Szárnyas Vadkan

[Candace Lockhart]

Ez egy piszkos kis kocsma, Albeforth Dumbledore a tulaja. Itt sok furcsa szerzet megfordul, a diákok is csak akkor jönnek ide, ha valami rosszban sántikálnak. Ajánlatos saját poharat vinni!

[Alexander Chadwick Leroy]

Már-már olyan erővel nyitok be a Szárnyas Vadkanba, hogy az ajtó majdnem leesik a helyéről. A kellő nyikordulás nem marad el, a sikolyszerű hangra minden benn tartózkodó felkapja a fejét és felém fordul. Arcomra egy gúnyos fintor ül ki, ezzel talán mindenkinek meg is üzentem mit is tartok erről a lebujról, valamint az itt tartózkodó korcsokról.
Igen.. megvan a véleményem, én mégis éppen ide jöttem. Hogy miért? Nagyon egyszerű. Utálom a Három Seprűt. Talán túlságosan perverznek találom azokat akik ott megfordulnak, és ez a megfogalmazás az én számból merőben groteszknek hangzik.
Túlságosan úri, túlságosan puccos az én ízlésemnek. A sötétebb, eldugottabb zugok valahogy jobban vonzzanak. Pont úgy, ahogy nőben is az vonz, melyet be kell törni.. ami kihívásokkal van tarkítva. Ha valaki ismer és tudja milyen lelki világgal rendelkezem, az arra is rájöhet, hogy ez a hely is még igencsak egy kultúrált helynek minősül hozzám képest.. Igaz, füstös, sötét és csak néhány lepukkant alak tartózkodik itt, viszont mindenképpen pozitív a számomra, hogy az iskolából itt biztos csak olyannal futok össze, aki valamelyest megérdemli a társaságom.

Lassú léptekkel elindulok, utam nem máshová, egyenesen a pulthoz vezet. A már tőlem megszokott lazasággal és lenézéssel hajolok a csapos felé, majd bököm ki vágyamat. Persze nem igazán értékeli a kérésemet.. Bár lehet hogy csak a hangsúllyal van problémája.
- Whiskyt! Jéggel! Most!
Szép lassan elővillantom csibészes mosolyomat, azt, amellyel olyan nagyon egyszerűen veszem le a nőket a lábukról. Kár hogy velem szemben férfi áll. Viszont ez a megmozdulás eléggé provokatív ahhoz, hogy ő felhorkantson, majd bosszúsan fejcsóválva elvonuljon megcsinálni a kívánt hűsítőt. Nem sieti el.. ! Mondjuk még épp idejében helyezi le elém. Vagyis dobja, magasról.. Pár csepp kifröccsen a kellemes zamatú italból, én pedig mosolyogva fejet csóválok.
- Kár ezért az italért! És még a pohár sem tiszta! Töltsön egy másikat, tiszta pohárba, majd normálisan tegye elém..! Nem azért fizetek, hogy maga csak úgy szórakozzon.. !
Fenyegetőzök, majd nem teketóriázok, pálcámat máris elő rántom. A hosszú faragott markolat az ujjaim közé simul, majd pálcám vége máris érintkezik a csapos vadul remegő ádámcsutkájával.
Megszánom.. tudom, hogy undorító dolog amit teszek, de elengedem. Pedig milyen szívesen lőttem volna rá most egy jó kis Sectumsemprát!

A csapos enyhe morgással és szitokszavakkal együtt elvonul, majd pár perccel később egy ragyogóan tiszta pohárban, két jégkockával, finoman elém helyezve szolgálja fel esti lazító italomat. Elégedetten pillantok a párásodó pohárra, melyet szép lassan lehűt az úszkáló jégkocka, majd – mivel úri gyerek vagyok – megköszönöm a kedves kiszolgálást!
- Igazán köszönöm! Így valahogy máris jobb!
Marokra kapom a hatalmas poharat, majd az egyik üres asztalhoz vonulok. Nincs kedvem a pultnál ácsorogni, jobb leülni.. kényelmesebb. Ahogy leülök, a kezemben szorongatott pálca mozdul egyet, majd a hamutál máris előttem terem. Másik kezem eközben zsebemben kutat cigarettám után.
A tűz lassan felizzik, a füst pedig lágyan szálldogál a plafon felé..

[Irilt Rooney]

*Az utca macskakövein sűrűn kapkodtam a lábaimat. Már messziről kiszúrtam a nem éppen barátságos helyet, melynek cégére bárki számára láthatóvá teszi, milyen is valójában ez a hely: lepukkant. De, végtére is ezért vagyok itt.*
*Aki megfordul ezen a helyen, az őrült, csóró, vagy valamit titkol. Ami engem illet: az utolsóra szavazok. A hely bejárata előtt 2 részeg csavargó ácsorog. Jesszus! Hogy bámulnak! Pedig a ruhám cseppet sem kihívó. Pulóverem csuklyája jól takarja az arcomat, tornacipőt húztam, az alkalomhoz illően és egy hétköznapi farmernadrág sem nevezhető kihívónak.*
*Undorító egy hely ez...olyan...piszkos, büdös, színvonalon aluli. Viszont a Három Seprű túl feltűnő hely. Ha oda mennék, biztosan kiszúrnának. Vagy valaki megtudná, hogy miért is jöttem Roxmortsba. Túl kockázatos...*
*Mivel az idő eléggé f*gyos, úgy döntöttem, inkább odabenn várakozom. A kilincset látva mélyen elgondolkodom: biztosan hozzáérjek-e, de talán mégsem kelthetek feltűnést azzal, hogy elkezdem tisztogatni. Főleg, hogy így bámul az a két mocsok.*
*Minden bátorságomat összeszedve még is lenyomom a kilincset. Belépek a nem éppen zsúfolt helyiségbe: csak pár iszákos alak ül az asztaloknál, nem kell félnem, hogy nem jut asztal. A pultnál ismerős alak, Albeforth törölgeti koszos poharait, még koszosabb rongyával. Odalépek hozzá, majd leveszem a csuklyámat.
- Jó estét! A bátyám...ő itt van már? - majd sejtelmes mosolyt varázsolva arcomra, várom a válaszát.
- Nem, még nem érkezett meg. - majd ő is mosolyt ereszt, közben egy újabb poharat kezd törölgetni. - Talán foglalj helyet egy asztalnál és várd ott! Addig hozok egy itókát. - mély, dörmögő hangja egészen furcsa hangzást adott az itóka szónál. A poharak láttán ez nem túl bíztató, de nemet semmiképp sem mondhatok, mégsem sérthetem meg, így elfogadom. A pultra támaszkodva pár csepp italba könyökölök, majd visszarántom a kezem. A pohárért inkább a pult fölött nyúlok.
- Hiába! Túl koszos az én kocsmám az ilyen aranyvérű úri népnek… - szólt lemondóan. Mivel egyet értek, inkább ne mentegetőzöm.
- Hát, köszönöm szépen! Akkor én le is ülök. - távozom mosolyogva a pulttól. Találomra választok ki egy asztalt. Alaposan végigmustrálom a széket, mielőtt leülök, de mivel Alberforth figyel, ezt sem törlöm le. A fenyőbe, vajon ki ülhetett itt azelőtt? Erre még csak gondolni sem merek.*
*Unottan támaszkodom az asztalra, remélve, hogy az nem dől össze alattam. Bár gyanúsan inog, a bizalmamat még is megadom Alberfortnak. Bár már nem figyel, másokkal beszélget. Csoda, úgy tudom, ide nem szoktak beülni csak úgy cseverészni a varázslók. Ez az a hely, ahol mindennek oka van. A poharamban lévő italba még nem mertem belekóstolni, nem is tudom, mi jót adott a kezembe drága csaposunk. Nem találgatok, inkább csak a pohár szélén csúsztatom körbe-körbe mutatóujjamat.*
*Pillantásom csak ekkor fut végig a szomszéd asztalokon. Meglepetésemre egy mardekáros ül nem mesze tőlem. A zsebében kotorászik, látszólag nagyon ráér. Cigarettát vesz elő, rágyújt. Ezzel ugyan nincs egyedül, a legtöbben itt így tesznek. Pillantásunk egy másodpercre összetalálkozik, majd kissé lenéző arckifejezéssel fordítom el a fejem. Sokáig nem merem nézni, talán még félreérti.*
*Korán érkeztem. Tudom, hogy késni fog…már megint. Rend szerint rengeteget kell rá várnom. Sosem dühít, megszoktam. Az viszont érdekelne, mit keres itt ez a jómadár. Ismét rászegezem a tekintetemet, ezúttal elég szúrósan…*

[Cassandra Muldoon]

*Megint egy unalmas roxmortsi nap... Csak tudnám, anyámék mért vannak oda érte. Persze tele van a varázslók aljanépével, akik máris ugranak, ha az õseim közül egyikük mondja nekik. Mivel én csupán jövõre leszek nagykorú, még nem parancsolgathatok nekik... Elmerengtem, vajon minek találták ki ezt a törvényt, miközben csendesen sétálgatok a komor utcán. Persze ez relatív. Ami másnak komor, az nekem szép és vidám.*
*Hûvös, párás szél lobogtatta a hajam, ami a halovány napsütésben is fényesen csillogott. Megálltam egy pillanatra és behunytam a szemem, hogy legalább ezt élvezzem ebben a lepukkant faluban. Már végre kezdtem volna magam jól érezni, mikor egy elsõs belém rohant.*
-Hé! Nézz már a lábad elé!-horkantam fel, hiszen ezzel elrontotta a kedvem. Bocsánatkérésfélét kezdett dadogni, ám ez engem hidegen hagyott. Ígyhát köpenyem kecsesen meglibbentve az ellenkezõ irányba fordultam és tovaindultam. A kacskaköveken kopogott a hosszúszárú csizmám. A lábaim a falucska széle felé vittek, magam sem tudtam, merre tartok. Gondoltam arra, hogy felveszem ordas alakomat, de aztán elvetettem az ötletet, mivel nem tudtam, aztán mit tegyek. Tehát ballagtam tovább. Úgy dél felé kezdtem megéhezni, -szomjazni, így betértem az elsõ útba esõ kocsmába. Nem egy úrihölgyhöz méltó, de jobb mint a többi zsibongó nyavalya.*
*Hangosan megnyekkent a padló, amint beléptem a félhomályba. Kicsit furcsa volt a kis fény után a még kevesebb fény. Leültem egy tetszõleges asztalhoz, de még véletlenül sem ablak mellé, nehogy véletlenül valaki észrevegyen és megkívánja a társaságom. Egy mozdulattal lekaptam magamról a köpenyem és a pókhálós szék támlájáta kanyarítottam, majd pedig helyet foglaltam. Fintorogva néztem a vasag porréteggel fedett asztalkára. Ültem egy darabig, pihentettem a lábam a csöppet sem nagy séta miatt. Mikor már kezdtem volna unatkozni, a pulthoz oldalaztam az asztalok között. Köszönés nélkül vetettem oda a pultosnak:
-Egy Jäger megfelel- ujjaimmal a törölgetés hiányában szürkévé vált fán doboltam, amíg a férfi kitöltötte. Nem is teketóriáztam, megragadtam a repedt poharat (amibõl legalább nem szivárgott az ital) és elindultam vissza az aztalomhoz. Ám egy harmadikas hollóhátas ücsörgött a helyemen.*
-Na, húzz el onnan, de villámgyorsan!*morogtam halkan. Nem akartam feltûnést kelteni a jelenettel, de bosszantott, hogy elfoglalták a helyem* Mi lesz? Tûnj el tüstént, mert ebbõl Walking in the air lesz!*jutott eszembe hirtelen a kedvenc bandám egyik száma.*
*A kissrác tudhatta, hogy itt nem akármilyen emberek fordulhatnak meg, talán felkészült erre az alkalomra is. Rezzenéstelen arccal nézett fel rám, ám arcán a rémület futott át, mikor elõvettem a pálcám. Kapkodva felállt a székrõl, hogy majdnem feldöntötte azt.*
-És legközeleb ha fogadást kötsz a haveroddal, ne engem szemeljetek ki, mert nem lesz jó vége.
*Csak tudnám, honnan vettem azt, hogy fogadásból kötött belém. Tényleg így lehetett, mivel csodálkozva nézett rám a kiskrapek- Na, húzzál* vakkantottam még rá egy utolsót, mielõtt kiviharzott.*
*Lerogytam a székre és iszogatni kezdtem. Közben a többi vendéget vizslattam. Egy ismerõs alakot láttam meg. ~Nohát, Leroy drágával már itt is összefutok? Milyen véletlen...~ futott át az agyamon, aztán elkaptam a pillantásom, mert nem akartam, hogy észre vegyen. Ami az iménti történtekre tekintettel már minden bizonnyal megtörtént...*

[Alexander Chadwick Leroy]

Rágyújtok..
A nikotinszálból előtörő füstöt szinte már lágyan eregetem a plafon felé. A gomolygó egyre csak száll, száll, majd szinte láthatatlanná válva megállapodik a kocsma fekete, mocskos plafonján, melyre ráférne egy alapos meszelés, vagy legalább is egy takarítás.
Bal kezemmel átkulcsolom az előttem helyet foglaló poharat, majd pár pillanatig szemezek a whiskyben úszkáló jégkockákkal. Mikor ténykedésem már egyáltalán nem köt le, nagyot kortyolok italomból, majd egy hangos csattanással, elégedetten hümmögve helyezem vissza a poharat az asztalra.

Körbenézek..
Számomra egyszerűen hihetetlen, hogy még ebben a lepusztult csehóban sem történik semmi. Felháborító ez a nyugalom. Hiszen én meg a nyugalom az már eleve két olyan tényező, mely nem igazán fér meg egymás mellett. Tehát.. ideje lenne ez ellen tenni valamit. Ha más, generálok én problémát! Már úgyis olyan régen láttam valami jó kis verekedést.. akár fogadást is csinálhatnék, bezsebelve ezzel is mások pénzét.
Tekintetemet gyorsan körbejártatom a helyszínen, majd kiszúrok két alakot. Pálcám emelkedik, ám félúton megtorpan.
Nocsak, nocsak!

Az ajtó szinte már némán tárul fel az apró kezek érintésére. Mondjuk nem csoda. A törékeny kis teremtés tényleg nem idevaló, látszik még az arcán is, ahogy belép ebbe a késdobálóba. Szinte már félve körbenéz, majd a pulthoz sétál. Én nem bírom a tekintetem levenni róla. Hiszen nem olyan régen, még oly nagy élvezettel martam bele ajkaiba, bársonyos bőrébe. Micsoda élmény volt.. még most is kiráz a hideg ha arra a pillanatra gondolok. És hogy ő nem engedte?! Ettől csak még varázslatosabbá vált a számomra. Pillantásom végignéz egyszerű ruháján, az oly nagyon takargatott kellemes alakon és máris tudom. Biztos hogy előbb vagy utóbb de az enyém lesz törékeny teste, ha más nem, a lelkével együtt. Akkor már teljesen mindegy.. Lassan találkozik a tekintetünk. Ő már-már a pokolba kíván, én őt az ágyamba.. vajon vigyoromból milyen konzekvenciát képes levonni..?

Beleszívok még egy utolsót a cigarettámba, majd elnyomom végre a hamutartóban. Csak hogy a mai nap jól alakuljon még egy hölgy fut be igazán sebesen, igazán mogorván. Vigyorogva figyelem ahogy italt rendel és ahogy rögtön elküld pár embert a fenébe. Ezek után természetesen elégedetten konstatálom, hogy ő is észrevett engem. Nyelek egy kortyot a whiskymből, ezzel kiürítve immár teljesen a poharamat. Tekintetem a szőkeségen is elidőzik.
Milyen selymes haja van.. mennyire furcsa így visszagondolni az őrület pillanataira! Mindenesetre már az maga egy kihívás, ahogy kinéz a kedves Cassandra. Agyam pár képet alkot a lányról és rólam, majd az újabb kérdőjelek mint valami neonreklám úgy kezdenek el világítani lelki szemeim kivetítőjén. Vajon hogy viselné az alárendeltséget? Mert előbb vagy utóbb de úgyis rá is ez vár! Mint mindenki másra rajtam kívül.

Kezem a magasba lendül, majd a kocsmáros órákkal később megjelenik asztalom mellett. Immár tiszta pohárban rakja elém imádott italomat, pont úgy, mint a hölgyek elé is.. igazán nagyon udvarias vagyok..

[Irilt Rooney]

*Nem sokkal később érkezésem után Cass lépett be a poros kis kocsmába. Mi a fenyő van ma? Halloween? Cass, a Leroy stáccal ellentétben nem vett észre, másként már biztosan kaptam volna tőle valamit, amit nem teszek zsebre. Színpadias mozgását mindig egy csepp irigységgel és falatnyi gúnnyal figyelem. Akár hol jelenik is meg, határozottságot, érőt és függetlenséget sugároz. Amint megláttam, el is döntöttem, hogy nem leszünk barátok. Én nem szeretnék ilyen lenni. Igaz, gyönyörű lány és jól áll neki ez a stílus. A kisugárzásával és beszédstílusával mindenkit elriaszt maga mellől. Talán épp ez a célja. Ahogy ezen merengek, őt bámulom, de a szemem sarkából Alex tekintetét érzem. Talán az előző pillantásból nem szűrte le, hogy mi is a véleményem róla, de úgy tűnik, hiába ismétlem meg, szemtelen mosolyát nem törli le az arcáról. Direkt játszik velem, hogy ezzel az őrületbe kergessen.*
*A kocsma félhomálya szinte már nyomasztó. De azt eddig a percig el sem tudtam képzelni, hogy képes valaki unatkozni. Hiszen nekem mindig volt valami tennivalóm. De most, még csak egy árva könyv sincs nálam. Természetesen odaülhetnék a pulthoz, hogy Albeforth társaságát élvezzem. Még kedvem is lenne hozzá. Azonban...valahogy az agyam nem képes kiadni a parancsot a többi testrészemnek. Inkább csak a pohárral játszom az asztalomnál és nézem a plafon felé gomolygó füstöt.*
*Még bele sem kortyoltam az italomba, amely lassan, de biztosan felmelegszik a kezeim között. Erről már eszembe is jutott, hogy rémesen melegem van, így inkább leveszem a pulóveremet. Nem szoktam hozzá az ilyen meleghez. Nálunk északon hidegebb van.*
*Ez érdekes, nem láttam, hogy Cass rendelt volna, még is új poharat kapott. Nahát! Albeforth kedvessége határtalan. Eddig még csak bele kóstolni sem mertem az italom, Albeforth máris újat hozott. Ennyire adakozó kedvében lenne?
- Ó! Nagyon köszönöm, de még a másik sem fogyott el! - szabadkoztam az italomra mutatva.
- Ezt a problémát, talán azzal az Úrral kéne megtárgyalnod. - mutatott Alexre, majd folytatta - Ő küldte...
- Micsoda úriember... - villant fel a szemem.
*Albeforth távozása után nem tehettem mást, felpattantam a székemről, megfogtam az egyik poharat és Alex asztalához léptem, majd a poharat dühösen az asztalára vágtam.
- Nagyon kedves tőled! - szóltam ironikusan - De ezt igazán nem kellett volna! Tényleg nem! Szóval, nagyon köszönöm, de inkább...kár rám fecsérelned a jómodorodat, nem érsz el vele semmit! – Majd sietve távozom az asztaltól a pult felé, hogy még csak véletlenül se ismételje meg újra a nemrég elkövetett akcióját, melyet legkevésbé sem a kellemes élmények közé jegyeztem fel a naplómban.*
*Albeforth mindig jó társaság. Bár néha kénytelen a pultnál hagyni, hogy eleget tegyen kuncsaftjai kívánságainak, mikor jelen van, van miről beszélgetni. Nem sok emberrel van ez így, nem mindenki előtt tudok megnyílni, de ő kivételes ember. Hisz mindenki ismerte a testvérét. Ahogy a szemeibe nézek, mintha Ő maga állna előttem. Furcsa egy dolog ez, de valóban így van. Ő vajon gondolhat Rá? Igaz, ha a tükörbe nézek, sok egyéb dolog között nekem sem a bátyám jut eszembe…de bizonyára neki is hiányzik.*
*Pár perccel később 4 fiú lép a kocsmába.
-Mi ez a busójárás? – kérdezem Albeforthot, aki nem ad választ. A srácoknak látszólag sugárzó jókedvük van, melyet a pulthoz lépve pár itallal kívánnak tetézni. Hangos kacagásukkal telik meg a kocsma. Végignézek az arcukon, de egyik sem ismerős, csupán sáljaik színéről vonom le a következtetést: mardekárosok. Asztalt foglaltak, még is pontosan éreztem a tekintetüket a vállamon. Talán csak az alkalomra vártak, mikor Albeforth nincs a közelben, mint a villám, mellettem termettek, mivel ő se szó, se beszéd, egy pillanat alatt eltűnt a helyiségből, az épület lakó részébe. Hát, persze ilyen az én formám: Természetesen rögtön kiszúrtak maguknak. A szavaikból ítélve nem épp ipi-apacsozni akarnak velem.
- Kaphatsz egy Stuport, ha hozzám mersz érni! – a fenyegetés azonban a legkevésbé sem hatotta meg, ha azt mondom: „Húzz innen!” úgy érti: „Gyere a tied vagyok!”. Bár bántani nem akarom őket ok nélkül…de ha ad rá okot, Isten úgyse’ beváltom a fenyegetést. Számításaim szerint a bátyám nem fog váratlanul korábban jönni és most még Will sincs itt, hogy jó szokásához híven megmenthessen…*

[Cassandra Muldoon]

*Nem is tudtam, hogy ez a hely ennyire borzasztóan unalmas. Mindenki azt mondja, ha lehet, kerüljem el ezt a helyet, mert ilyen-olyan emberek járnak ide. Hát mitõl akartak ezek óvni engem? És mért épp engem? Most pedig hát nem csak azért keveredtem ide, mert a gyomom hozott, hanem ki akartam deríteni, mégis miféle egyedek a vendégek. Mondanom sem kell, csalódást okoztak... Ha valami akciót akartam volna, nekem kellett volna csinálnom valalmit. Amihez még annyira sem volt kedvem, mint a nézelõdéshez...*
*Tekintetem újra végigjárattam az itt megjelent díszes társaságon. A szomszéd asztalnál egy kopaszodó férfi rongyos, fekete széldzsekiben, egy korsó sört szorongatva és bele-belekortyolva. Jelentéktelen farmernadrág és... egy fényes lakkcipõ. Kigúvadt a szemem. Aztán elfogott a nevetés. Az egész kinézetére nem adott, csak a cipõjére. Ez aztán érdekes volt. De nem kérdeztem meg a lábbeli épségének okát, inkább csak abbahagytam a nevetést és ismét hörpintettem az italomból. a következõ asztal üresen álldogált. A következõnél azonban egy jómódú nõ helyezkedett el. Csúcsos fekete sapkája immár az asztal porrétegén csücsült, mivel épp az imént érkezett meg. Nem kért semmit, csupán a körmeit kezdte vizsgálgatni. Amik hihetetlenül hosszúak, hegyesek és... rózsaszínûek voltak... Elfintorodtam és gyorsan rátértem a következõ asztalra. Szintén üres... Pillantásom a Leroy-fiúra tévedt. Néztem, ahogy eljátszadozik a cigarettájával. Sosem értettem, mi a jó a cigiben... Engem nem környékezett meg... Ha választanom kéne, a vízi pipa mellett voksolnék... Annak legalább van íze... Nem mellesleg nagyobb füstje van...*
*Tekintetünk összeakadt, de én nem kaptam el, hanem magabiztosan meredtem a kék szempárba. Arra gondoltam, ez az Alex --vagy ki-- egész jó pasi... lenne, ha nem lenne ilyen beképzelt és arrogáns... Ezt leszámítva egész elviselhetõ. Mivel azonban van egy hatalmas jellemhibája --amit az imént említettem--, a gondolatmenetemet nem voltam hajlandó folytatni. Felkaptam a szemöldököm, arcomra egy kiolvashatatlan mosolyt illesztettem és a következõ asztalra szegeztem a pillantásom. Újabb ismerõs arcot vettem szemügyre. Kit látnak szemeim? Csak nem az ifjú Irilt? Mit kereshet egy ilyen jó kislány ilyen cudar, gonosz, sötét helyen? Ejnye-bejnye, a szülei el fogják fenekelni... Cöcö... Azon kezdtem töprengeni, mit kereshet õ itt. Elég izgatott volt, de ezt a hely kinézetének számlájára írtam. Bizonyára nem volt még ilyen helyen. Ezt viszont nem most kellett volna elkezdenie... Addig néztem e lányt szúrós tekintettel, amíg magamra nem vontam a figyelmét. Sötét mosolyra futott a szám és már épp valami frappánsat löktem volna oda a lánynak, mikor Albeforth lépett oda hozzám egy újabb pohár Jägerrel. Kitört belõlem a nevetés, mikor rájöttem, ki küldte nekem a fimon nedût. Vigyorogva tekintettem Alexre, majd felemeltem a poharat (mivel koccintani ilyen távolból problémás lett volna) és belekortyoltam.*
- Kösz, Albeforth, elmehet- löktem oda a megfáradt öregembernek.*
*Nyílt az ajtó. Néhány mardekáros kisfickó lépett be. Albeforth mint akit puskából lõtek ki, elhúzta a csíkot a kocsma hátsó felébe. Jellemzõ... Ha valami készülõdik, rögtön veszi a sátorfáját... Kuncogtam egy kicsit, s az eseményeket figyeltem. Felvontam a szemöldököm, mikor a kiscsávók Irilthez mentek. Sajnos nem hallottam, mit mondtak, de a kiscsaj visszavágott nekik. Hmm... Kezd érdekes lenni az események alakulása... Elégedetten dõltem hátra a széken, a másfél pohár Jäger társaságában...*

[Irilt Rooney]

*Az események egyre kedvezőtlenebb fordulatot vettek. A fiúk egyre tapintatlanabá váltak, Albeforth, pedig egyre gyávábbá, a kor előre haladtával. Remek! Dühtől tajtékozva rántottam elő a pálcámat, miközben a fiúk egyre jobban élvezték a műsort, én viszont egyre kevésbé.*
*A pult mögül elragadtak pár üveg italt, amit valószínűleg eszük ágában sem volt kifizetni. Bár az állapotuk addigra már jóval közelebb állt a részegséghez, mint a józansághoz, úgy tűnt, nem érezték magukat elég jól attól, hogy engem piszkálhattak.*
*Egy magas, sötétbarna hajú, szép arcú halálfaló lépett a kocsmába, kivont pálcával. A halálfalókhoz hűen szokott fekete köpenyt viselte. Fehér arcából kis bogarakként világítottak csillogó fekete szemei. A mardekárosokra szegezte pálcáját és fenyegető tekintettel közeledett. Azok rögtön elhallgattak és most már az egész kocsma a kis jelenetet követte figyelemmel.*
*Ahogy az lenni szokott, azon a napon is ő mentett meg. Ahogy egyszer, pár éve, a nyaraláson kihúztam a gyufát a sellőknél. Szerencsére a közelben volt és kirántott a bajból...azaz a vízből. Persze utána, jól le is dorombolt. Folyton bajba keveredek, és ha nincs egy hőslelkű emberke a közelben, sajnos eléggé pórul járok. De eddig, szerencsére mindig volt valaki, aki kihúzzon a csávából, akár mekkora is legyen a vész.*
*Amint megláttam az ajtóban, rögtön mögé futottam. A fiúk egy szempillantás alatt kivonultak a kocsmából, de éreztem, hogy ennek még folytatása lesz.*
*A halálfaló felém fordult és eltette a pálcáját, majd így szólt:
- Igazán megtanulhatnád már megvédeni magad! - csattant fel. -Maguk meg mit bámulnak?! - ordított a kocsma népére. Megsemmisülten bámultam magam elé.
- Én csak, tudod...
- Elég ebből! Már így is kellőképpen felhívtuk magunkra a figyelmet. Gyere, keressünk egy másik helyet... - majd karon ragadott és kiráncigált a kocsma ajtaján.*

[Cassandra Muldoon]

*Harsányan felnevetett, mikor meglátta Iriltet, amint elõkapja a pálcáját.*
-Csak nem gondolod, drágám, hogy valamire is mész vele? Csak nézz rájuk: egyrészt többen vannak, másrészt nem hiszem, hogy hogy tetteik tudatában lesznek, ha mondjuk egy fõben járó átkot használnak...-nyugodtan mondta a magáét, úgy gondolta, amit mond úgysem jut el az illuminált társaság szürkeállományáig- Gyerünk, gyerünk, fiúk!-rikkantotta és megemelte a poharát, hogy így biztassa õket a további hugrabugos-cukkolásra. Ám a mozdulat túl hevesre sikeredett és magára is löttyintett egy keveset a pohár tartalmából.*
-Afene...Tergeo!- és az ügy el is volt intézve.*
*Elegánsan keresztbe tette a lábait és poharába vigyorogva folytatta a nézelõdést. Az ajtó recsegett, a padló engedelmesen megnyikordult, mikor az ifjú halálfaló belépett a kocsmának csúfolt putriba. A kezében lévõ pálcára tekintettel Cass sejtette, hogy nem egy limonádét jött meginni. Fenyegetõ pillantása rontott ugyan arcának összképén, Cass mégis elidõzött rajta egy csöppet. Öltözéke hibátlan volt, így mindent összevetve elfogadható társaságnak bizonyulhat az elkövetkezõ percekben. Átfutott rajta a gondolat, hogy felpattan a helyérõl és bemutatkozik az illetõnek, de ez a felvetés csak egy röpke pillanatig tartott. Megrázta a fejét és inkább a cselekményre összpontosított. ~Istenem, mit tudnak kihozni belõlem az említésre méltó hímnemû egyedek!~gondolta, elképedve saját magán.*
~Na, álljon meg a menet!~Cass nem emlékezett, ezt csupán gondolta-e, avagy ki is mondta. Nem volt túl nagy jelentõsége; mindenki a friss vendégre szegezte a szemét. A lány követte a példájukat, azzal a különbséggel, hogy õ leesett állal tette. Irilt mozdulata sarkallta erre. Mi dolga van egy ilyen jóképû halálfalónak egy ilyen semmirekellõhöz? Az ifjú hangja hallatán visszatért a jelen lévõkhöz. Még õ is összerezzent, mikor az ismeretlen ráordított a díszes társaságra. Aztán a kirívóan különös páros elhagyta a kocsmát.*
*Cass némán ült egy darabig, majd megelégelte semmittevését, felkapta köpenyét és utánuk eredt. Szitkozódott egyet, mikor az ajtó fájdalmasan recsegett, de a hangtól úgysem lehetett hallani a fatálokmányt dicsõítõ szép szavakat.*
*Csak és kizárólag a kíváncsiság vezette. Gyorsan suhant mögöttük a földúton. Néha, mikor úgy vélte, észrevették, a legközelebbi fa mögé húzódott és ott csendben meglapult. Egy alkalommal azonban az ifjú úgy nézett hátra, hogy minden bizonnyal észrevette Casst. A lány levetette bujkáló énjét és egy nagyot szökkenve elõttük termett:
- Szép napunk van, nemdebár?- mint az ügy szakértõje, feltekintett az égre. Az idõjárás csupán egy kiadós esõvel tiszteli meg majd õket bármelyik pilanatban. Visszakapta a szemét és az idegenre nézett, bár a kérdést Iriltnek szánta- Ejnye, hát nem ismered a jómodort? Be sem mutatsz a megmentõdnek, hmm?
*Szúrósan Iriltre nézett, bár a szemébõl inkább a türelmetlen várakozást lehetett kiolvasni.*
- Mi járatban vagytok errefelé?- megcsóválta a fejét- Ennek a kislánynak nem lenne szabad ilyen környéken tölteni a szabadidejét- fontoskodva suttogóra fogta a hangját:- Láthattad az elõbb Te is, mi lett belõle, hmm?

[Daniel Rooney]

* Dan lábai, mintha maguktól mozogtak volna. Az egyik pillanatban még házának ajtaját csapta be maga mögött meglehetősen dühösen, a másik pillanatban pedig a macskaköves úton koppantak léptei. Nem volt teljesen eszméleténél, félig a közelmúlt eseményein töprengett. Olyan dolgokat tudott meg, melyeket még fel kellett dolgoznia. Abban nem volt egészen biztos, hogy okos ötlet volt bajkeverő és meglehetősen védtelen testvérét egy olyan rumlis helyre hívni, mint az a kocsma. Szinte érezte, hogy ahogy belépett, rögtön valami csetepatéba botlott. *
* Már messziről látta a táblát, amely ki volt akasztva az ivó bejárata fölé. Ahogy az ablak előtt elsuhant, 4-5 fiatal srácot látott húgocskája társaságában. ~ Akárkik is legyenek, fontosabb dolguk nem lehet, mint nekem… ~ Már elő is kapta a köpenye alatt rejtőző fűzfapálcát és határozott mozdulattal lökte be a szúrágta bejáratot azzal az elhatározással, hogy szétrebbenti a társaságot. Az ajtó olajhiányos nyöszörgést hallatott, majd a padló is túlvilági hangokon szólalt meg lábai alatt. Fekete köpenye hűségesen követte, akár az árnyéka, mely a félhomályban alig látszott. *
* Láthatóan a diákok nem számítottak az erősítésre. Kegyetlen pillantása távozásra késztette őket. Irilt szokásához híven fedezékbe vonult, majd miután libasorban kivonult a probléma, körbetekintett. Nem meglepő módon mindenki őket vizslatta. Ekkorra már teljesen elvesztette a fejét. Mivel az egyetlen szóba jöhető áldozat a düh levezetésére testvére volt, rá is ripakodott. *
* Természetesen a kocsmanép sem maradhatott ki a jóból, ők is megkapták a magukét egy hangrobbanás keretében. *
* A hőn szeretett fekete hajú lányka vékony kis karját megragadta és határozott mozdulattal, ellenkezést nem tűrve a kijárat felé ráncigálta. A fejében óráknak tűntek, mire végre sikerült lehiggadnia. Hirtelen haragja nem túl jó tanácsadó. *
* Csendes volt az éjszaka. Néha, ahogy hátrapillantott, szinte biztos volt benne, hogy nem csak a park felé suhanó árnyuk követte őket. A fák között valami motoszkált. Egyszer-egyszer látott is valakit, ahogy egy fa mögé bújva próbálta leplezni jelenlétét. Egy pillantással megbizonyosodott róla, hogy valóban követik. Már épp a pálcája után nyúlt, mikor egy női hang szólította meg őket titkolózva. Egy szempillantás alatt termett előtte, ő pedig csak meglepődött arccal hallgatta a kis monológot. Az, hogy szép napunk lenne, kicsit erős kifejezésnek vélte, tekintettel a gyorsan közeledő esőre. Habár a lány őt kérdezte, választ sajnos nem kapott. Barátságtalan, ugyan akkor nyugodt tekintettel, mondhatni póker arccal meredt az elbűvölően pislogó szépségre. Még szerencse, hogy az elragadó külső a legkevésbé sem hatja meg. *
* A hölgy minden bizonnyal csak társalogni akart, valahogy mégsem bízott benne. Elvégre úgy vizslatta már kezdettől fogva, mint aki rögtön ráugrik. Pálcáját egy pillanat erejéig sem eresztette, Irilt kezét annál inkább. Szemmel láthatóan a két lány nem puszipajtások. Az ismeretlen véres tekintetét a húgára szegezte, ami igencsak ingerlően hatott rá. Némaságát továbbra is tartotta és jelen helyzetben mindennél jobban kíváncsi volt, mégis ki lehet az illető, aki ilyen bámulatos, eddig még nem tapasztalt módon hívja fel magára figyelmét. Kérdő pillantásával várta Irilt reakcióját, akinek csak egy szavába került volna, hogy a vadonatúj csevegő partnerből ne maradjon egyéb reggelre, csak egy pár soros újságcikk a hideg, halott női testről. Micsoda kiszúrás, hogy mégsem ejtette ki soha azt az egyetlen szót: „Öl!” *

[Daniel Rooney]

Morcosan sétálgatott az utcákon egyenesen a kocsma felé. Illetve nem is teljesen egyenesen. Sosem hitte volna, hogy egyszer hiányozni fog neki ez a kihalt utca, a poros kis lakás, melyet otthonnak nevezett egy ideje. Bár ezt inkább nevezte annak, mint szülei hatalmas kúriáját.
Belegondolni is rémisztő volt, mikor járt itt utoljára. Nem számolgatott sokáig, a választ már az indulás előtt tudta. El sem tudta képzelni, mennyi porcica gyűlt már össze az elmúlt három hónapban a lakásán. ~ Egy kiadós takarító és rendrakó bűbáj kell. ~ vigyorgott magában.
Felhős volt az ég, így nem láthatta a csillagokat, ahogy felnézett. Napok óta alig aludt, túl sok volt a dolga az elmúlt időszakban. Hát igen, ilyenkor fontossági sorrendet kell állítania. Előbb a megbízás, aztán a személyes igények. Ettől lett ő az egyik legjobb. Ettől ismeri a legtöbb halálfaló a nevét, ahogy a Nagy úr is előszeretettel bízza meg, amit ő készségesen teljesít.
Ahogy a szél meglebbentette a talárját, a száradt vér szagát lehetett érezni egész ruházatán. Talpig feketében, egy ilyen sötét, komor estén nem lehet látni rajta a vérfoltokat, de aki annyi muglit kínzott már, mint ő, aki annyi ember életét ontotta ki, mint ő, az érzi csak ezt a szagot, az tudja csak, mitől van.
Mélyet lélegzett saját ruháit szaglászva. Ezzel viszont más is együtt járt. Eszébe jutott az elmúlt pár hét diadala. Nem mintha el tudta volna felejteni akár egy percre is. Nem mintha másra tudott volna koncentrálni. A mészárlás utáni kéjes mámor átjárta minden egyes sejtjét, mélyen beivódott a lelkébe, átvette az uralmat a gondolatai és az érzelmei felett. Egyszerre hallotta az utóbb meggyilkolt emberek sikolyait, ahogy a halálukért rimánkodnak. Érezte azt az édes felülkerekedettséget. Látta a szemei előtt, ahogy az átok mély sebet vág a mugli testén. Szép lassan átitatta a vér az ingét, aztán pillanatok alatt tócsában áll körülötte, a vörös nedű és végül kileheli lelkét, így szabadul meg a fájdalmaitól, a könyörtelen valóságtól, az életétől. Felesége kétségbeesetten, könnyeit hullatja mellette és ő is végignézi, ahogy lassan, de biztosan csorog ki a vér az ereiből. Egyetlen kívánsága maradt a lelketlen gyilkosnak: Bárcsak megtámadná! Hadd ölje meg őt is! Bár lenne oka elvenni az életét! Csak egy rossz szó, egyetlen rossz döntés, egy dühös mozdulat és a kezében a nő élete is. Egyetlen mozdulatával hozhatná rá a halált.
Gondolataiból egy közeledő árny ébresztette. A mellkasában még érezte, amit az előbb, mégsem vett róla tudomást. Beletúrt a már rövid hajába, kicsit megborzolta. Sokkal praktikusabbnak érezte így.
Magabiztosan lökte be a kicsiny ajtót. A komor, unalmas hangulat őt nem tudta magába olvasztani. Sokkal többnek érezte magát, sokkal többet érzett akkor, amit nem tudott csak úgy feledtetni bármi.
Körbe sem nézett, nem lépett a pult felé. Kifejezéstelen arccal bámult a rá meredő pultosra. ~ Mennyire szánalmas! ~ egész nap ugyanazon az öt méteren belül toporog. Magányosan tengeti életét, a benne lévő űrt soha nem tölti ki az idejáró kocsmatöltelékek közül senki. A szemében tisztán fénylik a félelem, bár az arca komor, láthatóan retteg a megjelenő halálfaló személyétől.
Ő meg már csak azért sem mozdul. Nem szól és nem is jelez. Hadd féljen csak! Hadd emelje csak szánalmas és egyértelmű félelme a megjelent kegyetlen gyilkos dicső fényét! Hadd járja át őt ismét ugyanaz érzés! Izmai megfeszültek, ajkai lassan önfeledt mosolyra húzódtak. Fekete szemeiben felcsillant a perzselő tűz. Pontosan tudta, hogy a kis termen belül mindenki őt bámulja, mert nincs jobb látnivaló (és szebb sem, ha már itt tartunk).
A másodpercek óráknak tűntek. Összesen fél percig meredt a kétségkívül gyáva pultosra. Ördögi mosolya lassan eltűnt, karja megmozdult, lábai a pult felé vitték.
- Egy Brandy lesz! – vetette oda fölényesen.

[Cassandra Muldoon]

*Elmerengve tekintett pohara aljába, bár gondolatai egészen másutt jártak. Egy kortyolással ki is ürítette, és tudatalattija kiadta a parancsot a kezének, hogy emelkedjen fel, csettintsen, majd határozott ujjmozdulattal adja Albeforth tudtára, hogy valamit hiányol. A kocsmáros szerencséjére fél pillanat alatt megérkezett és újra töltött neki. Bár még így is elég lassú volt. Mint szegény megkeseredett Wimby, kinek az egyik apró lábáról a lány eltávolította az Achilles-inát még annak idején. Sötéten mosolygott és elõhúzta pálcáját. Megforgatta párszor, minden szögbõl megvizsgálta, mintha újra tudná élni azt a felejthetetlen eseményt. Még mindig visszhangzik a fejében a manó visítása, a nyílt, tátongó seb látványának -sajnos csupán- emléke megmelengette a szívét. El is tudta képzelni, hol rejtõzhet a fában az a bizonyos húsdarab. Elégedetten mosolyodott el kegyetlenségén. Sajnos most nem talált egyetlen ádolzatot sem, akin kísérletezhetne egy-két átkot. Hátradõlt és körbenézett a pórnépen. Õszintén szólva nem is tudta, miért tévedt erre. Tudta is, hogy senkifia nem jár erre a lepukkant helyre. Már õ is régen járt itt, pontosan...*
*...3 hónapja... Épp ideje volt már benéznie. Hátha összefut egy beszélgetésre méltó homo sapiens-szel. Micsoda meglepetés... Hát most sem akadt olyan... Belenézett poharába, majd felhörpintett egy keveset. Az idõ mintha ólomlábakon járt volna.*
~Legalább húzza ide a belét egy griffendéles vakarék...~ morgolódott magában. Szája sarka megrándult egy elfojtott vigyortól. ~No lám! Mégis érkezik az elsõ delikvens?
Fájdalmasan nyekergett a padló a döngõ léptek alatt. Pár méteren belül biztosan hallani lehetett, amint Cass lélegzete elakadt. Az illetõ megállt az ajtóban pár percre (vagy órára?). Cass még pislogni sem tudott. ~Halott...~ visszhangzott a fejében ez a szó, ami szülei száját hagyták el egy hétköznapi ebéd keretei között. A lány alig tudta folytatni az étkezést; nem is hitte el az ifjúról, hogy egy végzetes hibát kövessen el... És lám, megint igaza lett. Szemmel láthatóan majd' kicsattant az egészségtõl (no meg az önteltségtõl). Valami azonban nem stimmelt rajta. De Cass nem törõdött vele, nézte az ifjú arcán elterülõ sötét mosolyt, majd lassan elhalványodott. Ezzel párhuzamosan árasztotta el a lányt a méreg, mert tisztán emlékezett rá, miként hagyta ott Mr Rooney.*
*És most, 3 hónap után, minden további nélkül ide merte vonszolni a rosszét... Érezte, amint a feje elvörösödik; olyan lendülettel pattant fel a rozoga székrõl, hogy az felborult, talán még ki is tört az egyik lába. A faDarab vetõdése közben kapta le a támláról a kabátját és fújtatva viharzott ki a putriból. Sietõs léptekkel suhant a kastély felé, már szinte siklott a levegõben. Menet közben rángatta magára a kabátot, de rájött, hogy nem is kell, pillanatokon belül úgyis felveszi ocelot alakját. Habár meglehet, hogy mégsem tér vissza a kastélyba, hanem megkóstolja éles fogaival Mr Rooney carotisát.*
*Amint a gondolat tisztázódott benne, elvigyorodott és rögtön át is változott. Vajon hányas lehet a vércsoportja? Remélte, hogy nem szó szerint hidegvérû. Álljon meg a menet! Nem masírozhat a saját halálába... Felordított, mert tehetetlenül kellett tûrnie a sérelmet. Hiszen az kizárt, hogy egy nagymacska képes lenne elmanõverezni az átokáradatban, ami akkor terítené be, mikor egy fél centivel is közelebb megy a gyilkoshoz. Addig üvöltött, amíg ki nem száradt a torka. Ekkor Kitátotta a száját és hagyta, hogy az esõ beleessen. De ezzel csak még rosszabb lett. Dobbantott egyet, amibe a bokája is belesajdult. Kimeresztette karmait és a földbe mélyesztette õket, ahogy Daniel hátával tette volna. Mély árkokat vájt a földbe, össze is taposta õket, aztán megrázta magát, mert a bundája kezdett elázni. Úgy döntött, semmi értelme itt maradnia Roxmorts-ban. Sóhajtott néhányat, kapart még egy-két csíkot a Dan-hátnak kinevezett földrészbe, aztán elrugaszkodott...*

[Daniel Rooney]

A komor, unalmas hangulat őt nem tudta magába olvasztani. Sokkal többnek érezte magát, sokkal többet érzett akkor, amit nem tudott csak úgy feledtetni bármi. De ez a lény, nem volt akárki. Úgy szippantotta magába gondolatait, akár a dementor a szép emlékeket. De ő azért egy fokkal szebb volt…
Ahogy a mögötte elsuhanó lány kilépett az ajtón egyenesen a sötét éjszakába, az önmagából áradó égett vérszag helyett kellemes virágillat cirógatta kedvesen az orrát. Ez az, most már emlékszik, mi az, vagyis ki az az egyetlen személy, aki miatt mindig érdemes visszatérni ide, Senkiföldére. Ide, ahol a madarak is ferde szemmel néznek, ha netán erre téved valaki.
A vén Albeforth a pultnak szegezett tekintettel, legalább két lépés távolságból, nyújtózkodva pöccintette elé a tisztára vakart poharat, melyet az oly régóta nem ízlelt itóka töltött meg. Ebből is látszott, mennyire tart a legalább feleannyi idősnek vélt halálfalótól. No meg abból, hogy bár némán, közönyösnek színlelt arccal helyezte el a nedűt, míg el nem ért a pult másik oldalára, el nem eresztette szürke görcsfa-pálcáját.
Csak pár másodpercet várt. A nélkül semmiképp sem indult vágyainak becses tárgya után, hisz egy ilyesfajta hűsítő hiányában több meggondolatlan cselekvésre adta volna fejét. Esetleg olyanra, melynek később Cass látta volna kárát. A hideg fejhez előbb elegendő hűsítés kell. Ez már csak amolyan fizikai dolog…
Mit sem törődve azzal, mit szólnak a kalyibát megszállásoló kocsmaszivacsok. Mit sem számít akkor, ha megannyi agy hírű halálfaló zengi nap, mint nap elismeréssel az ő nevét. Ki ez az otthontalan bagázs? Érdekli is őt eme szánalmas pornép pusmogása!
Ismét felszakította a szúrágta bódé bejáratát, hogy végre érezhesse a friss, hűs levegőt, amint megtölti tüdejét és teljes mértékben kitisztítja azt. Saját magának is nehéz volt bevallania gyengeségét, de valósággal beleszédült egy-egy nagyobb levegővételbe. A homloka lüktetett, a tarkóján érezte, ahogy a hátulról fújdogáló esőillatú szél kedvesen megsimogatta.
- Rooney? – szólt egy hang hátulról, pár lépéssel volt csak odébb a forrás. A pálcájáért nyúlt. – Azt hittük, meghaltál!
- Gondoltam azzal ráérek még egy kicsit. – vetette oda, majd megfordult. – Gray! Halljam, miféle pletykák keringenek rólam azóta, hogy magamra hagytál abban a porlepte mugli faluban! – támadt neki a megszólított halálfalónak, aki félelmében jó néhány lépést hátrált, majd védekezően maga elé emelte a kezeit.
- Jött egy egész kompánia auror! Nem tehettem mást…
- Inkább a bőrödet mentetted, mintsem, hogy a parancsot teljesítetted volna! – helyesbített a mentegetőző helyett.
- Elbántál velük? Egyedül? – a sötétben is jól láthatóan kikerekedtek az apró kék szemek, melybe Dan saját fekete íriszén keresztül gyilkos haragját közvetítette. – A puszta szerencse műve lenne?
- Inkább csak a tehetségé. Nem egy meglepetést tartogatok még a hozzád hasonló együgyű férgeknek. – indulatát megint pár lépés megtételével jelezte. Az idősebb halálfaló ismét meghátrált. – Most meg kéne, hogy öljelek. – jelentette ki nyersen. – De legnagyobb sajnálatomra, erre nem kaptam engedélyt. Úgyhogy egyelőre megtarthatod szánalmas kis lelkedet. – indulatoskodott, aztán megvető pillantással végigmérte a férfit. – De azt megígérhetem, ha rajtam múlik, Gray, szörnyű kínhalált halsz majd a nyomorult kis famíliáddal együtt. – fenyegetőzött, ennek befejeztével rendezte arcvonásait, majd nyersen odavetette: - Manapság nehéz ám jó sírkövest találni. Talán elkezdhetnél keresgélni. – egy zord mosolyra húzódott a szája. Még ugyanebben a pillanatban egy szörnyű, vérfagyasztó üvöltés hallatszott, nem messze tőlük. – További szép estét! – hagyta faképnél a csaknem kőszoborrá dermedt férfit.
Befordulva a sarkon, egy kecses, pettyes állas visított, mint akinek a fogát húzzák, miközben a földet kaparászta. ~ Lakik errefelé pár vakond… ~ ércelődött magában, ám abban nem volt biztos, nem kell-e majd felvennie animágus alakját ahhoz, hogy megfékezze a hölgyet. A bundás jószág elrugaszkodott a helyéről. Felemelte pálcáját, azonban nem az állattá változott lányt célozta, sokkal inkább pár lépésnyire a cica elé:
- Muros molior. – egy láthatatlan fal húzódott egészen a helytől, ahol ő állt, ki tudja meddig. Felemelte a kezét és ujja hegyével végigsimította a falat, ahogy a mentén elsétált egészen Cassig. Természetesen a védelmező függöny másik oldalán.
- Értsem úgy, hogy nem is hiányoztam? – kezdte a beszélgetést egy huncut vigyorral, majd nekidőlt a lámpaoszlopnak, mely alatt álltak és keresztbe fonta a karját mellkasán. ~ Nagyon remélem, hogy tényleg ő az, és nem valaki mással húztam ujjat…

[Cassandra Muldoon]

~Ha nem vehetek egy hideg zuhanyt 5 percen belül, esküszöm, megõrülök! ~ zsongott a fejemben ez a gondolat... Az idegességem már kezdett minden végtagomba bevándorolni, már lassan gépiesen mozogtak a beletóduló érzelmektõl. Méghogy az érzések nem befolyásolják a szervezetet! Ekkora marhaságot! Ezt Matthew is megmondhatja... Már ha valaki inferussá változtatva kikelti õt a sírjából... Egyedül õ tudja csak, milyen vagyok, mikor az õrület beburkolja teljesen az agyam, és akkor az ösztönöknek nincs határ...*
*Alig tettem meg pár lépést, mégis meg kellett állnom, hogy jól megrázzam magam, mert félõ volt, hogy azon nyomban fogom magam, és felrobbantok egy házat. Akár van benn valaki, akár nincs... Az sem segített, hogy az esõ szépen, lassan, alattomosan csöpörgött, egyszer a fülembe csöppent, máskor a szemem kezdte marni. Annyira gyorsnak még nem tudtam magam, hogy elszlalomozzak a cseppek között. És ettõl kezdtem valóban begolyózni...*
Kipp-kopp... Csipp-csöpp...~ hallottam és éreztem az arcomon és bundámon az esõ lassú, idegesítõ nótáját.*
*Ismét eliramodtam, ám alig tettem meg pár métert, frontálisan ütöztem a levegõvel magam elõtt. Lábaim összecsuklottak alattam, én pedig elterültem a vizes-poros úton. A nyakam és a végtagjaim rángatózni kezdtek, hogy az agyam ott vezesse le a fájdalmat, ami kezdte szétrepeszteni a fejemet. De legalább kitisztult a tudatom. Nem maradt semmi benne: sem az idegesség, sem az emlékek, csak a színtiszta, desztilált fájdalom, amely kezdett elviselhetetlenné válni. Kinyitottam a számat, ám csupán néma üvöltésre futotta.*
*Egyetlen gondolatom volt csak, amely csillapíthatta volna, ám azt kivitelezni kilátástalannak tûnt. Pár perc gyötrõdés után azonban úgy döntöttem, mégis véghez viszem. Zihálásomat szipogássá csillapítottam, és megkezdtem a fájdalmas átváltozást...*
*Emberi alakomban, összegömbölyödve tértem magamhoz fél perc múltán, mert ennyi erõveszteséget nem bírtam ki. Reszketõ kezemmel a pálcámért nyúltam, majd mindkét kezemmel megragadva a halántékomhoz emeltem. Elkrákogtam egy Episkey-t, és lehullottak a kezeim magam mellé. Mélyet sóhajtottam. Ezzel azonban a port is beszívtam, amitõl köhöghetnékem támadt. Felkavarodott a por körülöttem, s hogy ettõl megvédjem magam, a karommal eltakartam az arcom és még jobban összegömbölyödtem. *
*Jól hallottam vajon? Ez valóban az a hang volt, amelyért hónapokon keresztül rimánkodtam, s most mégis a Pokol legmélyebb bugyrába kívánom? A por leülepedett egy kicsit, ezért elvettem az egyik kezem, hogy a félhomályba meredjek. Egy alak közelített felém, akit úgy hittem, jól ismerek, ám kiderült, hogy korántsem így állnak a dolgok. Egy könnycsepp gördült ki a szemembõl, de nem töröltem le; az esõ úgyis elfedi... Behunytam a szemem, s máris jött a következõ. Mégis kinyitottam a szemem és mély levegõt vettem, hogy meggátoljam az elõtörni készülõ könnyárat. Nem hittem volna, de õ megmutatta, milyen könnyen lehet engem helyben hagyni csak úgy, minden szívfájdalom nélkül, és ez igencsak mélyen érintett... Talán néha úgy tûnhet, nincs is szívem, de csak az ilyen alakoktól tartom páncélbúrában. És soha többé nem is hagyom, hogy valaki még csak gondoljon rá, hogy létezik...*
*Kinyújtottam a kezem, hogy megnézzem, vajon még mindig a láthatatlan valami rabja vagyok-e. Kezem azonnal ellenállásba ütközött.*
~Ez jól is van így...~ sóhajtottam. Rápillantottam az ifjú cipõjére; feljebb nem voltam képes nézni. Szívem egy pillanatra félrevert, mikor egy idegent pillantottam meg, kivont pálcával, amint az ifjú felé közelít nesztelenül...*
*Ismét behunytam a szemem. Most legalább megkapja, amit érdemel. Mégsem bírtam volna végignézni a halálát. Ám engem nem bánthatott, lévén a láthatatlan pajzsnak. AMI MEGSZÛNIK, AMINT AZ ÉLTETÕJE IS MEGSZÛNIK LÉTEZNI!!*
*Felpattantak a szemei és rémülten, zihálva próbáltam elköhécselni a veszélyt. Reméltem, közte és az idegen közt járó, könnyes szemembõl tud olvasni...*

[Daniel Rooney]

Egész lassan, a láthatatlan fal mentén lépdelt a szőrös cica felé, aki egy pillanattal később már emberi alakot öltött. Valahogy sejtette, hogy nemhiába született ő annak, ami. Természetesen megérzi az effajta kis törekvéseket: A lány előle menekült. Talán hallotta az előző párbeszédet és ezért rohant el? Megijedt tőle… ő is meglátta benne azt, akitől senki sem menekülhet, aki nem ismer kegyelmet, sem félelmet. Akit sosem tud majd eltüntetni magából, mert mélyen beivódott a csontjaiba: Ő kegyetlen gyilkos.
Cass összekuporodott testhelyzetét vizsgálva saját belsőjén keresztül próbálta leszűrni a jelenetet. A lány gyengesége nem azt hozta ki belőle, amit ilyenkor érezni szokott. Nincs benne hatalomittas érzés. Nincs gőg, nincs gyűlölet, nincs felülkerekedettség. Semmi olyasmi, aminek normális esetben lennie kéne. ~ Meghibbantam… ~ jött a felismerés.
De akkor miért nem segít? Egyetlen varázsigével megszűntethetné a kettejük között álló falat és a fiatal hölgyet útjára bocsáthatná. De nem tette… Miért érzi szükségét, hogy vele legyen, akkor is, ha ez szemmel láthatóan a másik félnek egy cseppet sem jó?
Nem mozdult, csak némán állt. Szenzorai minden egyes rezdülését fogták még a falon keresztül is. Nem bírt moccanni, teljesen leblokkolt. A torka elszorult és egy egészen furcsa érzés járt körbe benne. ~ El kell engednem. ~ egy egészen fájdalmas pillantás futott át az arcán, miközben Cass erőtlen testét vizsgálta, mely a sárban pihen. Ott, ahová a legkevésbé sem való.
Fájó arckifejezését tartva vizsgálta a lány arcát, talán utoljára. Még az életveszélyben sem bírt elszakadni a könnyektől csillogó zöld szempártól, melyek a félelem fényében úsztak igyekezve közölni vele azt, amit már egyébként is tud. Legyőzöttnek érezte magát és ez egy cseppet sem volt kellemes.
Nem titkolt szomorúsággal vette le tekintetét a gyönyörű arcról. Azt viszont nem hagyhatta, hogy egy ilyen senki alak ölje meg a híres-neves Daniel Rooney-t, ráadásul egy Muldoon szeme láttára. - Hát mindent nekem kell csinálnom? – dünnyögte kelletlenül.
Visszapillantott a lányra, fekete szemeit a női szempárba fúrta, miközben Gray már egészen közel járt hozzájuk. Egy ördögien gonosz, szinte mosolyra emlékeztető fintor ült az arcára. Megragadta a pálcáját, majd a válla fölött intett a háta mögül közeledő halálfaló felé, akinek a pálcája jó néhány métert repült.
- Sajnálom, hogy ezt látnod kell! – mormolta egész közel hajolva a falhoz, miközben valódi sajnálkozó pillantást erőltetett az arcára. – Te sosem adod fel? – kiáltotta, miközben egy 180°-os fordulatot tett.
Lenéző tekintete a remegő idegenre siklott. ~ Késő bánat! ~ Önként sétált az oroszlánbarlangba, innen viszont már nincs kiút. A középkorú férfi tekintete Cassre vándorolt. Dan ettől csak még dühösebb lett. Már alig várta, hogy érezhesse az esőben folydogáló vérének illatát. Nincs menekvés, ahhoz valódi csoda kéne.
- Ki a lány? – hallatszott a rekedt hang. Már ő is sejtette, hogy ezek az utolsó szavai lesznek.
- Muldoon. – sétált egyre közelebb és közelebb Mr. Gray még élő testéhez.
- Hagynád, hogy lássa? Inkább végezz velem gyorsan! Őt is megkíméled. Hiszen sír. – dünnyögte kérlelően, a vadász könyörtelen pillantása azonban egyértelműen és világosan jelezte: Nem.
- Nem számít! – mondta egész nyugodtan. - Legalább ő is itt hagy, ahogy a többi is tette.
- Akkor mire vársz még? – csukta be a szemeit az áldozat.
- Lentcrudus mors! – mormolta félhangosan, mire a férfi felkiáltott fájdalmában, majd lassan összerogyott. Elgondolkodva vizsgálta a fájdalomtól eltorzult arcot. Alatta lassan egy kisebb vértócsát mosott az eső. Gray utolsó nyögései a kínzó gyötrelmeiről árulkodtak. Dan komótos léptekkel járt körbe-körbe a haldokló körül, aki ugyanebben a tempóban vérzett el a minden testnyílásából csorgó vérétől. Ezúttal sem érzett semmi szokásosat, inkább csak megvetést. ~ Hiába! Nem ugyanaz, mint a muglikínzás. ~ elmélkedett.
- Okosabb vagy, mint hittem. – mondta a pálcájával babrálva. – A családodnak így már nem esik baja. Van jobb dolgom is, minthogy őket üldözzem. – vallotta be egészen őszintén, mialatt Gray egy kisebb tócsa vért hányt maga elé. Többet nem szólt. A földön fetrengő halálfaló elvesztette eszméletét. Már ha nagyon akartak volna, sem segíthettek rajta az égvilágon senki.
Egy utolsó pillantást vetett művére, mely ugyanott hevert, s a test még remegett egy kicsit, mielőtt a lelkét kilehellte volna. Felemelt szemöldökkel, a lábával dorsította a férfi fejét az ég felé. ~ Nem valami szívderítő látvány, de inferusnak azért még megteszi. ~ Hirtelen eszébe jutott a magára maradt lány. Hátat fordított a lánynak, így kezdett el beszélni.
- Most már biztonságban visszaérsz a Roxfortba. – közölte nyersen a hölggyel olyan hangerősséggel, hogy biztosan megértse. – Solvo morior. – legyintett a pálcájával a láthatatlan fal felé, ami egy szempillantás alatt eltűnt. Immár féloldalasan állt, hogy Cass láthassa az arcát. - Ígérem, nem foglak követni. Most sajnos valami mást kell elintéznem. - morogta, aztán megfordult és elindult felkeresni egyetlen húgát.
Helyre kellett hoznia azt a baklövést, amit elkövetett, hisz pontosan tudta, hogy egyetlen testvére egyedül van egy kölyökkel és már minden bizonnyal rájuk találtak a tisztítók. Az ilyen éjjeleken a várost az élőholtak lepik el, hogy mindenkit, aki a város környékén jár, megöljék. Ez már csak amolyan halálfaló-hagyomány, hisz most telihold lenne, ha a vastag felhőtakaró alatt valamiképp látszódna az égbolt.

[Cassandra Muldoon]

~Mért nem csinál semmit?! Legalább reagáljon valamit!~ sikoltottam magamban kétségbeesetten. A félelem erõt adott és végre valahára fel tudtam tornászni magam álló helyzetbe. Nyúltam volna érte, de megfeledkeztem a falról. Ezért mindkét kezemmel rátapadtam a levegõre. Õ még mindig nem mozdult. Illetve a szája... Mosolygott?! Ugyan mit tartott ilyen mulatságosnak? Nem volt nehéz kitalálnom, mivel csupán én voltam elõtte, csak engem látott... A képébe akartam üvölteni, hogy õ mekkora egy... - találóbbnál találóbb jelzõk villantak az agyamba, mégsem használtam egyiket sem. Magamat sem értettem, miért nem. Hiszen ha úgyis meg akart ölni, legalább felhergeltem volna és talán kevésbé lett volna fájdalmas a vég.*
*A gondolatba beleremegtem. Ám mégis, államat felszegve álltam elébe. Egy villámgyors mozdulattal eltávolítottam minden könnyet a szemembõl, nehogy már úgy tûnjön, úgy ér a végzet, mintha rimánkodtam volna az életemért! Magamban megfogadtam, hogy akármilyen véres, fájdalmas, könyörtelen mûveletet hajt végre rajtam, a lehetõ legkevesebb hangot adom ki magamból. Számat összepréseltem, egy vonallá vékonyodott, s pillantásom az övébe véstem. Hogy amíg él, rémálmaiban is kísértsem...*
*Közelebb ért... A pulzusom az egekbe szökött, ám mostmár nem láttam a mosolyra emlékeztetõ valamit az arcán. Sokkal inkább... Bûnbánat?! Az volna? Hát bánhatja is, hogy az egyetlen embert, akinek számít, elteszi láb alól. Persze ott van még a kis Irilt, aki talán büszke lesz rá, amiért bátyusa elintézett engem, de elégedett voltam magammal: mert ahogy elnéztem, érzelmileg mégiscsak én hatottam rá leginkább.*
*A következõ mondatával teljesen összezavart... Mit kell látnom? Mit sajnál? Összerándult mindenem, mikor felkapta a pálcás kezét, úgy hittem, ebben a mozdulatban rejlik a halálomat hozó fénysugár. Láttam a pálcán kigyúló fényt, ám az nem engem talált telibe... hanem az ismeretlent az út másik felén...*
*Mintha minden súlyom elvesztettem volna, és szállni tudnék a felhõk mögött megbújó hold felé, úgy áramlott ki belõlem minden halálfélelem. Szinte láttam, ahogy az összes átvándorol az idegenbe. Én biztonságban tudhattam magam a fal mögött, õ azonban ezt nem mondhatta el magáról. Ahogy ránéztem, láthattam, milyen látvány lehettem az imént. Neki viszont nem volt annyi ereje, hogy elhatározza, emelt fõvel bukik el... Szánalommal tekintettem a férfira. Szívesen csatlakoztam volna Danhez a halálfaló kivégzésében. Ám eszembe jutott, hogy azért még mindig tartok a harcostól. Tekintetem átvillant rá, és hátrahõköltem a látványtól.*
*Legfeljebb a legszörnyûbb rémálmaimban kísértett fel ez a kép Danrõl, amint egy ragadozót meghazudtoló kecsességgel és fenyegetéssel közelítette meg az áldozatát. Elborzadva néztem végig a mûsort... Persze láttam már kivégzést, nem egyet, de más volt... Ezúttal nem elõször láttam az áldozatot és a hóhért... Nagyot nyeltem és erõt vettem magamon, hogy ne csukjam be a szemem.*
*A férfi rám pillantott, tekintete szinte sugározta a sóvárgást. Mintha én bármit tudtam volna tenni érte... habár ha tudtam volna se teszek semmit, hiszen az még gondolatnak is badarság lett volna, hogy a harcos ellen forduljak. Höh... A nevem után érdeklõdött... Egy ismeretlentõl várja el, hogy megmentse az életét? Szánalmas... Ki is köptem volna, ha nem jut eszembe, hogy elõttem a fal, és a végén még visszacsöppen... A felvetésen elmosolyodtam. Így azonban úgy tûnhetett, hogy habár én is tartok Dantõl, az õ oldalán állok. Így is volt. Egészen addig, amíg nem végez vele. Akkor azon nyomban fordul a kocka.*
*Az ám! Csak mi lesz utána?! Ismét felvesszük szerepünket és játszunk tovább, csakhogy ez a színDarab az én sorsomra van írva. Hátráltam néhány lépést, lábaimat az izgalom vezérelte. Ám hátam a másik falba ütközött, s én lecsúsztam ismét a porba.*
*Máris más szemmel néztem végig, ahogy Dan minden életerõt kiszippant belõle. A testem kezdett felkészülni rá, mindenemen zsibbadás lett úrrá. Szinte hallottam, amint kileheli az utolsó csepp erejét, majd önkívületbe zuhan. Az a bizonyos halálfélelem ismét gazdát cserélt és visszavándorolt hozzám.*
~Most mi jön?~ sóhajtottam.*
*De õ csak húzta az idõt. Ez a másik taktikája? Hogy addig nem csinál semmit, míg az áldozat beleõrül a félelembe? Nem számít. Türelmesen vártam, akármi következik.*
*Végre valahára féloldalt fordult felém, a szívem ismét csárdást járt odabenn. Õ azonban rám sem nézett. Az viszont egyenesen ledöbbentett, amit mondott. ~Biztonságban... elmehetek?!
*És lám, valóban lebontotta a falat maga körül. ~Nem követ... mert... más... dolga van...~ A gyûlölet úgy robbant be bennem, mintha valaki rágyújtott volna egy gázkamrában. Nem tudtam megálljt parancsolni sem a lábaimnak, sem a számnak:
-NE MERÉSZELJ MEGINT ITTHAGYNI, DANIEL! - csörtettem utána. Megcsuklott a hangom - EGYSZER ELNÉZEM NEKED... - valami ok folytán könnyek gyûltek a szemebe - DE MÁSODSZORRA... NE MERD MEGTENNI! - a végét már zokogva sikoltottam, pedig alig állt pár lépésre tõlem. Fél percig álltam tétlenül, majd mély levegõket véve lecsillapítottam magam.*
-Megtudhatom, mi dolgod van megint?!- habár a hangom sokkal halkabb volt, szinte perzselt benne a fenyegetés. Jobban, mint mikor az elõbb rávetettem magam. Elhatároztam, hogy akármerre is megy, nem fog egykönnyen lerázni magáról. Kihúztam magam: még akkor sem, ha a Nagyúr éppen ebben a szent pillanatban értesítette egy újabb akcióról...*

[Anthony Russel Cavendish]

Itt van mellettem az egyetlen, ami segíthet. Ismét a táskára pillantottam, amelybe többminden volt belezsúfolva, mint ami elõszörre látszik. Az összes tárgy, melyeket azok a mocskok maguknál tartottak, s amit még összekaparásztam a ház körül. Minden egy helyen, egy jó helyen. Még jobb is lenne, ha biztosan tudnám: valamit kezdeni tudok velük. Ám mostanra már ebben sem tudok bízni; még néhány ruhadarabban, és egyéb kellékben sem, melyeknek akármelyike megadhatja nekem az utolsó reményfoszlányt. De már igazán nem számítottam semmire. Eddig is zsákutcába keveredtem. Ezúttal Rooney talán képes segíteni, legalább én is hasznát vehetem a segítségének, hamár legutóbb én mentettem meg a bõrét. Csak sajnos erre majd emlékeztetnem kell, ha elõérzetem nem csal...
Egyszerûen képtelen voltam belegondolni, mi lesz, ha ezúttal sem tudok meg többet... Oly sokszor jutottam el magamban a rövid, nekem mégis elképeszõn hosszú idõ alatt, hogy levágjak mindent a kezembõl, felrúgjak mindent és mindenkit a közelemben, és kétségbeesésemben üvöltsem, hogy: "Ennyi volt! Nem csinálom tovább!"
De nem tehettem, két okból sem. Farrah emléke megérdemli, hogy Sátánt meghazudtoló kegyetlenséggel lemészároljam azokat, akik egyáltalán gondoltak arra, hogy egy ilyen Lánytól elvegyenek mindent... Másodsorban tudva tudtam magamról, hogy ha így teszek, és feladok mindent, nem a fájdalom fog emészteni, míg kedvesem után megyek, hanem a bûntudat, amiért többet is tehettem volna. És egy ilyen értelmetlen, élettelen élet semmit sem ér. Akkor legalább van, ami lefoglal a teljes letargia mellett.
A legnagyobb motiváló erõ természetesen maga Farrah. Hiszen valahányszor mélypontra jutok a keresésben, magam elõtt látom szúrós és egyben nevetgélõ tekintetét, amely ellen nincs védelem.
Vettem egy mély levegõt. Az emlék hatására nem történt semmi látható. Errõl az arcról már régen eltûnt a mosolynak még az emléke is.
Sötét szemem felemeltem, mikor a padló nyikorgása szokatlanul közel hallatszott az asztalomhoz. A táskára néztem, majd fel a suhancra, aki úgy véltem, megkívánta a társaságom.
-Jobban teszed, ha eltakarodsz... - tekintetemben már régen megsemmisült minden melegség, szemembe már csak az néz, aki mindenképpen el akarja veszíteni maradék életkedvét is...
Régen merészkedtem társaságba, a családomon kívül. Ezúttal is csak azzal a szándékkal jöttem, hogy megvárjam Rooney-t, aztán mehetünk utunkra. Nem messze foglalt helyet az iménti illetõ, s most persze megint gondolataim vették át az irányítást. Azelõtt sosem zaklatott senki. Persze akkoriban nem voltam egyedül. Kedvesem ajkain szinte baljós táncot jártak a szitkok, ha valaki nem oda illõ a közelünkbe merészkedett.
Ajtó nyikordulása rángatott vissza ismét. Végre megérkezett a halálfaló. Én magam felkaptam a táskát, és már hûlt helyem is volt.
- Hello, Rooney. - üdvözöltem rég látott társam. - Itt húztam meg magam az egyik porfészekben. Nem kívánom a fültanúknak még csak a lehetõségét sem kockáztatni. - ekkor eszembe jutott, hogy talán kissé ridegen közöltem a tényeket. Végtére is nem egy fémdarab vagyok. - És... Mi a helyzet a környéken? Mi járatban vagy itt? ...a kérésemen kívül...
Egy köpésre volt csupán a zug, így hamar odaértünk. Amint leültünk, belekezdtem:
- Igazán nem akarom húzni az idõdet, így a lényegre térek. Ez mind maradt - nagy koppanás kísérte a táska landolását az asztalon. Kiborítottam a tartalmát a lapjára. Nem kerteltem, és nem kértem titoktartásra, hiszem ismertem már annyi ideje, hogy tudjam, erre semmi szükség. - Ha elõérzetem nem csal, akkor ezek valamelyike zsupszkulcs. Apámék nem értek hozzánk idõben, mivel hirtelen tûntek fel a szemetek, és hiába jelzett már a behatolást jelzõ bûbáj. - hangomból már kikopott az indulat, habár valahányszor említenem kell a történteket, torkomat düh perzseli. Ezúttal sem volt másképp. - Ha jól tudom, te ismersz valakit errefelé, vagy akárhol, aki meg tudja mondani, melyik az, és talán újra tudja üzemelni, hogy visszafelé mûködjön...
Vártam egy kicsit, majd folytattam:
- Igen, így van, tényleg semi garancia arra, hogy egyiket is meg tudja csinálni, vagy hogy az egyik zsupszkulcs... Így ha mégsem, javaslom, olyan gyorsan hagyj elmenni, amint lehet...
Szemeimben régóta elõször jelent meg valami élet. A cselekvés gondolata visszahozta beléjük. Már nagyon vágytam egy jó hírre...

[Daniel Rooney]

Friss levegő mardosva áramlott be a tüdőm minden egyes apró zugába, amint kiléptem az esőtől tocsogó utcára. Már abban a pillanatban tudtam, hogy valami egészen különös dolog az, amely képes lerángatni otthont nyújtó zugomból arra a mocskos kis helyre, melyet nemzettségünk söpredéke oly nagy szeretettel látogat. Sosem bírtam az olyan helyeket, ahova csak a megbélyegzett rosszfiúk járhattak. Megnyugtatóbb volt olyan helyet választani, ahol az átlag ember szemében a „magamfajta” nemigen jártas. Ott jobban kitűnök személyemben.
Költői gondolataimat menten elhessegette egy édeskés illat. Női parfüm. Bár a legkevésbé sem hasonlított az Ő illatára, mostanában valahogy minden botorságról ő jut eszembe. És ettől felfordul a gyomrom… Talán megváltoztam ez alatt az egy hónap alatt. Az is lehet, hogy csak Őmiatta fordult velem a világ és most, hogy úgy döntöttem, végleg kitoloncolom Őt arról az illetlen helyről, melyet elfoglalt bennem, emiatt ismét minden a régi lett.
Fenét! Hogy lehetne már minden a régi? Olyan mélyen beásta magát, hogy ez az inkvizíció nehezebb lesz, mint előszörre reméltem. Viszont, már 30 napja, 6 órája, 18 perce és ha jól számolom, 42 másodperce, hogy utoljára láttam. Talán, ha nem tartanám számon ilyen pontosan, esetleg könnyebb lenne az egész… furcsa mosoly futott át az arcomon a gondolatra. Szerencse, hogy ilyentájt ritkák erre a kisiskolások, mert most biztosan frászt kapott volna.
Másrészt… nos igen, számtalanszor megfordult a fejemben, Vele kapcsolatban, hogy talán nem így kellett volna egy teljes hónapra búcsút vennem tőle. Jobb, ha erről a vonatról leszállok, mert vészesen közelít a „Mérhetetlen Düh-hegyig”, amit mostanában ildomos elkerülni. Elvégre eme gondolatsor vége több mint 10 mugli szánalmas életének végét okozta már.
- Cavendish. – csúszott arcomra egy megmagyarázhatatlan félmosoly, ami bár úgy éreztem, erőltetettnek hatott, valójában teljesen őszinte volt. – Akkor, talán induljunk. – feleltem. Azért reménykedtem benne, hogy némi itallal növelhetem a véralkohol szintemet, de láthatóan Anthony-nak a legkevésbé sem állt szándékában a leitatás, amit némiképp sérelmeztem.
Csupán pár lépést tettem a következő szava előtt. Apró kacajra késztetett csak ez a pár rövid szó. Igyekeztem félrefordítani a fejem, nehogy úgy értelmezze, mintha a képébe röhögnék. Azért láthatóan továbbra sem erőssége a kötetlen csevegés.
- Miden oké. – azt a szemtelen vigyort még a körülmények ellenére sem tudtam lehervasztani. Igyekeztem diplomatikusan kikerülni a válaszadás elől, hisz ahogy már említette, a fültanúk… másrészt nem kívántam részletezni küldetésem célját, még előtte sem, bár benne kételkedni nem volt okom.
Követtem őt, bár sejtelmem sem volt, hova. A környéket jól ismertem, de mégsem hittem volna, hogy egykori cinkostársam ennyire el akart rejtőzni a világ mozgalmasságaitól. Jobban mondva magától az élettől.
Fintorogva mértem rajta végig, mikor megállt azelőtt a hely előtt, ahol mondván megszállt. Egyetlen másodperc választott el attól, hogy megkérdezzem: ~Ez most komoly? ~ ám mielőtt megtehettem volna, már ki is nyitotta az ajtót, majd intett, hogy kövessem. A lépcsőházban temérdek gondolat röpködött fel és alá a fejemben. A legtöbb tárgya egy alapgondolaton nyugodott: Ez még patkánylyuknak is nevetségesen pici.
Egyetlen rándulás nélkül az arcomon végighallgattam. Közben inkább őrá figyeltem. Bár a hangját igyekezett tárgyilagos nemben tartani, a felszínen higgadt volt, mégis hallottam benne a keserűséget, mely a torkát elszorítani készült.
Hatásszünet. Pillantásom egy cseppet sem enyhült, bár pontosan tudom, min ment keresztül az elmúlt időkben. Csupán azt mérlegeltem, mennyit ér ez az egész neki. Szemeim egy pillanatra összerándultak, mire ő folytatta.
Utolsó szava egy már régóta feltörni készülő sóhajt szabadított el bennem. Tekintetem immár az ablakot pásztázta, miközben még mindig tartózkodtam a legkisebb érzelmi kitöréstől is. Végig kellett gondolnom, mégis mennyiben éri meg nekem ez az egész. Ez kösse le az időmet és minden gondolatomat? Egy magára maradt szerető kicsinyes bosszúja. Aztán beugrott… ez, vagy az a másik Dolog? Tekintetem ismét ifjú barátomra vándorolt, és most már egészen ördögi mosoly gurult végig arcomon.
- Komolyan ezt akarod? Ez az, amire a legjobban vágysz? Kideríteni, ki ölte meg Őt… - mielőtt felelhetett volna, ismét magamhoz ragadtam a szót. – Mert én azt hittem, azt is tudni akarod, miért… - pár másodpercre elkalandozott a tekintetem, majd megindultam lassan, szavaim közben körbejártam a szobát és a berendezést csodáltam. - Mérlegeltem a lehetőségét annak, hogy talán mindez mással is történhetett volna. De mégis ki ölne meg egy halálfalót? – tettem fel a kérdést. - Még csak nem is tartozott a legfelsőbb körökbe... már elnézést. Az egykori Rend, azok a szánalmas balfékek inkább a magamfajtára vadászik. Akik nagyobb örökséget hagynak az utókornak. Akik évszázadokra, sőt évezredekre visszamenőleg sötét mágiában utaznak. Ők nem lehettek. – fordultam vissza szemérmetlen vigyorral Tony-hoz. - Ennek fényében: Ha megvan az ok… megvan a tettes. Ez ősrégi szabály. – vontam vállat. – Fogadj el társadnak! Nyomozzunk együtt és ígérem, nem nyugszom, míg ők a te kezed által nem fürödnek a saját vérükben… és egyéb testnedveikben.