Irilt Rooney
Fõ Moderátor
Hugrabug
hatodik évfolyam
Posts: 63
|
Post by Irilt Rooney on Aug 8, 2010 22:39:09 GMT 1
Az eddig érzett álmosságot az újonnan beköszöntő pánikroham rázta le. Az a tény, hogy Ichabod egy idióta, már nem is lepett meg igazán. Az itt töltött idő alatt jobban ismertem őt, mint a saját anyja. De az viszonylag sokkoló volt, hogy Will is meghibbant. - Mi ütött az emberekbe? – nyögtem az orrom alatt, amit vélhetően senki sem hallott. Aztán, mikor már Will fölé hajoltam, könnyekben úszva próbáltam koncentrálni arra, hogy megnyugtassam magam és valahogyan őt is. Szegény! Bármit megtettem volna, csak hogy ne kelljen szenvednie. A legszívesebben helyet cseréltem volna vele, hogy inkább én sínylődjek magatehetetlenül a fűben feküdve, ne Ő! És aztán, ami belőle tört elő… mint a haldokló utolsó hörgése. Eme gondolatom tudatában ismét elárasztottak a könnycsatornáim az átlátszó vízcseppekkel. Bármily nehéz is volt, megint visszatartottam a folytatást. Csak ültem mellette, hideg, remegő kezemmel tétován megsimítottam elgyötört arcát, majd szavai hallatán egy apró, keserű kacaj tört fel belőlem. ~ Még ő kér bocsánatot! ~ és ismét a könnyek… aztán keze erőtlenül az enyém után kapott. Nem kellett sok logika ahhoz, hogy kitaláljam, mit is szándékozott tenni Cass Ichaboddal. Bármennyire is elegem lett az utóbbi időben a hollóhátassal, kénytelen voltam tenni valamit az ellen, hogy vízbe fúljon. Ha már egyszer állandóan a nyakamra jár, most majd lesz is miért… a hála… Idegesen toporogva, dühömben tobzódva szórtam a Stuport és egyéb finomságokat Cass felé, ám szemmel láthatóan pajzsbűbájt használt. Szép cifrán káromkodtam, amit normális esetben nem szoktam, aztán Ichabodra pillantottam. Úgy véltem, minden bizonnyal még öntudatlan állapotában köhög fel legalább négy liter vizet a cipőm elé. Persze már az sem számított volna, hogyha telibe köpi, ugyanis én marha vizes zoknival léptem bele… naná, hogy szétázott az is! Most már magamat is átkoztam, nem csak mindenki mást. Aztán szemeim ismét a csatatérre tévedtek, ahol Will valószínűleg épp halál-közeli élményt él meg, Cass pedig… - NA NEMÁR! – morogtam egész hangosan. Olyan messze voltak, hogy biztosan nem hallották, de végeredményben ez érdekelt a legkevésbé. Szemeim tétován ismét Ichabodra tévedtek, aki szemmel láthatóan túlélte első közvetlen találkozását Cass-szel, így az ő terhe már nem az én vállamat nyomta. – Will! – kaptam fel a fejem az eddigieknél is nagyobb félelemmel. ~Nem késhetek el! Ott kell, legyek mellette! Meg kell gyógyítanom! ~ a fejem hasonló gondolatokkal volt színültig, miközben megtettem a hosszú utat Will és Ichabod között. Legalább egyszer segíteni akartam rajta, ha már Ő kismilliószor megmentett engem. Ha volt hely, ahol szívesebben lettem volna, mint mellette… Nem! Nem volt! Épp ezért futottam lélekszakadva hozzá. Kiszáradt torokkal, fuldokolva rogytam össze mellette. Ismét remegő kezeimmel fogtam satudba arcát, sajnálkozó tekintetem szenvedő szemeibe fúrtam. Nem tudtam, hogy segíthetnék, azt sem tudtam, megmozdíthatom-e egyáltalán. Varázsigét nem mertem használni, azt sem tudtam, mi baja lehet. - Bár segíthetnék valahogy! – nyöszörögtem újfent könnyektől nedves arccal, de abban nem voltam biztos, hogy hall-e egyáltalán, vagy tudatában van-e annak, hogy ott vagyok. Pontosan tudtam, hogy egyetlen testvéremnek nemcsak a gonoszsága mérhetetlen, de a tudása is. Mindent tud a varázslásról és mágikus világunk rejtelmeiről, amit csak lehetséges. Olyasmiket is, amikről én még életemben nem hallottam. Persze, mindez talán azért lehetséges, mert a mások által csajozásra fordított időt ő egykori tudatlanságának orvoslására áldozta. Mit ne mondjak, hatásos volt. Azzal is tisztában voltam, hogy a jelenlevők közül ő az egyetlen, aki képes meggyógyítani Willt… ám azért olyan naiv nem voltam, hogy azt higgyem, ezt megtenné a két szép szememért… Ez volt az a pont, mikor cselekvőképtelenségem miatti rettegésemben és az információáradat nedves zuhatagában teljesen kikeltem magamból. Ha ez egyáltalán még lehetséges az eddigiek után. Ezennel végképp elvesztettem minden önuralmamat, vagy bármi olyasmit, ami emlékeztetett önmagamra. A pulzusom ismételten felgyorsult, és a pálcámba kapaszkodva pattantam fel ülő helyzetemből. Megfeszített hassal rohantam a Dan karjába temetkező Cassandra mögé. Egyetlen hirtelen mozdulattal rántottam hátra a hajánál fogva a fejét, hogy hátulról vizes ruháimat az övéhez szorítva, dühösen fújtatva, akár egy sakál a nyakához szoríthassam a pálcámat. Gőzöm sem volt, mit teszek, inkább csak rögtönöztem. Én magam is elképedtem legbelül, de külsőm eltökéltnek és furamód kegyetlennek hatott. A vállamig húztam le Cass fejét, hogy csak az ismét szemerkélő esőcseppeket láthassa (de talán, ha nagyon megerőlteti magát, azért Dant is). - Gyógyítsd meg Willt! – visítottam hisztérikusan, ezúttal könnyek nélkül követelőzve. Egy pillanatig tétován meredtünk egymásra, de mielőtt bármit is mondhatott volna, ismét rikácsolásba kezdtem: - Ha valaki, akkor TE meg tudod gyógyítani. – ismét hallgattam, de nem vártam meg, hogy megszólaljon, vagy ami még elképzelhető lett volna, elnevesse magát és én elbizonytalanodva eresszem szabadon Casst. – Ha nem teszed meg, én esküszöm, elvágom a torkát! Ha segítesz neki, akkor elengedem! – visítottam, majd a fejemben kutatni kezdtem valamiféle vagdosó rontás után.
|
|
|
Párbaj!
Aug 11, 2010 21:05:43 GMT 1
Post by William Wilson on Aug 11, 2010 21:05:43 GMT 1
Ha számoltam volna a másodperceket, mióta Irilt elsietett, bizonyára… soknál tartanék. Legalábbis az én mértékem szerint… Nem tudtam, mennyire járhat az idõ, de talán jobb is volt nem belegondolni. Ez alatt az idõ alatt bõven volt idõm átgondolni, miként kerülhettem ide. Cass… Más magyarázatot nem láttam. Irilt nem tett volna ilyent, ez nem rá vall. Vagy ha mégis… Fájdalmas nyögés hagyta el a szám, mert meg akartam csóválni a fejem. Nem, õ nem lehetett! Máskülönben hogy láthattam volna a könnyeit, amik elbûvölõ arcát függönyözték? Ennyire jó színésznõ csak nem lehet... Ezt igazolván arcom még mindig kellemesen bizsergett, ahol hozzám ért. Mintha a szelleme még mindig ott lebegett volna felette. Ezért az érzésért bármit elszenvedtem volna… Még Daniel dühét is… De mostmár hiába, errõl a helyrõl már nem szabadulok, csupán egyetlen módon… Megbántam, hogy nem krákogtam vissza neki, fenyegetése hallatán. Legalább megszabadított volna ettõl, és nem kellett volna még most is számolnom a másodperceket ebben a hasznavehetetlen testben, míg üt az órám. Gondolataim akaratlanul is egy kérdés felé tértek vissza újra és újra: vajon meddig kell még idebenn rostokolnom? Egyszerûbb lett volna mindent itt hagyni és soha véget nem érõ utazásra indulni a semmi földjére, mert itt nekem már semmi keresni valóm. Csak valami igazán nagy csoda segíthetne, amit nem várhatok el… Szemem összeszorítottam és azért esdekeltem magamban, hogy a Fekete Angyal most ne legyen elfoglalt… Ismét léptek rengették a földet. Arra is fáradt voltam, hogy kinyissam a szemem. A hideg kezek azonban erre késztettek, amik körbevonták az arcom. Irilt látványa teljesen összezavart. Fekete fürtjei vizesen tapadtak bársonyos arcára, ruhájából pedig szabályosan folyt a víz. ~Cass!~ villant be hirtelen. ~Egyedül maradt Cass-szel!~ üvöltöttem magamban. A félelmet régi ismerõsként üdvözöltem. Szörnyen aggódtam, mi történhetett, de annyira ostoba nem voltam, hogy meg is kérdezzem. Nem akartam még jobban felzaklatni a lányt. Nyugtalan pillantásából ítélve már csak egy csepp hiányzott, hogy kiboruljon. Az sem segített, hogy egy pillanat múlva könnyek és víz egyvelege mosott le minden jó érzést az arcáról... - Ne pityeregj... – az el nem múló fájdalom mellett próbáltam ellágyítani a tekintetem. Vészesen imbolyogtam utolsó idegszálamon, könnyei láttán alig bírtam visszatartani a sajátjaimat. De elvétettem a lépést… Néhány kibuggyant ugyan, de a folytatást bent rekesztettem. Azok a lány ujjára gördültek. - Most látod… mit csináltál? – suttogtam nehézkesen, és arcomra erõltettem egy halvány mosolyt. Szám széle a lány keze alá szökött. Nem tudtam, képes leszek-e rá újabb kínhullám nélkül, de megpróbáltam. Egy kicsit megemeltem a fejem, és egy csókot hagytam a lány csuklóján. Elidõztem még ott néhány hosszú pillanatig, illatát örökre emlékezetembe véstem, aztán felnéztem a lány szemébe. Ha odaát emlékszem is valamire, az Õ páratlan szemének képét mindenképp magammal akartam vinni… Most az egyikben egy könnycsepp üldögélt. Csillogása megvilágította pilláit, amiket összezárván lehullt a földre. Tekintete ismét nyugtalan lett. Leheletkönnyû érintése arcomon még könnyedebb lett. Túl messzire mentem az elõbb… Pedig milyen egyszerû mozdulat volt... Természetes. Megrémültem. Pontosan tudtam, mi következik ezután, hiszen egyszer már megtette. Hideg, megnyugtató kezeit elfújta a szél, ahogy aztán õt magát is… - Irilt…! – sóhajtottam, de nem fordult vissza. Nem okoltam ezért. Ugyan hogy is haragudhatnék Rá? Nem volt kötelessége tétlenül itt ülnie mellettem, amíg itt nem hagyom… S mégis, hiányától szívem megszakadni készült, ami majdnem olyan borzalmas volt, mint a fájdalom a jobbomon. Behunytam a szemem, sós könnyeim ismét marni kezdték a szemem. Sóhajtottam, amitõl megvonaglott az arcom, de szavak nélkül fogadtam meg magamban, hogy egy nyikkanás sem hagyja el a számat ezek után… Majd csupán odaátról fogom harsogni a nevét, mígnem ha eljön az ideje, válaszol rá…
|
|
|
Párbaj!
Aug 20, 2010 18:27:58 GMT 1
Post by Daniel Rooney on Aug 20, 2010 18:27:58 GMT 1
Az életben vannak olyan pillanatok, mikor legszívesebben belepusztulnék a magányba, vagy a várakozásba. Van, hogy azt kívánom, bár vége lenne. Az ilyesfajta percekben csak az a szerencsém, hogy fizikai képtelenség szembeköpni saját magunkat. Mert tudom, hogy miattam van minden. Én vagyok képtelen bárkit olyan közel engedni, hogy igazán ismerhessen. Tudom, csak miattam nem jutnak tovább a hálószobámon, azt is maximum egyetlen egyszer. A legtöbbűknek az az utolsó éjszakája… Szerencsére olykor-olykor akadnak olyan pillanatok is, mikor magamra irányuló dühömet máson tölthetem ki. Ilyenkor nem számít, ki nő, ki férfi, gyerek, vagy vénember. Múlni nem akaró, testemet átjáró pokoli dühömmel lesújthatok bárkire, aki él és mozog. Immár ez is a részem, a véremben kering, belőlem jön és sosem csillapodik egy percre sem. De vannak olyan pillanatok is, mikor látom értelmét az életemnek. Mikor a sötét éjszakában egy apró gyertyaláng fénye és melege rám talál. Ez is egy olyan pillanat. Sokáig tartott, hogy rájöjjek, ki gyújtotta a gyertyát, hogy apró tüze lángra lobbanthasson és a szerelem hevében izzva részegen és mégis szomjasan fuldokoljak a vágy hullámzó tengerében. Míg törékeny testének fizikai, és tétova lelkének szellemi épségét rám bízza, biztosan nem eresztem, ahogy ő sem engem. Minden csók mást jelent, mindegyik különbözik a többitől. De mindent összevetve egy dolog mégis közös bennük: A múlandóság. Fenséges, megismételhetetlen pillanatok, az örökkévalóság felvillanása, mely egyetlen pillanat alatt semmivé foszlik. A miénk több volt, mint egy egyszerű csók. Míg vele voltam, minden pillanatban attól rettegtem, hogy egyszer majd megismeri az igazi énemet, látja majd, hogy ki vagyok és normális emberi reakcióként menekülni támad kedve. De ha ez valóban így lesz, egy idő után már biztosan nem leszek szomorú. Emlékezni fogok arra a pillanatra, mikor a fák alatt álltunk… és megtanultunk szeretni… Biztos kezekkel tartottam törékeny lényét, ő egész súlyával rám nehezedett. Megcsókoltam a haját. Illata elbódított, mint a legerősebb bájital. Arcomat hajzuhatagába temettem, már csak annyit kívántam, hadd ültessem ajkaira egy elszánt férfi csókját! Még fel sem eszméltem a kábulatból, mikor Cass már két lépéssel előttem állt. Szemeim hitetlenkedve pislogtak, s fel-alá jártak Irilt és Cass között. Nem fogtam fel, mit vár tőlem. Egy pillanatig kételkedőn bámultam rá, nem akartam hinni a fülemnek. ~ Azért támadt Cassre, hogy meggyógyítsam a pasiját? ~ bizarr ötletnek tűnt és a későbbiekben megerősítette a gyanúmat, miszerint tényleg azt hallottam, amit. Fura érzések kavarogtak bennem, miközben a két lánnyal szemben álltam a lehetőségeimet latolgatva. Egyrészt komoly büszkeség támadt bennem. Immár elég rafinált volt ahhoz, hogy a húgomnak nevezhesse magát. Elég aljas is… de ravasz! Másrészt fontolóra vettem egy olyan varázsigét, amitől ugyan szenved egy kicsit, de legalább leszáll a Cass-ről. Persze ilyenkor jön, hogy feltámadnak a testvéri érzelmeim is. Fenyegetőzését kénytelen voltam teljes mértékben komolyan venni. Egyre inkább hasonlított rám és tudtam, hogy fordított helyzetben én is elvenném a kezembe tett életet, bármelyik pillanatban. Ekkor fordultam a halál közelében toporgó nyomorultra. Szégyenletes látvány volt, azt meg kell hagyni. Egy szánakozó fintor töltötte ki az arcomat, míg közelebb léptem felé. Nem láttam akadályát, hogy most az egyszer megtegyem, amire a húgom kér. a kiscsávót máskor is elintézhettem, ráadásul sokkal mulatságosabbnak tűnt a dolog azzal a gondolattal, hogy megpróbál majd harcolni, aztán menekülni. Ismét végignéztem rajta, majd Irilt felé fordultam. - Azt se tudom, mi baja van! – morogtam kelletlenül. Persze láttam, mi történt, így nem is volt nehéz kitalálni. Valószínűleg az összes csontja törött volt. Visszapillantottam a két lányra, majd nagy morgolódások közepette a fiatal Wilson mellé térdeltem. - Előre szólok, hogy ez egy kicsit fájni fog! – vigyorodtam el kárörvendően, aztán felpattantam és a lábaihoz lépdeltem, hogy szemben állhassak vele. – Fractura Restituo – persze keserves ordításba kezdett, ahogy azt elvártam. Egyáltalán nem titkoltam, hogy meglehetősen a kedvemre van, hogy bár megmentem Cass és ezt a szánalmas alakot is, közben azért van min röhögni. – Jaj, ne siránkozz már! – rivalltam rá. Ismét leparkoltam mellette, ugyanott letérdeltem, ahol az előbb, majd kezdtem a gyógyítást. – Calvatura Medicor! – ha valóban eltört a koponyája, számításaim szerint egy keserveset üvölt majd a fájdalomtól… ismét! Folytattam a bordáinál. – Costa Medicor – aztán gyógyítottam a medencecsontját, a gerincét, a lábait és a kezeit. Persze még korántsem végeztünk. Ekkor még nem számoltam az esetleges belső vérzésekkel. – Interflammato Restitus! - összes fájdalma közül valószínűleg ez a legrosszabb, ami utóhatásként egy kiadós párperces agygörcsöt okoz. Persze nem hal bele… sajnos… Még egy utolsó simítással helyrepofoztam a srácot kívülről is, hogy kicsiny hugicám ebbe se köthessen bele. Magam felálltam, de persze eszembe se jutott segíteni a pondrónak, ugyanis, ha jól végeztem a dolgom - ami majd' 100% biztos - úgy önerőből is képes már erre... vagy inkább még... - Nesze, szebb mint újkorában! - vetettem oda foghegyről. - És most kérem vissza a nőmet! - indultam a két lány felé lassú, fenyegető léptekkel, gyilkos pillantást vetve az apró Iriltre.
|
|
Shirley Swinton
Moderátor
Mágiatörténet tanár és Mardekár házvezető
Posts: 7
|
Párbaj!
Sept 8, 2010 21:12:00 GMT 1
Post by Shirley Swinton on Sept 8, 2010 21:12:00 GMT 1
Nem érdekes, hogy az egyetlen ember, aki elõtt nem kell megjátszanom magam, széles e világon nem más, mint a megtévesztés kétségtelen fejedelme? Jenkins azzal a sete-suta természetével együtt magamra hagyott a Nagyúrral, én pedig majd’ belepusztultam a kíváncsisággal fûszerezett félelembe, ami nem hagyott nyugtot egy pillanatra sem. Nem sok idõt kellett töltenem a „Nagymester” színe elõtt, néhány mondat után mehettem a dolgomra, amirõl az imént értesültem. Sosem szerettem azt a helyet. Nem az én méretemre szabták... Méltatlankodva poroltam le ruhám a nyílásnál, és megdörzsöltem a fejem, ahol bevertem, majd elsiettem a folyosón. A rémület és a tanácstalanság teleszõtték az agyam, az elõbbi pókhálók példáját követve. Hogy találhattam volna meg ennyire hamar? Hol kellett volna elõször keresnem? Miért járhat erre? – ha a legutóbbi kérdésemre választ kaphatnék, máris mögötte teremhetnék... Ezen a szinten még a bagoly sem járt. Az elsõ ablakhoz odamentem és homlokom kétségbeesetten vetettem a hûvös üveghez, hogy lehûtsem a fejem, ne robbanjon szét tüstént az idegességtõl. Néztem, ahogy a vízcseppek egymással versengve húzzák a csíkokat. A pára néhány hajtincsem az üvegre tapasztotta, egymáshoz üldözve a szálakat. Lélegzetem még egy réteget alkotott az ablak homályán. Hajtincsem elvándorolt, s kitisztult az üveg egy vékony vonalban. Letöröltem egy foltban a párát, hogy kilássak. A nemrég hatályba lépett karantén ellenére néhány diák kint kószált... Ellöktem magam az ablaktól, és a tölgyfa ajtóhoz rohantam. Fejem majd’ széthasította a varázsige, pálcámból kiáradó fény suhogva csapódott a fába. Az összes kapocs, retesz csikorogva kioldódott, s nekem szabad utam volt. Kisiklottam, s egy suhintással zártam csak be, rohanás közben. Lefékeztem. Senki ne kérdezze, mért tettem, ezt elmagyarázni úgysem lehet... Nem rohanok senki után – még képletesen értve sem. Nem tudhatta a Nagyúr, mikor fogom megtalálni, tehát ha úgy vesszük, még rá is értem... Pálcámat egy pillanatra sem eresztettem, bár a gigantikus lény látványa nem hozott lázba. Találkoztam, s össze is különböztem már néhány jószággal, aminek végeredménye – micsoda meglepetés – az én gyõzelmem volt... Kár volt, hogy nem küzdhettem meg ezzel a teremtménnyel, de nem hagyhattam, hogy tanári álcám megremegjen. Karom szinte kettévágta a levegõt, pálcám átvéste azt a lendülettõl, ahogy egy varázslattal a lény elméjébe vájtam. Természetesen nem mondtam ki az ehhez szükséges szavakat, így hamis valóm még mindig életképes volt. A lény sivár elméjébe egy gondolatot erõltettem, hogy vissza kell mennie a hegyekbe, és felejtse el, mi van erre. Hiszen mégsem rendezhettem vérengzést diákjaim szeme láttára... Így mindenki jól járt... A szörny egy kiadós fejfájással, ordítozva távozott, én pedig csatlakozhattam a kis táborhoz. - Mi folyik itt?! - hangom jégcsapként meredt a levegõn át. Hallottam, milyen igét olvasott a griffendélesre az ifjú halálfaló. Fejcsóválva szavaltam el egy másikat, amitõl mély álomba merül – Dita Somnie! A másik sérültet is megpillantottam nem messze. Máris adtam a parancsokat: - Maga – mutattam Rooney-ra -, hozza Mr Crane-t! Maguk is jönnek – utasítottam a két lányt ellentmondást nem tûrõ hangon. Felnyaláboltam a földrõl ami még Wilsonból maradt, majd az iskola felé masíroztam. A sor végén mentem, hogy ne veszítsem egyikõjük sem szem elõl. - A Gyengélkedõre velük – határoztam menet közben. A folyosókon hangosan szedtük a lábunkat, a cél elõtt még odavetettem a lányoknak – Önöket az igazgatónõ már várja... Remélem, fagyos hangom és pillantásom örökre elrettenti õket attól, hogy még egyszer ilyen kiruccanásokba fogjanak... Szörnyen bosszantott, hogy ennyi idõt vesztegettünk ezekre a balfácánokra, mikor sokkal fontosabb elintézni valók is égették a hátunkat. A javasasszony iziben elénk toppant és máris megkezdte a sérültek ápolását. Azután intettem Rooney-nak, hogy kövessen és eltûntünk a tettek mezejérõl. - Jöjjön utánam. - utasítottam õt is, majd az imént használt lépcsõket ismét meglátogattuk...
|
|
|
Párbaj!
Oct 23, 2010 19:00:55 GMT 1
Post by Ichabod McCrane on Oct 23, 2010 19:00:55 GMT 1
Még öntudatlan állapotban, csak résnyire mertem kinyitni a szemeimet. Éles fény hasított a szemembe, mintha valaki egyenesen a szemembe vizet lövellne hirtelen, közben a fejemet egy seregnyi majom püföli, én pedig egy tüskés bokorban hempergek. Szívesen felemeltem volna a kezem, csak sajnos nem volt elég erőm hozzá. Mielőtt valóban felnyitottam volna pislogóimat, hogy körülnézhessek, igyekeztem feltérképezni a környezetet. Hallószerveim nem működtek, folyamatos zúgást hallottam csak, fejem szívverésem ritmusára dübörgött. Az orrommal valami furcsa illatot éreztem. Olyan tisztának és nyugodtnak tűnt a környezet. Bátran vettem egy mély levegőt… Ez viszont elég rossz ötletnek bizonyult, ugyanis abban a másodpercben az oldalamba hasított a fájdalom, én pedig köhögve fuldokolni kezdtem. Egész testem beleremegett a fuldokló köhögésbe és kétségbeesetten próbáltam levegőhöz jutni. Ekkor egy kisebb adag víz jött elő a tüdőmből, amit magam mellé öklendeztem fel. ettől majdnem a gyomrom tartalma is megindult a kötelező haladási iránnyal szembe… Lassan rendeztem magam. Légzésem újra visszaállt. Kezemmel végigsimítottam az engem támasztó talajt. ~Fű! ~ jött a felismerés ~ Nedves fű. És sár… sok-sok sár és víz is. ~ végül vettem a bátorságot, hogy felnyissam a kiszáradástól könnyes szemeimet. Ekkor feleszméltem: ~ Még a csatatéren vagyok. Illetve fekszem… elaludtam volna a harc kellős közepén??? ~ erősen kutattam a múltban, de nem találtam semmit, ami elvezetett volna az igazsághoz. Gondolataim csendes mivoltát és fülem zúgását messziről jövő, keserves kiáltások szakították meg. Miután nagyjából összeszedtem magam, bal kezemmel ellöktem magam a földtől és a hasamra fordultam át. Valamiféle bonyolult, ám ösztönösen jövő mozdulatsorozattal két könyökömre támasztottam magam. Lassan a fejemet is sikerült felemelnem és egyenesen arra néztem, ahonnan a hangok jöttek. - Irilt! – nyöszörögtem rekedtes hangon. Sikerült pupilláimmal rendesen fókuszálnom, épp annyira, hogy felmérhessem a helyzetet. Hirtelen minden világossá vált… Emlékezetemben felderengtek az engem kínzó Cassandra arcának képei, hangjának túlvilági szólama, átkainak mérhetetlen fájdalma és tehetetlenségem dühítő mivolta. Leginkább az zavart, hogy nem tudtam megvédeni a számomra fontos nőt, így ő kényszerült átvenni ezt a szerepet. Hiába figyeltem oly nagyon, nem tudtam elfogadni a tényt, hogy a halálfaló meggyógyította Wilsont. ~ Miért? Hogyan? De főként… Miért??? ~ teljesen képtelen voltam a gondolkodásra, így remélve, hogy a fájdalom majd csillapodik, a karomra hajtottam a fejemet. Azt hiszem, talán néhány percre valóban álomba merültem. Az biztos, hogy teljesen kizártam a környezetet. Még arra sem eszméltem fel, mikor a felém közeledő léptek megrázták alattam a talajt. Azt viszont bárki észreveheti még ilyenkor is, ha egy kéz erőteljesen felrántja a földről és talpra kényszeríti. Nem vagyok magamban túl biztos, de mintha képen is törölt volna párszor. Ismét felnyílni kényszerítettem egyre nehezebb szempilláimat. A halálfaló állt velem szemben, miközben egyik kezével támogatott, ugyanis tudtomon kívül minduntalan előredőltem. Ilyenkor nem hagyhattam el a büszkeségemet. Ha már egy nő térdre kényszerített, legalább némi tartást erőltethetek magamba a bennem lakozó büszkeség felélesztésére. Így hát leráztam a támogató kezeket és saját lábaimon indultam el a kastély felé. - Egyedül is megy! – csattantam fel, még indulásom előtt. Bár végig a magam lábán csoszogtam, a tanárnő pedig szó szerint rohant előttem, nem sarkalltam magam igyekvésre. A barna halálfaló pedig velem lemaradva figyelte, mikor borulok össze. Bár láttam rajta a kelletlenséget, elég vicces volt, ahogy morgolódva mégis meg-megvárt, miközben a folyosókat csoszogtam át a falnak támaszkodva. Végre! Alig vártam, hogy testem elernyedhessen a puha párnák között. Ahogy lehunytam a szemeimet, egyetlen arcot láttam már csak magam előtt. Irilt fekete fürtöcskéi, melyek szelíden körülfogják bársonyos, hófehér bőrű kerek arcát. Lágy mosolyra húzódó, csábító ajkai alól előbújó hófehér fogai. Szinte éreztem az illatát, ahogy a levegőt beszívtam sajgó tüdőmbe.
|
|
|
Post by Cassandra Muldoon on Nov 3, 2010 18:53:21 GMT 1
Egy újabb kéz a derekamon, suhanó hang, egy karcolás az államon, és dühös fújtatás a fülemben. Ezt mindet érzékeltem pár pillanat lefolyta alatt. A nyakam roppanása azonban mindezen hangokat háttérbe szorította, a fájdalommal együtt. Csak egy fájdalmas nyikkanásra futotta. A forróság helyét, amely elöl fûtött, most maró hideg vette át; a hátam perceken belül jégheggyé fagyott. Habár kimerültségem már határokat feszegetett, ismét össze kellett szednem magam. A hidegtõl egy-kettõre vacogni kezdtek a fogaim, szemem felpattant. Túl világos volt az elõzõekhez képest, de a kezemmel nem tudtam ernyõzni, mert valaki lefogta. Az esõcseppek szemtelenül hullottak a szemembe, majd szaporán pislogva kiüldöztem onnan õket. Zihálásom egy sivító hang nyomta el, mely közvetlenül a fülem mellett haladt el. Ráncba szaladt vizes homlokom, próbáltam rájönni, mi folyhat körülöttem, és egyben velem... ~Will? … Will! Nehéz lett volna elfelejteni a kis senkiházi üvöltözését... Apropó! Túl nagy a csend – a fülembe való sikoltozást leszámítva... Tehát ez a kis Irilt itt mögöttem. Szemtelen félmosolyra futott a szám, s megmarkoltam a... semmit a kezemben!... Nos, ez megváltoztatja a dolgokat... Hová lett a pálcám?! Megremegett a szám, és habár nyakam ez ellen erõteljesen tiltakozott, lejjebb hajtottam a fejem, hogy tekintetem a harcoséba fúrhassam. Közben hallgattam tovább Irilt semmitmondó fenyegetõzését. Legalábbis nagyon ajánlottam, hogy az legyen... Felvontam a szemöldököm, mikor ahhoz a részhez ért, hogy eltesz engem láb alól. Ha nem ebben a helyzetben lettem volna, még egy keserû kacajt is hallatok, így azonban Danre figyeltem, aki még mindig nem moccant... Eltelt fél perc... Egy teljes perc... Hitetlenkedve vontam össze a szemöldököm, a tekintetemmel már semmire nem mentem, elvesztettem az erejét. Rám sem nézett... Kezdtem megijedni. Komolyan engedi a nyamvadt húgának, hogy végezzen velem?! A döbbenet a torkom felett vette át az uralmat, és teljesen elszorult. Alig kaptam levegõt, és semmit nem tudtam kinyögni... Még egy nyavalyás figyelemfelhívást sem tudtam a drága harcosomnak intézni... Ám mostmár nem is tudtam volna, hiszen elindult a hõs sebesült felé. A kis leányzó engem is odavonszolt. Minden tûz kialudt, ami eddig éltetett... Az esõ ezt is elmosta, Irilt akciójának segítségével... Pár perc alatt teljesen megsemmisültem. Mintha Daniel azokkal az igékkel belõlem vitte volna az életkedvet a drága William testébe... Hát ennyit értem neki... Megkapott, most már nem törõdik ezzel a hisztis, gõgös, buta nõszeméllyel, akit ezennel már nem érdekel, hogy tüneményes húga elveszi-e tõle az életét, avagy sem... William lelket feszegetõ kínja megsúgta nekem, mit tegyek, ha netán mégis túlélem ezt a hajnalt. Ölni megyek. Veszek egy jéghideg zuhanyt, és gyilkolni megyek... A kétségbeesett fájdalom ismét elborította a tudatom, ahogy tette annak idején... Az ifjú halálfaló végezni készült, s én megfeszítettem állam és felszegtem. Belenyilallt egy pillanatra a fájdalom, s éreztem, hogy az apró vágás mentén kiserked a vérem. De nem törõdtem vele. Jöjjön hát, aminek jönnie kell... A kis becézgetõ, szeretetteljes megjegyzésre számítottam a legkevésbé. Ezennel teljesen kifordított magamból. Elkeseredésem új alakot öltött, Vért Kívánó Düh formájában. Kirántottam a karom Irilt bilincsként tartó keze közül, majd búcsúzásként jókorát a mellkasába sóztam. Persze a lábam az övé mögé tettem, hogy állva ne ússza meg ezt az apró mozdulatot. Élvezettel néztem, amint földre bukik, majd megfordultam. Daniel még mindig ott állt. Egyelten pillanatot vesztegettem rá. Felpillantottam a szemébe, tekintetemben nem tudtam elfedni a keserves fájdalmat, habár megpróbáltam. Egy mozdulattal visszarántottam a talárom a vállamra, majd lábaim sietõs távozásra bírtam. Közvetlenül a harcos mellett haladtam el, hogy ha meg akar állítani, tegye meg. Csapzott hajam talán meg is érintette a kabátját. Ha rajtam múlik, ez volt az utolsó érintésem irányába... Miközben a kastély felé csörtettem, egy könnycsepp jelent meg a szememben, ami remegett még ott egy darabig. Elhomályosult a föld a lábam elõtt. Az esõcseppekhez a könnyeim is csatlakoztak az arcomon. Egy türelmetlen mozdulattal simítottam el õket, majd felpillantottam, mekkora út áll még elõttem. Fel tudtam volna üvölteni Miss Swinton láttán... A legalkalmatlanabb idõben volt képes megjelenni. Még jobban felszárítottam nedves arcom, majd hátraarcot vágtam, és azzal a lendülettel elindultam visszafelé. Hajamba túrtam az idegességtõl, se ezt eljátszottam még néhányszor. Jókora távolságra fékeztem le a társaságtól. Kerültem mindenki pillantását, csak a feladatra figyeltem, amit mindenkinek kiosztott elragadó házvezetõnõm. ~Akkor meg minek jöttem vissza?! Kissé elõresiettem, mikor visszaindultunk a kastély felé. Alig vártam, hogy valami finom büntetõmunkát kiosszon nekünk a dirinéni... Legalább végérvényesen végezhetek a kis mocsokkal – ezennel Iriltre céloztam. A bátyjának akkor legalább lenne oka ismét meglátogatni – a bosszú... Kihúztam magam, állam megfeszítettem és csak arra tudtam gondolni: mennyire várom azt a percet...
|
|