|
Post by Cassandra Muldoon on Aug 22, 2008 21:54:28 GMT 1
Madam Pomfrey kiválóan gyógyít mindenféle sérülést. Diákok elõszeretettel látogatják eme népszerû termet. Itt mindig tisztaság uralkodik. A szekrények, ágyak és ágynemûk állandóan hófehér színben pompáznak.
|
|
|
Post by Cassandra Muldoon on Aug 22, 2008 21:58:22 GMT 1
*Cass lebegtetõ bûbájjal a levegõbe emlte az eszméletlen lányt, majd elindult az udvar felé. A világ minden kincséért sem ért volna még egyszer hozzá. Az már istenkáromlás lett volna. Maga mögött hagyta a Sophiával szerencsétlenkedõ Willt, de nem érdekelte.* ~Legyen egyszer férfi és tegye a dolgát!~ *Gondolatát ki is nyílvánította, amint az udvar közepén megfordult és szúrósan a fiúra nézett. Ha felelt is valamit, nem törõdött vele. Örüljön neki, hogy megmentette a nyomorult kis életét. És nem csak az övét. Eltökélte, hogy ezt még sokszor a Griffendéles jómadarak fejéhez fogja vágni. Szívmelengetõ gondolat volt.* *Most azonban a feladatra kellett koncentrálnia. Egy rossz mozdulat és leejti Elishát. Nem mintha sokat is számított volna. Legalábbis neki nem. A kastélyban a lépcsõk mintha csak azért lettek volna ott, hogy megnehezítsék Cass dolgát. Kínszenvedés volt feljutni a következõ emeltre és utána még volt hátra jópár. Az is megfordult a fejében, hogy hoppanál, de aztán elvetette ezt az eszement ötletet. Darabokban végezte volna, ha megpróbálja.* *Hirtelen azonban eszébe jutott valami. Igen, ez jó ötlet! Leeresztette Elishát a földre (ennél koszosabb már úgysem lehetett) és idasietett az ablakhoz. Kitárta és így kiáltott bele az éjszakába: - INVITO SEPRÛ!!! *Suhogás hangzott odalentrõl, majd megérkezett Cassandra imádott Tûzvillámja. Willre nézettés felvonta a szemöldökét. Állítólag a fiú is szeret Kwiddicsezni. Hmm... Most hasznát veheti a tudományának. Az õ seprûjét nem tudta magukhoz hívni, de nem is akarta. Felült a sajátjára, pálcájával ismét a levegõbe emelte a lányt, majd faképnél hagyta Willt.* *Hûvös levegõt szelt át, amint felröppent a Gyengélkedõhöz. Üvegszilánkokat szórva szerteszét beszállt az ablakon. Leszökkent a seprûrõl, aztán hátraarcot csinált és Reparo bûbájjal megjavította az ablakot. Madam Pomfrey megrökönyödve nézett rá, de õ csak megvonta a vállát, egy ágy fölé lebegtette Elishát és egyszer csak megszüntette a bûbájt, aminek következtében a lány lezuhant az ágyra. Cass pedig átballagott a másik sorba és lerogyott egy székre, a seprûjét meg csak a földre tette.*
|
|
|
Post by William Wilson on Aug 23, 2008 16:55:17 GMT 1
~Mért volt nekem ekkora szám?!~korholta magát Will, miközben újabb lépcsõsoron küzdötte fel magát~ Méghogy fel tudom hozni õket! Ekkora ostobaságot!~ megrázta a fejét, és megpihent egy lépcsõfokon. Fizikaliag még jobban fáradt, amint a kastélyt járta, az elméje azonban kezdett kitisztulni és feltöltõdni. Cassandra elõrébb tartott, már fent volt a lépcsõsor tetején. Ekkor meghallotta a lány kiáltását és nyomban a hang felé fordult. Amit a következõ pillanatban látott, alig hitte el. Azt hitte egy percre, csak képzeli, hogy Cassandra kirepül az ablakon, maga után lebegtetve Elishát. Aztán rájött, hogy nem. Egyedül maradt egy hatalmas kastélyban egy ájult lánnyal. Pár percig üldögélt a fáklyafényben, aztán ismét nekivetette magát az átkozott lépcsõnek. Mikor felért, úgy érezte, elég erõt szerzett a begyûjtõ bûbáj használatához. Követte Cassandra példáját és magához hívta a seprûjét. Ez azonban sok energiáját felemésztette. Megingott álltában, majdnem elejtette a lányt. Amint visszanyerte az egyensúlyát, megfogta rendesen Sophiát. Szeretett és jól is tudott Kwiddicsezni. Ennek most hasznát is fogja venni. Felültette Sophiát a seprûre, majd felült õ is mögé. Aztán kirepültek a sötétbe. Will az egyik kezével a lányt, a másikkal a seprût fogta. A hold egy pillanatra elõbukkant a felhõk mögül, s a fényének segítségével megkereste a gyengélkedõ egyik ablakát. Cassandra éppen akkor javított meg egy töröttet, mikor a fiú odaért. Will nem törõdött vele, beröppent rajta, kitörve újra az üveget. Sophiát lefektette az egyik ágyra, aztán õ is lezuhant egy másikra. Madam Pomfrey akkor már Elishával foglalkozott. Will megijedt egy pillanatra, hogy mit mondjanak a fõnõvérnek. Lázasan törni kezdte a fejét, mivel azonban teljesen kimerült, nem jutott eszébe egyetlen épkézláb gondolat sem...
|
|
|
Post by Elisha Prevett on Aug 24, 2008 8:51:32 GMT 1
*Elisha fájdalommal ébredt, ami az egész testét átjárta. Erőtlennek és gyengének érezte magát, ahhoz sem volt ereje, hogy kinyissa szemeit. Látás nélkül is kiválóan érzékelte, hogy egy kényelmes ágyban fekszik, de tudta, hogy nem a hálószobák baldachinos ágyának valamelyikében. Ehhez a megállapításhoz nem volt volt szüksége rá, hogy miután résnyire nyitotta szemét, lássa azt a jól ismert komor, ugyanakkor gondterhelt, aggódó arcot, és érezze a kezeket, amelyek éppen egy üveget markolva Elisha szájába akartak adagolni valami keserű, szagos löttyöt, aminek állítólag gyógyszer volt a neve. A lánynak nem kellett több, összes meglévő erejét felhasználta egy mozdulatra, ami félrelökte Madam Pomfrey kezeit, aminek következtében a javasasszony kezéből kiröpült az orvosság, és a földre ömlött egész tartalma. Az asszony halkan valami szitkozódásfélét motyogott, aminek kíséretében el is vonult újabb üvegért. Elisha, óvatosan elfordította a fejét, és a mellette lévő ágyon megpillantotta a mozdulatlanul fekvő Sophiát, aki minden bizonnyal vagy csak mélyen aludt, vagy ugyanúgy nem volt eszméleténél, mint ahogyan ő maga sem az előző percekben. Látta, hogy a Sophiával szomszédos ágyon is fekszik valaki, de nem tudta megállapítani, hogy ki az, mivel nagy részét a lány alakja eltakarta. Aggódott társaiért, mert tisztán emlékezett rá, mi történt az erdőben, és akkori helyzetük alighanem lehetett jobb Elisháénál.* ~De akkor hogy kerülünk ide, ki üldözte el a dementorokat?~ *ötlött fel benne a kérdés, amire rögtön választ is kapott. Szemeit tágabbra nyitva jobban körbenézett a teremben, és megpillantotta a lányt, akinél e jelen helyzetben még halálfaló szüleit is szívesebben látta volna. Egy percig sem volt kérdéses, mit keres itt a láthatóan kicsattanó egészségnek örvendő halálfaló rajongó. Cassandra üldözte el a dementorokat, neki köszönheti a három griffendéles az életét. De Elisha ezzel a tudattal sem volt képes másként tekinteni a mardekáros lányra.* - Mit keresel te... itt? *förmedt volna rá a felesleges kérdéssel, ám hang nem jött ki a torkán, csupán néhány kis csuklásnak hallatszott mondanivalója. Szavait, amit mondani akart meg is bánta, és örült, hogy nem hallatszott, mert egyrészt nem akart a mardkárosok szintjére süllyedni ezzel a modorral, másrészt be kellett látnia, ha nincs Cassandra, valószínűleg hárommal kevesebb diák tanulna a Roxfortban.* - Köszönöm... *mondta ki, felhasználva ezzel a pihenéstől kapott, kicsi erejét is. Nem nézett a lányra, mert szégyellte és gyalázottnak érezte magát a történtek miatt.* - Csendet! *ripakodott rá az új üveg társaságában visszaérkező Madam Pomfrey.* -Ne akard rögtön elhasználni azt a kevés energiát, amit kaptál. Ezt idd meg! *Egy pillanattal később végigfolyt Elisha torkán egy irdatlanul rossz ízű, különös állagú folyadék.* - Nektek pedig ideje beszámolnotok, mitől kerültetek ilyen helyzetbe! *fordult a javasasszony Cassandra, és a Sophia ágya mellett fekvő valaki -aki minden bizonnyal Will lehetett- felé.*
|
|
|
Post by Cassandra Muldoon on Aug 24, 2008 17:10:49 GMT 1
*Cass Will ágya mellé állt, egy percre se akarta otthagyni, nehogy megfeledkezzen, kinek köszönheti az életét. A szekrény mellett levõ székre ült egy idõ után, mert kezdtek zsibbadni a lábai a sok álldogálástól. Madam Pomfrey adott neki valamilyen löttyöt, ami égette ugyan a torkát, de pár pillanat múlva visszanyerte elhasznált erejét.* *Néhány perc után Cass kicsit meglepõdött, mikor a fõnõvér a választ követelte. Cass mindig is bajnoka volt a hazugságnak, de semmi értelmét nem látta, miért tegye most is. Azzal nem leckézteti meg a Griffendéles mákvirágokat, ha kicsapatja õket. Mielõtt a fiúmegszólalt volna, Cass belekezdett a kicsit kiszínezett mondókájába: -Furcsák voltak délelõtt, ezért sejtettem, hogy sántikálnak valamiben. Követtem õket és láttam, hogy a Til... a tóhoz mennek- helyesbített a lány, mivel tudta, ha az erdõt mondja, a tanárok biztosan kiadják az útjukat- Bizonyára egy kis etyepetyére került volna sor a tó másik oldalán, ha nem jönnek a dementorok- nem tudta megfékezni a nyelvét, de nem is akarta.* -És maga mit keresett arra?-szögezte Cassre a kérdést. *Cass kellemetlenül érezte magát, de arca kifejezéstelen maradt és állta Madam Pomfrey pillantását.* -Mint mondtam, követtem õket. Ezt semmi pénzért ki nem hagytam volna- vigyorgott sötét pillantásokat szórva a három sebesültre (azaz csak kettõre, mert a harmadikra felesleges lett volna)- De aztán azok a szörnyszülöttek mindent elrontottak. Ezek itt -biccentett feléjük flegmán- gyengék ahhoz, hogy ilyen lényekkel elbánjanak. Úgy tûnik, még egy nyomorult patrónust sem tudnak megidézni. *Madam Pomfrey gondolataiba mélyedt, amint ismét az egyik Griffendéleshez lépett. -Ha lehet egy javaslatom-folytatta Cass rendületlenül- Ne rúgják ki õket- amint meghallotta a tagadószót a nõvér félbehagyta, akármit is csinált- Jól hallotta, Madam Pomfrey. Azzal nem tanulják meg a leckét. Azonban ha jól sejtem, ez pontlevonással jár, ezt ne felejtse el! Legyenek bõkezûek ezen a téren- bûbájos mosolyával le is zárta a beszédét és hátradõlt a székében. Kényelmesen elhelyezkedett várva a Griffendélesek átok áradatát.
|
|
|
Post by William Wilson on Aug 25, 2008 12:45:24 GMT 1
Will úgy feküdt az ágyon, mint akit agyonvertek. Csupán halványan érzékelte a külvilágot. Még tiltakozni sem volt ereje, mikor Madam Pomfrey ellátta orvossággal. Ez azonban hatott, mert a szemét ki tudta nyitni. Kelletlenül pislogott, mert Cassandrát látta meg. Félrefordította a fejét, majd boldogan nyugtázta magában, hogy Elisha magához tért. Majd el is kapta a pillantását, mert nem bírt a lányra nézni ezek után. A bûntudat mardosta a szívét. Szótlanul tûrte Cassandra becsmérlõ szavait. ~ Méghogy "etyepetye"! Hát menj ám a tudod, hova!~ háborodott fel Will remélve, hogy a lány legalább gondolatot nem tud olvasni. De aztán inkább csendben maradt, mert (restellte, de) hálás volt neki, amiért nem árulta el õket. - Így volt?- hallotta a fiú Madam Pomfrey sipítását. - Így...- hörögte Will, majd azt kívánta, bárcsak a föld alá süllyedne szégyenében- Csak az... indok nem... stimmel- alig tudott beszélni, mert szörnyen kiszáradt a torka és minden szó szenvedés volt. - Hát akkor? Mi volt az... "indok"?- faggatózott tovább a nõvér. - Öhm... izé... csak... mert...- dadogott a fiú, de semmi nem jutott eszébe. - Fiam! Beszélj nekem rendesen!- Madam Pomfrey hangja égett Will fülében. Összeszorította a szemét kínjában. Lázasan törte a fejét, de nem talált egyetlen jó hazugságot sem. - Csak meg akartam... nekik mutatni a tavat... meg annak környékét...- leszívesebben ráhúzta volna a fejére a takarót, de volt annyi büszkesége, hogy nem tette. Csak abban bízott, hogy Elisha talán jobbat is kitalál és kijavítja õt.
|
|
|
Post by Elisha Prevett on Aug 25, 2008 16:47:22 GMT 1
*Akármilyen készítmény is volt az, melyet Elishának adott a javasasszony, nagyon gyorsan hatott. A lány közérzete perceken belül sokat javult, a fájdalom is kezdett alábbhagyni. De a javulást nem mutatta még ki, csak feküdt az ágyban ugyanúgy, és hallgatta Cassandra beszámolóját. Nagyot nyelt annál a résznél, ahol Cass a Tiltott Rengeteg nevét kezdte kimondani, de aztán ijedtsége döbbenetbe csapott át.* ~Miért hazudik? Itt a nagy lehetősége, hogy kiiktasson minket az iskolából, és ezt most csak úgy eldobja?!!~ *futottak át Elisha fejében a gondolatok. Nem mintha nem örült volna, hogy a lány "falaz" nekik, csupán furcsállta ezt a viselkedést.* - Chhh... *Cassandra indoka annyira ledöbbentette, hogy csupán ennyit tudott rá reagálni. A pontlevonásos résznél Elisha nem bírta ki, és közbeszólt, akárhogy is volt hálás az előtte lévő percekben a lánynak, amiért még külön ki is hangsúlyozta, hogy ne csapják ki őket.* - A mardekárosok pontjaiból is bőkezűen levonhatnak! Akárhogy is mentett meg minket ez a lány, de ugyanúgy kiment éjszaka, mint ahogyan mi! Ezzel ő is szabályt sértett! *hangját kicsit felemelte, de nem kiabált. Tudta, hogy a pontlevonást semmiképp sem kerülhették el, de amilyen hangnemben azt Cass mondta, az felidegesítette a lányt. Kedve lett volna megátkozni őt. Will szavait figyelmesen hallgatta, és tudta, hogy ki kell segítenie a fiút, ki kell találnia valami jó indokot a történtekre.* - Igen... Kimentünk a tóhoz, mert... Will persze közben megmutatta nekünk a tavat, mert még nem volt alkalmunk idén megnézni. Szóval kimentünk, de igazából azért, mert...*itt tartott egy kis alig észrevehető szünetet, amiben végiggondolta, mit is akar mondani.*- Mert büntetőmunkát kaptunk. *ismét nagyot nyelt, tudta, hogy ez nagyon gyenge hazugság, de hirtelenjében ez is elég.* - Büntetésünk az volt, hogy... Jó, egy "kicsit" késtünk, mert sok volt a lecke, de... Szóval az lett volna a büntetésünk hogy... *nem tudta folytatni, mert nem volt ebben a helyzetben túl kreatív a hazugságok terén, így inkább csendben maradt, tudta, hogy ezt a játszmát elbukták. Szerencséjére Madam Pomfrey nem kérdezősködött, csak egy mogorva hozzászólással tudatta a négy diákkal, hogy valószínűleg ismételten büntetőmunkára lesznek ítélve.*
|
|
|
Post by William Wilson on Aug 29, 2008 18:11:28 GMT 1
Will összébb húzta magát, amint meghallotta, mit is mond a lány. ~Na, akkor kezet foghatunk hazugság téren...~gondolta a fiú keserûen. - Teljesen igazad van- szúrta közbe Will- Ha mi is, õ is! A nõvér arcáról nem tudott semmit leolvasni, Cassandra arcáról szintúgy nem, ezért feladta, hogy bármilyen reakciót észlelni fog. ~Megtaníthatnák nekem is ezt... Figyelte egy darabig Madam Pomfrey mogorva arcát, aztán megunta, oldalára fordult és kényelmesen elhelyezkedett. ~Ennél jobban úgyse tudom összekoszolni~ indokolta meg magában a cselekvését. Behunyta a szemét, azonban megpróbált nem elaludni. Arra jobb a baldachinos ágy a Griffendél toronyban. Érezte, amint a feje lecsuklik, ezért inkább ismét felült. Karba font kézze figyelte a mozdulatlan külvilágot. Kínos csend úszott közéjük, amit szeretett volna megtörni, de nem tudta, mit mondjon. A lányokra nézett. Talán káprázott a szeme, de Sophia keze mintha megremegett volna. Will remélte, hogy nem okoztak a dementorok maradandó sérülést. Ha igen, annak õ az oka... Kinézett az ablakon és meglátta az ártatlanul fénylõ holdat, amint egy felhõ mögé rejtõzik a fiú pillantása elõl. A fény egy pillanatig szúrta Will szemét, ezért becsukta és megpróbált nem a fejfájására és aggodalmára összpontosítani.
|
|
|
Post by Cassandra Muldoon on Aug 30, 2008 15:57:47 GMT 1
*Cass azt hitte, rosszul hall. Olyan hirtelen pattant fel a székrõl, hogy az feldõlt. Tajtékzott a dühtõl. Elishára szögezte haragtól csillogó szemét és alig tudta visszafogni a hangját, nehogy felébresszen még valakit.* - Hálátlan senkiházi!- sziszegte- Hát még mindig nem tudod, mikor kell visszafognod magad?! Ha nem szegtem volna szabályt, kellemes dementorcsókot kaptatok volna. Ezt nem árt, ha észben tartod! *Odament a lány ágyához. Haja eltakarta az arca egy részét és a lámpák is árnyékban hagyták azt, amint hirtelen megállt. Közel hajolt Elishához, hogy a tincseinek vége pár centiméterre voltak a lánytól.* - Kedvem és erõm is lenne egy Crucióhoz- susogta a lány arcába-, de Madam Pomfrey lát... És amúgy sem élnéd túl, ha egy pillanatig tartana is. *Olyan halkan mondta el ezeket a szavakat, hogy Will ne hallja. A lány bátornak akart tûnni, de nem rejthette el elõle a szemét, amiben félelem csillant. Sötéten rámosolygott, majd felegyenesedett.* -Áhh! Szóval a drágalátos barátosnéd mellé állsz?- tette fel a kérdést flegmán Will felé fordulva- Erre nem kell válaszolnod... *Az ajtó felé indult, köpenyét elegánsan lobogtatva maga után. Egy pillanatra azonban még hátra frodult: - Egyszer talán belátjátok, hogy vannak nálatok magasabb rangú varázslók és boszorkányok is. Ja és azt, hogy nekem köszönhetitek az életeteket. Ezt bármikor el is vehetem tõletek... *Nem várta meg, hogy válaszoljanak a Griffendélesek, hanem kiviharzott a Gyengékedõbõl. Egyenesen a Mardekár Pince felé vette az irányt, hogy egy nagyot aludjon egy ilyen eseménydús este után...*
|
|
|
Post by Elisha Prevett on Sept 1, 2008 12:43:48 GMT 1
*Elisha mélyen Cassandra szemébe fúrta a tekintetét, úgy hallgatta végig a dühös lány szavait.* - Ha nem hallottad volna, megköszöntem neked, hogy megmentettél minket! Mit vársz még? Tegyek neked meg mindent, amit kérsz? Hát nem fogok! Ezek után is ugyanúgy ellenség maradsz, mint eddig. *mondta higgadtan, már majdnem haláli nyugodtsággal.* - Hajrá, gyerünk, lássuk azt a Cruciot! *nem akarta provokálni a lányt, de nem bírta szó nélkül hagyni a fenyegetõzését. Elégedetten nyugtázta, hogy Cassandra az ajtó felé veszi az irányt. Azonban, mikor ott visszafordult, kicsit megijedt, azt hitte Cass tényleg képes egy Cruciot küldeni, ha kell, a gyengélkedõben is.* - Itt nem mi vagyunk azok, akik nem látják be ezt! *kiáltotta a távolodó lány után. Cass utolsó mondatát nem méltatta szavakkal, inkább becsukta a szemeit, és magában hálát adott az úrnak, hogy végre elvonult a mardekáros lány. Fel akart már menni a Griffendél toronyba, fel, maga után hagyni ezt az egészet, és elfelejteni. Egy percig azt hitte, tényleg felmegy, és felûlt az ágyban, de miután Willre és Sophiára nézett, belátta, hogy itt a helye, még ha nem is a saját egészségi állapota miatt. Így visszafeküdt, újra becsukta a szemét, és megpróbálta magában felidézni kedvenc száma dallamát, amit aztán magában dúdolgatott.*
|
|
|
Post by William Wilson on Sept 13, 2008 16:24:15 GMT 1
Willben hirtelen fellobbant, hogy muszáj tennie valamit. Felnyitotta a szemeit és felült az ágyon. A Cassandra által felborított szék mellett szökkent le az ágyról. Ezt azon nyomban meg is bánta, mert megszédült. Az ágyban megkapaszkodva nyerte vissza ez egyensúlyát. A fejéhez kapott, mert szörnyen lüktetni kezdett. Azt hitte, menten felrobban. Ám nem tette, hanem inkább alábbhagyott a lüktetés. Elishára nézett, akin szintén látszott, hogy nem fér a bõrébe. - Azt javaslom, menjünk vissza a hálókörletbe. Érte nem tudunk semmit sem tenni- egy pillanatra elcsuklott a hangja- Amúgy is nyomasztó ez a környezet... Megvárta a lányt az ajtóban, majd elindult. Kínzó csend uralkodott a folyosókon, leszámítva a fáklyák ropogását. Egy-egy sötétebb folyosón fényt idézett a pálcájára és annak segítségével tájékozódott. Szörnyen érezte magát. Lüktetett a feje, az oldala is fájt, a szívét pedig erõsen markolta a bûntudat és nem eresztette el. Képtelen volt Elishára nézni. Nagyon szerette volna, de azt ugyan várhatta, hogy a lány azt mondja, hogy nem haragszik rá. Miért jutott eszébe, hogy éjnek évadján menjenek oda?! Nem tudták a tanárok segítséget hívni, sem semelyik diákét. Lehajtott fejjel kullogott végig a folyosókon, kelletlenül szedte a lépcsõfokokat. Eltökélte magában, hogy ez nem fog még egyszer megtörténni. Nem fogja hagyni, hogy az õ gyengesége miatt sebesüljön meg még valaki...
|
|
|
Post by William Wilson on Dec 30, 2010 19:58:05 GMT 1
Elõzmények: Párbaj
A végtelenül apró univerzumban már hazatérõnek számthattam. Már nem is rettegtem tõle. Nem mintha lett volna egyetlen sejtem is, amivel tudtam volna... Nagy kár, hogy erre a helyre sosem fogok emlékezni... Az is kár, hogy nem térhetek ide vissza, ha úgy tartja kedvem, vagy ha a kinti világ már elviselhetetlen. Az egyetlen dolog, amit magammal vittem a következõ néhány percbe a végtelen sötétség szürkülése körülöttem, hogy aztán ismét koromfekete legyen minden. Fülem elõtt mintha egy vastag lepel fogta volna fel a hangokat, csak egy keveset engedett át. Olyanokat, mint egy cipõ koppanása, lepedõ surrogása valahol közel a fejemhez - amirõl végre újra megállapíthattam, hogy van. Iszonyú nehéz volt még a levegõvétel is; annyira nem voltam képes, hogy a szemem kinyissam. Éreztem, hogy fekszem. Nagyot sóhajtottam, habár nem tudtam, miért olyan vigasztaló ez. A hidegérzet is elmúlt. A halálos fáradtságtól azonban nem szabadultam. Mire föl ezek a megállapítások? A kérdés elúszott, át a fátyolszerû ködön át, amely az elmémet uralta. Valami az ágyra nehezedett, s én meghallottam rekedtes hangom. Jobb karomon komótosan vánszorgott végig a fájdalom. Mire elhalványult, hangom emléke is így tett. Nagy erõvel mély levegõt vettem; szám ízét nem tudtam beazonosítani, ahogy a levegõ szagát sem. A köd lassan, nagyon lassan kedett feloszlani, karom újabb fájdalmára már a szemem is kinyitottam. Vakító fény. Fehérség. A legyezõformájú mennyezeten függõ lámpa. Aztán egy mindent tudó arc mindezt eltakarta. Madam Pomfrey pálcája fényével egyenesen kiégette a szemem. A kezem nem enegedelmeskedett, hogy tiltakozni induljon. Homlokom ráncba szaladt, de megnyugodtam, amiért ökölbe tudtam szorítani a kezem. Madam Pomfrey arca és a fény eltûnt, így ismét kinyithattam a szemem és körbenézhettem. Szívem olyannyira meglódult, hogy a bûbáj, ami ezt figyelte, borzalmas sziréna módjára visítani kezdett a fejemben, és mint egy pillanattal késõbb kiderült, Madam Pomfrey-éban is. A javasasszony pontosan tudta, ki miatt volt ez a felhajtás, így elõbb elhallgattatta a sivítozást, majd megkérte Iriltet, hogy távozzon. Én vén bolond pedig ijedtségemre megemelkedtem és keservesen krákogtam, hogy: -Ne! Össze-szedem.... magam... Aztán visszahullottam a nagy párnára. Most, hogy felébredtem - a ki tudja, mibõl -, máris hülyét csinálhattam magamból. De nem bántam, mert így magam mellett tarthattam Õt. Lopva felé pillantottam. A semmi földjén már tudom, miért van olyan véget nem érõ sötét: mert Õ nincs ott... Habár csillogó szemei mélyének épp olyan messze van a vége, mint a semmi földjének. Szám megrándult; ennyi mosoly tellett tõlem pillanatnyilag. Tudtam jól, mi a legjobb gyógyír a bennem parázsló tompa fájdalmakra: a lány lágy hangja minden rosszat elûz. Ahogy fáradt szememmel elidõztem rajta, nem tudtam nem észrevenni, hogy valami más rajta. Mégsem tudtam rájönni, mi lehetett az. Úgy néztem rá, mintha elõször látnám. Minden alkalommal úgy tekintek rá, hiszen látványával nem lehet megelégedni, s mindig hoz valami újat. Minden apróra megszemléltem; szeme csillogása mindig odavonza a tekintetem, így azzal kezdtem. Ajkához nem egyszer közel kerültem, de valaki-valami mindig megzavart, így sosem tehettem meg, amit már régen meg kellett volna hogy tegyek... Ám most erre nincs lehetõségem, hiszem mozdulni sem tudtam (a szám lehetséges szagáról nem is beszélve). Végül mikor hajára tévedt a pillantásom, akkor jutott eszembe, hogy vizesnek kellene lennie... Nade miért?! Az összes eddig magamban feltett kérdés egyszerre tolult fel. De egyszerûbb volt csak ennyit kérdezni: -Mi történt? Hogy... kerültem ide? - torkom szinte égett, annyira fájt, amiért kiszáradt. Könnybe lábadt szemmel köhintettem egyet. Aztán behunytam a szemem, és úgy hallgattam a legszebb dalt, amelyet egy földi angyal szavalt. Ez a hang megnyugtatott, és most nem a semmi földjére vitt, sokkal inkább az álmokéba...
|
|
Irilt Rooney
Fõ Moderátor
Hugrabug
hatodik évfolyam
Posts: 63
|
Post by Irilt Rooney on May 15, 2012 21:20:48 GMT 1
Ahogy megpillantottam őt az ágyon fekve, már nem tűnt ugyanannak az embernek, akire mindig gondoltam, ha meghallottam a nevét. Olyan kiszolgáltatottnak és magatehetetlennek tűnt, ahogyan mozdulatlanul hevert az ágyon. Szemei még csukva, mintha legédesebb álmait látná. Meg kell hagyni, Dan alapos munkát végzett, külsőre egy karcolás sem maradt hibátlan bőrén, mely állkapcsán feszült. Hajszálai kócosan meredtek ide-oda, egynéhány arcához simult, ruhái megtépázottak, sárosak, csak ők mutatják, mi is történt valójában mivelünk. Egészen lassan haladtam a hófehér lepedővel fedett ágyak között. Ugyan voltak még páran odabenn, de tekintetemmel csupán egyetlen embert figyeltem. Éles hang sípolt szívverései nyomán, de ez valamelyest megnyugtató is volt. Egyenletes és nyugodt, óramű pontossággal ketyegett. A terem végén álló kandallóban kellemes meleget árasztó sárga és vörös lángok táncoltak a farakáson, néha egy-egy ág megroppant léptük alatt. Bármilyen lassan haladtam is, előbb-utóbb várható volt, hogy végtére is megérkezem célomhoz, mely az ágya innenső sarka volt. Megkerültem az ágyát, majd még az eddiginél is megfontoltabb léptekkel álltam végül a fekhely mellé, a földre terített karmazsinszőnyegre. Még aludt, de nem is bántam, hiszen pihennie kellett. Mintha csak egy lassított felvételen látnám magunkat, leültem az ágy szélére. Nem, most nem tudtam gondolkodni. Nem akartam belegondolni abba, micsoda fájdalom gyötörheti őt ebben a percben is. Nem akartam belegondolni, mert ha ráeszméltem volna, hogy én semmit sem tehetek érte, abba bizonyára beleőrültem volna, részint saját fájdalmaim miatt, részint pedig azért, mert olyan kegyetlenül és leírhatatlanul tört rám a fáradtság, hogy semmi mást nem akartam, csak Will mellé dőlni az ágyra és aludni napokon, vagy hónapokon át, talán sosem hagynám el az ágyat, ha ő is ott lenne mellettem. Elmosolyodtam az elképzelésen, majd karom lassan megérintette az övét, csak óvatosan értem hozzá, majd megmozdítva karját megfogtam a kezét és immár újra felöltve aggódó pillantásomat meredtem rá szótlanul. Madam Pomfrey előbb rosszalló pillantást vetett rám, amiért a hófehér lepedőre ejtettem a fenekem, majd az ágy mellé lépett és megvizsgálta Őt. Úgy tűnik, végig magánál volt, hiszen egyik pillanatról a másikra ki is nyitotta szemeit. Amint rám nézett, majd szívrohamot kaptam, mint egy légiriadó visítottak fel a szirénák, majd magamhoz sem tértem, Madam Pomfrey már le is kapcsolta, majd szigorú pillantással és kedves ám határozott mozdulattal ragadta meg a vállamat, hogy illedelmes szavakkal távozásra sarkalljon. - Ne kellj fel! – szóltam riadtan, majd vállára ejtettem jobb kezemet, mely egész addig az övét fogta, de mire oda értem, teste ismét mozdulatlan volt. Ismét az ágy szélére ültem és jéghideg kezeimmel az övét fogtam. Testem minden porcikája beleremegett puha bőrénekérintésébe. Akkor már tudtam, pontosan tudtam, hogy sehol máshol nem lennék szívesebben ezen a világon, mint Őmellette. – Ugye… már jobban vagy? – suttogtam egész halkan, s hogy válasz nem érkezett annak tudtam be, hogy nem is hallotta. Kérdése rideg valósággá tette életem minden félelmét. Mi történt? Hogy MI TÖRTÉNT? - Hát nem emlékszel? A sárkány… a pókok… aztán Daniel… - elhallgattam. Szemeit ismét becsukta, izmai elernyedtek, s a vakító sötétség zuhant egész lelkemre. Az életemet kockáztattam azért, hogy itt lehessen, bármit megadnék, hogy halljam, ahogy lélegzik, egész valóm és bármi, amit teszek, az már mind érte és csak Őérte van… Fájdalom hasított egyszerre minden porcikámba, belülről mardosott a meleg levegő, amit lélegeztem, arcom minden pólusán forróság áradt befelé, torkom mardosta a szárazság. Felálltam. Egyszerű mozdulat volt, mégsem tettem ezt olyan könnyedén, mint máskor. Szemeim csaknem teljesen könnyekben úsztak, most egyszerre hajam minden szála dühítő és bosszantó apróságnak tűnt. Még egyszer felé fordultam, végül elengedtem elernyedt kezét, melyet már csak én szorongattam olyan nagy hévvel. Egyet léptem előre, de gondolkodni sem volt időm, a lábam megakadt a szőnyegben, majd arccal előre borultam, orrom pár centivel Willé előtt landolt, majd ahogy fájdalmasan felnyögött súlyom alatt, csillogó szemeinek tükre pár centire ragyogott tőlem, illatának mámoros csodáját szívtam minden lélegzetemmel, feszes izmait tapintottam remegő kezekkel, s bőrömet érő lélegzete előcsalta szemeimből az immár méltatlanul potyogó könnyeimet.
|
|
|
Post by William Wilson on May 17, 2012 15:49:06 GMT 1
Álmodtam. Ezt a megállapítást biztosra vehettem, mert a színeket, hangokat és szagokat túlontúl tompán érzékeltem ahhoz, hogy valóságosak legyenek. A borús eget láttam csak. A hátamon feküdtem, a vizes füvön. Reszkettem, de valahogyan tudtam, hogy ez nem a hidegtől, vagy a nedves fű miatt van. Jobb oldalam nem mozdult. Ez az egész helyzet olyan ismerősnek tűnt, de nem emlékszem, hogyan és hol történt mindez. Tisztában kellett volna lennem azzal, mi követezik, de mégis meglepődtem, mikor egy izomkolosszus felettem eltakarta az eget, majd lassacskán távozott a látókörömből. Rettegtem. Ennek okát nem is sejtettem, de halálos félelem fogott el. Újra láttam a sötétkék eget, de nem nyújtott vigaszt. Az eső is szaporán esni kezdett, és átfagyott minden végtagom. Próbáltam felülni, de hiába: jobb oldalam nem mozdult, s az erőlködéstől inkább az eddig észrevétlenül derengő fájdalom lángolt fel a karomban. Álom volt ez csupán, tudtam jól, de a fájdalom mégis valóságosabbnak tűnt egy egyszerű álombéli érzésnél. Oldalra fordítottam a fejem. A látványról nem tudtam levenni a szemem. Pókok tömege úszott a tó tetején. Sűrűn kellett pislognom, mert az eső az arcomon folyt, s a szemebe is jócskán került belőle. Elhomályosult minden, de ebben a fájdalom is szerepet játszott. Féltem sokáig lehunyni a szemem, mert attól tartottam, többé nem nyitom ki. Számat szóra nyitottam, hátha hall valaki, aki a sárkány jelenléte ellenére is a közelben van, de egy hang se jött ki a torkomon. Összevontam a szemöldököm és igyekeztem visszaemlékezni, mi folyik körülöttem. Valamilyen oknál fogva tudtam, hogy tisztában kellene vele lennem, de sehogysem kaptam választ. Köd lepte el a fejem, körbenéztem, akármilyen kapaszkodót kerestem, amivel kideríthetem, mire fel az elviselhetetlen fájdalom a jobbomon. Grimaszba rándult az arcom, mikor visszafordítottam a fejem, hogy ismét az eget lássam. Az az érzés fogott el, hogy várnom kell valamire. Ez a gyötrő déja vu bomlasztotta minden gondolatom, amiért tudtam, hogy tudom, mi jön ezután, és mégsem emlékeztem semmire. Idegtépő, mikor az ember mozdulna, de nem tud. És csak vártam. Valamire, ami talán el sem jön. Egyre elhomályosult az ég is felettem, nem hallottam semmit, már a döngő léptek is abbamaradtak. Örökkévalóságnak tűnt az idő, míg ott hevertem a fűben, várva valamire egyedül, reszketve. Legvégül, mikor már azon voltam, hogy feladom, hatalmas nyomást éreztem a jobb oldalamon, s felébredtem. Az álmomba ébredtem. Úgy láttam, még mindig a fűben fekszem, de most egy hajzuhatag jelen meg felettem, egy aggódó ábrázat, egy gyönyörű arc, melyet most könnyek mostak szakadatlanul. A fájdalom immár nem csak tompán érződött, hanem teljes valóságában égetett. Felhördültem a hirtelen elárasztó éles érzésektől. A kétségbeesett arc látványa sem segített ezen, inkább csak a szívem szakadt bele. Ismét megpróbáltam szóra bírni magam: - Ne pityeregj... - pihegtem gondolkozás nélkül. Egy fájdalmas mosolyt erőltettem az arcomra, amely grimaszba torzult, mert rájöttem, a szemem is éget, s mostmár nem csak a lány arcán gördültek végig a cseppek. - Most látod… mit csináltál? – nem tudtam, mi ösztökélt erre, de bal kezem lassan a lány karja felé mozdult, megragadtam az ő ujjait, s a fájdalommal nem tödődve a fejem is felemeltem, hogy egy puha csókot hagyjak a lány csuklóján. Felnéztem a könnyektől csillogó szempárba. Legszívesebben elpusztítottam volna mindent, ami valaha ilyen bánatot okozott számára. Nem tudtam tovább tartani, fejemet visszaejtettem a földre -- anélkül, hogy beütöttem volna. Összevontam a szemölököm ismét, immár semmit nem értettem. A lány keze is hideg kellett volna hogy legyen, de nem volt. A kemény földet sem éreztem többé a hátam alatt, ugyanakkor a jobb oldalam még mindig nem mozdult. Mikor próbáltam felemelni, fájdalmas nyögésbe fulladt a mozdulat. Hörgésemen túl Madam Pomfrey ellentmondást nem tűrő hangját hallottam, amint mindenkit távozásra bír. Valahonnan messziről, mintha a felhők mögöl, vagy a tó mélyéről jött volna a hang. Ezt követően már csupán néhány pillanatig láthattam Irilt káprázatos lényét. Ez a gyötrő déja vu most sem hagyott nyugtot, tudtam, hogy másodszorra látom a lány távolodó képét, hogy végül a sziluettje is elhalványodjon teljesen. Egy nehézkes sóhajt eresztettem ki. Aztán először jobb, majd bal szemem árasztotta el megmagyarázhatatlan fény. Végül a környezetet világoskék fény borította be, és végre békét találtam. Behunytam a szemem, s tudtam, nem kell többé várnom semmire, elérkezett a nyugalom.
|
|