem egy nagy sóhajt. Bár lett volna nálam egy gyertya, hogy legalább a kezem megmelengessem, ne remegjen úgy. Aztán eszembe jutott az egyszerűbb mód:
- Piroinitio - suttogtam néhány levélre mutatva pálcámmal. Leguggoltam és a kezem a hirtelen fellobbanó, majd elhunyó lánghoz tartottam. A szél hamar elfújta a tüzet, s aztán a megperzselt leveleket is.
Valakit viszont errefelé repített az esti szél, s a modorából ítélve szintén Mardekáros volt.
- Inkább menj be valamelyik házikóba, biztos kapsz finom meleg kakaót egy ropogó kandalló mellett...- a fiú hangja tele volt megvetéssel, habár azt is kihallottam belőle, hogy fiatalabb nálam. Felpillantottam rá, ő még mindig nagyképűen nézett rám. Felemelkedtem, s így megláthatta az arcomat. Láttam, hogy felismert és bizonyára magában imádkozott valakihez, bár ne mondott volna semmit. Pálcám ismét suhant, s egy pillanattal később csordogálni kezdett a vér a fiú szájából. Közelebb léptem, ő a szájához kapva hátrált egy lépést. Pálcám újra felemeltem, de ezúttal nem szórtam átkot. Bár mindig is szerettem olyan igéket szórni, mint az előbbi, amivel felvágom az illető nyelvét.
- Takarodj, mielőtt kinyesem az egészet - még csak fel sem emeltem a hangom, s ez még rémísztőbb volt. Ő pedig szedte is a sátorfáját, vissza sem nézett.
Én pedig folytattam utam, s befordultam a sarkon. Ez az iménti lefegyverezés némi önbizalmat és erőt adott a továbbiakra. Ezen az utcán elég nagy volt a nyüzsgés annak ellenére, hogy az este kezdett leszállni. Felléptem a lépcsőn, s a csengő fölöttem csilingelt, mikor betettem a lábam a kocsmába. Körbenéztem, szememmel Cavendish-t kerestem. Meg is találtam. Nem volt nehéz dolgom, hiszen sötét kisugárzásával talpalatnyi helyet teremtett maga körül. Komor ábrázatom segített abban, hogy eltakarodjon mindenki az utamból, sejtették, hogy ha nem állnak arrébb, annak rossz vége is lehet.
Miközben utat törtem magamnak egy egészen más gondolat foglalt le minden mást a fejemben. Elég kellemetlen dolog lesz, ha a beszélgetésünkbe a szerelem témája is befurakszik. Morbid párosnak írtam le magunkat magamban, hiszen habár ő elvesztette a barátnőjét, én kivégeztem az én kedvesem, még néhány esztendeje. Talán nem hallotta még erről szóló rémtörténetek egyikét sem, s nem kell megalázó magyarázkodásba kezdenem, hogy ezzel elrontsam az estét.
E gondolatsor végére oda is értem az asztalhoz.
- Hello, Cavendish - arcomra erőltettem egy mosolyt, és egy mozdulattal megszabadultam a köpenyemtől, amit a székem támlájára terítettem. Felettébb viccesnek találtam az első kérdését, amivel beszélgetést próbált indítani. - Remekül, köszönöm. Habár ez a hideg levegő nincs nagyon ínyemre. - elégedetten nyugtáztam, hogy az ő arcán sem igazi a mosoly, így nekem sem kell nagyon megerőltetnem magam, hogy varázsoljak az enyémre egyet.
Ezután az iskoláról kérdezett, s én kissé megnyugodtam, hogy végre tudok miről beszélni. Ám miközben az iskolai ügyes-bajos dolgaimról számoltam be, a gondolat, ami az úton idefelé foglalkoztatott, ismét felszínre tört. Ezúttal nem tudtam rendesen összeszedni a szavakat, hogy azokból mondatot formáljak. Muszáj volt feltennem a szörnyű kérdést, amire régóta vágytam a választ.
Ám Cavendish megelőzött. Bólintottam, végtére is nem sietek sehová. Ha tíz percet kibírtam, talán ezt a felet még átvészelem valahogy a felelet nélkül. Aminthogy elment az asztaltól, egy srác lépett oda hozzám. Sötéten felnéztem rá, de nem volt időm rendesen végigmérni, ki lehet az illető. Kikapta a kezemből a pálcám, és kettétörte. Még reagálni sem volt időm, mert egy Stuporral lefegyverzett. A székemmel együtt a falnak vágódtam, de rögtön összeszedtem magam, és utána eredtem. Félre kellett löknöm magam elől a bámuló, meglepett embereket, hogy én is ki tudjak jutni az ajtón. A hűvös szél megcsapott oldalról, mikor kivágtam az ajtót. Egy pillanat múlva már vacogtam is, hiszen a köpenyemért nem mentem vissza. Körbenéztem, de nem láttam a kis nyavalyást seholsem. Bizonyára az előbbi vérzőszájú fiúcska lehetett, akivel jól elbántam. De az édes bosszú akkor is hajtott, s eleredtem az egyik irányba, majd befordultam a sarkon. Nem jutottam messzire, hatalmas vállakba ütköztem, s megtántorodtam. A lábam is megremegett, mikor felnéztem a vállak tulajdonosára.
- Mi a fene?!

[Daniel Rooney]

Rég volt már, hogy utoljára jártam a borostyánnal befuttatott téglafalú épületben, mely a híres-neves Rooney-kolónia birtokán magasodott évszázadok óta. Ha jól sejtettem, a varázslat tartotta épen, bár sosem jutott eszembe még elmerülni az építészetben. A vörös téglafalak és a hatalmas fehér ablakok sosem kecsegtettek semmi jóval, s akárhányszor vissza kellett térnem gyermekkorom színhelyére, mindig összeszorult gyomorral érkeztem és felkorbácsolt idegekkel távoztam, s mindinkább erősödött bennem szüleim iránti mérhetetlen csalódottságom és gyűlöletem.
Immár csaknem egy hónapja, hogy a szüleim mit sem tudnak rólam, sőt mi több, a Nagyúron, s legnemesebb talpnyalóin kívül az egész varázsvilág halottnak tart. Persze, hisz a legutóbbi időben jómagam végzem a legpiszkosabb, legveszélyesebb, ám annál élvezetesebb feladatokat, melyeket Mesterem nem kis örömére hibátlanul, páratlan precizitással és hátrahagyott nyomok nélkül teljesítek.
Megálltam egy pillanatra az ajtó előtt. Még a szagát is gyűlöltem a koboldok keze által készített vaskeretes faajtónak, gyűlöltem belépni és a leginkább azt az émelyítő gyomorérzést gyűlöltem, mely mindannyiszor elfogott, valahányszor betettem a lábam ide. Az egyetlen dolog, ami vígasztalt, hogy amint itt végzek más dolgom sem lesz, csak hogy kiengedjem a fáradt gőzt kedves cimborámmal, aki ha szerencsém van, kellőképp eltereli a figyelmemet mindenféle egyéb gondolatról.
Undorodva lenyomtam a vaskilincset és beléptem, a hófehér márványpadlót ért lépteim visszhangoztak a hatalmas előtérben. Körbenéztem, a tölgyfabútorok ugyanúgy álltak a helyükön, mint máskor, akár a mennyezetet tartó márvány kőoszlopok.
- Korán hazajöttél. – szólt az ismerős túldohányzott női hang a hallból. Unott tekintetemet az ajtó felé fordítottam, vállamról lekanyarítottam a köpenyemet, majd a kis házimanó széttárt karjaiba dobtam és a hang irányába indultam. Beléptem a szobába, ahol anyám ült a lobogó tüzű kandalló előtt hatalmas bőr fotelében. Előtte egy félig már üres whisky-s üveg a dohányzóasztalon, kezében egy csaknem üres pohár, a másikban egy füstölgő cigaretta. Ölében apám fiatalkori fényképe hevert. Szatén hálóköntösében élvezte a behúzott függönyök adta sötétséget.
- Már elmúlt dél anya. Mért nem vagy még felöltözve? – kérdeztem színtelen hangon.
- A kisfiamra gondoltam. – rám sem nézett, míg beszélt, bár tudom, apámat köszöntötte első mondatával. Rám nem számított, mégis úgy tett, mint aki cseppet sem volt meglepve. Aztán letette poharát a tálcára, majd mégis felém pillantott.
- Merlin szakálla! Most pontosan úgy nézel ki, mint apád. – fortyogta undorodva – Mint ő… mikor megismertem. – mutatott a képre, majd gúnyos fintorra húzta kirúzsozott száját, aztán esetlenül a másik fotelbe dobta a fényképet, mely a földre esett és eltört benne az üveg. - Úgy hallottam különös viszonyt ápolsz Muldoon kislányával.
- Rosszul hallod! – rivalltam rá talán kissé túl hevesen. Elnevette magát, aztán felvette poharát az asztalról. Kiitta a tartalmát és újra töltött.
- Most jobb, ha mész. – motyogta egész lassan és nyugodtan – Apád hamarosan hazaér. Ebédre jön, aztán megy is vissza. Sok a dolga. – folytatta elmélázva – Csak összevesznétek.
Az utóbbiban igaza volt. Persze tudtam, hogy apám csak késő este tér majd haza, de az sem lepett meg, hogy csak így le akar rázni. Nyílván illuminált állapotában nem sok jót várhatok el tőle, nem is kérnék anyai szeretetéből, mert abból még jó nem származott. A benti melegtől furcsán elcsigázottnak éreztem magam, nem tudatom irányított, mikor vállamra ejtettem finom anyagból készült fekete köpenyemet, aztán újra dehoppanáltam és Roxmortsban kötöttem ki. Egy kicsit még sétálni akartam, hogy a hűvös levegő kimossa a fejemből az álomszerű állapotot, melyet anyám szavai okoztak. Az égvilágon semmi értelmét nem láttam annak, hogy ott jártam, inkább csak időhúzásnak tűnt, mintsem valódi eseménynek.
A földet bámulva kajtattam az üres utcán, még mindig álomban lebegve éreztem magam, mikor valaki a vállamnak ütközve elszaladt mellettem. Hátra se pillantottam, csak egy pálcamozdulattal intettem felé, s lassanként beszűrődött az agyamba esésének zaja. Aztán felpattant és szó nélkül rohant tovább. Normális esetben kíváncsi lennék rá ki, vagy mi elől menekül és talán meg is lakolna bűnéért a kis tetű, hiszen hozzámért… de lebegésemben nem sokat fogtam fel a külvilág rezzenéseiből. Aztán nem is kellett feltennem magamnak a kérdést, mi késztette rohanásra a pojácát, hiszen ha fülem nem csalt, a sarkon túl közeledő léptek zajából ítélve hamarosan elém tárul a látvány. Mit tárul! Egyenesen nekem jött. Az apró teremtés láttán ösztönös mosolyra húzódott a szám. Nem telt el két másodperc és már ismét éreztem a valóságot. Hideg volt.
Arcomról ébredésemmel egyidőben kúszott le a mosoly, arcom semmitmondó szürkeségbe burkolózott. Tétován emeltem hideg kezeimet a lány vállaira, s bár legszívesebben rögtön magamhoz rántottam volna, hogy felmelegítsem vacogó testét, egy lépéssel hátrébb kényszerítettem, hogy többé ne érjen hozzám.
Egy hónapja igyekeztem elkerülni még a gondolatát is és most ott állt előttem teljes valójában. Sosem fogom megérteni, mi vezérelt, mikor azt tettem, de kezeim valószínűleg visszatértek előző eufórikus álmomba, mikor lekanyarítottam a vállamról ébenfekete köpenyemet és a lány vállára terítettem azt.
- Meg ne fázz itt nekem. – hallatszott hangom szinte suttogva.
Tudtam, hogy Tony vár rám és azt is tudtam, hogy máris elkéstem, de ha eddig elég akaratom volt hozzá, hogy én hagyjam ott őt, hát most gondoltam végre megvárom, hátha előtör belőle minden sérelem, most elég higgadt voltam hozzá, hogy felfogjam és ha kell értelmes választ adjak. A csend, mely szavaimat követe nem amolyan kínos csend volt. Inkább olyan magától értetődőnek tűnt. Nem igen tudtam, mit mondhatnék, már azt is elfelejtettem, miért is akartam távol maradni tőle. Aztán mégis kezdett kínossá válni hallgatásom, így úgy döntöttem, nem hagyom, hogy újra elvesszek szemeinek tükrében, így elengedtem tekintetét, és a feje fölött a semmibe meredve előbb megköszörültem a torkom, majd dörmögtem valamit arról, hogy mennem kell. S közben nem is próbáltam tagadni, hogy szeretném elkerülni azt, hogy ránézzek.
- Ha minden igaz, engem már várnak. Szóval… akkor nem is… Szia.
Kissé elcsigázottan léptem el mellette, miközben egy újabb utolsó szippantást nyertem lényének édeskés illatából, s imádkoztam érte, bár rám rivallna végre.

[Adriana de la Casta]

Sok pillanat volt már az életemben, mikor átkoztam magam, amiért nem a másik cipőt vettem fel, de ez, nem az a pillanat volt. Csak nemrég vettem a cipőt, nem csoda hát, ha egy kissé nyomta még a lábam, ilyen tekintetben mindig elnéző voltam egy-egy mesés darabbal szemben, ahogy ezzel a kövekkel kirakott, rózsaszín magas sarkú topánnal is. A nyomi Hamupipőke még csak nem is álmodhatott szebbről, vagy akár ilyenről.
Ahogy haladtam az úton, különleges érzés töltött el. Az utánam forduló emberek, a rólam suttogók mustráló tekintete megszokott volt, s hogy egyetlen pillantásra sem méltattam őket, mindennapos jelenség volt egy nem mindennapi nő életében.
Szelíd csodálattal figyeltem minden mozdulatomat. Arcomat bársonyos légiességgel vette körül hullámos hajam, mely rugalmas könnyedséggel omlott vállamra, a felhők alól elő-előbukkanó nap fénye páratlan ragyogással töltötte meg töretlen fényét.
Lépteim határozott, mégis kecses koppanása a kövekkel kirakott úton csak a reflektorfényt hiányolva érték egymást ritmusosan. A hideg ellenére is kénytelen voltam szoknyát húzni, hogy bárki megcsodálhassa hosszú, napbarnított combjaim selymes fényét. Hiába, a szépségnek mindig megvolt a maga ára.
Ahogy befordulok a sarkon meglepő dolog történik velem. Oly sokáig gondolkodtam azon, ki is lehetne a megfelelő személy arra, hogy őszinte és mély hódolatomat tegyem neki azzal, hogy megörvendeztetem lényem csodájával és teljes figyelmemmel, s azon a napon találok rá, mikor felpróbáltam a legújabb fehér smurrfogó prémemet. S mint hogy ezen halálfaló után epekedett a kis Muldoon, mindenképp le kellett kapnom a tíz körméről a kis pondrót, hiszen olyan nagyra van magával, nem hihette, hogy jobb NÁLAM! Botorság lett volna ezt hagynom.
Megigazítottam néhány kósza hajszálamat, majd előrántottam a mindig zsebemben lapuló jó barátomat, a zsebtükröm. Hosszasan néztem hosszú és sűrű szempilláimat, az arcomat tökéletesen fedő és ha lehet, még csodálatosabbá tevősminkemet, melyet egy mestersminkes is megirigyelhetne. Szemem kékje a vadászat hevében fénylett, mint mikor a vadmacska kiszemeli áldozatát és nekilódul, hogy rabul ejtse, s örökké birtokolja. Telt ajkaim csillámló rózsaszín rúzzsal tettem ellenállhatatlanná.
Elraktam a rózsaszín zsebtükröt, mely biztossá tett abban, hogy külsőm ugyanolyan hibátlan, mint egyébként, s vonzerőm nem hagy majd cserben a nagy pillanat alkalmával.
Ringó csípővel indultam el a saroktól az utca közepén ácsorgó párocska felé. Szívem kalapálása és meseszép lábbelim koppanásai a még nedves macskakövön negédes szimfóniaként csengett a visszhangzó, szűk kis utcában. Határozottan látni véltem, amint az ismeretlen halálfaló kérdő tekintetét rám szegezi, szemeinek csillogásával a legszebb gyémántok vetekedhettek csupán. Azonban nem hagyhattam, hogy örömömet elrontsa esetleges ellenkezésével, hiszen nyilvánvaló, hogy elméjét elborító ködben egyelőre csak Muldoon jelentheti a napfényt... igen, EGYELŐRE! Bár nem szívesen, de meg kellett tennem. Lassan és óvatosan csúsztattam, csillogó körmeimmel díszített ujjaim közé pálcámat, hogy egy óvatlan pillanatban a halálfalóra szegezzem és azt suttoghassam:
- Imperio.
Bármit megadtam volna, hogy lássam Muldoon arcát, de jelenleg nem az ő ostoba lénye érdekelt, sokkal inkább az a páratlan hímnemű egyén, aki vele szemben állt, csupán pár lépésnyire. Szerelme nyilván a következőleg elcsattanó csókban teljesedett volna ki, de ennél én sokkal többet, mit többet, inkább sokkal jobbat is adhatok.
Kemény mozdulattal ragadtam meg a csitri vállát, majd azon lendületemben taszítottam őt a földre, hogy a sárban hemperegve gondolja át egész nyugodtan, hol a helye.
Egész közel hajolva jelentőségteljes, csábító és ellenállhatatlan pillantással illettem a pasit, testem az övéhez simult, majd galléron ragadva őt még egy utolsó, szánalommal és bosszúval teli pillantást mértem a Muldoon kislányra. Ajkaim gúnyos mosolyra húzódtak, mely abban a pillanatban sem lankadt, mikor visszafordítottam égető tekintetemet. Rendkívül sajnálhatja ebben a pillanatban, hogy erre a jelenetre még csak emlékezni sem fog.
Újra szemei tükrében próbáltam elmerülni egy egész másodpercig, ám azok csillogása átkom hatására megtörtek, s mint aki ébren álmodik, úgy bámult vissza rám, a csillogás eltűnt, s helyette csak a bárgyú és ostoba, magáról mit sem tudó zombi tekintet maradt.
Elhessegetve gondolataimat, karommal húztam közelebb öt magamhoz, érzéki ajkai az enyémen landoltak és úgy csókoltam őt, ahogyan még senki más előttem. Egyre közelebb és közelebb húztam, ajkait óvatosan harapva játszadoztam vele, majd ismét a szemébe néztem és élveztem férfias illatának csodáját, izmos testének tapintását.

[Cassandra Muldoon]

Átkozom a napot, mikor megismertem. Az elmúlt napokban, hetekben nem is tudom hányszor szidtam magam, amiért azon az estén követtem a Hugrabugos leányzót. Ha nem tettem volna, sok fájdalomtól megkímélhettem volna magam... Bár a kínok mellett nagy ritkán volt néhány nap, mikor boldogságom túlszárnyalta a képzelőerőm határait is, ez nem tudott túlzottan vigasztalni. Ha választhatnék, inkább ne legyek boldog, minthogy ezt a keserű, rossz érzések koktélját igyam nap mint nap. Okos elmék azt mondják, jobb az édes tudatlanság. Ugyan mi édes azon? Egy hónapja hogy semmit nem tudok róla. Hogy is lehetne édes érzés az, hogy nem tudom, a híres-neves Daniel Rooney él-e vagy halott?! Sehogy... Ezzel egyszerűen nem lehet ébren maradni. Eddig minden rossz érzést túléltem, de ezt alig. Mintha belülről akarnának széttépni túlbuzgó dementorok. De ezt nem hagyhatom. Nem akarom, hogy az utolsó emlékem egy dementor csók legyen. Az Övé ellenben jól esne. Azért akár meg is szenvedek. Csak lenne valami remény, hogy ajka még nem hűlt ki, s az enyémhez érhet...
Most, hogy alkalmam adódott volna végre megtudnom a hőn vágyott választ, egy vakarék meghiúsítja az estét. Tajtékozva rontottam ki a kocsmából, és habár a szél azonnal elhűtött, nem fáztam. Dühöm épp eléggé lefoglalt, hogy ilyen kis semmiségekkel törődjek, mint egy megfázás. Nem tudtam, merre mehetett. Ott álltam az ajtóban, és próbáltam figyelni a hangokra, de csak a kocsma moraját és a fülembe süvöltő szelet hallottam. Eliramodtam az egyik irányba és befordultam a sarkon. Megtántorodtam a széles vállakba való puffanástól, és önkéntelenül is megragadtam egy finom szövetből készült kabátot, két gomb között. Az a bizonyos koktél égette a torkom, a tüdőm, és a fejem is elborította. Nem tudtam a számat szóra bírni, nem moccantam.
Erőteljes illata olyan emlékképeket idézett fel, melyeket az elmúlt időben próbáltam kitörölni örökre a fejemből, persze eredménytelenül. Nem kellett felnéznem az arcára ahhoz, hogy tudjam, kibe futottam bele, szó szerint. A hirtelen érzelemhullámtól szinte megszédültem. Hiszen itt állt előttem ép bőrben! Nem hittem ezt el elsőre. Léptem egyet hátra, hogy megbizonyosodhassak épsége felől. Rémálmomban barna szeme szürkévé lankadt, de most úgy csillogott, hogy a szívem beleszakadt. Pár pillanatra el is felejtettem, hogy az elmúlt időben hányszor elküldtem magamban melegebb éghajlatra, és hányszor szidtam magam is, amiért megismertem. Abban a minutumban az összes szitkot visszavontam.
Úgy tűnhettem kívülről, mint egy szobor. Az arcom nem rezdült, szemem sem vettem le a barna íriszekről, és eszem ágában sem volt akármerre is tenni egy lépést. Belül azonban szakadatlan táncukat járták a hormonjaim.
- Egy lépést se, Daniel. - utasítottam nyugodtan. Felnéztem az arcára, és mivel az örömhírtől majd' szétpukkadtam, nem tudtam fékezni arcizmaim, halványan elmosolyodtam. Pontosan tudtam, mit akarok tenni. Végig akartam simítani az állát a ujjammal, majd olyan pecsétet nyomni ajkaimmal az övére, hogy többé el ne tudjon szakadni tőlem. Most végre elég elszántnak éreztem magam ahhoz, hogy újra megkapjam, ami véleményem szerint megillet. Ami nem más, mint ajkának melege. Kabátjában úgy éreztem magam, mint egy kályhában, amelyben ugyan elaludt már a tűz, mégis ontja még melegét. Összébb húztam magamon, és felvont szemöldökkel indultam meg Daniel irányába.
Amint közelebb léptem hozzá, kezem az övére tettem. Nyomban eszembe jutott a kísértetiesen hasonló alkalom, egy másik roxmortsi utcáról, mikor holtak fagyos testei közt tettem meg ugyanígy néhány lépést, hogy pár röpke pillanatra ráforrasszam az ifjú ajkára az enyémet. Nosztalgiámból egy ötödik kéz megjelenése zökkentett ki. Éreztem, amint a vállamra érkezik, és egy pillanattal később a földön hevertem. Nem tértem észhez attól, hogy földhöz vágódtam, mert a hatalmas kabát felfogta az esés erejét. Csak összevont szemöldökkel, jeges nyugalommal néztem végig a jelenetet.
A fogcsikorgatóan hideg szél jó barát. Most is jó szolgálatot tett, hogy véget vetett bámészkodásomnak, s kipucolt minden gondolatot a fejemből, egyet kivéve: Castának vesznie kell!
A másodperc tört része alatt talpra szökkentem, Daniel kabátja lobogott a hátamon. Két lépéssel az enyelgő pároshoz érkeztem. Egy jól irányzott mozdulattal csizmám talpát Princillácska oldalába illesztettem, amitől a keskeny sikátor falának vágódott. Úgy szorongatta Daniel ingét, hogy őt is magával rántotta volna, de ezt megelőzendő megragadtam az ifjú vállát. A szoknyámhoz kaptam, mert megfeledkeztem arról egy pillanatra, hogy egy kis senkiházi az imént törte ripityára a pálcám. Gyorsan észbe kaptam, s kiragadtam az ifjúét a zsebéből. A leányzó bizonyára a túlmázolt képével falat is megcsókolta, mert a tövében összerogyott. Ki sem kellett mondanom a Crucio igét, hiszen ilyen állapotban szavak nélkül is tudtam ontani az átkokat – ezennel Miss Casta förmedvény testére. Élvezettel néztem, ahogy minden izma összerándul a fájdalomtól, fénylő ajkai néma segélykiáltásra nyíltak, s eszembe jutott Daniel, akihez minden bizonnyal fohászkodni kívánt.
- Petrificus Totalus – Fordítottam az ifjú ellen saját pálcáját, aki nyomban mozdulatlanná vált. Képtelen voltam a látottak után ránézni akár egy pillanatra is. De úgy döntöttem, ő végignézheti a következőket. Ajkaim mozdítása nélkül tettem hozzá az igét, amelytől a feje „kiolvadt” a varázslatból: - Capute Clausula.
- Veled még nem végeztem – szegeztem ismét a hölgyeményre a pálcát és a tekintetem. Elsziszegtem egy Sectumsemprát folytatásként, de fülem bevégezte munkáját mára, nem hallottam áldozatom halálhörgését. Vörös csíkok színezték be hamarosan a fehér bundát, a barna haját, a macskaköveket és a ház falán néhány téglát. Még a művészek is megirigyelték volna ezt a színhasználatot. Ám mielőtt még az utolsó szennyes vércseppek is elhagyták volna ezt a koszfészket, félbeszakítottam az igét. Helyette egy percet sem várva egy másik kedvenc átkom szórtam rá, melytől az illető torka lángolni kezd belül anélkül, hogy az égető gyötrelmen kívül ártana: - Ingluvies Inflamare.
De mindehhez egy cseppet sem volt kedvem. Valahogy ez esetben nem éreztem elégedettséget a könnytől mosott szempár láttán, s hogy fekete patakként csorgott alá a szemfesték maradéka. Most csupán el akartam hoppanálni jó messzire, ahol csalódottságomat kiüvölthetem magamból, míg torkom ettől úgy nem kezd égni, mint az előttem elterülő szerzetnek. Mire idáig jutottam gondolatban, el is határoztam magamban, hogy így teszek, és nem megszánás gyanánt, de véget vetek kínjának.
Újonnan szerzett pálcámat az ég felé rántottam, s láttam, amint Casta a torkához kap. Végigkísérte kétségbeesett pillantásával, amíg felé közeledtem. Vérében tapostam, mintha vörös pudingot öntöttek volna a lábam alá, amely a csizmámat is beszennyezte. Jobb talpam a földön elterülő hölgyemény nyakának támasztottam. Szívesen belemártottam volna a tökéletesre szabott képébe is, de nem piszkoltam be még azzal is a lábbelim. Láttam gyűlölettel és rettegéssel teli tekintetét, de szokásommal ellentétben ezennel még csak el sem mosolyodtam rajta. Nem akartam többé drága perceim rá áldozni, ezért a művelet befejezéseként úgy félrefordítottam a lábfejem, hogy hallani lehetett, amint a csigolyái hangos roppanással elmozdulnak a helyükről.
Ismét belső szemem égették az előbb lejátszódott jelenet képei. A csalódottság érzése átitatta minden mozdulatom: amint egyetlen mozdulattal letéptem magamról a kabátot, s hanyagul rádobtam az immár élettelen testre, hogy a szennyes lényét ez a ruhadarab is megtapasztalja, ne csak a gazdája. Láttam, amint a folyadék birtokba veszi először a gallért, a gombokat gondosan kikerülve, majd az egész ruhát. Látókészülékem is kezdte felmondani a szolgálatot, mert alattomos módon könnyek kezdték marni. Mielőtt utat törhettek volna maguknak, állam felszegtem, s vettem egy mély levegőt. Egyetlen szó nélkül indultam el az utcán, vissza sem pillantva, csupán a pálca hegyét vetettem a vállam fölött az ifjú irányába, hogy megszabadítsam a sóbálvány átoktól, majd ugyanezen vállamon át hajítottam hátra a fadarabot. Az utolsó hang a pálca koppanása volt a betonon, mielőtt hoppanáltam…
Régen jártam a birtokunk közelében, túl sok idő telt el a szünet óta, mikor hazalátogattam. Azonban nem a kúriánk felé vettem az irányt, hanem az azt körülvevő erdőt vettem célba. Jól ismert ösvényen csörtettem az erdő belseje felé, ahol egy patak mellé lezuhanva megnyitottam az utat könnyeimnek, s torkomat kitárva egy vérfarkas szerenádjához hasonló üvöltéssel zengessem meg fejem felett a lombkoronát.