Párbaj!

[vampireknigh]

Na mehet az öldöklés, a szabályok( mert azért néhány kell ):

1.: Ha belekezdtek egy párbajba, mindenki legalább 5x írjon.
2.: Ha valaki megátkoza az ellenfelét, az ellenfél dönt, hogy talált e ( így valószinüleg csak akkor veszít valaki ha feladja, vagy hagyja meghalni a karakterét).
3.: Bármely karakterrel lehettek ( kivéve a többi játékosét ), valamint akárhányan részt vehettek a párbajban.
4.: Nem vérre menő küzdelmek vannak, nem az a lényeg, hogy győzz, hanem hogy ne unatkozz annyira ( ezért is tanácsos egy kis humort vinni a postokba^^ )

Hát ennyi, jó játékot!

[Elisha Prevett]

*Minden nagyon gyorsan történt. Legalábbis gyorsnak tûnt. Az egyik pillanatban még Elisha arra próbált rájönni, vajon ki hiányozhat közülük, a másikban már röpült felé a kínzás átok. Talán túl sokáig kémlelte a körvonalakat, erõltette a szemét, és észre sem vette, mennyi ideje teszi ezt.*
*A fõbenjáró átok –akárkitõl is származott- célba ért. Fõleg, hogyha a griffendéles lány volt a kiszemelt célszemély.*
*Elisha a hirtelen beléhasított hatalmas fájdalomtól a földre hanyatlott. A fájdalom az egész testét átjárta, minden porcikája remegett. Érzékszervei eltompultak, a képek –ha épp ki is lehetett venni valamit a sötétségben- összemosódtak és minden elnémult. Csak magát, a vergõdés hangjait hallotta tompán. Ekkora fájdalmat még sohasem érzett, már-már azt várta, mikor szûnnek meg a tompa hangok, mikor borul mindenre feketeség, és nyugszik meg körülötte a világ, mikor pereg le elõtte az élete filmje. De a megbékélés nem akart jönni. Szinte éveknek tûnt ez a két perc… De aztán lassan elmúlt az egész. Az átok hatása befejezõdött, de még mindig ottmaradtak apró jelei, amelyek nem szûntek meg egy darabig. Elisha alig bírta megmozdítani a végtagjait. Nem túl sokat próbálkozott vele, jó volt ott a földön… ~Ez rosszabb a gyilkos átoknál is.~ Következõ gondolatai a hálókörlete körül jártak, hogy mi mindent megadna most egy baldachinos ágyért, és 3 napi alvásért. De az iskola most oly távolinak tûnt…*
*A „harc” zajai visszazökkentették õt a normális kerékvágásba. Már nem mosódtak össze a képek elõtte, így ki tudott venni két alakot a sötétben Willen és Irilten kívül. Az egyik Cass lehetett, ezt könnyen megállapította. A másikat azonban nem tudta beazonosítani. Elisha a zsebébe nyúlt, hogy kivegye a pálcáját, ám azt nem találta ott. ~Hát persze!~ Az elõtte történõ események mind kimentek a fejébõl, de most hirtelen az eszébe jutott minden. *
*Elisha végiggondolta, milyen könnyedén elmenekülhetne animágus alakjában, ám most nem hagyta, hogy a gyávaság eluralkodjon fölötte. Nem hagyhatta cserben két társát, még ha teljesen tehetetlen is. Bosszút akart állni a támadóján. Ha lenne pálcája, gondolkodás nélkül egy fõbenjáró átokkal támadna, még ha azt csak mardekárosok teszik is. Addig nem nyugodott a lelke, amíg nem adta vissza azt a kínt az ellenségnek, amit õk adtak neki.*
*Ahogy a földön kuporgott, hirtelen a kezébe akadt egy nyílegyenes bot, amely tapintásra nagyban különbözött a többitõl. Elisha azonnal megmarkolta a pálcát, majd végre felvergõdte magát a földrõl. El sem gondolkodott rajta, hogy kerülhetett a pálca a földre, vagy hogy kié lehet egyáltalán, már használta is. Bosszúját inkább késõbbre hagyta, nem teljesítette be, ameddig nem tudta biztosan a kínzás átok feladójának személyét. Addig az ismeretlen alakot próbálta hatástalanítani.*
- Capitulatus! *feléje intett és az alak pálcája már repült is felé. ~Nullából kettõ!~ ujjongott magában. Ez a sikerélmény kedvet adott neki a további támadáshoz. Ám elõtte a többiekre sandított. Iriltet nem látta tisztán, de Will elég közel volt hozzá. Azonnal feltûnt Elishának, hogy a fiú kezébõl hiányzik a pálca. Nem tudta, hogy Will észrevette-e, de odahajította neki a frissen szerzett pálcát, úgysem vehette nagy hasznát.*
-Sectumsempra! *Felbátorodva elõrébb lépett és Cassandrára célzott.*

[Cassandra Muldoon]

*Cass ugrott volna egyet örömében, látva, hogy az átok célt ért. Ám mivel ez elég gyerekes lett volna, nem tette. Na, most megmutathatja a kis griffendélesnek, mi az igazi fájdalom. Nem hitte, hogy a lány tapasztalt már efféle finomságot. Cass szemében õrült fény csillant, ahogy látta a vergõdõ Elishát a földön. Szája sötét mosolyra húzódott. Nem is tudta, mikor szórakozott ilyen jól utoljára. Talán mikor a nagybátyját végezte ki... Óha, de régen volt! Több, mint 7 esztendeje. De büszkék voltak rá a szülei! Ha elmeséli nekik ezt, mikor hazamegy de fognak örülni megint! Cass csak azt sajnálta, hogy drága õsei nem láthatják a pici lányukat kínzás közben... Nem baj, lesz erre még alkalmuk. Fõleg, ha a Nagyúr beleegyezik és elküldi õt is a szüleivel egy küldetésre. Mondjuk mulgikivégzésre, -kínzásra, fél- és negyedvér mocskok keresésére... Már alig várta.*
*Nem érezte, hogy varázslás közben fáradna... A tudat, hogy sötét dolgot mûvel, erõt adott neki. Nem sokszor használt fõben járó átkot az életében, csak kivételes alkalmakkor. Ez annak számított... Az õrült boldogságtól szétrobbanni készült. Ennyi energiával akár fûteni is lehetett volna vagy 100 energiatakarékos égõt üzembe hozni...*
*Észre sem vette, mennyi idõ telt már el azóta, hogy célba ért az ige. Épp erre gondolt, mikor Sorry kiáltását hallotta pár méterrel arrébbról:
-Mostmár elég lesz!*kiáltotta. Érdekes, hogy pont egy vámpír mondja neki, hogy "elég"...-Így megölöd!
*Cass úgy vélte, igaz lehet, hiszen õ minden bizonnyal tapasztaltabb e téren. Megszakította a varázst és leengedte a pálcáját. Azt kezdte kifundálni, mi lesz a következõ hozzávaló Elisha kínzásból álló vacsorájának. Ekkor azonban egy meglepõ dolog történt. Fel sem eszmélt, hallotta a lány hangját. Már nem volt ideje arra, hogy Sorry elé küldjön egy Protego-t. A vámpír hanyatt vágódott és nem mozdult. Dühtõl remegõ hangon káromkodott Cass egy sort. Látta, hogy Elisha Willnek passzol egy pálcát, ami véleménye szerint Sorry-é volt. Na, ez volt az utolsó csepp a pohárban. Elindult döngõ léptekkel, de nem jutott sokáig, mert Elisha Sectumsemprája oldalba vágta õt. Nekivágódott egy fának és ösztönösen a sebhez kapott. Az oldalán húzódó sebbõl szivárgott a vér. Elisha átka szerencsére csak súrolta Casst. Legalábbis elõször úgy tûnt. Aztán érezte, hogy a hátán csörgedezik a forró folyadék. A lány Cass hátát találta el.*
*Cass farkassá vált és az egyik fa mögé botorkált, csak hogy ne érje pillanatnyilag több varázslat. Ott emberi alakját öltötte fel. Remegõ kézzel mutatott a pálcájával a hátára.*
-Hippokrax*susogta alig hallhatóan. Nem sokat segített ez rajta, de több volt a semminél. Mostmár legalább nem dõlt a vágásból a vér. Újabb bûbáj következett, amit a hátára ontott:-Ferula!*Ezt egy kicsivel hangosabban tudta mondani. A bkötözött seb lüktetése alább hagyott, lassan visszatért belé az élet. Pár perc múltán kikászálódott búvóhelyérõl. Egy leendõ halálfaló nem lehet gyáva, nem rejtõzhet el egy csata kellõs közepén! Forrt benne a harag, teli torokból üvöltötte, hogy:
-DEPULSO!

[Alexander Chadwick Leroy]

Egy ideje már eléggé érdeklődő tekintettel figyelem az eseményeket, melyek a szemem láttára történnek. Valahogy röhejesnek találom az egész próbálkozást. Nem értem, hogy az a kis Griffes picsa mit hisz. Ez nem az ő nagy napja, mikor majd megmutatja mennyire kemény lány, ez teljesen feleslegesen fordul meg abba a butuska fejében. Egy fa mögül magamban konstatálom viszont, hogy a Mardekáros kislány egészen jól csinálja. Nem egy rossz dolog az a Crucio, sőt az sem elhanyagolható dolog, hogy élvezettel nézi mások szenvedését, kínlódását. Igaz nem ismerjük egymást, mégis azonnal rájövök arra, hogy valószínűleg a kedves szüleitől örökölte hatalmas szadista hajlamát.

Ajkaim egy gúnyos fintorba szaladnak, még jó, hogy épp nem velem foglalkoznak, még jó, hogy teljesen láthatatlan vagyok a számukra. Ilyenkor kissé sajnálom, hogy az én szüleim mások voltak. Vagy felesleges sajnálni? Mondjuk igaz, nem hiányoztak az életemből. Ha ők lennének, én is másmilyen lennék.. nem élhetném ki enyhén groteszk hajlamaimat azokon akiken csak akarom. Viszont az mindig is jó volt, hogy a kedves bátyám majdnem ugyanaz a kategória mint én. Van kivel megbeszélni az élet nagy dolgait. Azokat, melyek igazából teljesen lényegtelenek.

Lassan, csendben, felvont szemöldökkel, pálcámmal a kezemben kikukkantok a fa terebélyes törzse mögül, majd immár, mint valami vetítésen, szemlélem a párbaj további részletét. Az alakok dulakodnak, Sectumsempra röppen, és az akinek természetesen drukkolok megsérül. Még mielőtt csalódnék egy hatalmasat és besorolnám a kislányt a vesztesek csoportjába végignézem ahogy a vörös cseppek igazi áradásként ömlenek a hátáról. Elővillan sebzett bőre, majd semmivel sem törődve, átváltozva a bokrok közé oson, hogy ott gyógyítsa meg magát – természetesen csak annyira amennyire lehet. Kissé dühöngök, hiszen nem teljesen így képzeltem el ennek a dolognak a kimenetelét. Hálistennek nem kínlódik túl sokat. Gyorsan elmormol néhány varázsigét, majd a háta egész tűrhető állapotba kerül. Még jó! „Gyenge lelkem” nem bírta volna elviselni, hogyha ennyire hatalmasat égünk az ő gyengesége miatt. Amint kissé kikupálja magát felegyenesedik, majd vörös átkot küld az ellenfélnek.

Talán ez az a pont, mikor már nem bírom tovább nézni ezt a dolgot. Igaz nem tudom, miért tört ki ez az egész, nem tudom mi a téttje, nem tudom azt sem, hogy a jó oldalon állok-e, de érzem, hogy itt az idő, egy kis szórakozás mindig jól jön.. Ha pedig még egy-két Griffendéles is elpatkol?? Már lesz miért ünnepelni.. !Ujjaim vadul rákulcsolódnak a pálcám hűvös markolatára. Szinte nem is tudom mit teszek, vagy hogy mi lesz a következő megmozdulásom. Agyamra valami sűrű köd telepedik, ajkaim pedig szóra nyílnak. Mozdul a kezem, majd pálcámból vörös fénynyaláb tör utat magának a csatatéren.
- Sectumsempra!
Egyértelmű ki a célpontom.. a Griffendél harcos amazonja. Ha esetleg háztársam nem találná el, az én átkom biztos hogy telibe kapja. Vajon mit fog szólni ahhoz a gyönyörű sebhez ami pillanatokon belül a hasán tátong majd?! Immár előjövök a fa takarásából és megmutatom magam. Szemem hidegen villog, akármelyik kislány láthatja, nem az vagyok akivel jó szórakozni…

[Irilt Rooney]

*Remek, az eddigi sárrétegre a ruháján újabb került. A Miért fekszel a földön? - kérdés, szinte el sem jutott a tudatáig. Költői kérdésnek vélte és leginkább csak egy kelletlen nézéssel tudta megmagyarázni, hogy nem jókedvében pancsikol a sárban, akár az ovisok. Csak pár másodperc erejéig maradt még földbedöngölten, aztán úgy vélte, ideje végre feltápászkodni.*
*Elisha egy egészen váratlan gesztus tett: visszaadta a pálcát, amit nekiadott. Úgy döntött, megkeresi vele a sajátját, majd visszaadja Elishának a másikat. Tudta, sőt, hallotta, hogy a vámpír barátjuk egyre közeleg, így igyekeznie kellett, hogy visszaadhassa Elishának a kezében lévőt. Zavartan pásztázta a földet, mit sem törődve környezetével. Megrémítették az erdő felől érkező reccsenések, melyek egyre közeledtek, bár nem túl gyors tempóban.*
*Miközben zavartan a földet bámulta, egy hatalmas rúgást kapott a vádlijára. Egy félhangos sikoly után öntudatlanul is a fölre rogyott. A rúgásba az egész lába belezsibbadt. A támadó megragadta a pálcát tartó kezét és kicsavarta belőle azt. ~ Jesszusom, megbénultam? A pálca! Elvette a pálcát! Sötét van! Hol vannak a többiek? ~ suhantak keresztül a fején a gondolatok.*
*Mire ismét körbenézett Cass már eltűnt mellőlük. ~ Tehát ő volt! A fenyőbe! Hagytam elmenekülni! ~ Ekkor valami félbeszakította a gondolatmenetét. Kicsit távolabb tőle Elishát kínzó átok érte. A látványtól teljesen leállt az agya. Mivel a szülei Voldemort hűséges csatlósai, nem először látott ilyet. Ismét emlékrohama támadt. Ez alkalommal nem a kedves mugli kislány jutott eszébe. Először felvillant benne édesapja, anyja, majd maga Voldemort arca, mikor egy szerencsétlen, védtelen embert kínoz. Később a szeme előtt végigsuhantak a kínzottak arcai, akiknek végignézte a halálukat. Hiába is próbált volna segíteni. Mint már oly sokszor, most is tehetetlen volt ellene.*
*~ Cass! Cass volt az? Az nem lehet! Hiszen egy csapat voltunk! ~ Ezekben a pillanatokban rengeteg különböző dolog járt a fejében. De még is mind egy ember körül forgott. Ha lábra tudott volna állni, a neki hátat fordító mardekárosra vetette volna magát és addig tépte volna tökéletesen egyenes barna haját, amíg egy szál sem marad neki.*
*A lába még iszonyatosan zsibbadt. Ekkor megpillantotta Will pálcáját Elisha kezében. Bár látta, Cass fájdalmát és pontosan látta sebeit, úgy gondolta, jogosan kapta a büntetést.*
*~ Jesszusom! Hol van Will? ~ tudta, a griffendéles fiúért nem kell agódnia, meg tudja védeni magát, még is aggódott barátjáért. Csak ma ismerte meg ezeket az embereket, de valahogy jól esett neki, hogy van kiért aggódnia. Örült, hogy senki nem vette őt észre, ahogy ott ücsörög, ő, viszont mindent jól látott, támadás mégsem érte, mivel pálcája nem volt.*
*Az egyik fa mögött mozgást látott. Egy varázsló volt. Úgy tűnt, más is bekapcsolódott a harcba. Sajna rossz oldalon, Elishát támadta az illető. Mikor előlépett a fa mögötti rejtekéből, már pontosan tudta, kiről van szó. Egy rég nem látott ismerős. Igen, ez már biztos. ~ Egy Leroy! ~ Sajnos, már hallott a fiúról: Irilt szülei teljesen oda voltak a Leroy fiúktól, családjuk hírnevétől. Talán ezért nem szívlelte őket. Haragos pillantást vetett a fiúra, amelyet az nem láthatott.*
*Nem messze tőle megpillantotta a pálcáját. Igen! Ettől erőre kapott. Felpattant. Lefegyverezte Mr. Leroyt és a vállához szorította a pálcáját. – Üdv! – szemeiből a megvetés sugárzott. – Sétálgatunk?*

[Kyan Tabris Leroy]

Mi. Ez. A. Szar. Itt.
Akkor kezdek csak el igazán pislogni, amikor a lány, akit eltalált az a művészi csemege, a Sectumsempra, fogja magát, és felveszi az animágus alakját. Ha az ellenfele helyében lennék, én most küldeném rá a mozdulatlanná tevő átkot (azért nem a bénítást, mert akkor nem érezné a kínokat), és miután visszakényszerítettem az emberi alakjába, addig kínoznám, amíg vér nem csorog érzéki kis ajkai közül. Mindenesetre feltűnően pazar tehetségnek kell lennie, ha két gyenge ráolvasással be tudja gyógyítani annak az átoknak a hegét. Egyszer elkaphatnánk, hogy kiszedjük belőle a fortélyait. Majd elő is terjesztem a tervet Chadnek.
Mindeddig csekély érdeklődéssel figyeltem a hevenyészett kis párbajocskát a fa lombjából, melynek törzse mögött fivérem bujkál, ám amint meghallom édes egyetlen testvérem első átkát, feldobom és elkapom a pálcám, miután az háromszor megpördült a levegőben.
Lássuk csak, ki is irritál legjobban ebben a küzdelemben...
Ugyanis az hidegen hagy, hogy a fivérem kire támadt. Én a káoszt szeretem.
Célpontom így hát nem más, mint CASSANDRA. Rászegezem a pálcám, és ideföntről kimondom:
- Culter! - harsogom a Kések Átkát. Szeretem ezt, a egyik legszórakoztatóbb, amit ismerek. Hatására az ellenfélen, akit eltalál, hosszú és mély vágások keletkeznek, az egész testén, mindenhol, mintha ötven kést hajítottam volna felé. Kíváncsi vagyok, mire megy a kis gyógyító bűbájocskáival ezek ellen. Remélhetőleg elvérzik, mielőtt rájönne. Egy riválissal volna kevesebb.
Mint aki jól végezte dolgát, pálcámat a fogaim közé veszem (ennél méltatlanabb helye csak akkor lenne, hogyha egy boszorkányt akartam volna kielégíteni vele), és az ágban megkapaszkodva lehuppanok a földre.
Mit ad Merlin? Épp a fivérem és a kislány mellé. Közvetlenül.
Megragadom a kis hugrabugos IRILT csuklóját, keményen, mintha bármelyik pillanatban el tudnám roppantani az ízületet. Könnyedén kiveszem pálcám a számból, a sötétben szinte világítanak a hegyes szemfogak. Jé, talán vámpír.
- Szép időnk van - szállok be én is az udvariaskodásba, majd egy intéssel magunkhoz reptetem Chadwick pálcáját, ajánlom, hogy legyen olyan ügyes, és elkapja. Ha ez megvolt, elengedem a kislány csuklóját is, mintha egy undorító, sikamlós férget szorongattam volna idáig, és pálcám ismét előreszegezve indulok meg a csatázók felé.
Mert imádom a káoszt...

[William Wilson]

*A zajokból meg akarta ítélni, merre járhat a szörnyeteg, de most semmit sem hallott. Aztán felhangzott egy kínzó átok. Tehetetlenül nézte, ahogy Elisha vonaglik. Pálca hiányában nem tudta Casst megátkozni. És nem is lett volna rá ideje, mert a vámpír egy fához lökte. A lény a torkát ragadta meg, Will fuldokolni kezdett. A vámpír a fiú nyakához hajolt.*
-Én nem... vagyok ehetõ- hörögte Will és megforgatta a kezében nyugvó seprût. Szerencsésen hasba találta szörnyeteget. Míg összegörnyedt, kapott az állába is egy balhorgot. Will már éppen azon gondolkozott, hová adja a következõ "ajándékot", mikor egy legfegyverzõ bûbáj telibe találta a vámpírt, aki hanyatt vágódott ettõl és elvesztette az eszméletét. Will csodálkozva nézett abba az irányba, ahonnan a bûbáj jött. Megnyugodva konstatálta, hogy Elisha él és virul. Will elkapta a pálcát, ami a lány dobott neki. Mostmár valamennyire biztonságban érezte magát. Ez az érzés nem tartott sokáig, mert felhangzott egy Sectumsempra. Will megint késõn kapcsolt. Ellõtt ugyan egy sóbálvány átkot, de az nem ért célba. Cass egy Depulso-val tért vissza kisvártatva. Ezt már nem hagyta annyiban:
-Protego!-kiáltotta a fiú, Elisha elé szökkenve. Hátuk mögül azonban felhangzott egy újabb átok. Pár századmásodpernyi idõ telhetett el, hogy felfogta, mi történt és arrébbrántotta a lányt. Valamicskét javított a helyzeten, bár nem tudta, elérte-e a lány másik karját az átok. Persze nem sejthette, hogy nem õt célozták meg. Mégis inkább a lány akarta védeni, nem õ menekült el.*
-Egyben vagy?- kérdezte Elishától, bár nem sejtett pozitív választ.*
*Irilt suhant el mellette, lefegyverezve az újonnan felbukkant mardekárost. A fiú jelvényérõl jutott eszébe Cass. Hátrafordult és meglátta õt pár méterrel odébb, dühtõl tajtékozva. Már igazán nem tudta meglepni ez az arckifejezés. Ahányszor találkoztak, mindig volt szerencséje látni. Ahhoz azonban nem volt minden nap, ami eztán következett. Egy harmadik mardekáros lõhette a kövtkezõ átkot. Átvillant az agyán egy sötét gondolat, amikor meglátta a kések záporát Cass feje fölött, és rögtön cselekedett is. A lány mellé futott és elordította magát:
-PROTEGO MAXIMA!
*Habár pár kés átjutott a varázspajzson, a legtöbbet megállította. A bal vállába kapott is egy vágást, de nem törõdött vele.*
-Már kvittek vagyunk. Nem akarom még egyszer hallani, hogy rágalmazol a demetoros ügy miatt- jelentette ki Will élesen, majd az átok megszûntével ellökte a lányt a közelébõl. Visszafordult a többiekhez. Látta a mardekárospárt Irilt két oldalán és gondolkozás nélkül újra elsütötte a pálcáját:
-Depulso!
*Habár ez mindenkit ledöntött a lábáról, nem bánta. Elindult feléjük és az egyik, majd a másik srácra emelte a pálcáját:
-Stupor! -szülei képe villant elé. Hamár õk úgy vélik, jól megy neki az egyik átok, használja is:-Pullus!
*A teste feltöltõdött adrenalinnal és megremegtette a kezét. Remélte, hogy ettõl függetlenül átkai célt érnek...*

[Elisha Prevett]

*Enyhe örömmel nézte végig, ahogy Cass a fa mögé botorkál farkas alakjában, majd ott valószínûleg ellátja magát a szükséges óvintézkedésekkel, hogy elkerülje a legrosszabbat, amit a seb okozhat neki. Pálcáját –ami történetesen most nem a sajátja volt- erõsen markolta, hogy még idõben pajzsbûbájt lõhessen maga elé, ha Cass újabb támadással indulna ellene. Nem kellett sokáig várnia, ám valaki gyorsabbnak bizonyult a bûbáj kilövése szempontjából. Will ugrott elé, elõtte a pajzsbûbájjal, így Cass Depulsoja nem érte el a célt. Egy másik átok azonban igen. Will azonnal cselekedet, ám így sem tudta kirántani Elishát a veszélyzónából. Jobb karjába villámcsapásként hasított a fájdalom, aztán pedig a vér még az Amazonast is megszégyenítõ sebességgel folyt végig az egész karján, majd kötött ki minden egyes cseppje az alatta elterülõ sötét földön. Nem jutott idõ a gondolkodásra, azonnal cselekedni kellett. Elisha egy Hippokrax-szal csökkentette a seb lüktetését, a vérfolyó pedig vérpatakká csökkent a bûbáj hatására. Egy Ferulával bekötözte a sebet. A fehér kötés hamarosan pirossá változott, így még egy réteget szórt magára, de az sem sokat segített. Elisha Cassandrára pillantva megfigyelte, hogy a lány hasonlóképpen látta el magát.*
-Egyben… Egyelõre… *motyogta a fiúnak, ám egyelõre nem tudta neki megköszönni, ahhoz volt most a legkevésbé alkalmas az idõ.*
*A bokrok felé pillantott, ahonnan az átok jött. Biztos volt benne, hogy nem Cass, és nem is az ismeretlen alak lehetett a feladó, hisz õk teljesen másfelé tartózkodtak, és valószínûleg idejük sem lett volna ilyen gyorsan átfutni máshová. Hacsaknem hoppanálást alkalmaztak… De a bokrok elõtt nem Cass állt, és még csak nem is az ismeretlen… Merõben más körvonalak… Egy magas, szikár alak… A jelvényébõl ítélve Mardekáros… Elisha még sosem látta.*
*Tudta, hogy mit kell tennie. Pálcáját erõsen megmarkolta.*
- Serpensortia! *a Mardekáros felé irányította a kígyót. Ekkor jött rá, hogy nem a legfényesebb ötlet volt egy Mardekárosra kígyót uszítani.* Obstructo! *Nem látta, hogy az ártás célt ért-e, mert egy másik alakot vett észre. Fogadni mert volna rá, hogy õ is a Mardekárba tartozik. De mégsem, akkor nem támadott volna Cassandrára. A jelvénye mégis kígyót ábrázolt. ~Mi ez?? Kik ezek??~ Elisha kezdett összezavarodni. Abban biztos volt, hogy a két fiú nem velük van, de nem is Cassal. Bizonyára õk ketten, egy harmadik oldalon állnak. ~Talán még többen is vannak?~ Ahogy a hold fénye a lombok közül az arcukra esett, Elisha észrevette azt a bizonyos hasonlóságot kettejük között. ~Testvérek lehetnek…~ Ez azonban nem számított. Védekezni kell ellenük, még talán jobban, mint a korábbi két ellenfél ellen, akik persze még most is ugyanúgy az ellenséghez tartoztak, ám gyengébbnek és tapasztalatlanabbnak tûntek a két testvérhez képest.*
*Elisha úgy gondolta, bevon egy újabb „személyt” a harcba, tekintve az ellenség számának gyarapodását.*
- Piertotum Locomotor! *Egy nagyobb fára célzott. A varázslatot még unokatesója használta annak idején egy pici agyagszobron, amely életre kelve folyton felmászott az asztalokra, és lelökött onnan mindent. Elisha nagyon remélte, hogy a bûbáj a fára is hat, mivel az amúgy is él. Miután az nem mozdult, Elisha tovább próbálkozott. Annyira összpontosított, amennyire csak tudott. Kizárt az elméjébõl mindent, olyannyira, hogy csaknem azt is elfelejtette, hol is van éppen. A fa reménykeltõen, gyanúsan megmozdult. Mintha ki akarna szakadni a helyébõl. Elisha elégedetten figyelte, miközben abban reménykedett, hogy sikerül majd azt az ellenség ellen uszítani, feltéve, ha egyáltalán sikerült a varázslat, nem pedig hallucináció mûve volt a fa hirtelen megmozdulása.*

[Cassandra Muldoon]

*Kétségbeesetten és egyedül érezte magát. Csak egy jó dolog volt benne, hogy közben majd' felrobbant a dühtõl. Kicsit kába is volt a vérveszteségtõl. A kötés alól még mindig szivárgott a vörös nedû. Sajnos az imént küldött Depulso nem járt sikerrel. Nem számít, a következõ jobban sül el. Addig is, el kellene intéznie Bill drágát, mert kezdett idegesítõ lenni, hogy mindenbe beleüti a pisze orrát...*
*Cass legnagyobb meglepetésére két idõsebb mardekáros szépfiú jelent meg a színen. Cassnek tetszett a hirtelen bekövetkezett tesztoszteron-növekedés, és már vigyorogva köszönteni akarta õket, hogy "Helo, srácok, jöttetek fenekelni?", ám eddig nem jutott el. Az átok váratlanul érte a lányt. Úgy elámult, hogy csak állt ott tátott szájjal, feje fölött a tömérdek éles fegyverrel. Will akcióján is megdöbbent. Már nem tudta eldönteni, melyik eseményen csodálkozzon jobban. ~Ügyes...Iáu!~gondolta a lány, mikor egy kés a lábszárát súrolva a földbe szúródott. Ez a kis karcolás semmi nem volt az imént hátát ért átokhoz képest. Örömmel vette észre, hgy Will válla is megsérült. Csupán azt sajnálta, hogy csak ennyire. ~Na, majd gondoskodom róla, hogy többet is kapjon...~ jegyezte meg magában Cass sötéten. ~Kérdés, hogy tõlem, vagy a két skactól. ~Will motymorgására nem reagált, a fiú tudhatta, hogy hallja, mit mondott. Ezzel a szerencsétlen helyzettel még kezdeni kell valamit. Muszáj csinálnia valamit. Csakhogy feltûnt két másik probléma.Valóban. Mit kezdjen ezzel a két pojácával? Mért támadtak rá? Talán nem látták a ruháján virító jelvényt...*
-Ti marhák!- mennydörögte Cass a földön heverõ fiúknak. Will azelõtt elsurrant mellõle, hogy lefegyverezhette volna- Mi a fr...anciakulcsot képzeltek?! Én is mardekáros vagyok, ti éptelen elméjûek!
*Willnek az egy másik jó megmozdulása volt, hogy földre döntötte õket. Ez a gyerek lehet, hogy mégsem "annyira" nyomorék? Á...De igen... Az elõzõ költõi kérdés még gondolatnak is rossz volt...*
*A saját gondolataiba mélyedve lemaradt az iménti eseményrõl. Miszerint Will kábító átkot szórt az egyik nagyfiúra. Ezt nem hagyhatta annyiban. A fiú már a következõ igét mondta, ám a lány szaladt egy kicsit és egy csúszásal kigáncsolta Willt, félbeszakítva a mondatát.*
~Ez meg mi?! ~ futott át az agyán, Elisha igéjét hallván. Még sosem volt szerencséje ehhez a varázslathoz. Az egyik közelben álldogáló fa megmozdult. Recsegtek az ágai, amint próbálta õket mozgatni, majd a gyökereit kihasította a földbõl. Az egyiknek a vége éppen Cass alatt húzódott és mikor a gyökér kiemelkedett a földbõl, Cass is ment vele. Annyi esze azért volt, hogy leugorjon, mielõtt túl magasra törne.*
*valamit elfelejtett... De mit?... Ekkor jutott eszébe, hogy az egyik szépfiút (aki tényleg nem nézett ki "annyira" rosszul, nem fegyverezte le. Mivel más éppen nem jutott eszébe, ugrás közben fejezte be Will elkezdett átkát:*
-Pullus!

[Alexander Chadwick Leroy]

A helyzet egyre szebben alakul. Átkom célt ér, bár nem úgy ahogy szerettem volna. Valahogy minden egyre kuszább, kezd eluralkodni a káosz. Na nem mintha nekem ez a helyzet nem tetszene.. Sőt! Egészen izgalmas. Hiszen mindig is imádtam az izgalmakat, a veszélyt, mely mindig végig kísért. Nem is én lennék, ha nem rohannék bele minden egyes átokba, minden egyes véres küzdelembe. Ez legalább teljes mértékig közös bennem és a testvéremben.

Ahogy a kezem előre lendül és átkom tovaszáll egy mitugrász kislány kerül mögém. Pálcám a kezében landol, az övé pedig erősen belefúródik a vállamba. Halk, lágy hangja szinte bizsergeti a dobhártyámat. Imádom a nőket.. pláne az ilyen kis pattogó típusokat. Hihetetlen élvezet, mikor az ember betöri büszke kis lelküket. Ajkamon végigszáguld a mosoly, majd szinte már látom is magam előtt, ahogy vadul megszorítom derekát, és ahogy fogaimmal véresre marom hívogató ajkait. Ez lenne ám a szép előjáték. Hangosan felkacagok a magázós szövegen, majd ez a kacaj még hangosabb lesz, mikor megérkezik a testvérem és visszaszerzem immár a levegőből elkallódott pálcámat.
- Igen, szép napunk van..
Fordulok meg hirtelen, majd ragadom meg a törékeny csuklót. A kislányt hirtelen rántom magamhoz, ellenkezni úgysem tud, jóval erősebb vagyok nála. Ajkam az ajkán landol, már-már élvezettel harapok bele apró szájába. Fogaim vadul belemarnak húsába, majd a gyors élvezet után elengedem. Igen, elengedem. Na nem mintha annyira szeretném elengedni.. simulékony kis testére jelen helyzetben mindennél jobban vágyom… csak sajnos ez nem az a perc, nem az a pillanat. Még pont érzékelem, még pont nem vette el annyira az élvezet az eszemet, hogy észre vegyem, ahogy az a griffes ficsúr rám szórja átkait. Nem teketóriázok sokat.. simán a helyemre rántom az előbb még annyira csókolt, vérző szájú kedvencemet. Hacsak nem lök oda egy másodperc alatt valami hárítást, hát igencsak telibe kapja az a jó kis Stupor. Ismét röhögök egy nagyot, majd inkább fogom a sátorfámat, arrébb mászom, vagy inkább futok, a testvérem után.

Valahogy sejtem, hogy a nagy rohanásban más érdekes dolog is történni fog. Hirtelen tűnik fel előttem a következő leányzó. Gyorsan lefékezem, majd állok meg pontosan vele szemben. Szemeim vadul farkasszemet néznek az újonnan felbukkanó ellenséggel. Nézem szálldosó tincseit.. igazán babonázó. Persze nem vár sokat, átkot küld rám.. hiszen a mardekár az csak ellenség lehet. Igazán felszínes. Újabb vigyort küldök felé, mikor meglátom próbálkozását. A kígyó felém mozdul, majd jön a következő, az Obstructo is.
- Protego! – kiáltom, majd a hatalmas pajzs meg is jelenik előttem. Az átok nem talál telibe, viszont így is ereje hatalmasat lök rajtam. Ahhoz elegendőt mindenesetre, hogy hanyatt vágódjak. Újfent elmosolyodom, majd feltápászkodom a földről. Az előbbi problémát okozó hölgyemény most egy fát céloz meg. Várok, várok, vajon mi fog történni. A fa megmozdul, megremeg, gyökere kiemelkedik a földből.. remeg minden, mintha a világ mozdulna meg hirtelen.. Én csak állok, és nézek.. és természetesen vigyorgok. Galagonya páncélra és szoborra fejlesztette ezt ki.. kétlem, hogy egy fa majd elindul és legyilkol mindenkit. Épp a gondolatmenetem végére érek, mikor a gyökérzet a földre zuhan. Ennyi volt hát.. sokra ment vele!

Nem ácsorgok azonban tovább, felesleges dolog az egyhelyben időzés. Rohanok, hiszen Kyan itt van valahol a közelben. Még látom a rikácsoló mardekáros hölgyet, aki láthatóan az őrület határán mozog, és természetesen engem és a bátyámat szidja. Ekkor érkezem meg Kyan mellé. A griff ficsúr ekkor terít le mindkettőnket. Sajnos nem vagyok valami éber.. nagyot nyekkenek. Viszont a kedves testvérem megússza. Még jó! Kár, hogy az átok, amit felé küldenek túl gyorsan közeledik. Felkiáltok, csak hogy figyeljen, majd nekiszáguldok a vörös fénycsíknak. Az őrület egy pillanat alatt leterít. Agyamra lila köd borul, mintha nem is lennék magamnál. Nem tudom mit teszek, csak azt tudom, hogy most mennem kell.. rohannom, el innen, bele a tömegbe.. és muszáj menekülnöm, leigázva mindenkit magam körül. Futásnak eredek, mindenen átgázolok. Kezeim testem mellett ökölbe szorulva lengedeznek, vagy ha nem ott tartózkodnak, akkor a fejem környékén járnak. Még mindig rohanok, sietek, utat török magamnak, majd megérkezek a kicsi Cassandra elé. Pupilláim óriásira tágulnak, szemeim kidudorodnak, ujjaim végigszáguldanak arcomon, majd belekapaszkodok a lány hosszú hajába. „Kissé” megtépem, majd egy erőteljes lökéssel fellököm. Amint ezt megcselekedtem máris rohanok tovább, be egy fa mögé.. Ahogy a fa elé érek, agyam tisztulni kezd, pupillám nagysága normalizálódik majd teljesen magamhoz térek.

Megrázom magam, majd mintha nem is történt volna semmi, mintha nem remegne a kezem úgy török elő ismét a fák közül.
- Carbunculus! – üvöltöm Will felé, majd ismét bepróbálkozom a kicsi "vérzőszájú hölgyeménynél" is..
- Confundo!!

[Irilt Rooney]

*Az eső már régen elállt, de így sem száradt meg teljesen a ruhája. Akár a földbe döngölt, hajléktalan varázslók - úgy festett most ő is. Hiszen ha szigorúbb értelemben nézzük, ő sem különbözik tőlük. A szülei úgy hagyták itt, akár egy csomagot. Még csak el sem búcsúztak. Annyit sem mondtak: - Bébukk - és már el is szeleltek. Őt meg itthagyták. Az utolsó kedves szavakat a bátyjától kapta, még virágot is hozott neki, ami már bizonyára elhervadt odabenn. Nem, mintha ez nem lett volna elég! Gyermekkorára visszatekintve, talán még sok is.*
*A nagy izgalmak közepette, a harcba temetkezve észre sem vette, hogy hajnalodik. A horizonton a nap első sugarai ragyognak fel, talán pár perc múlva. De az is lehet, hogy…ez most nem a napfelkeltében való gyönyörködés ideje.*
*Ahogy azt a Roxfort területén eddig is tapasztalta: A baj nem jár egyedül. Így természetesen a baj címszóval kitüntetett Alexander sem egyedül érkezett. Drága testvére, mint mindig, a közelében rontotta a levegőt. Irilt támadása így már mit sem ért. Ahogy az a jó testvérekhez illik, Kyan rögtön kirángatta egyetlen testvérét a trutymóból. Megragadta Irilt csuklóját, de a pálcáját nem vette el. Talán ezzel is csak fokozni akarta az utána folytatódó harcok hevét. Érintése olyan volt, akár a jelleme maga: Undort, megvetést keltő. Iriltet a kákalagokra emlékeztette. Alexander visszakapta a pálcáját…”minő meglepetés”, majd Kyan színpadiasan távozott.
~ Nahát! ~ gondolta, majd megvető pillantást vetett a távozó Leroyra.*
*Legnagyobb meglepetésére Alex magához rántotta. Átkarolta a derekát. Ez az érintés koránt sem volt olyan kedves, barátságos, mint Willé, aki nem mellesleg csak a hátát fogta meg és gyengéden. Ahogy az ajkuk összeért érezte a fiúban a mámort, amelybe Irilt beleremegett. ~ Egy porcikám sem kívánja! ~ de hiába kapálódzott, hiába próbálta volna ellökni magától, nem voltak egy súlycsoportban.*
*Még sosem érzett ilyen kis időn belül ennyi testi-lelki fájdalmat, mint a Roxfortban. Először azt hitte, talán csak ő képzeli bele a fájdalmat a csókba, de ahogy a fiúra nézett, vért látott megcsillanni az ajkain. Szájához kapott és igen, valóban ő vérzett. De még ennél is lehetett kegyetlenebb, ekkor sem hagyta nyugodni, maga elé rántotta, a saját vérétől fuldokló lányt. Pontosan látta, ahogy a Will pálcájából érkező átok a mellkasához csapódik, majd érezte, hogy az erdő felé repíti. Egy fának vágódott a háta, majd a földre esett.*
*A földön fekve, kissé kótyagosan, de látta, ahogy Alex testvére felé fut, majd Will őket is ledönti a lábukról, ahogy azt vele is tette az imént, vagy mikor megmentette a trolltól, épp csak az eszköz más. Jobb is…az ölelkező férfiak gondolatától is a hányinger kerülgette. Habár egész éjjel nem aludt semmit, sőt, végig harcoltak, nem érezte álmosnak magát. Inkább egy másik érzés vette át a teret: Mintha minden csontja eltört volna. Csakhogy nem volt olyan erős átok, így ennek a lehetőségét kizárta a fejéből. A pálcája karnyújtásnyira hevert tőle. Úgy nyúlt utána, mintha nehezére esett volna, megragadta, majd maga felé fordította és elsuttogott egy Hippocrax-ot. Tényleg nem lehetett erős az őt érő átok, mert hatott is a varázsige, amellyel később vérző száját is meggyógyította.*
*Az erdőben meglátta az épp menekülő Batmant. Úgy vélte, legjobb, ha küld neki egy tűzgolyót. - Globus Igneo! – amely nem ért célt, de ezzel már nem volt ideje foglalkozni, csak remélte, hogy nem lesz erdőtűz, hisz az avar nedves még - alatta is - ilyen zuhé után.*
*Feltápászkodott és körülnézett. Természetesen elmenekült a gyáva…harapdáló. Úgy döntött, megpróbálja hatástalanítani a Leroy fiúkat, de ilyen messziről csak latolgatni tudta az esélyeket. ~ Veszteni valóm nincs… ~ majd felkiáltott - Flippendo! – a robbantó átok, azonban nem ért célt, egy hozzájuk közeli fába talált, amely nagyot reccsent és rázuhant a többi fára. - Locomotor mortis! – Ugyan így a lábbilincs sem jó helyre ért, túl messze voltak. - Petrificus totalus! – Sajnos esélytelen próbálkozások.*
*Pár átok őt is majdnem súrolta, de szerencsére csak majdnem. A közelből ricsaj hallatszott, egy akromantula sereg vonult át az erdőn nem messze tőlük, szőrös lábaikon. ~ Undorító! Akár a pókok, csak nagyobb kivitelben…remélem nem okoznak bajt. ~ gondolta, majd Elisha és Will mellé futott, hogy együtt folytassák a harcot, így erősebbek.*

[Kyan Tabris Leroy]

Nocsak! Ez igazán érdekes. Vérszegény ajkamra az örömtelenek kegyetlen félmosolya rándul. Az imént a fiú még a mardekáros ellen küzdött, most meg megvédi? Ez igencsak szórakoztató!
Ellépve a lánykától és Chadwicktől megyek szembe a hős lelkű fiúval, aki már majdnem olyan, mint az az ostoba Potte, mielőtt átállt... a pálcám már lendítem is, hogy egy látványos mozdulattal elhárítsak bármit, ami az utamba kerül, beleértve őt is, meg a lökését. A baj csak az, hogy a pálcamozdulat nem volt elég széles ahhoz, hogy a fivérem elől is elhárítsa az ártást.
Talpon vagyok, mikor az általam imént megtámadott kis liba nekem esik, csak azt tudnám, milyen alapon, vajon látott engem átkozódni? Nem mintha nem vállalnám a tetteimért a felelősséget. De olyan, olyan szívesen végigtolnék egy rozsdás vasdarabot a sectumsempra által okozott seb maradékán, azon a karcsú kis oldalán. Hogy sikoltozna...
- Mit képzelsz, ki vagy, te kis...? - kaffantok vissza neki. Ez a csaj hülye, ha azt képzeli, csak azért, mert egy házba tartozunk, majd jóban leszünk, vagy hogy bármivel is tartozom neki. És kikérem magamnak ezt a hangnemet, de nem most.
Chadwick rohan be a képbe, őrjöngve, ezek szerint őt eltalálta az a másik átok. Na, már megint nem voltam eléggé résen. Hiába is szegezem rá a pálcámat, hogy kijózanítsam egy bűbájjal, képtelenvagyok becélozni őt, ehelyett inkább csak utána iramodom, a hátát védve. Mert jó a káosz, amíg együtt vagyunk benne, nélküle valahogy nem annyira vicces.
Képtelen vagyok azonban utolérni. Az utamban egy gyökér emelkedik ki a földből, a talaj morajlani kezd, én pedig megtántorodom, de el nem esem. Miközben hátulról folyamatosan záporoznak rám a különféle ártások (Merlin tudja, kinek a pálcájából), igyekszem talpon maradni. Körül nézek. Ki keltette életre ezt a tetves fát?!
Igazából a boszorkányt nem veszem észre, aki ezt az egészet művelte, a háttérben masírozó acromantulákat viszont igen.
Igeeeen.
Az elhaladó óriáspókokra szegezem a pálcám, pontosabban valahová melléjük a földre.
- Expulso! Rohadt, szőrös mocsadékok! Ide!
Nem vagyok normális.
Ó, igen. Ezt eddig is tudtuk.

//Gyerekek, elég káosz volt, hogy mi történik, bocs, ha valakit nem reagáltam le eléggé XD Szóljatok és módosítok.
Ja, és elnézést a késésért, a vizsga ötös lett XD//

[William Wilson]

*Valahogy viccesnek találta, hogy egy Mardekáros (névszerint Cass) egy másik mardekárosnak mondja a magáét. Akik abba a házba tartoztak általában megvoltak egymás mellett, nem zavarták egymást. Érdekesnek találta ezt a helyzetet. Egyáltalán kik voltak azok, akikkel õrjöngött? Nem is látta mág õket errefelé. Talán még nála is idõsebbek lehettek.*
-Ááu!- csak ennyi tellett tõle, mikor Cass elvitte a lábát. Mint a sószsák, úgy zuhant rá a lányéra. Nem törõdött vele, máris pattant fel. Nem tudta hirtelen, merre szórjon átkot. A mögötte leselkedõ Cassre, avagy a két újonnan érkezett úriemberre? Végül úgy döntött, elõször a két lábon járó idegbajt intézi el. Vagyis a mardekáros kiscsajt. Ekkor megrengett a föld. A lába alatt a talaj mozgolódni kezdett és egy gyökér elekedett fel éppen a fiú mellett.*
-Piroinitio!-hadarta Will, mielõtt a gyökér úgy dönt, körbe fonja a fiút és megfojtja. Az ige bevált, a hatalmas fa maga felé rántotta megpörkölõdött végtagját. Will megpördült, ám Casst már nem találta. Szemét végigfuttatta a sötéten és végül meglátta õt egy ágon. Egy egyszerû varázsigére emelte a pálcáját:
-Riptusemra!- Will csak remélni tudta, hogy jól mondta a lefegyverzõ átkot. Tehát p-vel, nem k-, azaz c-vel... Más lett volna a végkifejlet... Viszonylag pontosan célzott, tehát mostmár foglalkozhatott a többiekkel. Ám abban a pillanatban meghallotta Cass hangját, amint az "õrjítõ átkot" dalolja. Illett a lányhoz... Ha már õ ilyen õrült, mért ne legyen más is az? Úgy tûnt, az átok sikeresen célt ért, mivel Alex fejét fogva futkozott össze-vissza... Will nem tudta magában tartani a jókedvét és jót kuncogott a látványon. Az rontotta az összképet, hogy a fiú száján vércseppeket látott.*
*Körbenézett, a többiek, akik még egy oldalon álltak vele, épségben vannak-e... Elisha, rendben, Irilt... már kevésbé... Déja vu érzése támadt a lány ajkait megpillantva.*
- Te jó ég!- hördült föl, és szemével kereseni kezdte az imént beszámíthatatlan állapotban tevékenykedõ Alexet- Ugye nem az tör...-inkább félbeszakította a mondatot, mert látta Irilten, mennyire megviselte a dolog. Odament mellé és pálcájával a lány szájára mutatott:
- Hippokrax! Így jobb? Ezért még elfenekljük!- mosolygott barátságosan, majd villámló tekintetét a sötétre szegezte. Ami már kezdett nem is olyan sötét lenni, lassan hajnalodott. A nap elsõ sugarai áttörték az erdõ szélén terjeszkedõ lombkoronákat és halvány fényt biztosítottak a harcoló diákoknak.*
*Látta a fa mögül elõbotorkáló Alexet. Látta rajta, hogy az átok hatása elmúlt. Sejtette Will, hogy nem azért jött vissza, hogy megköszönje Cassnek az iménti élményt. Mire felfogta, hogy a "ragya-átok" közeledik felé, majdnem el is ért hozzá. Még el tudott ugrani elõle. Az ige egy fában kötött ki, ami aztán el is rohadt nyomban. Pálcáját a még ismeretlen mardekárosra szegezte:
-Tarantallegra!-kiálttotta és várta a kellõ hatást. Tehát hogy az elõzõ állapotába visszatérve vad táncba kezd.*
*Sercegõ hangot hallott afelõl, ahonnan Alex jött. Will most döbbent csak rá, hogy a bajtársa (talán testvére?) ott rejtõzik még mindig. Ezernyi apró láb hangját vélte felfedezni a hirtelen beállt csendben. Kisvártatva meg is látta a zaj forrását. Elkáromkodta magát és az elsõ eszébe jutó átkot kiáltotta a felmérgesített pókraj felé:
-Globus Igneo!

[Elisha Prevett]

*Hosszasan nézte az „életrekeltett fát”, ami nem egészen Elisha elképzeléseit teljesítette. Will szerencsére még idõben elbánt vele, mielõtt baj lett volna. Még jó, hogy nem vált egészen enté…
A lánynak ötlete sem volt, hogy mitévõ legyen. Most bánta csak igazán, hogy az órák legtöbbjén csak a könyvei szélét dekorálta, ahelyett, hogy egy értelmes átkot tanult volna. Kénytelen volt az otthon szerzett tudására hagyatkozni, nah meg arra, amit néha mégiscsak elcsippentett félfüllel Sötét Varázslatok órán.*
- Levicorpus! *mivel épp Cass irányába nézett, rá célzott. Csak mert a figyelem most inkább a két mardekáros fiú felé irányult, ő sem marad ki a mókából. Aztán az imént említett új jövevények felé fordult.
- Relaxo! *pálcája –ami mellesleg még mindig nem a sajátja volt- végébõl máris szikraesõ zúdult. Előtte végigfutatta a szemét a két fiún. Az egyikkel Irilt foglalkozott, nade mit csinálnak? Megdöbbent a látványon, ami meglehetõsen fel is idegesítette. ~Ez a hülye majom!~ Mikor Irilt már tisztes távolságban volt tõle, az említett fiúra szórta az ártást. ~Azt hiszi, hogy mert ő Mr. Tökély, csak úgy kedvére szórakozhat…~ *
- Stupor! *küldte rá a biztonság kedvéért, az egyik majdcsak eltalálja…*
*Szeme a termetes pókokra esett, akik nagy sebességgel robogtak a párbajozók felé. ~Utálom… a… pókokat…! A nagyobb példányokat meg aztán különösen!~*
- Redu… Reducio! *nagyszámban ellõtte ezt a bûbájt, minél több ocsmányságot akart eltalálni. De annyi volt belõlük, hogy mindegyik ártalmatlanítása lehetetlen volt.
Elisha felnézett a többiekre. Láthatóan õk is felfigyeltek a zavaró tényezõkre. Az egyik mardekáros fiú robbantással próbálkozott. Hatásos… Will… Õ tûzgolyóval. Ha mindnyájan kezelésbe vennék a „kis” jószágokat, hamar eltûnnének…*
- Arania Exumal! *ez volt azon varázsigék egyike, amelyeket egy óvatlan pillanatban hallott az órán, mikor épp nem alkotott akkora koncentrálással. ~ Bye bye beautiful, szőrös kis micsodák!~
De itt nem volt vége az egésznek. Ezen a ponton Elisha elgondolkozott, vajon mikor lesz vége ennek a végeláthatatlan párbajnak? Amíg valamelyik fél fel nem adja? Ez a pillanat sosem fog eljönni. Még Cass sem szállna ki, még ha egyedül is van…
És most, ebben a pillanatban úgy érezte, hogy meg kell pihennie… Az akromantulákra irányuló figyelem egy kis szünetet adott Elishának. Egy terebélyes, vastag törzsű fa mögé botorkált, eltűnve az ellenfél látótávolságából. Ott leült, hogy kifújja magát, és megpihenjen az alig pár perces „szünetben”. Ott ülve abban a pillanatnyi békességben ébredt rá, hogy mennyire éhes. Legutoljára épp az ebédnél evett pár minimális falatot, mert azt tervezte, hogy majd inkább beoson a konyhába, és a házimanóktól csent finomságokkal lakik jól. Ez azonban valahogy kiment a fejéből, még mielőtt a büntetőmunkára ment volna. Ami azt illeti, a szomjúságot is egyre erősebben érezte. Rengeteg pocsolya volt körülötte, de arra semiképp sem vetemedett volna, hogy kiigya valamelyiket. Energiával sem állt túl jól… Jó esetben bírja még fél napig, de a fáradtság és a kimerültség olyannyira erőt vett rajta, hogy jó, ha nem esik össze a „csatatéren”.
Zavartan, magabiztossággal immár kicsit sem jól állva ment vissza a többiekhez. ~Koncentrálj!~ Nehezen, de legyűrte negatív gondolatait, és figyelt, vajon ki küld feléjük valamilyen átkot. Már a nyelve hegyén volt a pajzsbûbájt elõidézõ varázsige.*

[Cassandra Muldoon]

-Pontosan annyit képzelek, amennyit meg is érdemlek, drágám!*visította pimaszul a világosbarna szépfiúnak. Fejedelmi méltósággal emelte fel a fejét, majd egy megvetõ vállrándítással annyiban hagyta a dolgot.*
*Az iménti srác édestestvére rohant oda Cass mellé. A lány felsikkantott mikor a mardekáros tisztátalan csülkei az õ hajába csimpaszkodtak bele. Feje hátracsuklott, kezeivel próbálta eltaszítani magától a nemkívánatos személyt. Fellélegezhetett, mikor a fiú ellökte õt. Ugyan a sárban kötött ki, de még mindig jobb volt, mint tûrni hogy tincseket távolítanak el a fejérõl. Pálcája a cipõjére esett, rögtön megmarkolta és becélozta az idegesítõ emberkét. Eltalálni sajnos már nem tudta, mert eltûnt egy fa mögött. Cass zsörtölõdött magában egy kicsit, aztán megunta a dagonyázást és felkelt a földrõl. Jól is tette, mert ahol az imént ült, egy akromantula tipegett a tõlük megszokott sebességgel.*
-Nah, még ezek is!-mordult fel Cass, majd hátrálni kezdett. Hirtelen nem jutott eszébe a varázsige amit e szörnyek ellen kell használni. Aztán eszébe jutott egy másik. Fellobbant benne a sötét oldal derûje. Összeszedte az erejét (merthogy ezt az átkot nem lehet felkészületlenül használni), minden porcikája már szinte perzselõdött az izgalomtól. A pók közelített felé... Ha másért nem is, hát ezért már sietnie kellett. Lázban égve (abban a lázban, amit már régen nem érzett és már nagyon hiányolta) szegezte az ízeltlábúra a pálcáját:- AVADA KEDAVRA!-sikoltotta túlvilági hangon.*
*Az átok használatába minden feszültségét (ami eddig se volt valymi sok) beleadta, no és persze sok mást is. Érdekes módon az átok nem szívta ki belõle az életerõt, sõt... Pár pillanat múlva teljes testi-lelki nyugalomban engedte le varázseszközét. Megtekintette a végeredményt: a pókfajzat vagy félmérföldnyire hullott egy fa gyökerei közé, elszenesedett testtel, lábait ernyedten összerántva (ahogy a pókoknál szokás). Szája sötét félmosolyra húzódott. Az iménti pillanatban egyfajta õrület csillanhatott fel a szemében, amit remélhetõleg senki nem fog megtapasztalni szemtõl szemben. Csupán az õ érdekében...*
*Cass el sem tudta képzelni, mi lett volna, ha a keze egy kicsit kileng, mikor az átkot szavalja. Akkor a pók helyén most egy iskolatársa heverne félig elhamvadva, nem mellesleg holtan... Mivel a sötétség pár percre elborította az agyát, elképzelte az összes itt megjelent párbajtársát a pók helyében. Nem látott maga elõtt minden egyes részletet tökéletes pontossággal, de a látvány így is magáért beszélt.*
*Egy pók rohant el mellette megperzselõdve. Ekkor kapott észbe, hogy tenni is kéne valamit, különben hálóba burkolva ébred fel legközelebb--ha ugyan felébred. A gyilkos átokkal járó elragadtatásában legközelebb már ténylegesen az õrület határát súrolná, ezt sûrgõsen el kellett vetnie. Na de akkor miféle átkot használjon?*
*Bill üvöltött mögötte. Cass (ötlet hiányában) azt a varázsigét használta, amit a griffendéles "úriember":*
-Globus Igneo!
*Ez a varázsige visszarántotta a valóságba, ám az iménti cselekedetének nyomai megmaradtak a lelkében. A magabiztos nagylány (félig-meddig) álcája megingott. Eltart egy darabig, amíg ismét a régi Cassandra Muldoon állhat a Griffendéles, Hugrabugos, Hollóhátas, vagy éppen a Mardekáros söpredékek elé hogy boldogítsa õket. Még õ maga sem tudta, hogy ez 2 nap vagy 2 hétig terjedõ idõszaknak ígérkezik-e.*
*Látta Elishát elõoldalogni eddigi búvóhelyérõl. Cass ismét tudta, hol van, mit kell tennie: védenie magát és rákényszeríteni a többiekre, hogy ugyanezt tegyék... Érdekes módon az iménti tanácstalansága porrá vált és elszállt oda, ahonnan egy darabig nem is tér vissza...*
-Szórakozzunk egy kicsit, édes Elishám! DENSAUGEO!

[Irilt Rooney]

*Amíg törött (repedt) bordákkal feküdt a földön, a csodálatosan szőrös teremtmények egyre gyülekeztek a harc színterén. Jobb is, hogy Will nem firtatta az imént történteket. Még mindig szörnyen érezte magát miatta, de főként azért, hogy nem volt képes megvédeni magát. Az eset kapcsán még a miatt is rosszul érezte magát, hogy Will már többször kénytelen volt megmenteni őt. A fiú bíztató szavain elmosolyodott immár ép ajkakkal. – Kösz a pátyolgatást. Remélem ebben a suiban nem mindig ilyen pezsgő élet folyik. - sóhajtott.
*Alexander átka sajnos telibe találta. Még sosem érte ilyen bűbáj. Fogalma sem volt, hogy hová is indult, mit keres itt. Mint ha kiradírozták volna a gondolatait. Mi ez a katasztrófa? Elszörnyedve bámult körbe-körbe. Akár egy képzelgő beteg a tébolydában. Egy akromantula észrevette, mennyire magába zuhant. Szőrös, ízelt lábain vészes iramban közeledett felé. Ettől rögtön magához tért, mint ha meg se átkozták volna. Egy határozott mozdulattal megemelt a pálcáját és az első varázsigét használta, ami eszébe jutott: - Obstructo! – Ezt ég régebben tanulta, nagyobb testű élőlényeket fagyaszt meg. Szerencsére erre az izére is hatással volt. Megörülve a sikerének még egy pókot elintézett, amely épp a suli felé tartott.*
*Irilt határozottan meg volt róla győződve, hogy nem reménytelen a helyzetük. Úgy vélte, most ésszerűbb, ha nem a mardekárosokat, inkább a hozzájuk hasonlóan alattomos akromantulákat próbálja hatástalanítani, ami cseppet sem bizonyult egyszerű feladatnak. ~Próba szerencse~ gondolta és a felé rohanó óriásszörnyre szegezte pálcáját.
– Riptusemra! – kiáltotta, hasonlóan Willhez. Bár meg tudta érteni az állatokat, nem akartak ők támadni, csupán megijesztette őket az a buggyant Kayn. Egy olyan bűbáj kéne, ami visszatereli őket az erdőbe. Mindet mégsem mészárolhatják le. Túl sokan vannak.*
*Különös látnivalónak, nem épp mindennapi élménynek tartotta azt a percet, mikor Cass módszeresen kivégezte a megzavarodott állatot. Az egykor még főben járó átoknak számító Avada Kedavra látszólag teljesen felvillanyozta a lányt.*
*Gondolta, miközben a többiek harcolnak, gyors leltárt készít magában. Lássuk csak…mivel Elisha szaladt el mellette, először ő szúrt szemet. Kihasználva a káoszt, egy pár percnyi szabadságot vett ki. Will szerencsére meglehetősen fitten. Cass sajnos még jelen. Leroy-ok még egyben, de ha rajta múlik, nem sokáig.*
*Remélte, hogy Alexnek nem tűnt fel, hogy ő idő közben lőtávolságon belülre próbált kerülni. Ekkor látta csak, hogy Cass már nem csak a pókokra céloz, Elishát támadta. – Protego! – Ugrott az ártás elé. Valamit tennie kellett. Megpróbálta úgy visszaadni a kedvességet, hogy komolyabb baja ne essen a célszemélynek, szóval később is meg tudja magát védeni a szörnyecskék ellen. – Tarantallegra! – kiáltotta azt remélve, hogy ettől majd rángatózásba, őrült táncba kezd a lány.*
*Ahogy közeledett, Will mellett haladt el, aki épp hatástalanított egy állatkát, azonban azt nem láthatta, hogy mögötte egy másik settenkedik. – Will! – kiáltotta, de a megszólított személy látszólag nem hallotta. Nem várhatta meg, amíg a srác végre felébred félkómás állapotából, így rögtön a fiú mellett termett és megpróbálta viszonozni az életmentési akcióit. A lény a hátsó 4 lábára emelkedett és már épp támadott volna, mikor felkiáltott: - Aqua Eructo! – mely hatására a pók egy hatalmas tócsa vízzé változott. – Szívesen! – szólt, meg sem várva a köszönetet, majd odébb szaladt.*
*Miután ellőtt pár bűbájt, újabb mozgást látott egy közeli fánál. A vámpír úgy döntött visszatér. Talán csak a pálcájáért jött vissza, ami talán Cass kezében lehet még. A vérszívó ocsmányságról rögvest Alexander jutott eszébe. Becélozva hát azt a bájgúnárt, jobbnak látta, ha kimossa kicsit a száját, ne hogy máskor is kedve támadjon pusziszkodni: - Suvickus! – meglátjuk ettől is vigyorog-e, ha telibe kapja…*

[William Wilson]

*Nem volt se kedve, se ideje másik varázsigén töprengeni, ezért többször is eldarálta tûzgolyót keltõ igét. Nem tudta, mégis mire számítanak. Hogy az aranyos kis pókok rájönnek hogy itt csak a pusztulás vár rájuk és visszabotorkálnak a Rengeteg belsejébe? Aragog zabálnivaló kis fattyainak azonban nem úgy tûnt, hogy nagyon honvágyuk lenne. Ha egy-egy mégis eltûnt néhány percre, jópár társával tért vissza. Már félõ volt, Will erdõtüzet okoz a sok labdával. Ki kellett már találnia mást. De hirtelen nem jutott eszébe másik bûbáj. Lázasan keresgélni kezdett az emlékei közt, hogy Herri és a barátai annak idején hogyan húzták ki magukat a slamasztikából. Mielõtt persze áttért volna a halálfalók oldalára, cserben hagyva eddigi segítõit, barátait. Elsõ évük a Roxfortban...*
-Globus Igneo!- a varázsigelövöldözést mégsem hagyhatta abba...*
*Willnek hirtelen nem jutott eszébe, hogy õket egyszerre támadták volna ilyen varázslények ilyen sokasággal elsõévesen. Következõ év...*
-Ez az!-kurjantott fel a fiú- Immobilus!
*A bûbáj hatására 3 méteres körzetben minden akromamtula kõvé dermedt. Will szélesen elvigyorodott, de nem húzta az idõt, rögtön szórta rájuk a következõ bûbájt:- Acalume Inflamare!
*Az egyik "icipici" pókot érte el az ige lángja, ám az átterjedt a környezetében lévõkre, azok meg továbbadták a mellettük állókra. Gyorsan terjedt a tûz közöttük. Legalábbis akik szoborrá fagytak mind lángolni kezdtek. Will szerencséjére még nem kerítették körbe õt a fenevadak, így könnyedén kiszlalomozott közülük.*
*Körbenézett, ki hogyan áll. A felzendülõ hangból ítélve Elisha épp elintézett pár csúfságot. Irilt dettó. Utóbbi éppen a háta mögül szökkent ki, hogy visszatérjen a sokaság elé. Will elrikkantott egy "kösz"-t és folytatta a bámészkodást. A mardekáros testvérpáros azonban eltûnt a szeme elõl. Talán hogy a helyzetet "javítván" még több, még különbözõbb állatfajt cserkésszen ide. Úgy döntött, elég lesz akkor foglalkozni velük, ha visszatérnek ide. Nem akarta a három lányra hagyni a munka legjavát. Apropó! Három lány! Hol a harmadik? A másik irányba fordult, azonban még mielõtt észrevette volna Cassandrát, meghallotta a gyilkos átok ismerõs szavait. Ennek hallatán meg is tántorodott kissé. A szívverése is kihagyott pár másodpercre, ám halálos aggodalma alaptalannak bizonyult mikor látta a halott pókot világgá repülni. Hálát adott Merlinnek, hogy nem a társait érte az átok.*
~Ezzel mégis mit akart elérni?~morfondírozott magában Will és õszintén, most elõször megijedt a lánytól. Az elsõ két gondolata az volt, hogy vagy itthagy csapot-papot és visszarohan az iskolába, magárazárja a hálóterme ajtaját és a legközelebbi tanítási napon még véletlenül se botlik bele Miss Muldoonba, vagy elhajítja Cassandrát az erdõ belsejébe. Elõzõ felvetése megvetni való gondolat volt, utóbbi pedig nem volt tanácsos, mert lehet, hogy a következõt õ kapná. Ígyhát csak hátrált jópár lépést és próbált kikerülni Cass lõtávolságából. Szemét le sem vette a lányról, aki most egy kicsit félrefordult. Félelmetes árnyékot vetettek rá a dermedt pókok táplálta tûz vörhyenes fénye. Ámulatából a vámpír hörgése ébresztette ki, aki néhán méterre állt tõle. Will hirtelen nem tudta eldönteni, melyikõjüket fegyverezze le. A vámpír mellett voksolt inkább, lévén pálcamentes ellenfél.*
-Levicorpus!-kiáltotta Will pálcáját a lényre szegezve. Irilt egy szájmosó akvióval megelõzte õt, így a vámpír mostmár habzó szájjal lógott fejjel lefelé. A szerzetet Will elintézettnek nyilvánította magában és viszatért a házikedvencekhez. Ugyanazt a f*gyasztós-lángolós atrakciót vetette be még néhány alkalommal.*

[Elisha Prevett]

A pókok száma ugyan fogyatkozott, de esély sem volt rá, hogy mindnyájat sikerül ártalmatlanná tenni. Végtelen számban tõrt elõ újabb és újabb példányuk az erdõ mélyébõl, s rohamos áradatuktól úgy tûnt, mintha hullámozna a talaj alattuk.
Elisha annyi féle átkot küldött rájuk, ahány csak eszébe jutott, nem foglalkozott azzal, hogy az épp kimondott varázsige használható-e a nyolclábúak ellen.
Mikor meghallotta, ahogy Cassandra kimondja a gyilkos átkot, megállt benne az ütõér. ~Hogy tudja...? És úgy... úgy, mintha megannyiszor használta volna.~ A döbbenet hamar elmúlt, helyette egészen más érzés kerítette hatalmába. Rendkívüli kiváncsiság lett úrrá rajta. A vágy, hogy õ is kipróbáljon egy hajdani fõbenjáró átkot, egyre csak vonzotta. Mindig is érdekelte a fekete mágia, de eddig inkább csak könyvekben olvasott róla. Most azonban ellenfele is akadt, akin kipróbálhatna egy kis Imperius átkot.
Elisha egy pókot fixírozott, de a gondolatai most is ugyanott jártak. A kis acromantulák csak futkostak a földön, mint holmi menekülõ férgek, igazán megfelelnének kísérleti alanynak.
Elisha elképzelte, ahogyan az egyiket Imperioval az egyik Leroy fiúra uszítja.
Kizökkentette a gondolataiból a látvány, miszerint az említett fiúk eltûntek. Legalábbis Elisha sehol sem látta õket, habár már szinte teljesen kivilágosodott, így egész messzire el lehetett látni.
Cass gunyoros hangja méginkább visszatérítette a valóságba, és a következõ pillanatban azt vette észre, hogy egy rontás repül felé a mardekéros lány jóvoltából. Ezt szerencsére Irilt egy jól irányzott bûbájjal elhárította.
- Kössz! - vigyorgott a lányra, majd becélozva Cassandrát elküldte neki a visszajárót.
- Ebublio!
- Mi van Cassandra drága? - gúnyos hangsúllyal próbálta utánozni a mardekáros lány hangnemét. - Mikor adod fel?
Némiképp hugrabugos igazságérzete támadt, s úgy gondolta, nem foglalkozik többet a lánnyal, hisz a Leroyok eltûnésével ismét egyedül maradt (nem mintha eddig a fiúk mellette álltak volna), így hárman egy ellen nem volt fair.
"Griffendéles vagy, egy csipetnyi Hugrabuggal és Mardekárral fûszerezve. De hol van a Hollóhát?" jutottak eszébe unokatesója szavai, melyeket elõszeretettel hangosztatott, mikor Elisha a megannyi tanulnivalóról beszélt neki, amelyeknek felét sem tudta megjegyezni. ~Hát igen.~ errõl Elishában újra felötlöttek az egykori fõbenjáró átkok körüli gondolatok. ~Nem, soha nem fogom használni. Nem süllyedek odajáig.~
Gondolatainak nyomatékot adva egy egyszerû Stuporral elkábított egy jószágot. Elmerengve nézte, ahogyan a pórul járt pókica lassan észhez tér, s boltadozva folytatja útját a többi után. Elisha hosszú ideig követte a tekintetével.
Ekkor ötlött fel benne a gondolat: Hová is vonulnak?
Az egyik acromantulát csillogó bûbájjal látta el, minek következtében az messzirõl is jól láthatóvá vállt.
A lány remélte, hogy valamelyik épp bõszen pókártalmatlanító társa nem találja el a megjelölt példányt. Az pont akkor kapott telibe egy tûzgolyót. Elisha megismételte a bûbájt, és ahogy sorban írtódtak ki a csillogó acromantulák, sem adta fel.
Végül az egyik sikeresen elmenkült Will és Irilt társaságából.
Elisha egy ideig eltûnve mindenki elõl követte a villodzó pókot. Nem kóborolt messzebbre pár méternél, ugyanis hamar megállapításra jutott.
- Az acromantulák kimennek az erdõbõl. - kiáltotta a többieknek.
~De mit keresnének kint ezek a szõrös izék, ráadásul világosban?~ Elisha eltûnõdött, ma már sokadjára. ~Kizárt, hogy baziliszkusz lenne az erdõben... Hacsaknem valamelyik Leroy át nem változott hirtelen.~ Eleresztett egy gúnyos vigyort. ~Lehet, hogy ezért lenne a karantén? Az idióta jóslástan tanár megjósolta volna az acromantulák mai lázadását, így mindenkit bezártak, hogy biztonságban legyenek? Nem, ez nem lesz jó... De akkor mi van?~
Szinte lef*gyott a döbbenettõl.
~Ezeknek a kis acromantuláknak többnyire szülõanyjuk is van. Ami most felénk tarthat.~
Visszament a többiek mellé, és növekvõ rémülettel nézett szembe ezekkel a kifejlett példányokhoz késet apró teremtményekkel.

[Cassandra Muldoon]

*Cass még mindig nem volt teljesen magánál, de ezt az Elishára küldött fognövesztõ rontással próbálta kiegyensúlyozni. Persze az a mindenlébenkanál Rooney nagysasszony eléje röppent és kivédte... Ilyenkor lenne kedve még egyszer használni azt a bizonyos átkot... Természetesen Irilt azt is kivédené... Cass nem tudta, hogyan, de megtenné, az biztos... Vagy a nemes lelkû William úgyis megvédené... micsoda társaság!*
*Alig volt ideje idáig fûzni gondolatait, mivel máriss röppent felé a táncot keltõ ige. Úgy tett, mintha eltalálta volna, pedig egy akrobatát meghazudtoló mozdulattal elszökkent elõle. Csak akkor milyen táncba kezdjen, hogy azt gondolja, eltalálta? Keringõzni nem fog, az lassú. A bécsit amúgy is utálta. A samba nem elég gyors, tehát maradt a kedvencénél, a jive-nál. Eltáncolta az alaplépést, kicsivel jobban kilengve és nagyobbakat döngetve a földön, mint tanácsos lenne. Ekkor meghallotta Elisha hangját is. Micsoda eszement ártást küldött rá? Cass elvigyorodott és rögtön félbehagyta a táncolást. (pedig a Spanish Arms-ot még el akarta táncolni...) ~ideje egy kis akciót vinni a dologba~ gondolta, majd felvette a foltos cica (vagy inkább ocelot?) alakját. Az ártás a füle mellett suhant el és egy akromantulát talált el. A pók potroha felfúvódott, a lábai lehullottak a földre, amiket a fej és a tor követett. A hatalmas potroh mint egy nagy, ocsmány lufi szállt tova a hajnalpírbe festett éjvégbe.*
*Ideje valamit kezdeni azzal, hogy átváltozott. Na, akkor mit kezd a drága Elisha ha nem átokkal, hanem így támadja meg? Igen ám, hallotta Elisha gyenge beszólását, de csak egy vicsorgással felelt rá. Egy fa mögé futott, majd átugrott egy másik mögé. Így ment ez addig, amíg Elisha közelébe nem ért. Kezdett melege lenni a foltos bundájában, de ezzel most nem akart foglalkozni. Most változott át. Fordítsa is vissza rögtön a folyamatot? Szerette felvenni másik alakját, de így még sosem harcolt. Itt az ideje ezt is elkezdeni. Csak ha a nagybátyja kínzásának egy részét "harcnak" lehet nevezni. Elvigyorodott a csodálatos emléken, ami ugyan elég régen történt, de elevenen él benne. Hallja a férfi efojtott üvöltéseit, érzi, amint a száján csorog le a vörös nedû. Ó, azok a bizonyos régi, szép idõk!...*
*Egy pók lopakodott mellé. Cass leharapta a fél fejét, amit rögtön undorodva ki is köpött. Szerencsére a pók nem nyivákolt és semmi zajt nem okozott az elõbb. Cass az iménti kiköpött darabkát ismét a szájába vette és mivel Elishától már csak pár lépére tartózkodott, belehajította a hajába. Aztán elhagyta eddigi rejtekhelyét és támadásba lendült. A griffendéles combját vette a fogai célpontjába.*

[Irilt Rooney]

*Kezdte únni az állatkák folyamatos áramlását, így azon gondolkozott, mit tegyen. Will Immobilusa pár szépséget lefoglalt egy időre és azokat már könnyű volt becélozni és kicsinálni, de az összeset mégsem nyírhatták ki, ahogy az már egyszer eszébe jutott.*
*Arról nem is beszélve, hogy a célpontja eltűnt a játszma helyszínéről. Ez jellemző. Balhét csinálnak, aztán elhúzzák a belüket. Csodás gondolatmenete közben nem egy pókica esett áldozatul szörnyű haragjának, amelyet leginkább a két gyávának köszönhetett.*
*Nem jutott eszébe semmi, így inkább a „közönség segítségét” választotta. Próbálta lassan, de biztosan megközelíteni Willt, együtt kitalálhatnának valamit. Ekkor egy nagyobb példány futott elé a csodálatos lényecskék közül. Az állat agresszívan támadt és már dobta is a hálóját. Irilt egy gyors döntést hozott és az első átkot szórta, ami eszébe jutott. - Aqua Eructo! – Tekintve, hogy nemrég használta ezt a varázsigét William megmentésére, ez volt az a bizonyos.*
*Ezzel még korán sem volt elintézve a dolog, a semmirekellő csak dobálta a hálóit. ~ Hogy nem fogy ki belőle?! ~ Meglehetősen undorodott az efféle lényektől, mégis bámulatos, hogy védik egymást. Ugyanis nem elég, hogy ezzel a fürge példánnyal kell küzdenie, a távolból még jöttek páran.*
*- Na ebből elég volt, te nyominger melák! – kiáltott rá a hálót dobáló szörnyre, aki nem kissé megszeppent tőle. – Stupor! Erről ennyit!*
*Bár úgy látta, az átka nem találta el Casst, ő mégis táncba kezdett. Nem is baj, ezzel ellesz egy darabig. Továbbra is mindent megtett, hogy Will megközelíthetővé váljon.-~ Hű! Ez nem is olyan könnyű feladat! ~ gondolta, miközben nem egy akromantulát átkozott meg.*
*Nagy igyekezetében Elisha szavait hallva komolyan elcsodálkozott. ~ Mi a jóságos Merlin bütykét keresnek ezek az erdő szélén? És miért épp most? ~ Ideje ugyan nem maradt, hogy hosszabban elgondolkozzon a dolgon, az átkok csak röpködtek, a szőrös bigyók gyülekeztek. Már így is elég nagy kárt okoztak a „kis család” tagjainak létszámát tekintve, de ezek csak jöttek és jöttek. Iszonyatos…*
*Egy rögtönzött pillantást vetett Elishára, akit épp egy pöttyös állat harapdált. ~ Ez rendben. ~ néhány lépést tett előre és megátkozott egy pókot, mire végre kapcsolt. ~ MICSODA?! CASS! ~ nem mert támadni, hátha Elishát találja el. Nyílván a lány felvette animágus alakját. Ő is átváltozhatna, de animágusként mást nem nagyon tud tenni, mint sprintelni. ~ Hé!*
*- Tudom már! – kiáltotta – Will! Will! El kell tűnnünk innen! – remélte, hogy a fiú hallotta a felszólítást, nem szívesen hagyta volna ott a hatalmas lények között. Persze Cass társasága sem utolsó dolog a „Rettentő dolgok” listán.*
*Egy szempillantás alatt felvette a mara alakját és 45 km/h-s sebességgel rohant a griffendéles lábaihoz, több szörnyet is kikerülve. Természetesen nem egyszer változtatta meg a helyét az említett úriember, tekintve, hogy nem növénynek született. Mikor végre odaért, újra felvette emberi alakját, majd csaknem fellökve megszólította.*
*- Will! Hoppá…Ne haragudj! El kell mennünk innen! – kiabálta, mivel a nagy zörejek közepette az ő hangja elhalónak bizonyult. Felvette ismét a mara alakját és bárkit meghazudtoló tempóban ismét fejvesztve rohant, ezúttal Cass és Elisha irányába. Azt ugyan még nem tudta, mit fog kezdeni a bundába öltözött lánnyal, annyi biztos volt, hogy az akromantulákat egy kis időre letázták.*
*Ahogy a lányok felé futott, egy pókszerzet majdnem agyontaposta. Ijedtében minden maradék erejét beleadva rohant tovább, bár Elisha nem tűnik olyan embernek, aki rá lenne szorulva egy ilyen nagyobb termetű rágcsáló segítségére.*
*Lélekszakadva rohant tovább. Bár általában hosszútávon is bírja a tempót, most még ezen a nem túl hosszú távon is kifulladt. Egy akromantulának feltűnt, hogy a rohangáló teremtmény lelassított, mjad egy szusszanatra megállt. Az állat odasettenkedett és óriás ízelt lábával megtaposta a mit sem sejtő Iriltet. Hogy teljes legyen az öröme, bónuszként még egy fához is hozzávágta. A marává változott lány nagyot nyikkant és végül valószínűleg törött csontokkal hevert a földön ismét. A kis teremtmény összezsugorodva nyöszörgött, fájdalmától nem volt képes visszaváltozni. Egyenlőre nem vette őt észre senki, hisz nem túl nagy állat. Ijedten feküdt a földön remélve, hogy nem Cass veszi észre először.*

[William Wilson]

*Kicsit már belefáradt abba, hogy egész éjjel úgy viselkedik, mint egy sorozatgyilkos... Nem is, inkább terrorista. Találóbb kifejezés, mivel annyi pókot ölt meg az éjszaka folyamán, ami felért volna egy terrortámadással egy felhõkarcoló vagy egy zsúfolt vonat ellen. Már ha emberszámban gondolkozik az ember. De ezek "csak" pókok. Hatalmasak, rusnyák, sok van belõlük, de "csak" pókok.*
~Hát az meg micsoda?~mire Will gondolatban eljutott a kérdõjelig, az állat már sehol nem volt. Wil legalábbis nem tudta követni a szemével. Már épp el akarta könyvelni magában, hogy csupán képzelõdött, mikor valaki a lábszárában landolt. Elõször megrémült, hogy egy pók kívánja õt megenni reggelire, aztán látta, hogy a lényeknél sokkal kisebb, bundás állatka rázza meg a buksiját. Aztán Iriltté változott... Will elõzsör mukkanni sem tudott, de nem is kellett, mert a lány mondta a magáét.*
-Jéé! Te animágus vaaagy?- hebegte lükén, aztán kényszerítette az agyát, hogy fogja föl, mit mondott Irilt- Rendben. Hová...
*Nem tudta befejezni a kérdését, a lány visszaváltozott a szõrpamaccsá és eliramodott. Will nem tudta követni még a szemével sem, egy téli álomból felébredt medvének érezte magát a sebessége miatt. Legalábbis Irilt tempójához képest. Hiába... Sosoem bírta rendesen kitanulni az animágiát. Jópárszor megpróbálkozott vele, ám azok eredményei általában 2 hétig tartó szõrgolyóköpködés lett. Habár legutóbb sikerült felülmúlnia önmagát, mivel 3 napig horgas csõrrel az arcán kellett a gyengélkedõi ágyat nyomnia.*
*Beleborzongott az emlékbe, s ez visszazökkentette õt a jelenbe. Kikerült egy szörnyeteget és... hová lett Irilt? Az imént még biztosan ott állt! (vagyis arrafelé sprintelt) Körbenézett, közben elpusztatva két-három pókfattyat. megpillantotta Elishát nem is olyan távol magától. Elindult felé. Valami rossz érzése támadt. Ez be is igazolódott, mikor egy foltos állat sompolygott elõ a fa mögül. Will kerekei forogni kezdtek, odafönn és kiókumlálta, hogy az állat nemigen illik bele a skóciai környezetbe. Az ilyen fajta cicamica sokal inkább esõerdõbe való. Node akkor hogy kerül ide? Kérdésére választ akpott, mikor az állat Elishára támadt (aminek neve Willnek akkor sem jutott volna eszébe, ha fegyvert szegeznek a fejéhez). Mivel "a barátunk ellensége a mi ellenségünk is", a fiú eliramodott a lány felé.menet közben jött rá, hogy az élõlény nem is egy újabb ellenség, hanem inkább egy "régi", nvezetesen Cass, a Mardekár sava-borsa. Will csodálkozott, hogy még mindig van mersze a 3 diák ellen felvenni a harcot.*
~Hová a csudába tûnt Irilt?
*Ellõtt egy incarcerandust Cass cica felé, aztán elindult megkeresni Iriltet. Remélte, elõbbi cselekedétõl nem Elishából lesz kötözött sonka.-
-Halihó, Irilt?- kiáltotta, ám nem érkezett válasz. Willnek természetesen repkedni kezdtek a gondolatai, a legorsszabb lehetõségeket latba véve. Depulsoval utat nyitott maga elõtt, olyan volt, mintha a pókok önszántukból nyitottak volna maguk között egy kis folyosót. Willel már nem is törõdtek, egyre nagyobb iramban menekültek az erdõ széle felé.*
*A fiú felidézte, hogy nézett ki Irilt animágus alakja. Idézett egy patrónust, hátha a nagyobb fényben megleli a lányt. Remélhetõleg épségben és egyben. Habár elég világos volt, a nagyobb gyökerek tövét még mindig sötétség bugyolálta be. A ragyogó róka jelzett, hogy talált valamit. Will odakecmergett a nyúlszerû állatka mellé, ami egy fa tövében hevert (feltételezte, hogy Irilt volt az) és talpra állította. A lány egyik csontja Will ujjába fúródott. A fiú felszisszent az érzéstõl.*
-Hippocrax! Nem sokkal jobb, mi?- kérdezte halkan- Felvinnélek a Gyengélkedõre, de egyrészt nem akarom itthagyni Elishát ezzel a félõrült csajjal... Errõl jut eszembe: levicorpus!-ellõtt egy újabb igét a lányok felé- Nah, lássuk, mihez tudok még kezdeni veled...
*Will próbált gyengéd lenni, mikor visszaugrasztotta a lány csontjait a helyére és megpróbálta összeforrasztani azokat. Végül szellemileg már az agyhalál küszöbén állt a sok varázslástól és amúgy sem aludt 2 napja. Ez most ütközött ki rajta. Levette köpenyét, a kis állatkára terítette és így szólt:
-Megyek, megnézem, mégis hova megy ez a hadsereg... Ne mozdulj innen!
*Miután elindult, rájött, hogy ezt mondania sem kellett volna. Nem valószínû, hogy ennyi törött avagy frissen forrasztott csonttal a belsõjében bárhova is kepesztetni akarna.*
*Követte a pókokat, ki az erdõbõl. Az ég a vörös, kék és lila árnyalataiban pompázott. Más körülmények között jóideig bámulta volna, most azonban inkább arra koncentrált, amiért elindult. Menetelt mellettük egészen a tóig. A döbbenettõl lefékezett, mikor meglátta a víz felszínét. Jobban mondva a sok hullát a felszínen. A pókok megunták régi életüket és egymás után masíroztak a vízbe, hogy ott aztán kapálózzanak még egyet-kettõt és megteljen mindenük a hideg H2O-val.*
*Will csupán állt és nézte a nem midnennapi látványt. Itta magába a képet, ami elérajzolódott, mint a szõrös szörnyetegek a tó vizét. Mozdulni sem tudott a döbbenettõl. Az egészet mintha egy furcsa szõnyeg borította volna, s ez egyre nõtt, ahogy újabb lények csatlakoztak a tömegsírba. Szerencsére nem fújt a szél, de Will orrát még ilyen távolságból is megcsapta az irdatlan bûz. vajon mi cél vezérelte õket, hogy ezt tegyék?~ villant Will agyába a nem túl bizalomgerjesztõ válasszal járó gondolat.*

[Cassandra Muldoon]

*Cass agyát elborította az állati vadság és éhesen tapasztotta száját és vájt bele Elisha lábába. A lány vére megrészegítette, s akár egy vámpír, még többre szomjazott. Csupán a ruhája állt Cass és az uzsonnája közé. Dühösen széttépte a köpenyt és a nadrágot és mohón vetette ismét rá magát. A lány persze hadonászott, kapkodott, de nem tudta lerázni magáról a foltos kiscicát. Teljesen belefeledkezett, így csupán halványan hallotta a felé érkeõzõ ártásokat. Fájdalmas búcsút vett a mély sebtõl, mikor Will Incarcerandusa elérte õt. Tehetetlenül dõlt az egyik oldalára, láthatatlan kötelékek hálójában. Levegõért kapkodott, lenyalta szája széléról az utolsó cseppeket, de ettõl csak rosszabb lett; gyomra kívánta az utánpótlást. Amit nem kaphatott meg, amíg Will ártása hat rá. Eszét vesztve küzdött ellene, ám természetesen nem járt sikerrel. Életében nem átkozott még így el senkit gondolatban. Azon sem csodálkozott volna, ha Will teste azon nyomban elsorvadva rogyna össze. Vicsorgott a szép illúzión, és minden egyes másodpercet elképzelt. Képzelgésének fõhõsére meresztette a szemét. Remélte, lyukat tud égetni a hátába. nagy bosszúságára nem sikerült. Hátravetette a fejét és üvöltött egy nagyot. Mikor elment az összes hangja, körbenézett és majdnem beleõrült, mikor nem látta Elishát ott mellette. A meglepetés erejével (és hegyes fogaival) már nem tud lesújtani rá. Eszement ötlete támadt. Visszaváltozott emberi alakjába, ám így a béklyók még jobban feszültek rajta, majdnem megfulladt. Aprókat lélegezve zihált és próbált kicsit megnyugodni, hogy fel tudja venni ismét ocelot alakját. Pár perc múlva, sok próbálkozás után el is érte célját. Ellazította magát és várta, mikor múlik már el ez az õrjítõ állapot. Hosszú, kínzó percek után mintha alábbhagyott volna a szorítás. Nem mert megmozdulni, hátha "visszatér az átok ereje" és kezdheti megint az egész nyugalom-mindjárt-vége-van kántálást. Merthogy ezt hajtogatta végig. Will feleslegesen küldte rá a másik ártást, mivel elrepült felette és egy fába csapódott. Ami aztán ki is gyulladt, még egy kis "örömet" okozva az amúgy is õrült lázzal küszködõ Cassnek.*
*Hatalmas mennydörgés rázta meg a fákat. Cass ijedten a hang felé fordult, de nem látott semmit. Úgy tûnik még messze volt... Te jó ég! Messze?! Mégis mekkora és hol lehet ez a teremtmény?! Vagy... lényEK?! Halálos rémület fogta el, nem tudott semmit tenni, a láthatatlan kötelek még mindig szorosan ölelték.*
*Végül mégis megszûnt az átok hatása. Figyelte jótevõjét és észrevette, hogy az erdõ széle felé tart. Már emberként tápászkodott fel a földrõl és lábai alatt döngött a föld, miközben a fák közül viharzott ki.*
-WILLIAM, ÁLLJ MEG, A SZENTSÉGEDET!* üvöltötte teli torockból. Az ifjú persze nem állt meg. Öreg hiba... Habár Will még nem találkozott Cass-szel, mikor ilyen állapotban volt, de nem is szokott lenni túl gyakran. Szikrákat szóró tekintete a tóra siklott. A szája elé kapta a kezét a megannyi hulla láttán. Újabb döngõ léptek robaja hangzott az erdõ felõl. valahol füst szállt az ég felé, de nem abból a fából, amit Will átka gyújtott fel.*
-Tudod, mit, Billy fiú, most nem öllek meg. Még szükség lesz rád ennél* mutatott a fák felé, ám hangját elnyomta a földöntúli mennydörgés.*

[Irilt Rooney]

*Fájdalmasan nyüszítve hevert a földön, mikor Will odaért hozzá. Valószínűsíthetően jó néhány csontja volt törött. Ezt azért érezte is. Ha ember lánya alakját öltené, tutira sikongatna a fájdalomtól. Hát igen… túl alacsony a fájdalomküszöbe. Bár megszokhatta volna az évek során azt a rengeteg törést. De Dan többnyire fél másodperc alatt eltüntette.*
*Sűrű szuszogása felkavarta a port előtte, amitől a kis szőrgombóc bőrébe bújt lány tüsszögni kezdett. Tüdeje megremegett, és nyöszörgött, akár egy útszélén hagyott kiskutya.*
*Mire Will odaért hozzá, már szinte teljesen elkábult a fájdalomtól. Nem tudta eldönteni, hogy pontosan mije is fáj, leginkább az összes porcikájára tippelt. Még olyan része is fájt, amiről azt sem tudta, hogy van. Érezte, hogy a fiú ujjai gyengéden hozzáérnek. Még örült is volna neki, ha nem fájt volna annyira minden egyes lélegzetvétel, minden apró szívdobbanás. Sosem hitte volna, hogy apró, nyöszörgő, porban fekvő, nyúlszerű valamiként éri a vég. *
*Will helyre tette a csontjait. Hatalmasat nyikkant, de utána azért már jobban érezte magát. A fiú varázslat-kúrája megviselte. Látszott rajta, hogy segíteni próbált, de igazság szerint nem nagyon sikerült neki. Ha emberi alakjában lett volna, pár varázsigénél felsikkantott volna, hogy nehogy megpróbálja!*
*~ Kösz! Nem mintha egyáltalán mozogni tudnék! ~ förmedt rá fejben. Ugyan emberként sem valószínű, hogy kimondta volna… ~ Ne hagyj itt, könyörgöm! ~ nyüszített, de nem valószínű, hogy hallotta, vagy ha hallotta, sem értette. ~ Nem tudom, mit művelsz, de inkább ne tedd!*
*A Will által készített hálózsákban nem tudott kimondottan megmozdulni. Összeszedte minden energiáját és egy hatalmas erőbedobással felvette emberi alakját. A rácsavart talár lassan kinyúlt, a fekete anyag szétcsúszott és már csak a derekán, övként volt jelen. Az átváltozás tényleg sok energiájába került. Csak feküdt, mint egy rakás szerencsétlenség.*
*A föld lassan megremegett. – Földrengés! – csodálkozott magában. Feltápászkodott és leporolta magát, majd elindult Will felé, kivont pálcával. A rengések messziről érkeztek, és túlságosan szabályos ütemben követték egymást.*
*Lassan Will mellé érkezett. A távolból Cass kiabált neki. Egy hatalmas emberfeletti sikoltás hallatszott a rengések irányából.
- Rikoltva reng a föld? – csodálkozott a távolba nézve.*
*A fák közül egy hatalmas, vérszomjas sárkány lépett elő, mely egy sereg lángoló pókot hajtott maga előtt, akik a tóba igyekeztek, hogy meghaljanak. A látvány egyszerre volt félelmetes és megrázó. Ugyanakkor lenyűgöző is. A hatalmas teremtmény pikkelyeitől vörös színben pompázott. Hasa egészen narancssárgás volt. Hosszú nyaka kis fejben végződött, melyből tüskeszerűen álltak ki szarvai. Méretes fogait előszeretettel mutogatta, miközben torkából lángcsóvák törtek elő. Kis szemei hosszúkásak voltak, és izzottak a dühtől. A gyönyörű állat kitárta szárnyait, melyen a pikkelyek kifelé haladva egyre sárgábban, a végén pedig arany színben tündököltek.*
*Lenyűgözve bámulta a csodás lényt. Nagyokat sóhajtva, még mindig remegve hátrált pár lépést.
- Azt hiszem… ideje lelépni. – rebegte Willnek. – Ennyi elég volt az izgalmakból, egy egész életre.*

[William Wilson]

~Százhuszonnégy... Százhuszonöt... Százhuszonhat... Gyök alatt tizenhatezer-százhuszonkilenc... ~ az elhalálozott pókok száma rohamosan növekedett. Ami nem is lett volna baj, ha Will nem tudja, hogy ezeknéll sokkal rosszabb vár a roxfortos mákvirágokra. Mindene összerándult, mikor Cass hangját meghallotta. Õrületes dühvel ordított, hogy Will még azt is megbánta, hogy a világra jött. Nem mintha már nem tette volna oly sok alkalommal... Ám a megváltó halált nem hozta el kedves iskolatársa, mert talán rájött, õrá is ez vár, ha megteszi. Hogy mi zárná le életük utolsó kalandját, még most sem tudta. Szívébe vasmarokkal vájt a félelem, amit eddig még sosem érzett ennyire erõsen. Nem bírta levenni a szemét az erdõ szélén sorakozó fákról. A földrengés kibillentette egyensúlyából és majdnem elvágódot a földön, a masírozó pókok mellett. Aztán jött a vérfagyasztó sikoly, ami Will legszörnyûbb rémálmaiban sem kísértette volna. Hõsi lelke felhördült magában, de mégsem indult el az erdõbe, hogy megkeresse a tulajdonosát, mert a józan ész azért felé kerekedett. És talán nem is ember volt, aki sikoltott.*
*Megmagyarázhatatlan jókedv árasztotta el Irilt kérdésére. Olyan nevetõgörcs tört rá, hogy még maga is meglepõdött. Elképzelte, amint a föld nyivákol fájdalmában. A hasát fogta a nevetéstõl, ami pár perc múlva fájni kezdett a nagy rötyögéstõl. Odaoldalgott Irilthez, de az arca láttán még jobban rázendített. Inkább eltakarta a szemét, hogy ne legyen oka folytatni idétlen viselkedését. Eltörölte a könnyeit az arcán és Iriltre nézett, mert jól hallhatóan elakadt a lélegzete.*
-Mi történt... megint? * még mindig akadozott a hangja a nevetéstõl, ám jókedve egycsapásra elszállt, mikor látta a lány halálra vált arcát... Vagy... elragadott? Követte a pillantását és lába a földbe gyökerezett. Hirtelen káromkodni sem jutott eszébe.*
- Höjj...*csupán ennyit bírt kipréselni magából. Állt ott vagy fél percet, félre billentett fejjel, tátott szájjal, mert nem tudta, hogy az agya zakkant-e meg ennyire, hogy ilyent halucinál, vagy tényleg jól lát. Egy hatalmas sárkány tört sokfelé maga elõtt egy tucat fát, hogy helyet teremtsen magának. Willt lenyûgözte a látvány. Életében nem látott még sárkányt, nemhogy ilyen közelrõl. Agya rögtön felfogta, hogy ez nem is szerencsés helyzet.*
-Ideje lelépni! *ám lába nem engedelmeskedett. Máár megint... A lény üvöltése felébresztette õket mély álmukból. Will karon ragadta Iriltet és az iskola felé iramodott. Átugrott és rálépett néhány pókra, de nem igazán foglalkozott velük. Közben elengedte Iriltet, hogy ne rántsa magával. Visszafordult, miután átért a tömegen és a sárkányra nézett. Veszélyes körben kilengette hatalmas fejét, majd hevesen megrázta. Willt kíváncsivá tette, ezt vajon mért csinálja a szörnyeteg. Valami sötét fröcsögött a szájából a nagyvilágba, miközben a fejét ingatta. Ismét földet rengetõen felüvöltött. Miért nem okád tüzet? Talán az a sötét folyadék a szájában levõ benzin volt és az szivárog onnét, azért nem borítja tûzbe a fél világot? Megint elmosolyodott.*
*Megint egy furcsaság következett: kitátotta a száját, de egy nyikkanás sem jött ki belõle. Álljon meg a menet! Will akaratlanul arra indult, hogy tisztes távolságból megvizsgálja, mi lógott ki a szájából. Közben motyogott valamit arról, hogy "ez érdekes. Vajon mi lehet az?" meg hogy "gratulálok. Jobb helyet nem is találhattál volna rombolgatáshoz". Valahogy meg sem fordult a fejében, hogy nem kellene ilyen közel menni hozzá. Mégis masírozott felé rendíthetetlenül. Kezével ernyõzött a szeme fölött, hogy jobban lásson, mikor végre megállt és felbámult a szörnyetegre.*
-Áháá!! Egy faág! - ha jól látta, egy hatalmas fadarab fúródott át szegény lény nyelvén. Összeborzongott. De Will végre megtudhatta, mire föl ez drámai megjelenés. Ezzel együtt õrült ötlete is támadt:
- Szabadítsuk meg a kínzó fájdalomtól. "Tudom, Algopirin!" Vagy Saridon...
*Körbenézett, Irilt ott van-e a közelben, mikor egy láb döngette meg a földet elõtte. Bambán bámult fel a lény pikkelyes szügyére.*
-Hoppá...

[Ichabod McCrane]

A szél süvített a füle mellett, ahogy száguldott a kicsiny fák fölött a seprűjén. Úgy döntött, akkor is utoléri a sárkányt, ha az iskola kinyitása után is ezzel kell bajlódnia. A sebet még mindig nem tudta teljesen begyógyítani, amit a sárkány foga ejtett a karján.
Nem kellett sok idő, tudta, hogy egy ilyen hatalmas állat nem rejtőzhet el csak úgy. Vörös pikkelyei messziről is észrevehetővé tették. Lejjebb ereszkedett, hogy a nagy állat ne vegye észre olyan könnyen. Hamarosan elérkezett a rétre, kikerülte a tavat és megerősítve szívét igyekezett apai, anyait, sőt nagyanyait beleadni, hogy legyőzze a feldühödött lényt.
Nem sok kellett hozzá, hogy neki is feltűnjön, már másnak is szemet szúrt a veszély. Lassított és a pókok fölé emelkedett, hogy jobban megvizsgálhassa a sárkány előtt toporgókat.
A lélegzete is megállt, mikor meglátta Iriltet, amint épp a pókokat irtja, melyek a feléjük közeledő állat elől menekültek. Tágra nyílt szemekkel figyelte az eseményeket, mikor a jelenlévők rájöttek, mi közelít feléjük.
Leszállt és eldobta a seprőjét. Igyekezett elszántnak tűnni, nem tudhatta, mikor veszik észre a többiek.
- Irilt! – kiáltotta torkaszakadtából, de a megszólított nem hallotta. Minden igyekezete ellenére nem ért időben a helyszínre, mire megérkezett, Iriltet elrángatták a helyszínről. Felbőszülten támadt az összes pókra, aki csak a közelébe ért.
Elképedve figyelte az eseményeket.
- Mi a fenét művelsz?! – ordibálta a fiúnak. Úgy tűnik, egy szót sem hallott. Kihasználva a Will által elpocsékolt perceket a lány mellé futott.
- Minden oké? Jól vagy, ugye? Nem esett bajod? – kétségbeesetten mérte végig a lány, miközben a karját fogta. Tudta, hogy túldramatizálta a dolgot, mégis próbál érzelmeket kiolvasni Irilt szeméből.
- Rendben, szerintem hagyjuk helyben ezt a dögöt! – nézett az említett lény felé. – Ez meg hova megy? – csodálkozott a griffendéles felé mutatva.
~ Ennyire nem kéne elszántnak lennie. Ez tényleg azt hiszi, hogy mindent megtehet? ~ dühöngött magában.
Megszorította a pálcáját, hirtelen erős szükségét érezte. A borzalmas vadállat ismét közelebb lépett. Hatalmas lába egyenesen a lányok kedvence előtt landolt.
Jobb híján egyetlen ötlet jutott eszébe.
- Reducto! – kiáltotta pálcáját a fiúra szegezve. Azt remélte, ettől a fiú jó néhány métert repülve kikerül a lény lábai alól. Az már mellékes, ettől hány csontja törik darabokra. Ez különösebben nem is izgatta. Meggyőződése volt, hogy kifejezetten jót tesz az egójának, ha egy kicsit koppan.
Tőle szokatlan ördögi mosollyal eresztette útnak a varázsigét. Reménykedett benne, hogy célt is ér majd, ahogy az eltervezte.
Azt viszont még elképzelni sem tudta, mit tegyen a hátra maradt vadállattal, amelytől vélhetően megmentette az említett hős lovagot…egy időre.
- Rendben! És most? – fordult Irilthez. – Egy kis segítséget nagyra értékelek! – pislogott bátortalanul.
Abban biztos volt, hogy megölni nem képesek, ennyien biztosan nem, főleg egy maroknyi diák, akik már jó ideje nem aludtak, hogy a táplálkozásról már ne is essék szó.
Emlékeiben halványan kezdett derengeni egy emlék. Egy könyv lapjain olvasott jónéhány gondolat villant fel az agyában, ami talán hasznosítható.
A seprűjét hívta és fel is pattant rá.
- Ne csinálj semmi örültséget! – kiáltotta vissza a lánynak és száguldani kezdett a bestia fejéhez, azt ugyan még nem tudta, mi célból.
~ Az Inflatus ide édes kevés. Valami ütős kell. ~ több ezer bűbáj röpködött a fejében, rengeteg volt a tudása, mégsem találta a megfelelőt.

[Cassandra Muldoon]

*Az agyam kirobbanni készült a fejembõl, William drága annyira belopta magát a szívembe. Legszívesebben egy átokkal a pókok közé hajítottam volna. Hogy õ is ott fulladjon meg a szõrös vakarékok társaságában. Vihogva néztem volna végig, amint bõre kékessé válik és merev teste a felszínen lebeg. De ez a lépés nem tett volna túl jót a szüleink jó viszonyának.*
-Nem rédekel!- jelentette ki hangosan is, és a kis párocska felé való trappolás közepette neki is készültem a kedvenc átkomnak - SEC...
*Nem tudtam befejezni, mert elvonta a figyelmem a fák nyekergése és fájdalmas recsegése. Dühösen fékeztem le és fordultam abba az irányba. - Mi a... - Rémülten hátráltam, amíg nem éreztem, hogy süpped a lábam a tószéli sárba. Felnéztem a szörnyeteg pikkelyeire. Remegõ kezemmel kisöpörtem a szemembe hullott esõcseppeket. Nem is láttam rendesen a magasan ingázó fejet. A térdem is beleremegett, mikor a lény dobbantott egyet. Ekkor döntöttem el, hogy Willel elég lesz késõbb foglalkoznom. Elõbb ennek a gyíknak kellene szublimálnia.*
*Szememmel az édeskettest kerestem, ám most nem voltak ott, ahol az imént. Irilt az iskola felé igyekezett, de úgy tûnt, õt is ledöbbentette Will felelõtlensége.
- NORMÁLIS VAGY BILLY?! HÚZZ EL ONNAN, IDIÓTA!!- szakadt fel belõlem az üvöltés, amin magam is elcsodálkoztam. Ugyan mit törõdöm azzal, ha õ a vesztébe sétál? Sátáni mosoly terült el az arcomon, amint elhatároztam, hogy mégis segítek a sárkánynak kicsinálni az ifjút. Emeltem a pálcám, de megint félbeszakítottak... Agyamat elöntötte az õrület (ismét) és olyan hirtelen fordultam a hang irányába, hogy a szememnek kellett egy fél másodperc, hogy követni tudjon - MI A FRANC FOLYIK ITT?! TE MEG KI A FRÁSZ VAGY?! NE HÚZZÁL MÁR FEL!!!- ordítottam az égre, ahol egy Hollóhátas szállt a sárkány felé. Már nem lehetett leállítani... Annyira felgyülemlett bennem a düh, hogy ösztönösen rántottam az ég felé a karom és sikoltottam az átkot:
- PULLUS!
*Lelkem esdve várta a kissrác halálhörgését. Ez volt az egyetlen módja, hogy csillapítsam tomboló belsõm. Csakhogy eközben leszállt és beszélgetésbe elegyedett az édes Irilttel. Dühömben felüvöltöttem és lélekszadtából rohantam feléjük. És ismét elhagyta a földet. Ezt már nem hagyhattam kínzás néklül!
- NA MOST PRÓBÁLJ HÕSKÖDNI! CRUCIO! - zihálva vártam a látványt. Hogy összegörnyed a seprûn, ha le nem zuhan azonnal. Száját tátsa néma üvöltésre, miközben a könnyei folynak le cuki arcán, s görnyedjen össze a halálfélelemmel vegyes õrjítõ fájdalomban. Ebben a pillanatban szinte könyörögni is tudtam volna a látványért. Dühöm egy részét kiszippantotta a varázslat, de nem teljesen. Megszüntettem az átkot, hogy magamhoz rántsam az égrõl egy hirtelen Wingarduim leviosa-val. Élvezettel néztem, amint a földbe csapódik elõttem. Letérdeltem meggyötört teste mellé és a fülébe süvítettem:
- Kár volt idejönnöd, drága! SALTATIAS!
*Mindig is élvezettel használtam a görcsöket és rángásokat keltõ igét. Valahogy mindenkinek más arckifejezése és testtartása van tõle. Hirtelen felettébb kíváncsi lettem, õ milyen látvány lesz.*
*Néhány perc múltán amennyire lehet, megnyugodtam, és úgy gondoltam, véget vetek a szenvedésének... egy másik fajta szenvedéssel. Ismét a fülébe mormoltam:
- Remélem, anyucidék megtanítottak úszni, kedveském! - hangom hisztérikus magasságba szökött, majd legvégül ismét elkiáltottam magam - INVADOLEM FESTINUS!
*Szemmel képtelenség lett volna követni, ahogy a tóba repült a szerencsétlen flótás. nevettem rajta egy sort, és vártam, mikor bukdácsol a felszínre.*

[Irilt Rooney]

Lassan, mély lélegzeteket véve próbáltam lenyugtatni magam, amennyire csak lehet. Miden esetre elég nehéz volt, mert akárhányszor rápillantottam a dühöngő bestiára, a pulzusom az egekbe szökött és még a bátorság fogalma is kiment a fejemből, nemhogy a nyoma megmaradhatott volna.
A fejembe hirtelen éles fájdalom hasított, első gondolatom szerint valaki átkot szórt rám. Kezeimet a fejem két oldalára szorítottam és magatehetetlenségemben olyan erősen szorítottam a fejemhez, hogy szinte összenyomtam. Alig fél perccel később ismét minden rendben volt. Mikor felnéztem, Ichabod aggódó tekintettel meredt rám. ~ Hogy én mennyire utálom, mikor így néz! ~ dühöngtem magamban, majd végül kinyögtem:
- Jól vagyok! – és ingerülten kirántottam a karomat az övéből. Csak ekkor pillantotta meg a távolodó Willt, aki épp a vesztébe sétált önként és dalolva. A szörnyeteg lába centiméterekkel mellette landolt a nedves füvön. Álló helyemben éreztem, ahogy megrengeti a talajt. Kapkodtam a fejem ide-oda.
- Valamit tennünk kell! Csanálj valamit! – sikítottam Ichabodnak és a pálcámat forgattam a kezemben. Legszívesebben eltörtem volna dühömben, elvégre semmi hasznát nem vettem, olyan pánikroham tört rám, hogy a nevemet is elfelejtettem. Ichabod pálcájából egy kék bűbáj indult meg, ami eltalálta Willt, aki a levegőbe repült és néhány méterrel odébb ért földet.
- NORMÁLIS VAGY? – sikítottam ismét Ichabod arcába, miközben egy jókorát a vállába boxoltam – MI A FENÉT MŰVELSZ? BAJA ESHETETT VOLNA! – szűnni nem akaró pánikomtól átgázoltam a sárkány lábai között, aki ügyet sem vetve rám kínlódott, néhány pókot odébb repítve végre odaértem ahhoz a helyhez, ahol Will feküdt. Mindezt összesen fél percen belül.
Letérdeltem mellé immáron biztonságosnak mondható távolságban Ichabodtól és a megvadult lénytől.
- Jól vagy? Nem esett bajod? – tenyereltem a mellkasára elszorult torokkal, szemeimet áztató könnycseppekkel, amik pár másodpercen belül az arcomon folytak végig. Letöröltem őket, majd egy picit még szipogtam, aztán kiáltozást hallottam, kicsit odébb. Már csak annyit láttam, hogy Cass a tóba röpíti Ichabod elernyedt testét, aki a pókhullák között egy hatalmas placcsanással valószínűleg rögtön a víz mélyére, a tó fenekére süllyedt. Ismét elfogott a méreg.
Cass-szel sosem volt egyszerű az élet és nem ajánlatos kikezdeni vele, ezt már a megismerkedésünk napján megjegyeztem. Ugyanakkor, ha Ichabod csak azért támadt Cassre, mert egy kicsit kiakadtam és üvöltöztem vele – jogosan –, akkor mindez az én hibám és nekem is kell helyre hoznom. Felpattantam és a tó felé vágtáztam. Mikor odaértem, megálltam a parton, ám Ichabodot sehol sem láttam. Nem volt más választásom - pedig esküszöm, egy porcikám sem kívánta az egészet – letéptem magamról a talárt, lerúgtam a cipőimet és zokniban vetettem magam a jéghideg tóba Ichabod után. Mielőtt teljesen lemerültem volna, elnyökögtem egy Lumost, elvégre a pókok által fedett tófelszínen aligha jut lentre fény, ráadásul - tudtommal - amúgy is elég sötét az egész tó.
Nagyjából félúton a felszín és az aljzat között pillantottam meg. A dühömből nyert összes energiát beleadva siklottam át a vízen az eszméletlen fiú felé. Megragadtam a karját, amit átvetettem a vállamon, átfogtam a derekát és a másik kezemmel tartott pálcámat a felszín felé tartva susogtam a vízben a varázsigét, ami mindkettőnket egyenest a partra repített. Én a fenekemen landoltam, Ichabod pedig a hátára esett.
- Átkozott banya! – visítottam Cassre nézve. – Nem csoda, hogy a bátyámnak elege lett belőled! – ismét teli torokból üvöltöttem, ami kissé soknak tűnt mára. Felpattantam és vacogva a megdermedt Ichabodra tartottam a pálcámat, aki minden valószínűség szerint nem lélegzett. – Sss… Spiii… Spiritus!

[William Wilson]

Megálltam a pókok között, hogy bevárjam Iriltet, s az állam megremegett, mikor felpillantottam a sárkányra. Láttam, amint Irilt pókokon átugra-bugrálva közelít, és már majdnem odaért hozzám.
- Baromi gyorsan tûnjünk el innen! - sürgettem - Talán beengednek, ha elmondjuk, hogy egy sáááá...

Képszakadás... A nagy, üres, ijesztõ semmibe bámulok. Nem gondolkodom. Nem vagyok képes gondolkodni és felmérni a helyzetem, hol lehetek, és mért nem érzem egyik végtagom sem. Nem hallani, érezni, látni semmit. Mintha lefagyott volna rendszer... Vagy... még annál is rosszabb.
Idõn és teren túli, hatalmas, vagy épp parányi világ, ami a semmibõl és sehol áll. Lehetetlen mozdulni, vagy tépelõdni, mert nincs mivel... Képtelenség másodperceket számolni, ha az idõ sem létezik. Nem lehet ellenkezni sem, hiszen nincs minek a segítégével és nincs mi ellen védekezni. Teljes zûrzavar a nagy, kietlen, rémísztõ csendben. De nem félek. Nem érzek sem rettegést, sem nyugalmat vagy megbékélést; a szó bizonyos értelmében érzéketlenné váltam. Persze ezt nem tudtam magamról. Csak álltam, lebegtem, úsztam vagy szálltam egy vaksötét, hatalmasan apró univerzumban.

Mint egy újraindított gépezet, hirtelen ismét éreztem, láttam és hallottam mindent. De túl sok volt mindez egyszerre, hogy felfogjam, hol vagyok, mit kellene tennem. behunytam a szemem, hogy csak a hangokra figyeljek.
Messzirõl üvöltések zaja hallatszott el arra, közelebbrõl a fák között egy ág reccsent, s közvetlenül a fejem felett hatalmas torok képezte morgás rengeti meg a tüdõm.
Felpattantak a szemeim, mert hirtelen minden világossá vált. Lábaimnak nem is kellett kiadnom a parancsot, hogy lélekszakadtából rohanni kezdjek, amerre látok. Csakhogy már túl késõ volt.
Az átok telibe találta a hátam, mintha egy metánnal töltött lufit gyújtottak volna meg mögöttem, akkora erõvel szeltem át a füstös levegõt. A végállomás nem más volt, mint a lény egyik lába; jobb oldalamon préselõdtem hozzá a tonnás izomtömegnek. Életem legborzalmasabb melódiáját hallottam meg akkor. Jobb végtagjaim minden egyes csontjának mág dallama volt, mikor ripityára törtek. Karom felemeltem, hogy a fejem ne sajtolja össze a becsapódás. A pikkelyek felhasították a talárom és ingem a jobb oldalam mentén, mikor mint egy rongybaba lesiklottam a lába mentén és elterültem a földön.
Egy pillanatra mintha visszatértem volna a semmi világûrébe, hogy az elmém fel bírja dolgozni az elszenvedett károkat. Azt kívántam, bár ott maradtam volna. Mert ez a köztes állapot a két világ között nem volt rózsás. Tompán éreztem a zsibbadást a jobb oldalam felõl, ám ahogy agyam kezdett tisztulni, azzal párhuzamosan a fájalom is rohamosan növekedett. Apró levegõ után kapkodtam, mélyet nem tudtam lélegezni. Bal kezem szinte fékezhetetlenül rángott, mikor a segítségét hívva nagy sokára el tudtam lökni magam, hogy a hátamra hengeredjek. nem hallottam, csupán éreztem, hogy egy lélekszaggató üvöltés hagyja el a szám. Torkom teljesen kiszáradt, már szinte repedezett és erõmnek erejével összeszorítottam a szám, hogy ne tegyem tönkre még ami megmaradt belõlem.
Aztán csend. A nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen. A szám remegésére és zihálásomra figyeltem, hogy ne térjek vissza semmi földjére, mert attól féltem, ezúttal nem lenne visszatérés...
Irdatlan döngések kíséretében a szörny arrébb vonult, amibe az egész föld belerengett. Porrá zúzódot csontjaim összekeveredtek odabenn. Remegõ bal kezemmel megvizsgáltam a jobb oldalam. Törött csontjaim számlálását a negyedik bordámál hagytam abba, s kezem visszahanyatlott testem mellé.
Apró döngéseket éreztem ismét a földön. De ez már nem a sárkány volt, ezt tudtam jól. Fájdalomtól és rémülettõl könnyes szemem felnyitottam és homályosan megláttam Irilt közeledtét.~Ne! Õt ne! ~ rimánkodtam valakihez magamban, mert szívem alig bírta ki a szenvedést, nem kellett vlna ezt tetõznie a lánynak... Hiszen már akkor megbolondul idebenn minden, ha csak a közelembe ér... Zihálásom felgyorsult, amint odaért hozzám és letelepedett mellém.
Érintése, bármilyen gyengéd volt is, hatalmas nyomásként hatott rám. Mintha két szívlapáttal odasóztak volna a mellkasomra. Remegõ szám ismét szétnyílt egy vérfagyasztó hörgés erejéig, de menten belém szakadt, a lány könnyei láttán.
- Ne... - könyörögtem neki egy ezeréves ember hangján - haragudj... S-semmi gond...
Szörnyen éreztem magam, s mostmár nem csak fizikailag. A könnyek a legkevésbé sem illettek ehhez a gyönyörû archoz. Bal kezem most a lány arca felé emelkedve küzdött saját magával, de Irilt megelõzött és mire odaértem, a könnyeknek már nyomuk sem volt. De ha már arra járt a kezem, reszketve megragadtam az övét.
Fülem még mindig nem volt használható, ám a lányé annál inkább. Felkapta a fejét, s én abban a pillanatban tudtam, hogy rögtön itthagy. Ó, néha bár ne lenne igazam... Hiába adtam bele a maradék erõmet, hogy magam mellett, kezemben tartsam az õ apró ujjait, egy gyors mozdulattal már végett vetett erõlködésemnek és elsietett a tó felé. nem láttam sokáig, hová tart, fejem olyan súlyos volt, mint egy kõszikla. Szemem összeszorítottam, és próbáltam verdesõ szívemre és szaggatott lélegzetemre figyelni, hogy ha mást nem is tudok tenni, legalább megnyugodjak.
Valahol nem messze ismét döngõ lépteket lehetett hallani, s az erdõben is motoszkálást vettem észre...

[Daniel Rooney]

Tomboló dühöm ismét visszafoghatatlannak bizonyult. Ahogy a gyűlölet szétáradt testemben elöntve minden egyes sejtemet, átvette az irányítást. Szinte vörösben láttam a világot és felülmúlhatatlan önelégültséggel és hatalomérzettel látott el, mikor kivégeztem a semmirekellőt. ~ Hogy mert ellenkezni? Mégis hogy képzelte???
Ahogy élete lassan felemésztődött a kínzó fájdalomtól, vére lassan elpárolgott, elillant az ereiből. Még volt ideje a megbánásra. Volt ideje arra, hogy végiggondolhassa, miért történt ez épp vele. És ahogy gyötrődő tekintetét kérlelve rám meresztette, arcom nyugodt, szívverésem egyenletes és már semmi másra nem tudtam gondolni, csak a vér jól ismert szagára.
Anyám belökte az ajtót, kicsit körülnézett a poros szobában, végig a düledező falakon. Aztán a félig holtra meredt. Büszke mosollyal rám kacsintott, míg én az áldozat utolsó lélegzeteit hallgattam mellette guggolva. Szülőanyám mögém sétált, a vállamba markolt, megsimogatta a hajam, aztán mondott valamit. Már nem tudom, mi volt az, de amúgy sem érdekelt igazán. Megzavarta a műsort, pedig a vége a legjobb rész.
Ahogy kiléptem a Szellemszállásnak nevezett, romos épületből, búcsút intettem anyámnak egy fölényes tekintettel. A húgomért indultam egyenest a rengetegen át – elvégre nálam elvetemültebb lény aligha mászkálhat arra.
Vajon ki hozza rám a halált? Ebben a pillanatban képzelt jövőmből nem a vidám fantáziaképek villantak elő, hanem maga a siralom. Legtöbb esetben ezt élveztem is, de mi van akkor, ha egyszer lesz egy méltó ellenfél, aki az én életemnek vet véget? Sajnos nem vagyok legyőzhetetlen. De nem félek! Nincs semmim, nincs mit vesztenem… Egyszerűen el fogok tűnni. Egyre jobban apadok, zsugorodik a saját világom, a végén pedig nem marad belőlem semmi és nem fogok hiányozni senkinek sem. Ha pedig végre meghalok majd, egy könnyű sóhaj szakad fel a világból, mint aki láthatatlan terhétől szabadult meg éppen.
A sűrű erdő vastag fái között bandukolva sikolyok és fájdalmas üvöltések hallatszottak nem túl messziről. Elszabadult akromantulák futkostak mindenütt és… egy sárkány! Ragyogott fel tekintetem, mikor az erdő széli utolsó fák vonalába értem. A hatalmas jószág valószínűleg haláltusát vívott az egybegyűltekkel, akik szemmel láthatóan egymás ellen is küzdöttek. Majd szétrepedt a dobhártyám az eszelős dög visításától.
- Fogd be! – rántottam elő a pálcámat – Stolidus! – mormoltam az igét, amitől a méretes állat elnémult. ~ Lássuk csak, kik vannak itt! ~ hunyorogtam a hajnali félhomályban. Persze piciny húgom udvarlói rögtön szemet szúrtak. Érdekes ötletem támad, ami rögtön sötét mosolyra késztette arcizmaimat. Karba tett kézzel a fának támaszkodtam, kényelmesen elhelyezkedtem – Imperio! – emeltem pálcámat Wilsonra, aki a leglelkesebbnek bizonyult az Irilt körül sündörgők között. ~ Gyere csak szépen közelebb! Nem esz meg, csak megkóstol! ~ vigyorogtam tovább, miközben egyre közelebb irányítottam a tudatlanságba merült pondrót a sárkány lábaihoz.
Alaphelyzetben persze pillanatok alatt széttéptem volna a kis mitugrászt, aki megzavarta a játékomat. Sosem szoktam dicséreteket osztogatni, de ezért a húzásért bátran elkönyvelhet magának egy ötöst az a kis senkiházi. Jobb szerettem volna én magam elintézni a kis tetűt, de aztán megpillantottam, ki volt, aki megzavart. Sóvárgó tekintetem a nekem háttal álló Cass-re szegeztem. Pokoli nevetése a csillagok közé emelte. Ismét démoni kacajt hallatott, mikor a tóba repítette az alantas emberképződményt.
Még nem engedhettem a gyötrő szenvedélynek, ami a közelébe csábított. Míg Irilt a tó mélyén halászott, én beteglátogatóba indultam vérzőszívű kedveséhez. Lábaim a fejétől alig húsz centire álltak meg. Leguggoltam elé, ahogy az mindig lenni szokott, mikor végignézem valaki gyötrelmeit. Így, közelről sokkal élvezetesebb. Pálcámat az arcába fúrtam és akkor először elgondolkodtam, megtegyem-e… tíz másodpercet szántam a gondolataimnak, aztán felnéztem az arcából, pillantásom Iriltre esett, aki kirángatva a tóból a majdnem halott srácot mérgét az elkövetőre zúdította. Bizonyára nem vett észre a szentem…
- Most nem öllek meg. – tértem vissza a fájdalomtól eltorzult archoz. – Ez így már kicsit sem lenne élvezetes. – néztem végig a szenvedő testén – Mindig nézz a hátad mögé, mert a sötétben ott várlak majd! - felállva vágyaim tárgyát kezdtem el kutatni. Ezúttal oldalt állt nekem.
Nem tehettem mást, a lábaim maguktól közelebb vittek hozzá. Ő ott állt, én néztem őt. Elégedetten nyugtáztam, hogy alig változott az utolsó találkozás óta eltelt hét alatt. Szemén látszott a fáradtság, kialvatlan volt és bágyadt. Persze ez egy picit sem segített rajtam, hiszen amint megpillantottam, az első pillanattól fogva bármit megtettem volna, hogy hozzáérhessek. Ajkai ugyanúgy hívogattak, szinte égette a levegő a bőrömet a távolság miatt. Arcának hamvas bőre selyemként csillogott az alig fényben, haját a szél fújta. Amint közelebb értem mögé siklottam, pálcát tartó kezem a derekán landolt, hogy közelebb húzzam magamhoz. Arcom a hajához ért, hívogató illata a légzőszervemet ostromolta, én pedig hagytam, hadd frissítse fel az emlékeimet.
- Megint elkéstem! – suttogtam a hajába tőlem egy kicsit sem megszokott, lágy hangon. Rosszkor, rossz helyen tört rám a csillapíthatatlan elmebaj, ami hozzá kötött, de többé nem akartam ellenállni. Ujjaimmal végigsimítottam karcsú derekát, ahogy magammal szembefordítottam. Üres kezem a haját simította hátra, íriszemet az övébe fúrtam, arcom lassan az övéhez közelített, mígnem ajkaim vágyakozva az övéihez értek. Szívem örökkévalóságként könyvelte el ezt a pár percet, míg a távolság fájdalmát csillapítón a karjaimban tarthatom törékeny lényét. Csókja édessége minden valaha érzett ízt lekörözve a legfinomabb volt a világon. És akkor végre megértettem… sosem vagyok egyedül, míg ő velem van! Van kit megvédenem, és igen… akár a világ összes hímnemű egyedét kiirtanám, csak, hogy ne legyen jobb választása.
Levegő után kapkodva húztam végül el arcomat tőle, de az ölelésből nem bírtam kibontakozni.
- Cass? – susogtam a számmal most a fülét keresve illatos hajzuhataga alatt – Hiányoztál!

[Cassandra Muldoon]

Ichabod elintézése után nem maradt sok erõm. Még arra sem, hogy két lábon tartsam magam. Törökülésbe rogytam a fûben és behunytam a szemem. Fejembõl egy huzat söpört ki minden rossz érzést, s elterjedt a nyugalom. Furcsa, ez az éjjel milyen fordulatokkal szolgál. Mi szállt meg, hogy örülök a békének?! Hiszen az elõbb még halálba küldtem egy kis nyavalyást.
Laposan kinyitottam a szemem és a tó felé néztem, hátha látok néhány buborékot, esetleg egy úszkáló emberi tetemet a felszínen. A buborék stimmel. Tehát pár perc és a test is megmutatja magát a tisztelt nyilvánosságnak. Bágyadt mosolyra futott a szám, majd ismét lehunyni készültem a szemem, mikor Irilt tört fel a hullámok közül, oldalán a Hollóhátassal. Dörgöltem egy kicsit a szemem, mert úgy hittem, talán fáradt szemem hagyott cserben. Tisztáztam magamban, hogy ez bizony tényleg így történt, nem káprázott a szemem.
Talpra szökkentem, s karba font kézzel álltam Irilt dühének elébe. Pálcámat a kezemben ingattam és egy Protego-t is eldörmögtem, hátha a szavakkal nem elégszik meg. Szemforgatva hallgattam rikácsolásának elejét, a vége azonban pofon vágott. Vicsorogva indultam el felé, hogy egyszer s mindörökre befogjam a száját, ahogy az imént azét a semmirekellõét. De nem mentem végig ezen az úton. Emelt fõvel álltam meg három lépés után.
~Ugyan mit tud õ errõl?
Igaz ugyan, hogy megint nem jelentkezett több, mint egy hete, de hát nem hagyhatom, hogy minden gondolatom egy gõgös, kíméletlen, agresszív...
...jóképû, szeretni való, ellenállhatatlan halálfaló kösse le...
Na, ez a gondolatmenet sem úgy végzõdött, ahogy illett volna. Ajkamba haraptam és azt kívántam, hogy a lány pillantásom gyilkos erejében kínlódva fuldokoljon. Elsõ gondolatom elvetettem, úgy véltem, egy diákélet elég lesz egy napra. Irilttel végzek kedDen. Legyen vele elégedett.
Igazán nem értem, mit várok. Ha visszajön sem miattam teszi... hanem drága húgát húzza ki ismét a kulimászból. Velem nem foglalkozik. Nem is fog... Nem vall szerelmet, mert ilyen nem létezik az õ szótárában, virágot nem hoz, ha egyszer nincs miért, még ezt a nyamvadt kezem sem érintené meg soha... Mintha valamilyen betegség lappangana a bõröm alatt... ~ Hallottatok a Cass-kórról? Minden férfinak figyelem, még a közelébe se menni! Nem tudni, milyen, de borzalmas következmények a láthatáron!~
Szánalom... Az vagyok...
De ahogy a tó partjára pillantottam, láthattam, hogy nálam még vannak rosszabbak... Fájdalmas félmosoly remegtette meg a szám...
Derekam köré fonódó kéz annyira meglepett, hogy hirtelen a könyökem ösztönösen megindult, de a levegõt találta csak el, nem a testet, ami most már hozzám simult. Két karja közt jóformán elvesztem, illata hamar utolért, s már nem kellett törnöm a fejem, ki akarja kiszorítani belõlem a szuszt. Fejem a vállára hajtottam és próbáltam kiszûrni a szavait õrülten dobogó szívem zöreje mellett. Vártam, hogy bõvebben kifejtse, mirõl késett el. Aztán nem bírtam szótlan maradni és meg is kérdeztem:
- Ugyan mire... nem... érkeztél idõben?- hangom alig volt több suttogásnál. Lábaim az éjszakára való tekintettel kezdték felélni tartalékaikat is, így a harcos karjába kapaszkodtam. Ebben a pillanatban tisztelte meg a derekam a másik keze is. Ujjai örökre belevésték szónoklatuk a bõrömbe, még ruhán keresztül is. Orrom nyakát és állát simította, mikor maga felé fordított. Kicsit el is siettem a mozdulatot, amint rájöttem, mi a célja. Felnéztem a szemébe. Íriszei barna mézzé olvadtak, tökéletesen illettek az elõbbi lágy szavaihoz. Abban a pillanatban nem létezett számomra senki rajta kívül; sem a félig halott Ichabod, sem a miatta õrjöngõ Irilt, s az õ hõse, a szenvedõ Will sem.
Csak ez a meleg szempár, ami egyre nagyobb lett, ahogy közelített felém. Utolsóként még láttam egy apró foltot a jobb szemében, majd szemem lehunytam és vártam.
Ekkor ajka végre rám talált. Meleg, bársonyos volt, s mégis megtartotta erejét. Bõröm mindenhol felizzott, mintha gombnyomásra romba dõlt volna bennem minden. Nem éreztem mást, csak erõs karját a hátamon, s az enyémet az õ vállába kapaszkodni. Illata minden gondolatot kiszorított a fejembõl, míg nem maradt egyetlen: sose vessen ennek véget! Ujjaim a hajába vesztek, arcát még mindig nem éreztem elég közelnek. Lábujjhegyre ágaskodtam és teljesen hozzá simultam, hogy egy szellem se legyen képes átfurakodni.
Lélegzete az arcomat hûtötte, ám még mindig fortyogott. Aztán felgyorsult, amit ezúttal valamiért nem vettem jó jelnek. Ajkát elszakította az enyémtõl, bárhogy próbáltam is követni. Nem kaptam rendesen levegõt; illatában fuldoklottam egy percig.
Arcommal a vállába bújtam egy mély lélegzetig, aztán állam a vállára biggyesztettem. Kijelentését egy sóhajjal nyugtáztam. Tekintetem elrévedt a távolba. A nagy fehérséget néztem a hegytetõn.
~Havazik...~ állapítottam meg sután.
El sem jutott a tudatomig a tény. A fáradtság váratlanul árasztott el, és elõször lábaim adták fel a harcot, majd a karom nem engedelmeskedett, hogy szorítsam magamhoz a harcost, amíg még tehetem. Egy alig hallható sóhajjal hunytam le a szemem, s fejem az övéhez dõlt. Az ifjú testének forrósága legszebb álmaimba ringatott.